Ördögi és aljas gondolatok kavarognak a fejemben, majd szétfeszítik a koponyámat. Luanne itt van. Vegasban. A regényekben mindig egyszerűen kezelik, ha a múltból valaki besétál a jelenbe, színessé válik a fekete-fehérből. Mióta megpillantottam őt, a tökéletesen fénylő vörös hajzuhatagával, oldalán azzal a szerencsétlen fószerrel, aki rajongásig imádja és nem átallja az összes pénzét rákölteni, én...remegek. Nem tudom dolgozik-e még, nem tudom miért nem talált másik helyet a térképen a pénzszórásra, nem tudom nem-e Keith szemei figyelnek az övéin keresztül...Eltaposom a harmadik cigimet is. A napjaim ritmusát a munkahelyem adja. Ez leköt, biztonságos és nagyon kiszámítható. Hánykor jövök be, kikkel vagyok beosztva, mikor megyek haza és kik kísérnek. Sosem egyedül, sosem valami bugyuta félreeső kerülővel.
Dr. Ralph szerint a kiszámíthatóság az, ami most nekem biztonságot nyújt, felépíti a falakat, amik között nyugodtan sétafikálhatok. De Luanne itt van, egy erős, fájdalmas vágással tudatva, hogy Seattle-t nem felejthetem el, nem csinálhatok úgy, mintha nem létezett volna. Ha felismer...ha meglát...Talán túlértékelem magam és senkit sem érdekel, hogy mi van velem. Talán Keith is elfelejtette az egészet, akkor sem volt eszénél amikor megtámadott. Amikor majdnem megölt. Kínosan felnevetek magamon a hátsó kijárat mellett. Keith mikor felejtett el bármit? Soha. Módszeresen rohadék gazember, az agya pedig nem képes kiszitálni a fejéből semmit, ami kicsit is az érdeklődési körében van. Luanne pedig velem dolgozott, csináltunk közös melókat is..Felismerne. Nem mehetek vissza be. Nem tehetem meg.
Kapkodva hívom fel a főnököm, akitől pont annyira tartok, mint amennyire érdeklődöm az őt körülvevő furcsa aura után, hogy ma nem megy. Rosszul lettem, görcsölök, hányok. Még azt is megígérném neki, hogy térden csúszom előtte, csak engedjen haza és ne rúgjon ki. Egyenesen elborzaszt, hogy a hangjára fókuszálva halványodik Luanne, Keith és mindenki más, hogy egy kis részem azt akarja, nagyon is kérje számon a térden csúszást, és szerintem ezzel tisztában is van. Egy szégyenem, egy halálom!
Feltápászkodom, a rettegés jeges verítékként borít be. Nem fogok tudni elindulni, ha mumust sejtek a sarkon túl. - Dr. Ralph? Igen..igen én. - nyögök a telefonba és beszélni kezdek. A hangja olyan, mint a folyékony andaxin. A bizalmasom, az egyetlen bizalmasom ez az ember, aki hivatalból foglalkozik velem. Mégis mindig felhívhatom, akár bizarr időpontokban is, hétvégén is. - Mit csináljak? Képtelen vagyok hazamenni. Visszamenni is. Azonnal felismerne. - a határozott "Nora" csengésétől libabőrös leszek. Senki nem szólít így, öklendeznem is kell a név hallatán, amit több, mint húsz évig viseltem és szerettem. Megnyugtató a duruzsolása, hogy vegyek egy nagy levegőt és hívjak egy taxit. Menjek egyenesen hozzá. Ne haza, hozzá.

40 perccel később már a kanapéján ülök egy gin-tonik mellett és a remegésemen próbálok úrrá lenni. Kiborultam, igen. Ha Luanne itt marad pár napig, könnyen lehet, hogy megint látni fogom és a doki nem lehet itt, hogy a kezemet fogja. Szabadságra megy, nászútra jobban mondva. Biztosít, hogy felhívhatom bármikor, ha úgy érzem. - Rendbe fogok jönni valaha is? - hangzik el ezredjére ez a kérdés. Jó polgárként mindig a rendőrséggel jön, hogy ha bejelenteném, ha kérnék védelmet, távoltartásit...de mindig a fejemet rázom. - Tudja jól, hogy semmit sem érne. A világon semmit. - bámulom a plafont, ahol még pókoknak sem jut idő tanyázni. - Pedig rendbe akarok jönni. Nem akarom, hogy ez irányítsa az életemet. Nem! - és már ezt is mondtam. Kiszámíthatóság. Nem igaz?