◆ pozitív tulajdonságok

• remek hallgatóság;
  
• tisztában van az udvariassági formulákkal – otthonosan mozog előkelő társaságban;
  
• jó a szóbeli és írásbeli kommunikációs készsége;
  
• remekül tangózik;
  
• a szabad akaratot, a szabad gondolkodást és az önmegvalósítást minden ember legfontosabb jogának tartja;
  
• hajlamos megszállottként nyomulni valamire/valakire, vagy menni a friss információ után… ebből következően kissé paranoiás.
  

◆ negatív tulajdonságok

• hajlamos a munkahelyi könyöklésre;
  
• hajlamos a lustaságra;
  
• ha egy komolyabb ügyről ír, általában minden mást kizár a fejéből, ilyenkor fokozottan mogorva;
  
• időnként nagyon mocskos szájú;
  
• hajlamos megszállottként nyomulni valamire/valakire, vagy menni a friss információ után… ebből következően kissé paranoiás;
  
• vérbeli magányos farkas, képtelen megállapodni hosszútávra, legyen szó nőről, vagy munkahelyről.
  

◆ egyebek

• ateista annak ellenére, hogy anyai nagyapja rabbi;
  
• Bronstein néven született, a Rappold nevet anyja második férje után kapta, aki két éves korában a nevére vette;
  
• már három-négy-öt-sok éve vigyáz „ideiglenesen” arra a kiba... vagyis a húga mopszára, Molly-ra.
  

A környék - minden lepukkantsága ellenére - közel a belvároshoz terült el. A városrész sajátos nyomornegyedi báját a hátsóutcák tűzlépcsői alatt strichelő pillangók, a konténerek közötti kartonágyaikon elszunnyadó hajléktalanok, valamint a droggal és infóval seftelő egyéb söpredék adta. Ez a nyomorúság azonban csak látszat volt: egyik-másik vakolatlan homlokzat mögött, az ún. „átlagos bérlakások” között dizájnosan berendezett hajlékok, giccsekkel pazarnak álcázott kéjbarlangok, vagy éppen titkos és jól felszerelt droglaborok rejtőztek. Meggazdagodott rapperek, a helyiekből busás hasznot húzó uzsorások, extravagáns művészek, társadalomtól elfordult, morcos értelmiségiek ugyanúgy rendelkeztek lakással az utcában, ahogy a konszolidált polgárok, akik vagy még nem tudtak, vagy csak azért sem akartak elköltözni innét. A lassan 30-as évei közepén járó Uriah J. Rappold is itt élt, s ez idő tájt szabadúszó zsurnalisztaként kereste a kenyerét.
A negyedik emeletig, ahol a férfi lakott, még felhallatszott az éjszakai utca jellegzetes zaja. Hallani lehetett a lassan köröző autók motorjainak halk moraját, amikor azok a ház előtt haladtak el, s fel lehetett riadni a részegségtől, vagy drogtól hangos kacajoktól és kiáltásoktól, az alkalmanként eldördülő pisztolylövésektől, s az ezt gyakorta követő szirénázástól.
Ez a 2014-es nyári éjszaka azonban pisztolylövéstől mentes volt, még a környéken strichelő kurvák sem zajoskodtak, így Rappold nyugodtan tudott dolgozni a környék bérházainak roskadozó állapotáról szóló riportján. A történet röviden arról szólt, hogy pár éve egy texasi ingatlancég felvásárolta a háztömböt. A lakókat megnyugtatta egy ügyvéd által, hogy nem fogja eladni a bérlők feje fölül az épületet, de a házak egyre roskadozó állapota ellen sem volt hajlandó semmit sem tenni. Hiába költöttek a lakók arra, hogy egy ingatlanfelmérővel szakvéleményt készítessenek, s küldték el az elemzést az illetékeseknek. A helyi hatóság szerint a tulajdonosoknak kell jelezni, ha problémájuk van; míg a Dallas-i székhelyű cég ügyvédje egy jogi zsargonnal sűrűn tűzdelt válaszban közölte, hogy egyetlen szakértői vélemény még nem bizonyítja, hogy a ház valóban lakhatásra alkalmatlan.
Rappold ugyan nem volt képzett jogász, de a bűnügyekről/tárgyalásokról egy időben gyakran tudósító újságíróként megértette a szöveget, s tudta azt is, hogy sajnos az ügyvéd válasza jogilag helytálló, s amíg valami katasztrófa nem történik, addig még egy esetleges per kimenetele is igencsak kétséges.
Miért vár a rendszer egy emberéletet követelő balesetre ahhoz, hogy javítson valamin, ami látványosan nem működik jól? – gépelte laptopjába az utolsó kérdést, majd levette a szemüvegét, s megdörzsölte orrnyergét. A szöveg már így is 5 oldalnyi, korán sem ért a végére, s kevés ütős konkrétumot tartalmazott ahhoz, hogy elevenre tapintson vele. A neonfényben világító falióra már éjjel fél kettőt mutatott, s a férfi egy kelletlen sóhajjal vette tudomásul, hogy megint a semmi miatt virrasztott – de az újságírói pálya már csak ilyen.
Kikapcsolta a laptopot, s ekkor csörrent meg a telefonja. Magánszámról hívták. Rappold két csöngetés után felvette.
- Rappold.
– Helló, Firkász! Hallom Te se alszol! - köszöntötte a vonal túloldaláról egy túláradóan vidám hangú fiatal férfi, aki az alvilági körökben Csótány néven elhíresült pitiáner(?) szélhámos/drogdíler/zsebtolvaj volt. Igazi megbízhatatlan semmirekellő, aki a nevét arról kapta, hogy azonnal felszívódott bármilyen helyszínről, ha meglátta a rendőrautók kék-vörös fényét, ahogy a csótányok is azonnal elbújnak a feloltott lámpánál.
Valami szórakozóhelyen lehetett a srác, nagy volt a háttérzsivaj, s Csótány valósággal ordított, vahy azért, hogy a saját hangját meghallja, vagy azért mert újfent túlpörgött valami szartól.
– Nagy hírem van neked, csak győzd, majd meghálálni! – hadarta a srác. – Ahogy Simlis megígérte a fele a tiéd! Szóval a fele a tiéd. Majd kereslek.
– Hmm?! – így az újságíró. Nagyon nem volt ínyére az effajta félinformáció, de nagyon belemenni nem akart.
Válasz nem jött csak hatalmas üdvrivalgás Csótánytól, ami valami Delilah nevű csajnak szólt. Rappold egyelőre nem tudott mit kezdeni ezzel, bontotta a vonalat. Érthetetlennek találta, hogy Simlis – aki az egyik legmegbízhatóbb informátora volt – miért ezzel a kis görccsel üzenget… ráadásul ilyen ködösen. Felállt az asztaltól és a hálószobájába ment. Az órákkal ezelőtt megivott több bögrényi kávé még dolgozott benne: minden gondolatát használhatatlanná tette. Ledőlt az ágyra, kezeit összekulcsolta a hasán és a pont fölötte lévő repedést nézte a plafonon. Egészen vékony volt, észre sem lehetett volna venni, ha nem színeződött volna el a beázástól. Ennek bámulása közben Rappold elszenderedett.
Vagy háromnegyed óra múlva Molly ugatása ébresztette. A boldog csaholás válasz volt a bejárati ajtón előbb csöngető, majd kopogó jövevénynek. Rappold nagyon kelletlenül nyitotta ki a szemeit, de nem volt mit tenni, ha a hangzavart meg akarja szűntetni, el kell hajtania a látogatót.
Az eb tovább ricsajozott, míg a férfi felkapcsolta az ágya melletti éjjeliszekrényen álló lámpát, s a padlóról felvette, majd magára vette a Columbia feliratú fölsőjét, s belelépett a papucsába. Összekócolt hajjal, rettenetesen borostásan, pizsamanadrágban ballagott a bejárati ajtóhoz és kilesett a kémlelőnyíláson. A két rendőr közül az egyik egyenruhában volt, a másikat meg látásból ismerte, ezért a baseballütőt a fal mellett hagyva gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót.
– Mr. Uriah Rappold? – kérdezte az idősebb zsaru.
Rappold álmosan bólintott.
– Jó estét! Morrison nyomozó vagyok a gyilkosságiaktól. Ismert egy bizonyos Jonas Hensent?
– Jonas Hensent? Simlist? – kérdezett vissza, s részlegesen visszatért az ébersége is. – Igen… Miért?
– Meghalt, és az Ön neve volt a nála talált határidőnaplóban, mint azé a személyé, akit értesíteni kell betegség, jelen esetben halál esetén. Fogadja részvétem – folytatta Morrinon. – Kérem, öltözzön, velünk kell jönnie azonosítani a holttestét.
 


A nyomozó megjelenése után nagyjából másfél óra múlva hagyta el a hullaházat Rappold, s az épülettől egy megállónyira található buszmegállóban várakozott a következő járatra. A rendőrök ugyan felajánlották neki, hogy hazaviszik, de ő elhárította a lehetőséget. Bár Paradise eme részén rengeteg volt a hangoskodó turista, ami fokozottan frusztrálta az újságírót, ki kellett a fejéből szellőztetni a fáradtságot és a Simlis halála felett érzett döbbenetet, sajnálatot. Arra az adott pillanatban gondolni sem akart, hogy mennyi kérdésre kell még válaszolnia az elkövetkező napokban és mennyi kérdést kell feltennie magának az öreg halálával kapcsolatban. Végül a lakásától való tizenöt kilométernyi távolság – melyből gyalogosan vagy másfelet tett meg – sarkallta arra a férfit, hogy buszra szálljon. Alig valamennyi személyes holmit kapott meg, mivel gyilkosság történt, szinte minden bizonyítéknak számított… egyelőre. Nem tudta eldönteni jó-e, avagy rossz, hogy ennyire hirtelen érte az informátor halála. Mégis csak újságíró, nem az a dolga, hogy mindenkiről tudjon mindent a közelében? Simlis pedig egy kisiklott életű balfék volt, aki a nem megfelelő embereket haragította magára. Ez a vég borítékolható volt.
Megérkezett a busz, s ő felszállt rá, majd leült az első szabad székre, amit talált. Néhány percen belül megszólalt a telefonja. Felvette, Csótány volt.
– Na? Mi volt? – kérdezte a fiú olyan hangsúllyal, mint ahogy az egyetemisták kérdezgetik egymást a szóbeli vizsga előtt a folyosón.
– Azonosítottam és álltam a kérdéseket – válaszolta Rappold, az ide illő stílusban. Nem gondolta, hogy Csótánnyal érdemes veszekedni, de azért megkérdezte: – Miért nem mondtad?
– Hogy őszintén tudj megdöbbenni… meg aztán, nem azért hívtalak, hogy informáljalak, Firkász, hanem azért, hogy informálódjak. Menj haza, aludj… beszélünk még…
Rappold nem várta meg a végét, inkább kinyomta a telefont és ki is kapcsolta. Eleddig Csótányt az összetett gondolkodásra sem tartotta képesnek, egy kis görény volt, aki rendre zavarosan beszélt, vagy éppen be volt állva valamelyik éppen most divatos könnyűdrogtól. Most a kis görcs mégis meglepte, de az újságíró megígérte magának, hogy most utoljára…