Ville-vel kéz a kézben lefelé pitlikelünk a pályáról. Nyomunkban a rajongók habzó szájú hadával. Röhögök, mint az állat, de csak mert mintha Ville-nek jobban menne a korizás. Hirtelen megtáltosodott.
A kijáratnál lelépünk a jégről, és a korcsolyák éle már a száraz padlón kopognak, ahogy „rohannánk”. Ville bénázása azért becsületesen rontja a menekülés esélyeit, és a rajongók be is érnek minket.
Ville leszorul egy padra, én meg tőle egy méterre kerülök csapdába. Áh, feladom. Jobb, ha megadjuk magunkat. Előbb szabadulunk. Ez mindig beválik. De legalább a remény pillanatnyi érzése megvolt, hogy leléphetünk.
A srácok az arcomba nyomják a telefonjaik kameráit, egy selfie itt, egy másik meg ott. Bedobom a szokásos pózolós formulákat; nagy vigyorgások meg ördögvillák nyelvöltéssel. A kölykök meg örülnek, mint borz a répának.
Közben is Ville-re pillantok, elkapom azokat a könyörgő, segélykérő szemeket. Ő kevésbé lelkes, mint én. Ránevetek.
Lassan mindenki megkapja, amit akar, és a lökdösős tolongás alábbhagy. Átfurakodom magam az ifjúság gyűrűjén, hogy odamasírozzak a padhoz, ahol a bakancsainkat hagytuk néhány asztallal arrébb, de meglepetten konstatálom, hogy eltűntek. Elsőre az ugrik be, hogy talán rossz padhoz mentem, de nem. Még körbe is nézek. Megismerem. Veszettül elkap a röhögés. Ki a halálnak kellettek azok??? Csakis valami elvetemült-metálos-ereklyegyűjtő-lábszagimádó lehet. Csak fussak bele Facebook-on hasonló bejegyzésekbe, mint; „Íme a Slaves of Hell énekeseinek bakancsai.” plusz fotó mellékelve. Onnantól nem kérdés ki az elkövető.
A srácok meg csak csacsognak a nyakamba.
- October, October, ti most akkor jártok?
- Van köztetek valami?
A faggatózókra nézek. Nevetve csóválom meg a fejem. Eszemben sincs magyarázkodni, osszák be maguknak amit látnak, meg amit gondolnak. Deh, majd itt fogok nyilatkozni kamerákkal a seggemben, hogy aztán minden továbbköltött koholt szarság eljusson Grid bácsihoz. Nem akarom az intenzívre juttatni a menedzserünket.
Ledobom magam egy padra, és nem törődve a nyüzsgő csapattal, leszerelem a lábamról a korcsolyákat, aztán a kezemben azokkal masírozok vissza Ville-hez. Csak lazán. Nem izgatom magam a rajongók végett, majd szépen lehiggadnak és feloszlanak.
Ville vállára csapom a tenyeremet, és lehajolok a füléhez.
- Van egy rossz hírem. A fanatikusabbak meglovasították a bakancsainkat. – dünnyögöm vigyorogva a tincsei közé. - Fel kell kajtatnunk egy cipőboltot.
Azt hiszem, eljött a távozás ideje. Az sem gond, hogy mezítláb, bár ritka röhejesen fogunk kinézni, míg keresztülmasírozunk a parkolón zokniban.

Ville remekül szórakozik, elvan a rajongói közt, ahogy látom, meg hallom. Muszáj vigyorognom. Amolyan szemét kárörvendéssel.
Élvezd, öregem, élvezd!
Erre papért kiált. Mielőtt közlöm vele a jó hírt, hogy mezítláb maradtunk, még odadöngöm a fülébe.
- Papot?... Temetünk, vagy ördögöt űzünk? – röhögcsélek halkan. Mert, hogy Ville sem ma, sem máskor nem fog nősülni, az hótziher. Vagy ne legyek finn.
Az ifjúság tovább őrjöng őszexisége figyelméért, és kisajtolnak belőle valami produkciót, amire meg én nem számítok. Hogy honnan ez a vehemencia… Ville-ben egy állat veszett el. Olyan hirtelen kap el/le, hogy elfelejtek pislogni. A lélegzetem is elakad. Igazán megszokhattam volna már, hogy ilyeneket csinál, de most ez nyílt terep, és egy rakat éles kamera van ránk küldve.
Ville hátradönt, ahogy fölém tornyosul, és BENG. Úgy érzem magam, mint az a nővér, akit lesmárolt a hazatérő matróz a Time Square-en 1945 augusztus 15-én. Úgy fest, ez ilyen amcsi szokás. A génjükbe van kódolva, hogyan kell ezt csinálni. Az első pillanatba ledermedve meresztem a szemeimet Ville-ébe, miközben a szája az enyémen nyomakodik. Aztán mégis gyorsan behunyom a pilláimat. Még mielőtt elszédülnék attól, amilyen szenvedélyesen magával sodor.
Hallom, ahogy élesen visonganak körülöttünk a lányok és a srácok. Füttyögnek, némely csajok meg önként jelentkeznek egy ugyanilyen körre.
Nem tagadom, egy másodpercre belém nyilall az intő figyelmeztetés, hogy ebből még baj lesz.
Ha Ville leszakad a számról, kurva nagy levegőért kapok. Mint aki most bukkant hosszú percek után először ki a vízből. Eszednél vagy???
- Nekünk annyi. – nyögöm bambán meredve az arcára, még mindig hátrahajlítva, mint valami rongybaba.
Ville ezt most jól megcsinálta... Ezért Grid minimum kifilézi, engem meg büntiből fellő a holdra. De én kérem szépen, mosom a kezeimet.
Ja, igen. Jöhet a pap. Már nem kérdés, hogy temetünk.

A karjaiban tart, esélyem sincs, hogy hanyatt vágódjak, pláne, hogy kapaszkodom a vállaiban.
Mikor vége a műsornak, mondanám, hogy repetát, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas a gyerekes kívánságműsorra. Ha Ville így folytatja, lassan többet lesz a szám az övén, mintha nem.
Amint felhúz ebből a gumigerinceseknek való pózból, felegyenesedem. Imádlak Vegas!. Ville mosolyára röpke vigyorra fut a szám.
A rajongók hivatalosan is elkönyveltek minket egy párnak, pedig ha tudnák mi az ábra, el sem hinnék. Úúú, hányan átkozhattak el most.
Ville ujjai erre az enyémek közé fonódnak. Határozott, kemény fogása van a srácnak. Ez nem holmi „gyere ide, bújjunk össze” gyengéd tapperolás, ebben erő rejlik és kiforrt szándék.
Összenézünk. Már szavak sem kellenek, hogy megértsük egymást. Elég egy cinkos pillantás, egyetlen rezdülés. Vágom, mi az ábra. Ice, ice baby után run, baby, run.
Nekiiramodunk. Szorosan Ville mögött vagyok, igazából nincs mese, fogja a kezem. Néha az az érzésem, hogy amíg Ő egyet lép, addig én két lépést így husss, átszelek a levegőben.
Kézen a kézben robogunk kifelé, mint az állat, de a recis néninek még azért odakiáltok, hogy VISZLÁT! Először mi porzunk ki az épületből, aztán utánunk a felgajdult tömeg. Ville meg ebben a tűzpiros zokniban nagyon csini. A végén kiderül róla, hogy másodállásban Mikuláskodik. Azt hiszem, sok csaj örülne, ha lemászna hozzá a kéményen. Hát… ha erre adná a fejét, megkérném, hogy gondoljon rám is és gyűjtse be a kekszeket, ő úgysem ilyeneken él.
Pillanatok kérdése, és feltűnik a horizonton a motor. A parkolón keresztülrohanva már nyerítek a röhögéstől.
Odaérve a kétkerekű acéllóhoz, ha Ville elengedi a kezem, lekapom a nyeregből a bukót, és a fejembe vágom. Most eszemben sincs a csattal bajlódni az állam alatt, csak a menekülési ösztön zakatol bennem.
Ha Ville is felhúzta a saját bukóját, felpattanok a mocira. Hogy Ville is követi a példámat, abban nem kételkedem, közben is indítok.
Újabb röhögés ráz meg. Fura érzés ez így zokniban!
- Fuck that… – dörmögöm a bukó alatt, ahogy felnézek a közeledő csordára.
- Megvagy? – kérdezem jó hangosan, enyhén hátrafordulva, s várom, hogy Ville megkapaszkodjon bennem.
A motor istenes bőgéssel zúg fel, és mielőtt megint lecsapnának ránk a rajongók, már fordulok is a kijárat felé. Némi lavírozás a parkoló kocsik közt, és az útra kiérve nem kevés kakaóval szívódunk fel a tett helyszínéről.
A sisak zötyög a fejemen a menetszélben, kicsit zavaró, de igyekszem koncentrálni.
Csupán néhány perc, és felfigyelek egy jókora kínai butikra. A kivilágított kirakatokban van mindenféle holmi; felsők, farmerok, ééés ami nekünk kell, cipők. Biztosan van bakancsuk is.
Lehajtok a járda széléhez és leparkírozok az üzlet előtt.
Felcsapom a bukó plexijét és hátrafordulok Ville-hez a hátam mögött, vagy ha már újfent leszállt mögülem, felé fordulok.
- Szóval veled ilyen egy átlagos randi… – szalad ki belőlem a nevetés.

Szóval Ville még sosem randizott. Ez új. De ha Ő mondja, elhiszem.
- Vagy úgy. – vigyorgom rá a felnyitott plexi alól. - Akkor ez emlékezetes első randi marad. Nem elég, hogy megkínoztak, kiraboltak, még meg is kergettek. Bár… Tekintve, hogy én rángattalak bele, lehet nem velem kellett volna kezdened. – heherészek, mire hangosabb nevetést hallatok. Én is leszállok a motorról. A bukót lehúzom, és csak aztán mondom meg min vidulok annyira.
- Még a végén egy életre elveszem tőle a kedved. - és a romantikus lelkű, konzervatív csajok, akik nem csak kekszelésről ábrándoznak Ville-vel kapcsolatban, mind hoppon maradnak. The end.
- Minden estre jó kör volt. – duruzsolom Ville-re somolyodva, miközben fellépek a járdára, kezemben a bukósisakkal.
Jah, élveztem. A mezítlábas hajszát is. Most meg, akik elsétálnak mellettünk, mind hülye képet vágva bámulják meg a lábunkat. Az én fehér zoknim koszos az út porától, de semmi gond. Azt mondják az okosok, egyszer mindent ki kell próbálni, és ez a kis zoknis mutatvány minden eddigi élményemtől merőben eltér. Furcsa, idegen érezni közvetlenül a talpam alatt a betont, az utcát, azt a helyet, ahol annyi ember egyszerre tartózkodik. A strand homokjában masírozni megint teljesen más.
A kínai üzlet felé biccentek.
- Vadásszunk egy pár mokaszint, nagy fehér főnök. – mondom, és odamasírozok a bejárathoz, hogy bekukkoljak.
A butik üveglapos ajtaján belülről ott fityeg ferdén a Closed tábla. A helyiség teljes fényárban úszik, és odabent egy szemüveges kis kínai fószer söpröget a partvissal.
A haja az a röhejes Beatles-es bimbifazon. Az orrán meg Woody Allen-os szódásszifon csücsül.
Nem, eszemben sincs betörni, inkább megkocogtatom az üveget. A kisember fel is néz. Lehet, hogy nem lát, de legalább hall. Széles vigyorba fut a szája, szinte fültől fülig kettévágja az arcát. A szemei egyenesen felragyognak, vagy csak a vastag lencsék nagyítják fel őket, hogy már szürrealista túlzásnak tűnnek.
A partvist félreteszi, és már robog is az ajtóhoz azzal az elvetemült „Mindent a vevőért” kifejezéssel a fején. Vagy csak felismert volna minket? Ez a legutolsó, amit feltételezek róla. Ronda dolog az előítélet. De ha valaki ennyire pápaszemes…!!!
A kulcs fordul a zárban, s az ajtó menten nyílik.
- Jó esztét, miben szegíthetek? – tudakolja nyájasan a fickó.
Ville-re pillantok. Nem sok híja, hogy elröhögjem magam. Visszafordulok a pöttöm kínaihoz.
- Jó estét. Cipőre lenne szükségünk. – topografálok lefelé a mutatóujjammal, mire az eladó tekintete követi az adott irányt.
- ÁÁÁH! – egészen felvillanyozódik és egyben megvilágosodik a zoknis, pőre lábak láttán. - Kélem, fáladjanak beljebb. Tesszék, tesszék.
Ömm… Tuti sokat szopatták a suliban a répa-retek-mogyoróval IS. Inkább nem szólok, nem szemétkedek, csak legyűröm a vihoghatnékom és elfogadom az invitációt, ahogy félreáll.
- Köszönjük. – mosolyodom rá angyali bájjal. Nem csak mókás, de végtelenül kedves emberke. Nem biztos, hogy más üzletbe beengedtek volna minket zárás után. Hacsak rá nem döbbennek kik vagyunk.

- Bakanc? Ó, hát pelsze, kövesszenek kélem. – kuncog a kis kínai, mire készségesen odavezet minket a cipőosztályra. A polcok roskadásig mindenféle tűsarkúval, vászoncipővel, csizmával, meg szandálokkal. De egyik sem igazán nekünk való. Még egy vászoncsuka csak-csak.
- Burberry márkájú motoros bakancsa van? - tudakolom tök ártatlan pofával, ahogy a csicsás kínálatot tanulmányozom.
- Bulbelly motol... Aaah, nagyon viccesz kici hölgy. – vigyorog a fickó, de azért visszavág. És LEKICSIZ! Bírom.
- Komolyan kérdeztem. – magyarázom.
- Láli-fáli. – hitetlenkedik, de a mosolya mit sem lankad. Tovább megy a következő sorba. – Nosz, itt vannak a bakancok. Válogasszanak. – int a kezével.
- Óh, ez szuper, köszönjük! – csillan fel a szemem az újabb részleg láttán, ahol már az emberibb viselet rejtőzik.
Lassan végigsétálok a polcok mentén. Csak egyetlen szimpi pár lábbeli kell. Meg fogom találni.
- Maguk olyan iszmelőszek nekem… - morfondírozik hümmögve a kínai, mire felkapom a fejem, és Ville legyen akárhol, vigyorogva rámeredek.
- AH! CAK NEM??? Nem maguk azok az énekeszek, a pokloszok, akik folton szelelmeszek és haldokolnak?
ÁÁÁÁÁÁ!!!!! Istenesen elkap a röhögés, kis híján beborulok a cipők közé. Az egész üzlet az én hangomtól zeng. Előre görnyedve csapkodom a térdeimet. Esküszöm behugyozok.
- De. – felelem kurtán, az után, hogy lenyugodtam, miközben leemelek egy fekete, csatokkal díszített csizmát a polcról. Megtapogatom, Finom puha az érintése. Ez tetszik.
Viszlát motoros csizma. Lett belőle egy egyszerűbb bársonyvalami. Ez sem rossz. Kényelmes, de majd beugrom a Bőregérbe, és vadászok egy ugyanolyat, mint amilyet lenyúltak a kis szemfüles piszkok. Azt hiszem hajtóvadászatot indítok a Facebook-on. Nyehehe.
Valahogy ki kéne ugrasztani azt a mitikus nyulat a bokorból. Jutalom a becsületes megtalálónak! Ez az… Ördögi terv. A csizma igazából lényegtelen, nem verem érte a nyálam, de jó lenne egy kicsit felrázni azt az enyveskezűt a poén kedvéért. Szórakozhatnékom van.
Látom is magam előtt a reklámkiírást hatalmas betűkkel:


Jah. Főleg ha fiú a tettes. Neeem, ez így nem jó. Nem basznék ki Ville-vel. Höhöhö.
A csajok viszont örülnének. Ville úgyis olyan csókos kedvében van. Könnyen osztogatja.
Íme a modern, vegasi Hamupipőke: HamuVillécske. A csajok ott kígyóznának egy végtelen sorban a stúdió bejárata előtt, és mindegyiknél egy pár bakancs. Akiébe illik HamuVillécske lába, az nyert.
Tudom, egy állat vagyok.
Az eszmefuttatásomat kínai barátunk csacsogása szakítja meg.
- A kiszlányom, Chin Yo Bao nagy lajongójuk. – meséli, és esküszöm, hogy elpirul. Tök cuki így.
- Szeretne közös képet? A kislányának? – azt hiszem, ez a legkevesebb, ha már volt olyan kedves és beengedett minket, hogy kiszolgáljon.
- Óóó! Lehetne? – kerekedik el az arca az örömtől.
Kérdőn Ville-re pillantok, a nagyfőnök beleegyezésére várok, de a kis tag elszalad a pénztár felé.
- Málisz hozom a fényképezőt!
Ville-re nevetek.
- Hümm. Ennyi.
Addig is, míg az eladó a pénztáros pult alatt keresgél, ledobom magam a párnázott padra, hogy felpróbáljam a csizmát.

Ville-re vigyorgom.
- De. Határozottan az teszi. Még a végén kiderül, hogy tényleg ellenállhatatlan vagyok. – bazsalygom röhögcsélve, miközben felhúzom mindkét csizmát. Megnézegetem magamon őket. Máris sokkal kényelmesebb így, kevésbé mezítláb.
Erre a kis kínai visszavágtat a fényképezőjével, és lehuppan mellém.
- Cücc ide! – paskolja meg a padot a másik oldalán, jelezve Ville-nek.
- Gyere már. – biztatom én is nagy vigyorogva, mire átkarolom a kínai fickó vállát, hogy nekikészüljek a fotózkodásnak.
Ha Ville is pozicionálta magát a túlfélen, az eladó felemeli a masináját. Mielőtt biluxolna a vaku, egy jókora cuppanóst nyomok az arcára. Ő meg szégyenlősen a szájára kapja az ujjait, és hatalmas szemeket mereszt. Jó kép lesz ez a kislányának. Apuci bepirul két metálvagány társaságában.
Leteszi az ölébe a fényképezőt, és előkapja a tollát papírostul.
- Moszt az aláílászt. – tolja Ville felé a cuccost, aztán nekem. Pillanatok alatt felfirkantom rá a nevem.
- Jujj de jó! Köszike! Ölök hála!
- Igazán nincs mit. – mosolyodom rá. - Nekünk is megvan, amit szeretnénk, úgyhogy fizetnénk.
- Hogyne, hogyne! – pattan fel tüstént a helyéről, és már masírozik is a pénztárhoz.
Bukómmal a markomban követem, közben a szabad kezemmel előhalászom a dzsekim mellzsebéből a bankkártyát.
Fürgén jár az ujja a pénztárgépen, úgyhogy hamar elintézzük, amit el kell, és a kártyámat is visszakapom.
- Kösz mindent! – kacsintok a kis sárgára. A vigyora levakarhatatlan.
- Jöjjenek mászkol isz!
- Úgy lesz. Viszlát! – búcsúzom el, és már kifelé is menetelek. Gondolom Ville társaságában.
Kilépve az utcára Ville felé fordulok.
- Innentől Te mutatod az utat. Tied a moci. – mosolygom a szemébe. Azt ígérte, hogy elvisz valahova. - Egyébként csini az új bakancsod. – kacsintok rá.

A pénztárnál Ville beelőz.
- Rendben. – bólintok mosolyogva. - Kösz.
Akkor ezt a csizmát innentől nagyobb becsben fogom tartani, mint a többit, mert Tőle kaptam. Örök elmék marad, az első randis csizma.
Odakint a motornál, gondoltam, hogy Ville alig várja, hogy övé legyen a kormány. Ezen nem fogunk összeveszni. Ez a motor félig az övé is, elvégre neki köszönhetem, hogy van.
Hogy most jön a következő haditerv?
- Már alig várom. – döngöm somolyogva, és a fejembe húzom a sisakomat. Megigazgatom, aztán megkapaszkodom Ville felkínált kezében, hogy mögé pattanjak. Rásimulok a hátára, a karjaimat pedig átfonom a törzsén.
- Mehetünk! – szólok a bukó alól, és kíváncsian lesem innen merre megyünk, mit talált ki Ville.

Simán jó Ville-vel motorozni, ez is egy élmény. Nem zavar, hogy övé az irányítás. Érti mit csinál, én meg totál elvagyok mögötte. Egyszerűen élvezem.
Útközben nézelődöm, próbálom megfejteni mi lehet az úti cél. Kanyaronként kiderül, hogy valami olyasmi, ahol még nem jártam. Idegen a környék. Észak-keletre tartunk, kifelé Vegas-ból. Most már tényleg szétvet a kíváncsiság, Ville mit agyalt ki.
Az út mellett egyszer csak feltűnik egy fehér épület, rajta Motor Speedway felirattal.
Erre azért felkapom a fejem. Óóóóó! Vespa mondta jól; ma gyereknap van.
A sorompó nyílik, mire Ville áthajt a bejáraton. Miután leparkolta a mocit a boxutca szélén, letornázom magam mögüle, és lekapom a fejemről a fekete bukót.
Sugárzó arccal nézek végig a fényárban úszó versenypálya-komplexumon és a másfél mérföldes oválpályán. Elképesztő!!! Üvölt rólam, hogy felizgatott a hely.
- Wow! Ha tudom, hogy ide hozol, jó pár dologtól megmenekülsz, mert leszarom a jégkorit. – duruzsolom, miközben széles vigyorral a képemen fordulok Ville felé.
Az biztos, hogy jobban jár. De nem volt rossz sem a jégen, sem a kis kínaival a cipőboltban. Ez az este így kerek.
- Mondd, hogy kivisszük a vasat a pályára! – meresztek reménykedve hatalmas szemeket Ville-re.
Persze nem vagyok én telhetetlen, beérem a Go-Kart pályák valamelyikével is.

Desszert.
- Mmm… Fincsi. – döngöm élvetegen, egy hamiskás banditamosollyal az arcomon.
A játékos tagadásra, amit Ville produkál, és arra, hogy ennyi volt és már megyünk is haza, megcsóválom a fejem.
- A-a. – vigyorgom. - Akkor egyedül mész. – bukik ki belőlem egy kurta, halk kacaj.
Tudom, hogy csak szivat. Meg is erősíti a gyanúm a nevetésével.
A vigyorom kitartóan trónol az arcomon, miközben Ville-t bámulom. Na… Mikor szállsz már le a motorról??? Nem sürgetem, de mégis… sürgetném. Bizsergetően érdekes ez a hely. Még sosem jártam versenypályán. Ilyet is csak videójátékban láttam.
Közelgő lépteket hallok a hátam mögül. Hátrapillantok a vállam fölül. Lassan ideér hozzánk egy fickó. Ville összeöklöz vele.
- Helló! – köszönök a tagnak mosolyogva.
A fiúk váltanak néhány baráti szót, és az a bizonyos név megüti a fülem. Vespa szelleme még itt a versenypályán is kísért.
Igen, pontosan, ahogy Ville mondja. Kapja be. Csak vigyorgom szerényen, csöndben a srácok közelében.
Nem figyelem az orrom előtt zajló üzletkötést. Nem az én dolgom, és az aszfalt betyároknak való miliő sokkal jobban érdekel. Gyermekien lelkesedő érdeklődéssel bámészkodom mindenfelé. Jobbomban ott lóg a bukó, miközben a szabad kezemmel homlokomon beletúrva a hajamba hátrafésülöm a tincseimet.
A felcsengő varázsszó fültövön csap. Moci? Valaki mocit emleget? Mi van? Felkapom a fejem, és a szemeim ide-oda vándorolnak hol Ville arcára, hol Adamére.
Adam búcsúzóul ellát minket egy jó tanáccsal. Jah. Én személy szerint nem kívánok részletekben hazamenni. Gondolom Ville hasonlóan érez.
Hogy menjünk öltözni?
- Óóó, már azt hittem sosem mondod. – döngöm. Patologikus késztetést érzek egy kis száguldásra.
Ha Ville leszállt a nyeregből, a motorra teszem a bukót, s várom, hogy mutassa az utat.

Követem Ville-t a boxhoz. A lakat fémesen zörög, ahogy kihúzza a helyéről, majd kitárja a fémajtó szárnyát. Belépünk a helyiségbe, és fény gyúl a sötét garázsban. Ville kapcsolta fel a villanyt. Azonnal megakad a szemem a kétkerekű csodajárgányon.
- Azt hiszem szerelmes vagyok… – búgom mély altomon, a motort szuggerálva. Beljebb sétálok a helyiségbe.
Ville odalép a motorhoz, figyelem azt a gyengéd kézmozdulatot, amivel végigsimít rajta.
Elvigyorodom.
- Sok lány lenne annak a mocinak a helyében… Látom ismeritek egymást. – döngöm somolyogva, és közben is méricskélem Ville-t. - Csak nem vele volt az a kis… afférod? – nem, nem mondom ki a jeges szót. A fene akarja elvenni Ville kedvét az egésztől. Bár, úgy sejtem, nem az acéllóval vannak gondjai. Sokkal inkább a jég itt a hunyó.
- A tiéd? – érdeklődöm. Persze lehet, hogy hülye kérdés. Ville-n néha nem tudok kiigazodni. Lehet, hogy valakié, és kölcsönbe kapta, vagy az övé, csak az incidens óta nem vette rá magát, hogy ráüljön, és a haverja addig vigyázott rá itt. Akármi is történt vele, frankón helyrepofozták.
Ville a másik irányba int, követem a szemeimmel. Ott várnak a felszerelések.
- Te készültél. – jegyzem meg egy elismerő mosollyal. Jah, jóféle meglepetés ez a versenypálya, annyi szent.
Mielőtt még a cuccokért mennék, felnevetek.
- Ville…! – a fejemet hátravetem. A kacajom hangját visszaverik a falak. A mennyezetről aztán lassan leemelem a tekintetem és ismét Ville-re függesztem.
Félrebillentem a fejem.
- Most komolyan…. Kihívsz egy versenyre? – legalábbis nekem ez jön le eddig a részletekből. Tévedhetek is.
Megindulok a motyókért. Laza mozdulattal dobom le a bőrdzsekimet, a padon végzi, aztán jöhet a kínainál szerzett csizma. Kibújok belőle. Kioldom a farmerom övét, és a nadrágom is letolom. Már nem vagyok annyira szégyenlős Ville előtt. Azt hiszem látta a bugyimat meg a hátsómat eleget ahhoz, hogy most ezen pörögjek.
Gondolom Ő is nagyban öltözködik már.
Felhúzom a két részes bőrruha nadrágját. Lehajolok és megigazgatom a térdprotektort, majd jöhet a dzseki. Magamra kapom, és állig bezipzározom. Mintha csak rám öntötték volna a fehér-fekete-piros színű overált. Benne mindenhol, a csípőn, a vállakon, a könyök részen, és a háton is ütésnyelő protektorokkal van felszerelve.
A fekete motoros sportcsizmákat sem felejtem el. Ezeknek a mérete is tökéletes. Kényelmes a felszerelés, de nem fogok benne megfagyni.
- Kell egy ilyen otthonra. – magyarázom, mire végignézek magamon. Ha lenne itt egy tükör, tuti forgolódnék egy pipiskedőset előtte, hogy jól szétgyönyörködjem benne az agyam hehehe.

- Kizárólag a motor után. – vágom rá röviden, de az a piszok vigyorom csak nem szűnik az arcomon.
A motor körül téblábolva Ville nyelve megered. Nem szakítom félbe, nem fűzök hozzá semmit. Nem akarom elkomolytalankodni a helyzetet. Ahogy magyaráz, a merengő hanghordozásából sok minden kiviláglik, abból meg főleg, hogy félmondatokkal ködösít, de mégsem.
Jah. A trauma az trauma. Én ne tudnám mi az? Az ember nem szívesen beszél, és idézi fel magában a múlt sötét foltjait, nehogy akaratlanul is újraélje őket, vagy beléjük ragadjon érzelmileg.
Szóval nem kihívás. Megnyugtató. Nem mintha nem élvezném, de most inkább mellőzném a versengést.
- Akkor használjuk ki az időt. – mosolyodom Ville szemeibe utoljára, még mielőtt elfordulnék tőle és hozzálátnék az öltözéshez.
Igyekszem nem pöcsölni. Teljes menetfelszerelésben állok meg Ville előtt.
A bókon csak vigyorgok, mint a vadalma. Dögös hát. Meg aztán, naná, hogy kell egy ilyen szerkó! Jól meglesz a superman-os kezeslábasommal. Amiben amúgy úgy nézek ki, mint egy repülőmókus. Nem egy tipikus pasicsábító darab, de pokoli kényelmes.
A kutas infó jól jön.
- Szuper vagy. Még erre is gondoltál? – lehet, hogy a második kör után tényleg nem ártana teletölteni a tankot. Hacsak nem akarom gyalog bejárni a versenypályát.
Arra, hogy először ismerjük meg a kanyarokat, bólintok.
- Rendben. – eszemben sincs hősködni. Szerintem abban Ville jobb nálam. - Ha mégis bukok, majd felkelek. – kacsintok rá.
Elindulnék kifelé a felhúzott garázsajtó alatt, de mielőtt ellépnék Ville mellől, még odaszólok neki.
- Csinos pár vagytok. A végén féltékeny leszek. – döngöm gunyoros félmosollyal, mert miért ne. Csak Ville szórakozhat velem? Ezzel megcélzom a saját járgányom. Mind a két sisak rajta pihen.
Ha Ville odagurul a fekete BMW motor mellé, átnyújtom neki a bukóját.

Széles a vigyor a fejemen.. Persze ő már semmit se láthat belőle, szemem a gépen, de hallottam áám!

A nagy találkozás csendes, de annál erőteljesebb. Viszont van itt valami más is... Magamra rántva a sok cuccot, csak mert így ésszerűbb és veszélytelenebb.. azt mondják... eszembe jut, mennyire érdekelne ez belőve.
Most mégis tiszta vagyok, és csak megszívva az orromat stírölöm gyorsan le, pont mielőtt nyitom a kaput és lerakom magam a gépre.

- Muszáj... Ne kérdezd meg jártam e már így. - széles a vigyor a fejemen, de egyértelműen árulkodik. Viszont aztán továbblépek.

- Azért csak vigyázz. - visszavonul a vigyorom, csak egy pillantás a szemeibe, aztán visszavezetve a gépre kitámasztom magam és vagy úgy kétszer.. háromszor keményen meghúzom, csak hogy szokja a kicsike és én is nagyot lélegezzek belőle. Hát eljött az alkalom...

Az amivel kilép.. nem mondom hogy nem cseng vissza a fülemben. De az alkalomra várok. A tökéletesre, és ahogy lassan csorogva végre elindul a gépezet, csak óvatosan állva meg mellette átveszem a sisakomat.
Még mindig nem szólalok meg.. A fejemre húzom, tökéletesen rögzítem aztán csak felcsapva az elejét, ha felült, ha nem, a két motor dörmögése közben még utoljára odaszólok.

- Nem tudom miért vagy féltékeny.. Én lehetnék az aki irigy a gépedre.. - pillantok le a másik csodás kis gépre, de egyáltalán nem arra gondolok - Valami isteni lehet a lábaid között.. - vigyorgom, de már csuklik is a plexi, nyög a gép, és nem várom meg hogy velem tartson elhúzok a boxutca kijárata fele.
Onnan jön a kiút a pályára...


Egy kis háttér a száguldáshoz: ... ♫

A benzinkutat emlegetve, csak vigyorgom. Nem kérdezem meg, Ville járt-e így. A célzás önmagáért beszél.
- Persze. – biccentek. - Vigyázok. – emiatt nem kell aggódnia. Nem vagyok egy hősködő típus. Kettőnk közül Ville a bátrabb. Jah. Pont Ő int engem óvatosságra.
Kisétálok a garázsból a motoromhoz. Ville odagurul hozzám, s a kezébe adom a bukóját. Csak ekkor szól be. Na, erre már nem tudok érdemben visszavágni. Egyrészt, mert Ville tüstént lecsukja a plexijét és előresuhan, másrészt hirtelen nem jut semmi okos az eszembe. De majd még eljön az én időm… És igen. Kizárólag motorok tudnának mesélni a combjaim közt töltött kalandokról. Ez van, ha az ember lánya olyan fóbiás, mint én.
A tekintetemmel követem, ahogy Ville elhajt az út felé. Sötét vigyor feszít az arcomon. Felsóhajtok.
- Felkapaszkodnál a szeméremdombomra, mi? – dünnyögöm az orrom alatt gunyorosan, és a fejembe vágom a saját sisakomat. Becsatolom, aztán átlendítem a lábam a motor fölött, s máris a nyeregben trónolok.
A motor felbőg, és szépen kiporoszkálok az utca végéhez. Nem tudom hol érem be apánkat, ahogy Té hívja Ville-t.
Ha megvár az út elején, láthat a visszapillantóból, amint közeledem és csatlakozni készülök hozzá. De ha már a pályán melegíti a lóerőket, nem diktálok őrületes tempót, mégis igyekszem felzárkózni, hogy aztán bömbölő motorzajjal melléverődhessek.
A sérülés lehetősége mindig ott lóg az efféle helyek levegőjében, de most csak ketten vagyunk a pályán. Nincs más dolgunk, mint arra és egymásra figyelni.