Sosem panaszkodtam. Nem is merném. Mégis, hogyan is merészelném azt az én jólétem mellett, ugyebár?
Szóval a szüleim felé egyetlen panasz sem hagyja el ajkaimat az utóbbi időben, még akkor sem, ha nem minden döntésükkel értek egyet, akkor sem, ha néha rohadtul feszélyenek a korlátok, amiket kiszabtak rám.
Ma kifejezeten sokáig vagyok bent, munkán az ügyészségen, ami nálam nem ritka dolog, de ma még jobban megnyújtom. Az tudvalevő rólam, hogy ha én valamit csinálok, azt 1000 %-on teszem. Hiába az apám által rám erőltetett jogi kar, hogy egyszer majd ügyész lehessek, úgy gondolom, hogy ezzel a munkával akár még hasznos is lehetek a társadalom számára. Szóval, ha valami után kutatok, mindent beleadok, így történt meg, hogy ma is teljesen megfeledkeztem az időről.
Volt itt azonban még más is, bennem valami furcsa, taszító rossz előérzet motoszkál, mintha valami meg akarna gátolni abban, hogy ma hazamenjek a szüleimhez.
Már besötétedett, amikor a testőrömmel beparkolunk a a családi épület mélygarázsába, majd kopogós cipőim halk kíséretében lassan felcammogok a lépcsőn.
Nincs kedvem most semmihez, csak egy forró zuhanyhoz, és talán egy könyv társságában ágyba bújni, de amint belépek a villa tölgyajtaján, apám gondterhelt tekintete fogad.
Ilyenkor tudom, hogy mondani akar nekem valamit, méghozzá olyat, ami nem fog nekem tetszeni. Nem mintha tehetnék az ellen bármit is, ha ő eldöntött valamit, de ilyenkor azért bizony hangot szoktam adni nemtetszésemnek.
- Jó estét,  Jasmine! Ma jó sokáig elmaradtál, pedig beszélni szerettem volna veled - kezd is bele szinte azonnal köntörfalazásképpen, és tudom, hogy nem az érdekli, mivel foglalatoskodtam a munkahelyemen. Szerinte az én munkám nem fontos, csak egy lépcsőfok, csak egy ugródeszka a leendő sikerek felé, amivel természetesen őt segíthetem majd.
Kislány koromban gondtalanabb volt az életem, hiszen tudtam, hogy van egy bátyám, aki apám nyomdokaiba lép majd, és engem úgy-ahogy békén hagynak. Ez mindaddig így volt, amíg ki nem derült a bátyámról a szörnyű titok, az apám szerinti legnagyobb bűn, amit fiúgyerek elkövethet az életben, ugyanis kiderült róla, hogy meleg.
Anyámmal elfogadtuk Aaron efféle beállítottságát, de az apám kitagadta a őt, és többé nem vette emberszámba. Ez a kitagadás, persze nem azt jelenti, hogy el kellett itthonról költöznie, hiszen akkor mit szólnának a választói, a támogatói? Milyen fényt is vetne az becses családunk ősi nevére, ha kiderülne, hogy valami hiba van a Campell-család gépezetében.
Szóval ezek után mondanom sem kell, hogy Mr. Campbell belém vetette minden reményét, és szerinte nekem kell majd tovább vinni a családi örökséget, ami ezzel a névvel és a pozíciójával jár.
Mivel nőként ebben a világban még mindig nem lehet igazán érvényesülni, mindig is tudtam, hogy idővel megfelelő (számára) férjet akar nekem választani, de azt legrosszabb rémálmaiban sem sejtettem, hogy ilyen hamar...
- A hétvégén egy kisebb vacsorát adunk itthon. - Nem reagálok, csak tudomásul veszem, hiszen inkább azon lepődnék meg, ha valamelyik hétvégén nem lenne valami rendezvény, amin kötelezően részt kell vennem. Inkább várok a lényegre, érzem, hogy ez nem az.
- Nem leszünk sokan, ez inkább csak egy baráti összejövetel lesz. Meghívtam Philips-éket is. Az egész családot. -  Erre felkapom a fejem, de még mindig nem mondok semmit.
- Természetesen a fiuk, David is velük tart... - És tudom, elérkeztünk a lényeghez.
- Szeretném, ha kedves lennél hozzá és megismerkednél vele, ugyanis, ha minden jól megy el fog téged jegyezni. - Csak úgy közli velem, mintha csak azt mondta volna, hogy vett egy új autót. Még mindig képtelen vagyok megszólalni, de érzem, hogy testem remegni kezd és szívem a torkomban dobog.
Ismerem Davidet az egyetemről, egy beképzelt  bájgúnár., aki azt hiszi, különb másoknál, csak azért mert beleszületett az elitbe.
Na, jó, nem néz ki rosszul, de nekem ez édeskevés és a családja politikai előmenetele sem tud érdekelni, hiszem tudom, hogy apámnak erre megy ki a játéka.
- És mi van, ha nemet mondok? -  szólalok meg végül halkan összeszorult torokkal, habár legszívesebben üvöltenék.
- Ez nem olyan dolog, amiben te döntesz. Tudod, hogy a családunk jövője az első. Mindig a család! - feleli apám szigorú, rideg hangon, és azt is tudom, hogy nincs értelme ellenszegülni, legalább is nem most és nem ilyen formában.
 - Rendben - adom meg magam látszólag végül, majd gyors léptekkel célba veszem a szobámat. Miután beléptem az biztonságot nyújtó zugba, az ajtónak támaszkodom, ököllel beleverek egyet, majd szépen lassan elerednek a könnyeim. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezt nem hagyom annyiban, nem vagyok senki játélszere!