A kanapén heverészek egy tarkabarka pléd alatt, és bőszen nyomogatom a távkapcsolón a gombokat. Napközben nem sok értelmes műsor megy a zajládában, amúgy sem vagyok nagy TV-bámuló, de most jól esik bűnözni.
Megállapodok az egyik zenecsatornán. Kellemes, halk hangerőn duruzsol a zene belőle.
Hogy imádom az édes semmittevést és semmitgondolást! Mintha nem is lennének gondjaim. Mintha…
Talán mégiscsak be kellett volna mennem a megbeszélésre, ha másért nem, legalább megtudom, hogy mi van a New York-i melóval... Áhh, le van tojva minden. – zavarom el egy gondolatnyi hessintéssel az egészet, még ezen sem akarnék izgulni. Lesz, ami lesz. Vagy nem lesz. Mára leszarom-tablettát vettem be.
A nyugodt légkörbe hosszan belekiáltó csengőhangra összerezzenek. Még a kezemben a távkapcsoló, és hasra fordulok a kanapén. Az államat a karfára teszem, és csak lesek, gyanakodva, összeszűkülő szemekkel a bejárat felé. Ki a faszom lehet az???
A lehetőségeimet latolgatom:
Allen? Neeem. Ő tuti írna sms-t, mielőtt felugrik. Rajta kívül meg csak Grid tudja, hogy…
Grid…
Bazzzmeg...
Pár másodpercig csak lapítok a helyemen, de aztán az üvegasztalra teszem a távkapcsolót, majd nagy nyunnyogva félredobom magamról a plédet és felkelek, hogy odamasírozzak az ajtóhoz. Lábujjhegyre tornászkodok, és kikukkolok a leselkedőlyukon.
Ville szobrozik a küszöb előtt olyan… tipikusan Villésen. Morózus arckifejezés trónol a képén. Egy fokkal jobb, mint a tegnapi betépett ábrázata.
Amúgy meg honnan a szöszből tudja, hogy… Baaaah… Grid… Tuti, hogy ő köpött.
Elengedek egy hatalmas sóhajt – valahol a megkönnyebbülés sóhaja ez. Hála Istennek, legalább nem a Főni az.
Az apró kulcscsomó megcsörren az ujjaim közt, ahogy elfordítom a zárban a kulcsot.
Résnyire nyitom az ajtót.
- Baszod, a frászt hoztad rám. – dünnyögöm felbámulva Ville szemébe, aztán ellépek, hogy szélesebbre tárjam az ajtót és beengedjem. - Gyere be.
Ha bejön a lakásba, visszazárom mögötte az ajtót. Szívem szerint körbe is aknáznám, meg minden. Ha tudnám hogyan kell, esküszöm áramot is vezetnék a csengőbe.
- Öhm… Egyébként… Szia… Bocs, nem vártam vendéget. – magyarázom, és beljebb invitálom.
Visszamasírozok a nappaliba, gondolom ő is velem tart, aztán visszahuppanok a kanapéra.
- Dobd le magad. – mondom, miközben betakarózom a plédembe.
Miután kényelembe helyezkedtem, ráemelem a pillantásomat.
- Hogyhogy beugrottál? – tudakolom. Azt tök felesleges megkérdeznem, honnan vette, hogy itt talál. Bevallom, rá sem nagyon számítottam. Sőt! Egyáltalán nem.
Kíváncsi vagyok miért jött, és miért ez a letargia rajta. Üvölt róla, hogy valami nem tetszik neki, pont akkor szokott ilyen rosszkedvű-és-morci-vagyok arcokat vágni. Talán a megbeszélésen volt valami? Esetleg Grid beszólt neki?

„Nem voltál ott.. A megbeszélésen...”
- Valóban… Rosszullétre hivatkozva szabadnapot vettem ki. – felelem mintegy mellékesen, miközben befelé ballagok a nappaliba.
Fogalmam sincs arról, mi zajlik Villeben a lakás kapcsán. Fel sem merül bennem, hogy esetleg kellemetlenül érzi magát itt.
A kanapén üldögélek, biztonságot nyújtó puhaságba burkolózva, mintha a szivárványszínű pléd bármitől is megvédhetne. Mondjuk egy Grid-formájú mumustól.
Villet fürkészem, a szemeit, az arcát, a testtartását, ahogy a fotelben ül, és próbálom kitalálni mit is érzek most, hogy látom, most, hogy itt van tőlem alig két méterre. Ittléte kellemes emlékeket, vagyis inkább régi érzeteket idéznek bennem. Alig észrevehetően elmosolyodom.
Régen nagyon jó volt együtt… Régen mindig alig vártam, hogy találkozzunk. Régen… minden más volt.
Azt hiszem, talán ő is méreget, kóstolgatja az új helyzetet; elvégre már nem elborult agyú szerelmespárként ülünk itt, hanem… Hanem miként is? Mint haverok és munkatársak? Mint újrakezdők? Ó, te jó ég... Lövésem sincs, hogy kezeljem én ezt. Valami visszafog; egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy kikezdjek vele. Noha külsőleg ugyanolyan vonzó, mint volt. Nem a látvánnyal van gond. Valahol tartok tőle, és a tetejében még el is… hidegültem, ha őszintén magamba nézek. Adott rá bőven időt.
Percekig hallgat, de aztán megtöri a csendet.
„Azt hallottam New Yorkba mész. Megint. Igaz ez??”
”Megint”??? Talán zavarja?, de a mondat közben egészen új értelmezést kap. New Yorkba megyek...
- Iiiiigeeeen??? Megyek??? – kerekednek tányérnyira a szemeim meglepetten - Ezek szerint Grid lezsírozta a melót és elenged? Óóóóó!!!… Na jó… Mit mondott a megbeszélésen? Mi volt? – látványosan rágerjedek a témára, mégiscsak érdekel a dolog. Elvégre ezek jó hírek. Nekem legalábbis. De úgy látom, Villet nem dobja fel annyira.

„Azt mondta Te nem jössz velünk.. A 4 állomásosra... 2 hét múlva... Azt mondta más dolgod van.. New Yorkban.. Hogy elmész..”
Összevonódó szemöldökökkel hallgatom Villet. Miközben beszél, vadul kattognak a fogaskerekek az agyamban, és szép lassan össze is áll a kép.
- Azt mondta, hogy nem megyek???….. Áááá, már ééértem…! Ügyes. Nagyon ügyes… Hümmm... – búgom, ahogy utolér a megvilágosodás; leválaszt. Grid érdekes játékot játszik.
Azt hiszem, ez az egész némi magyarázatra szorul, és ahogy elnézem Villet, talán nem is bánja, ha megkapja azt a magyarázatot.
- Na jó… Néhány napja Grid megpróbált, hogyismondjam… beleavatkozni a magánügyembe, én meg elküldtem a picsába, meg még le is rókáztam. Szóval ez a „nem megyek veletek a koncertre” dolog valami gyerekes bosszúféleség lesz. De nem gond. Ami pedig a New Yorki melót illeti, egészen mostanáig nem tudtam, hogy lesz is belőle valami... – ja, mert azt hittem, direkt keresztbe fog tenni. De jobban szereti ő annál a pénzt. - A két projekt szerintem nem igazán üti egymást, csak egy kicsit sűrű lenne a menet. - magyarázom megvonva a vállam.
„Tényleg itthagysz?? ...minket...”
- Hát… Valóban volt egy olyan beindulásom, hogy kilépek, de aztán végiggondoltam, és rájöttem, hogy nem akarok kitolni a bandával. Úgyhogy inkább a maradás mellett döntöttem. – ...de aztán lehet, hogy Grid ki akar golyózni. Most eltávolít a koncertsorozatról, aztán meg majd a nyakamba érik egy szülési szabadság, és máris kint találom magam. Ne nem mintha ne lenne Bé-tervem.

Lágyan Villere mosolyodom.
- A bandából nem megyek, de a New York-i munkát nagyon szeretném. Legrosszabb esetben 2 hétig leszek ott, de ha jól haladnak a felvételek, lehet egy hét is elég. – magyarázom halkan búgó finom hangon. - Nem nagy idő az. Addig légy szíves ne tegyél kárt magadban. Jó? Nem szeretném...
Bár tudnám mi a franc van Villel. A tegnapi magazinban kapásból nem csak címoldalra juttatta magát, de kórházba is. Ha rendre ki akarja nyírni magát… komolyabb a baj, mint hittem. Talán egy jó pszichológusra lenne szüksége. Én ehhez kevés vagyok. És... nem szeretném, hogy érzelmi zsarolással akarjon rávenni arra, hogy vele legyek. Mert ez így rohadt ijesztő, és taszít is.
De aztán folytatja, én pedig hallgatom. Rég volt - inkább soha - részem vele ilyen mélyenszántó, lelkis beszélgetésben. Teljesen új arcát mutatja.
Hááát, ahogy mondja… „Nem volt jellemző rá.”
Állom a pillantását, nem szakítom el tőle az enyémet.
Eleinte biztosan furán nézek rá, fel is tűnhet neki; olyan meglepő dolgokat mond. Tőle felettébb szokatlanokat, és fel kell ezeket dolgoznom. Ez a kibaszott újrakezdés sokkal keményebb lesz, mint hittem. Az a hülye érzésem van, mintha felelősséggel tartoznék egy másik ember életéért, és ez… ez rohadtul megrémít. De ő annyira igyekszik; látom rajta. Épp ezért nekem is dolgoznom kell a kapcsolatunkon. Megfutamodhatnék, lenne hová menekülnöm… De a múltunkra, a kettőnk közt lángoló egykori tűzre való tekintettel nekem is meg kell próbálnom helyrehozni, ami elromlott. Valahol mélyen vágyom erre.
Ráadásul ő az apja a babának. Egy okkal több.
És hogy én segítsek neki??? Mégis hogyan??? Mit vár tőlem???
Hát azért… vannak magammal szemben kétségeim. Én a világ egyik legelcseszettebb kétlábúja vagyok; vak vezetne világtalant. Egyelőre csak annyit tehetek, hogy megpróbálom vele, aztán… a többit hozza az élet.
Törökülésbe igazodok, és két karommal a térdeimre könyöklöm, ezzel is némileg közelebb kerülve, hajolva hozzá. A szemeim a szemeibe tapadnak. Komoly az arckifejezésem, de a hangom kedves és türelmes.
- Rendben… Az, hogy beszéljünk meg mindent, jól hangzik. Részemről oké... Kezdetnek elmesélhetnéd, milyennek képzeled ezt az új életet, és milyennek látod magadat benne. – nagyon kíváncsi vagyok mi jár a fejében, milyen elképzeléseket dédelget.

...És akkor Ville mesélni kezd. Ezt sem gondoltam volna. Ha valaki azt mondja, hogy ez ma megtörténik, kiröhögöm.
Ilyen nyitott és őszinte még sosem volt. Mintha egy teljesen más férfival lenne dolgom.
Nem szakítom félbe, nem kérdezek közbe, csupán hallgatom; csendben érdeklődve.
Glória… A név ismeretlen számomra. Arcizmom sem rándul a hallatán. Nem kavar föl az idegen női név. Talán egy barát. De ha több is volt köztük, hát… nem Ville az egyetlen, aki így igyekezett átvészelni ezt a nehéz időszakot. Nincs jogom elítélni, ha esetleg másnál keresett vigaszt. Ráadásul az elmondottak alapján ez a Glória jót tett Villenek, összekaparta. Elvégre Ville él és virul – itt van épen. Azt hiszem, mindketten hálásak lehetünk Glóriának, akármit is tett.
„Én gyújtottam fel a házat! Kinn, az erdőben.”
Ezen azért önkéntelenül is megugrik a szemöldököm. Kedvem lenne elvigyorodni, még nevetnék is, de uralkodom magamon, elfojtom az ide nem illő ingert.
Dalokat írt. Az jó. Az efféle kreatív tevékenység mindig sokat segít a belső gyógyulásban, a gőz kiengedésében, a feldolgozásban, vagy akár a megvilágosodásban.
És Ravin? Az a mindenlébenkanál kotnyeles kis ördögbügyök... Neki is szerepe lenne Ville felébredésében, megváltozásában? Egy 11 éves gyereknek? Nehéz elhinni… Ha Ravin ezt tudná, el lenne szállva magától.
Miután elhalnak a szavai, a hangja, csak nézem őt. Szeretettel és csodálattal. Nagy bátorságra lehetett szüksége, hogy ezt így mind kimondja, el merje mondani nekem, hogy szembe merjen nézni a saját gyengeségeivel és hibáival. Szavak nincsenek rá, milyen hálás vagyok azért, hogy végre beszélt hozzám.
Már szikrányi harag sincs bennem a történtek miatt. Hogyan is haragudhatnék? Sőt. Megértem, mit miért tett.
Félredobom magamról a plédet, felkelek, és odalépek mellé. Ha hagyja, lassan letelepszem a fotelja karfájára, odahajolok hozzá, és a vállaira fűzve a karjaimat átölelem a nyakát. Az arcomat a hajába fúrom és egy puszit nyomok a feje búbjára.
- És ha nem is basztad el?… Ha csak azt tetted, amit tenned kellett, hogy végül eljuthass idáig és itt lehess… új emberként? – kérdezem halkan. Mi van, ha ennek mind meg kellett történnie ahhoz, hogy ez a pillanat megszülethessen? Próbálom a történtek jó oldalát nézni. Nem akarom, hogy tovább marcangolja magát, épp elég szörnyűségen ment keresztül.
Az államat a feje tetején pihentetem.
Elvigyorodom. Nem láthatja. Legfeljebb a hangomból kihallhatja. Tényleg Te gyújtottad fel, Te buggyant???!!!
- Azt a faházat újraépítik. – döngöm göndörödő tincsei közé. - ...Ahogy mi is, ami köztünk volt. – igen, most már határozottan ezt szeretném. Szeretném visszakapni őt, azzal együtt, ami hajdanán köztünk volt. Régen sem voltunk rossz páros. Bízom benne, hogy menni fog. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire akarja, teljesen megfertőz vele. Ville egészen új energiákat áraszt magából.

Ilyen erősnek és eltökéltnek még sosem láttam. Azt hittem... mérget mertem volna rá venni, hogy már nincs hatással rám, de valamit mégis megmozdított bennem.
A színvallás, az őszinteség, a hibáinkkal és az önmagunkkal való szembenézés már hogy lehetne gyengeség?
Megdobogtatja a szívem, és ez engem is meglep. Azt hittem, már nem érzek iránta semmit, de ez merő önámítás. Az az egy hónap pokoli hosszú volt nélküle, de nem volt elég hosszú ahhoz, hogy írmagostul kiirtsa belőlem, amit egykor iránta éreztem.
És most, hogy itt van a mellkasomon, ahogy belehajol az ölelésembe, ahogy a hátam mögé kúszik a karja… Beleremegek, a vér lüktetni kezd az arcomban. A bensőmet elönti valamiféle rejtélyes forróság, ahogy a testem összes sejtje egyszerre kezd emlékezni az érintésére. A hajának az illata az orromban játszik.
„Szívesen kihagytam volna minden hülyeséget..” - döngi.
Remeg a hangja, kihallom belőle a valódi megbánást és fájdalmat. A könnyeket.
- Semmi baj... – suttogom lágy hangon, miközben belemosolygom a tincsei közé.
Egyik tenyerem az arcára simul, és a hüvelykem megcirógatja a bőrét.
- Semmi baj. – erősítem meg, s az arccal rádőlök a feje búbjára.
Nekem sokkal inkább számít az, hogy most itt van. A sok átbőgött éjszaka után is erre vágytam…
Ráadásul egészen új emberként jött el; a felnőtt férfit látom benne; az erőt és bátorságot.
Az a hatalmas változás, amin egy olyan ember ment keresztül, mint ő, ritka, mint a tízezer évenkénti bolygóegyüttállás – épp ezért értékelni kell, őt is és a fáradozásait is.
Hosszú csend üli meg a nappalit, aztán egyszer csak mozdul, és a karja lefonódik rólam, másik kezével pedig megfogja a felkarom.
Elengedem, hadd húzódjon el, de aztán felém fordul, hogy felpillantson rá. A tekintetünk találkozik és összekapaszkodik.
„Szeretlek...”
Nagyot nyelek.
Bárcsak mondhatnám neki én is, de most még nem tehetem. Nem akarom, hogy üres szóként hangozzon el a számból. Át akarom érezni a jelentését, azt akarom, hogy őszinte legyen, amikor újra kimondom. Csak egy kis idő kell ehhez…
Inkább lehajolok hozzá, ahogy a tenyere az arcomat érinti és az ujjai a hajamba fésülnek. Értem a hívást, engedek neki. Én is akarom...
Lassan ereszkedem lejjebb, és közben behunyom a szemeimet. A szám gyengéd puhasággal tapad az övére, óvatosan mozdul és tapogat, ismerkedve, felfedezve, újraélve.
Ville türelmesen, finoman csókol, az ajka meleg és nedves, én pedig hosszú, elnyújtott percekig kóstolgatom. Bódítóan kellemes, és nem akarom, hogy abbahagyjuk.

Valamiféle varázsporos kábulaton túlról érzékelem, hogy Ville feláll és magával emel. A testem önkéntelenül, automatikusan reagál, nem vagyok teljesen tisztában a tetteimmel, csakis az ajkairól érkező csókokra figyelek, azok töltik ki az agyam. Mintha a külvilág megszűnt volna.
Ville itt van… ITT VAN!!!
Mintha csak most kerülnék igazán tudatába Ville jelenlétének, a hosszú hiányérzet után.
Valóság. Fizikailag tapintható valóság.
Forróság száguldozik bennem a fejem búbjától a talpamig, ahogy fölém magasodik, két tenyere az arcomon, és a teste rásimulva az enyémre. Érzem őt magamon. Beleborzongok.
Tíz körömmel kapaszkodom meg a csípőjén a ruhájában, ahogy az arcomat felé fordítva viszonozom az ajkai kedvességét.
Enyhén a másik oldalra billentem a fejem, hogy ebből az irányból is megkóstolhassam a száját. A nyelvem kíváncsian, bátortalanul de előmerészkedik, és megnyalintja. Közben apró, halk, forró sóhaj szökik meg a torkomból.
Csiklandósan bizsereg a legutolsó hajszálam is az izgatottságtól, a... boldogságtól.
Ville itt van!
A gondolat szinte megrészegít; hirtelen annyira fellelkesedem tőle, hogy az ajkaimat óhatatlanul is erősebben préselem a szájára, és finoman rámarok az alsó ajkára.

Ville ajkai egyre vadabb ütemet diktálnak, és magam is meglepődöm azon, mennyire nem bánom. Sőt. Az a különös érzésem támad, hogy tényleg visszakaptam őt. Kicsit megkésve, de teljesült egy pokoli fájdalmakkal járó kívánságom.
Élvezem, egyenesen odavagyok azért ahogy csókol, ahogy a nyelve újra és újra mohón átcsúszik a számba, hogy követelje az enyémet.
Ahogy a hátsóm alá nyúl, reflexszerűen már fonom is a karjaimat a nyaka köré, hogy megkapaszkodjam benne. Erősen. Tudom mit akar. És én is ezt akarom.
Könnyedén, határozottan ölbe kap, a szám az övén táncol közben is, és a lábaim már kulcsolódnak is a dereka köré. Szorosan.
Most állítsam le? Most zavarjam el? Hát hülye vagyok én? Végre testet öltött a férfi, akiért átbőgött éjszakákon át betegesen ácsingóztam.
Olyan vadul viszonozom a csókját, ahogy csak tudom. Kibaszottul jól csókol… Hűűű az anyját…! Apuci visszatért!
Élvetegen sóhajtok bele a szájába, ahogy az ajka és a nyelve az enyémet gyötri. De aztán egyszer csak elválik tőlem, elhúzódik és keserves, kellemetlen űrt hagy maga után.
Nagy nehezen felnyitom a pilláimat. Az orális élvezettől kábán, értetlenül pislogok rá. Az arcába. Innen, centikről tőle. Az agyamon köd.
Most meg mi van…???
Az ajkaim lüktetnek, a nyelvem bizsereg, érzem rajta Ville ízét.
„Teljesen felkavarsz.. Ne haragudj..”
Cöh! Pont ő mondja? Vagyunk még itt egy páran felkavarva...
Liheg. Én is zihálok. A szívem a mellkasán ver rendezetlen tamtamot – én érzem magamon az ő szívverését, ő is érezheti az enyémet.
Nyelek egyet.
- Neeee merészelj bocsánatot kérni... – döngöm sötéten, halk, fenyegető hangon, miközben a szemeibe nézek.

És újra vadul megcsókol. Nem is ő lenne, ha nem tenné.
Ugyanolyan szenvedélyesen és kiéhezve habzsolom, harapdálom a száját, mint ahogy ő az enyémet.
Talán még bele is vigyorgom a csókcsatába.
Fel sem fogom, észre sem veszem, hogy megindul velem. Csak pár lépés után. Kitartóan kapaszkodom benne, csüngök rajta. Először azt hiszem, hogy a kanapé a cél, hogy ott majd leejt, de nem. Tovább baktat velem, be a hálóba. És csak akkor kattan be valami, amikor leterít hanyatt az ágyra és fölém kúszik.
Elengedi az ajkaimat, és áttér a nyakamra. A nyelve csiklandoz. Isteni érzés... Egészen feltüzel.
Ó, anyám!
Vadul zihálok alatta. Kinyitom a szemeimet, és kétségbeesetten kapaszkodik a tekintetem a mennyezetbe.
Lebénít a bennem dúló háború; a testem kívánja, az eszem meg közben azt súgja, ne kapkodjuk el.
Forró tenyere becsúszik a felsőm alá a hasamra, erre felnyögök. Jézusom!
A testem vágyakozva hullámzik, mocorog. Akarom. De nem szabad. Túl gyorsan történik...
Aztán mégis sikerül erőt vennem magamon, az ész győzedelmeskedik az eszelős testi vágy fölött.
Még mielőtt letépné rólam a fölsőmet, elkapom a csuklóját.
- Ville… Kérlek várj... – szaggatottan beszélek, miközben levegő után kapkodok.
Az arcom vörösen ég, lángol. Az ajkaim megduzzadva piroslanak az arcomon, a szemeim kívánalomtól csillognak.
Ha rám néz, nehézkesen, de folytatom.
- Ez… Ezt… Most te… ne haragudj... Nem mintha nemakarnám,mert… de… Csak… csak… Húúúúú... hatalmas levegőt veszek. Meg kell nyugodnom.
A tekintetem az arcát pásztázza.
- Szeretnék veled lenni… Tényleg... – bűnbánóbban már nem is pilloghatnék rá. - Csak… adj egy kis időt… ehhez. Kérlek. – kiszárad a szám, nyelek egyet. Remélem nem bántom meg.

Felém fordul, én pedig szélesen rámosolyodom.
Neeeeee… Ne már pánikoljon, hogy valami rosszat tett.
- Ne viccelj. Semmi gáz. Én is akarom, csak… nem most, és nem így... elkapkodva. - magyarázom belepirulva. Ez van, tényleg szeretném; el tudom képzelni, hogy egyik este hatalmasat szeretkezünk az újrakezdés örömére. - Lécci, ne hibáztasd magad... Én is épp úgy benne voltam... - zavaromban megköszörülöm a torkomat.
Nagyon sóhajtok. Meg kell nyugodnom. Ville jócskán feltüzelt, amit alig negyed órája még nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Mint kiderült, a bűvereje még megvan és nagyon is hatékony. Most azon a ponton vagyok, hogy tökre megmásznám – szörnyű vagyok. Tegnap még Allennel voltam, ma meg már Ville… Szükségem van egy kis nyugalmi időszakra, míg normálisan zöld ágra vergődöm Allennel és rendeződik a kapcsolatunk, csak utána leszek képes igazán Villere koncentrálni. Ez így lenne fair mindkettőjükkel szemben. Ez már lassan poligámia, amit művelek.
A döntést már meghoztam. Életem legnehezebb döntése volt. És Allennel ezt át kell vészelnünk.
Azon gondolkodom, hogy talán el kéne mondanom Villenek, hogy ha csak rövid ideig is, de volt valakim. Nem akarok hazudni neki. Viszont lehet, hogy az igazsággal csak megbántanám. Ráadásul… ha rájön, hogy Allen az a valaki, a jövőben tuti nem nézné jó szemmel a találkozásainkat. Nem akarok problémát ebből, nem akarom, hogy eltiltson Allentől, nekem ő továbbra is istentelenül fontos, és nem vagyok hajlandó leépíteni a barátságunkat.
Egyelőre azt hiszem, jobb, ha hallgatok.
Észre sem vettem, hogy elment a délelőtt, és konkrétan lekéstem az ebédidőt. A gyerek erre szépen lejárat; hangosan belegyomornyikordul a szoba csendjébe. A bentlakásos törpém jogosan panaszkodik, amiért csak a szexen jár az eszem, de erről is ő tehet.
- Nem vagy kajás? – tudakozódom Villetől - Meghívlak egy mirelit pizzára. Ígérem, nem lesz olyan rossz, mint amilyennek hangzik. – magyarázom elvigyorodva, és ha elfogadja a meghívást, lekászálódom az ágyról, hogy kimasírozzak a konyhába, és bevágjam a sütőbe az említett pizzát.