Rohadtul nem akartam ezt. Rohadtul nem akartam itt lenni, ahogy azt sem, hogy valami gáz legyen, mert akármennyire is fáj bevallanom, Ward az egyik legfontosabb ember akin múlik az életem. Ha kellően tejelek minden hónapban akkor nem száll rám, a zsaruk is szemet hunynak a bár felett, hisz ő maga az Isten! És egy istennel ha nem is jó, de legalább okos dolog jóban lenni. Ward nem az a fajta volt aki bármivel is lekenyerezhető lenne. Számos alkalommal ajánlottam már neki a lányokat, a szolgáltatások zömét, hogy csak egyszer vállalja be, meglátja mennyi élvezet telik majd benne, de még egyszer sem adta be a derekát. A rohadt életbe! Pedig milyen jó kis felvétel lenne... – szűrtem csak halkan lépkedve a fogaim között a sötétben, a kabátom felhúzva.. tökig.. nem feltétlenül, hogy a szél ne jusson be, sokkal inkább, hogy fel ne ismerjenek. Most hátrahagytam a két németet. És lehet hogy könnyelműség, hisz Roberttel ott az ő összes embere, de vállanom kellett ezt a kockázatot. Ha ki akarna nyírni nem kérdezene, nem hívatna találkozóra az éjjel közepén egy sötét sikátorba, hanem egyszerűen repítettne golyót a fejembe, vagy csak lengetné meg a nevemet a rendőrfőnök előtt nevetve, és máris kattanna a kezemen a bilincs. Kockázatot vállatam.. Muszáj volt. Már így élek nyolc éve, és eddig mindig sikerült jól és számomra kedvezően döntenem. És én most is bíztam a saját megítélésemben, ahogy bármikor korábban ezelőtt…

Már messziről láttam a sötét limuzint a háttérben. Semmi jel vagy különleges, egyszerűen csak egy limuzin. Hogy bérelt? Belőle talán még azt is kinézem. Egy embere bérelte egy esküvőre vagy bármi más, de szerette elvarrni a háta mögött a szálakat. Irigyeltem érte… Már a hatalmáért sokunk között, mindenkiről tudta kit-hogyan hallgattasson el vagy kényszerítsen térdre, és még a kisujját sem kellett megmozdítania, hogy minden hónapban mindenki rendesen fizessen.

Az autóhoz érve lassan nyílt az ajtó a sofőr oldalon, én meg a szokásos kalapos seggfejre biccentve jeleztem, hogy minden rendben, senki nem követett. Az csak ekkor kerülte meg a kocsit előttem és vezetett hátra, hogy kinyissa a hátsó ajtót az orrom előtt. Nem pazaroltam az időt arra, hogy köszönőn felé biccentsek. Egyrészt mert ez a dolga, nem érdemelte meg, másrészt viszont én perkálok neki érte! Még ha nem is kézbe de közvetve.

- Mi a helyzet… - ültem be a koromfekete kocsi fekete ülésére, és ekkor nézek csak fel Robert arcába aki most is mint számos alkalommal, csak a feje fölé eregeti a füstöt. Kellemes illata volt. Mármint a szivarnak. Igazi spéci árut szívott, nem holmi moslék anyagot, ha azt vesszük meg is volt rá a lehetősége. Hogy rohadna meg!

- Miért hívott!? – emeltem a szemeimet a szemeiibe – Talán nem kapta meg az ehavi összeget? – dőltem én is hátra az ülésben, de jól tudtam hogy a közelében nemigen kényelmeskedhetek. Mindig légy résen! Ezt diktálta a józan ész.. és ezt a tapasztalat. Még ha hülyeség is lenne kinyírni a tejelő marhákat a körzetben, én azért minden egyespillanatban figyeltem. Ez.. a túlélés törvénye!

Robert Ward
(a jelenlegit megelőző user kezeiből)

Ez a nap, egyre kellemetlenebb lesz, és úgy érzem tud ez még tovább is fokozódni. Úton vagyok, mint mindig, szinte mindig megyek valahová, de ez most más, ez személyes jellegű találkozó, ami kívül esik a foglalkozásomon. Persze, ez szükséges, mivel mindenkinek kell valami plusz foglalkozás, miért ne lehetne az a vagyon gyarapítása, és mások írányítása? Aki írányítani tud, az használja is ki a helyzetet a legnagyobb vadász legyen a környéken, és még a legnagyobb maffiafőnök is préda.

Fekete limuzin, a kedvencem, mindig is az volt, elegáns és impozáns jelenség, na meg persze nem beszélve a kényelméről, a tágas utastér sem éppen mindennapi. De kell is, főleg hogy ma az egyik alvilági nagykutyával készülök találkozik, aki természetesen nekem adózik a maga módján, míg én a megegyezés értelmében a rendőrség szemében láthatatlanná teszem. Ez, egy teljesen korrekt ajánlat még tőlem is, és eddig egyszer sem kellett csalódnom Vincentben, minden hónap adott napján, jött az átutalás, én pedig küldtem a megerősítést, hogy megkaptam, és nincs miért aggódni.

Hamarabb érek a találkozóra, mint mindig, és nem is kell várnom egész tíz percet, hogy a sofőröm ajtót nyisson, és beülhessen velem szemben az emebr, akire vártam. Vincente Belvedere, nem kis pályás, de mindig van aki erősebb... Kifújom a füstöt, kellemetlen fellegként gomoly elő az ajkaim közül, nem dohányzom, de a szivar... Nos az más kérdés.
- Vincente, örülök hogy eljött - pillantok rá, a rám jellemző aljas, és semmit sem jelentő kis félmosolyommal.
- Megkaptam az összeget, nem is erről szeretnék beszélni. Van valami más, ami aggaszt, és ha aggódok, az senkinek nem jó, igaz? - kezdek bele előadni, hogy végül is mi bajom van. Az öltönyöm belső zsebéből előhúzok egy pici borítékot, és benne három kép, ugyanarról a férfiről készült, csak más beállításban.

- Azt szeretném, ha megtudna nekem mindent, erről az emberről, nemrég érkezett a városba, és kellemetlenül figyelemigényes, ami nem tesz túl jót az üzletnek, se nekem, se senkinek. Információt akarok, hová megy, kivel, mikor, mit csinál... Minden ami fontosnak tűnhet, persze nem kívánom ingyen - teszem hozzá végül, mivel pénzem bőven akad, nem igazán kell félnem hogy emiatt csődbe megyek.
- Ha elégedett leszek a kapott információkkal, akkor két havi díjat nem kell fizetnie, hanem gyarapíthatja a saját vagyonát - egészítem ki magam, mivel el is utasíthatja, bár akkor záros határidőn belül kattanna a háta mögött a cella ajtó, nem kevés bizonyítékom van ellene.

Örül... - villannak fel a szavai a fejemben, mellé tűzve az a gunyoros kis vigyora. Hát peeersze hogy örül, én is örülnék, ha úgy hajlonganának előttem, mint az utolsó lapos férgek.. - vonul át a fejemen, de nem vagyok hajlandó hagyni neki, hogy egy pillanatig is lenézzen. Már a magam módján.
A következő szavai mégis óvatosságra intenek. Ha valami kell neki az nem jó.. nem nem jó, KURVA rossz, pláne ha velem kapcsolatos az ami kell! A kezeim enyhe görcsben szorulnak össze magam mellett a legfinomabb bőrülésen, de csak egy pillanatig nem figyeltem, aztán kényszerítve lazítom el őket.
Rühelltem Wardot... Persze nem is igazán volt aki szerette, ember embernek farkasa.. mondták a régiek, de fogalmuk se volt milyen kihatással is lesz ez a jövőre!

- Miről lenne szó.. - mondom ki a torkomat enyhén megköszörülve, nem mintha kíváncsi lennék, rohadtul nem vagyok az, ha tehetném soha ne is tudjak róla mi az amit a fejébe vett, mégis kénytelen vagyok engedni neki és feltenni a következő kérdéseket. Csak figyelem. Lazán, de legalábbis lazaságot mutatva az arcomon, ahogy a belső zsebében turkál és valamit elővesz. Nem tudom hogy rosszul kezdődik e vagy éppen hogy jól, de igyekszem nem leszűrni előzetes következtetéseket.
Egy borítékot nyom a kezembe. Lassan nyitom ki, benne három képpel. Corvin.. Ez az első ami felugrik a fejemben, és érdeklődéssel vegyes tekintettel pillantok fel a szemeibe.
Csak végighallgatom a szavait. Már nem kezdődik jól, SŐT.. nagyon is rosszul kezdődik, ha csak visszatekintek a tegnapi üzletre, mégsem hagyom, hogy bármi meglátsszon az arcomon. Nem hagyhatom. Erős a gyanúm, hogy nagyon is tisztában van vele, talán pont ezért is lettem én a kiszemelt, hogy Corvin közelébe kerüljek mégsem volt kedvemre hogy két tűz közé rekedtem. Alig néhány pillanat telt el aközött hogy befejezte és hogy én megszólalok, mégis enyhén meg kellett köszörülni a torkomat.

- És nem lenne egyszerűbb egy magánnyomozót megbíznia!? - kérdezek vissza ha nem is pofátlanul, de meggyőződötten, miközben visszanyújtom a fényképeket. Sosem voltam az a fajta patkány, aki ne kapálózna még ha csapdába is esett.

Robert Ward
(a jelenlegit megelőző user kezeiből)

Nem minden esetben van kapcsolat a kimondott szavak, és a kimondás módja között, sok esetben csak jönnek, mint töltelék, vagy üdvözlő szavak. Persze, más azért, mert hiába mondom hogy örülök hogy eljött, de nem volt valami nagy választása. Vagy eljön, vagy az ingoványos talaj amin jár, elkezdi magába szippantani, az meg lássuk be, nekem sem lenne jó. Egy értékes szövetségest veszítenék el Vincent személyében. Igazán kár lenne érte, mert nem tett meg nekem egy szívességet, mert ez aligha minősülne komoly munkának, így is olyan sok időbe telt, mire megnyertem magamnak, hogy elismerjen. Kár lenne veszni hagyni. Kicsit öszébb húzom a szemeim, nem kerüli el a figyelmem hogy pontosan mennyire is örül a velem való találkozásnak, de hát ez van kérem. Lehet választani a másik utat is, rácsokkal és szigorú regulákkal, én nem állok az útjába annak sem.

Látom a szemén, az arcán végbemenő apró és finom változásokon, mennyire utálja hogy itt kell lennie, és személyemnek is szól, némi utálat, de engem nem szeretni szoktak az emberek. Legalábbis azok nem, akik ismernek. Akik nem, azok a bűnmentes, a városért mindent megtevő polgármestert látják csak. Ez így van jól. Senkinek nem kell tudnia, hogy mit művelek éjjelente, vagy mennyit költök el saját zsebre a város pénzéből. A látszat, barátom, az a legfontosabb.
- William Corvin az úr neve, és kellemetlenül nagy falatnak tűnik az alvilági körökben, ezért némi információt szeretnék róla, mennyire veszélyezteti az én üzleteimet - fejtem ki, bár mintha úgy tűnne, hogy ismerné ezt az embert. Legalábbis, szemének apró rándulása ezt feltételezteti velem. Bár lehet, hogy csak paranoiás vagyok. De tény és való senkinek nem tesz jót ha aggodalmaskodnom kell bármi miatt is.

Halvány mosoly játszik az ajkaimon, ami nem tesz különösebben vonzóvá, inkább olyasmi lehet, mint aki épp most tervezi hogy miként bánjon el az áldozataival. Bár kivételesen nincs semmi tervem, Vincent egész eddig jól fizetett, és most sem a késlekedés miatt hívtam ide. Visszaadja a borítékot, és elteszem, vissza a zakóm belső zsebébe, ahol volt.
- A magánnyomozó még tán kellemetlenkedne, nem bízhatnék meg benne teljesen, de mivel a mi kapcsolatunknak nem lenne jó ha kiderülne... gondoltam ennyit megtesz nekem Vincent, vagy csalódnom kell? - kérdezem, kissé felvont szemöldökkel, mert akkor is azt lesz amit én akarok, még ha neki nem is feltétlenül tetszik ez a helyzet. Nem mindig aranyélet az alvilág.

Sarokba szorított.. Az isten bassza meg! - mérgelődök fejben, de vigyáznom kell minden arcrándulásra nehogy bármit is észre vegyen. Nem tenne jót az.. üzletnek.. - fintorodom el mégis a gondolatra, mert akárhogy is nincs ínyemre, ez itt most üzlet. Csak éppen nekem nem sok más választásom akad. Ilyen az élet! Egyszer hopp.. másszor meg csendben alázkodj meg, és tedd azt amit várnak tőled, különben lehúzhatod a klotyón az egész addigi munkád és az életed. Remek...

- Nem, nem kell.. - beszélek kelletlenül és nehezemre esik nem szívni a fogamat a kijelentésre, de mégis megállom. - William Corvin.. - ismétlem a nevet - ha nem tévedek az új milliárdos a környéken.. - adok ki ennyi információt, ebből még nem lehet gond, hisz mindenki tisztában van vele a környéken mit takar a név. Az új nagyképű, milliomos seggfejet aki azt hiszi kilóra veszi meg a világot. És a legszomorúbb az egészben, hogy meg is teheti.. - hessentek el minden további gondolatot, mindez most nem érdekes. Ami fontos.. hogy hogy másszunk ki ebből a jóóó nagy kupacból.

- Van valami amire konkrétan kíváncsi? Drog.. fegyver.. lány vagy emberkereskedelem.. - sorolom fel a városban a legtöbb formában előforduló lehetőséget, báár.. arról fogalmam sincs, hogy ennek a szarházinak itt velem szemben meddig ér el a keze. Jóóó messzire.. Ha csak engem kérdeznek, mégis kellett valami támpont. Mi után kutassak, vagy mit keressek. Sosem voltam az a vadászkutya típus, aki mások mocskában kaparva előkeríti a lényeget. Hát most.. ezek szerint ideje lesz elkezdeni...

Robert Ward
(a jelenlegit megelőző user kezeiből)

Félig lehunyt szemekkel lustán figyelem az üzleti partnerem, mert megtehetem, ahogyan azt is, hogy én vagyok az irányító fél, sok éves kemény munka gyümölcse ez a helyzet, hogy elég egy telefon, és az egyik legnagyobb alvilági fejessel beszélgetek. Ez barátom, az a hatalom, ami keveseknek adatik meg, de jól tudom micsoda tünékeny, törékeny jószág, így hát csínján bánok vele. Az úgynevezett uralkodásom, vagyis polgármesterkedésem sokadik évében vagyok, azt hiszem ez példás bizonyítéka annak, hogy jó vagyok-e. Igen, és nem egyszerre, mert nyilván akadna olyan helyzet, ami megizzasztana, de ezeket próbálom kerülni amennyire lehet.

- Örömmel hallom - húzódik apró de annál kellemetlenebb mosolyra a szám, szeretem amikor az történik amit szeretnék, de ez csak természetes nem? Hátradőlök, és kifújok egy újabb adag füstöt, a minőségi kubai szivarból. Ritkán gyújtok ilyesmire rá, de lássuk be, megvan a maga hatása, és a reakció alapján, el is értem.
- Igen, új milliárdos, és nagyon szeretném tudni, pontosan miből lett ilyen milliárdos az úr, mert hogy nem tisztán szerezte a vagyonát az biztos - teszem hozzá halkan, bár aminek vesszük, sosem beszélek emelt hangon, ha az ember halkan beszél, apró félmosollyal sokkal inkább odafigyelnek rá az emberek, mintha erős hangon kiáltozna. Sejtet egyfajta tudást, és magabiztosságot, hogy az illetőnek nincs szüksége felesleges körökre, és hírverésre, elég erős önmagában is.

- Drog és fegyver elsősorban, a másik két ügyletnek már utánajártam, ott nincs kimelkedő nyoma, de ha úgy hozza a lehetőség, nézzen rá arra is, bár nem elsődleges - szólalok meg végül, hiszen nekem mindegy, honnan szerzi meg az információt, csak szerezze meg. És meg fogja, hacsak nem akar borzasztó kellemetlen helyzetekbe kerülni, egy ilyen apróság miatt. De mint tudjuk, ez is mint minden, csak nézőpont kérdése. Türelmesen várom a válaszát, én ráérek, nekem van időm, mert még az idő sem tud jelenleg ellenem dolgozni.

Szimpla bólintással válaszolok a szavaira. Nem érzem szükségét, hogy beszéljek, mindent tökéletesen értettem. Fejemben már mellékszálként elkezdtek pörögni az események, kiket is bízhatok meg, mivel... és pláne hogyan, hogy a dolog ne veszélyeztesse a másnapi üzletet, de aztán igyekeztem ellene menni az efféle gondolatoknak. Ráérek még ezzel később is, egyrészt.. Másrészt pedig egy pillanatig sem akartam hogy Ward bármit is kiszagoljon, bármilyen elméletet.. gondolatot.. vagy akárhogyan is működnek a szenzorai, egy dolgot már nagyon jól tudtam. Jó volt benne! Nagyon is. És mindenki számára rejtély volt, hogy hogyan is csinálja.

- Rendben. - teszem aztán hozzá mégis, csak úgy a miheztartás végett, mellékelve egy "meglesz" szócskát, is amit.. tisztában voltam vele, hogy az maga a szíve csücske és sohasem árt eloszlatni a külső kételyeket. Hogy azon túl meg hogy cselekszem... az meg már egyáltalán nem az ő dolga.

- Végeztünk? - kérdezek rá egy cseppet sem mozduló vagy indulni készülő szemöldökemeléssel, pusztán jelezve, hogy ha ennyi volt amit közölni szándékozott, megyek is vissza a dolgomra, vissza a dolgomra, hogy neki... kaparjam ki a sültgesztenyét, és ezzel ő is tisztában lehetett. Ahogy én, ő sem szerette sosem a felesleges szócsépléseket, pláne nem egy üzleti megbeszélésen. Objektivítás és tényközpontúság. Ez volt a két legfőbb jellem. És én igyekeztem is megfelelni neki...

Robert Ward
(a jelenlegit megelőző user kezeiből)

Figyelem a reakcióját, bólint. Helyes, pontosan ezt vártam, szeretem hogy itt tartok, hogy a nagykutyák is bólogatnak nekem, mert el kell ismernem Vincente nem kispályás, de ezt neki nem kell tudnia. Az egészséges egoizmusa neki is megvan nyilván, én meg már tartok ott, hogy megtehetem. Beleszippantok a márkás, kellemesen édeskés ízű szivarba, és kifújom a füstöt, hiába a minőségi szivar az utánozhatatlan, semminek nincs ehhez hasonló gyönyörű füstje. Nem kerüli el a figyelmem, hogy az üzlettársam mennyire feszült, és gúnyoskás félmosollyal próbálom kitalálni, vajon mire gondolhat.  A pokolra kíván, ebben szinte teljesen biztos vagyok, azok az apró rándulások, a mélyebb hangja, merev vállai... Nem arról vagyok híres, hogy az emberek önfeledten jól érzik magukat a jelenlétemben. Ez már csak egy ilyen dolog. Erőt vesz magán, és eltereli a gondolatait, jó. Nagyon jó, látom fejlődik azért, de még kell hozzá némi rutin amíg elér odáig hogy előttem is elrejtse hogy mire gondol.

- Remek, igazán örülök hogy ezt hallom - mosolyodok el ezúttal valóban, egy halvány kis mosollyal, persze mert volna mást mondani, már nem lennék ennyire boldog. Bár veszteség lenne nekem ez az üzlet, de senki nem pótolhatatlan, ezt valószínűleg Vincente is tudja. Ahogyan azt is, hogy én nem válogatok az eszközökben, ha el akarok érni valamit. A kérdésére elgondolkozok, tulajdonképpen ennyit akartam tőle, de nem árt egy kis idő húzás, megfontolom mit bízhatnék még rá, de ennyi marad, kell a munka másnak is, nem csak neki szánok ebben szerepet. Megvannak a kapcsolataim, kiket mozgatok meg, akár őt magát is ellenőrizve néha. Bár ahogy én nevezem, ez csak egészséges paranoia.

- Tulajdonképpen igen, ennyit szerettem volna kérni Öntől - szólalok meg végre, és újabb adagnyi füstöt fújok ki, mielőtt újra megszólalnék.
- Ha esetleg van valami kérdése akkor... - pusztán udvariassági formula, de erre adok, mint minden apróságra, nekem ez amolyan megszokás. Bár sejtem hogy nem lesz kérdése, mert úgy néz ki mint aki nagyon szabadulni szeretne a cápa torkából, méghozzá élve, én pedig hagyni fogom neki. Semmi okom nem lenne bántani.

Én is örülnék ha végre már a földbe döngölne valaki.. - fut fel a fejemben egy kósza gondolat, de nem is gondolom komolyan, csak a kapálózó vad beszél belőlem. Ha Ward nincs.. én se vagyok. Ha nem tartja távol a rendőrséget.. én sem játszhatom a kis üzleteimet, jó esetben, rosszban még ennél sokkal rosszabbul is járhatok. A szükséges rossz! Ezt már rég megtanultam az életben, úgy 5-6 éve.. amikor ebbe az egészbe belekezdtem és az orrom elé került a legtöbb buktató. Igen, megtanultam a leckét. És igen, ezt csak így művelheted. Megfelelsz.. és mások megfelelnek neked. Ez így van rendjén. És főként helyesen.

- Rendben. - biccentek ismételten. Talán lazul a szorítás a kezeimben, de az is lehet hogy végig csak én képzeltem oda. De szabadulok! Ez a lényeg. És a feladat.. még ha nem is a legjobbkor zuhant a nyakamba, nem teljesíthetetlen. Ez a fele még nem. Talán mindenkinek jobb lesz, ha Corvin.. miután nekem fizetett, valahol eltűnik a süllyesztőben. Mindenkinek úgy lesz a jobb.
Hosszú idő telik el.. vagy csak nekem tűnt a kelleténél többnek amikor megint beszélni kezd.

- Nem. Nincs kérdésem. - fűzöm hozzá még búcsúzóul, és.. - És köszönöm! - biccentem a következőt, tényszerűen nem az utolsó szavainak címezve, inkább csak afféle.. tiszteletadó formula a "magasabb szintnek", és kezem már fonódik is a kilicsre, hogy az ajtót megnyissa előttem. Mégsem kell erőlködnöm. Odakinn a sofőr, úgyanúgy kienged mint ahogy tette azt befele, még egy utolsó biccentés és kiszállok.
Az eső közben esni kezdett, ritkaság erre, de nem érdekel. Csak felhúzom vissza a kabátomat a nyakamig és lehajtott fejjel hagyom el a sötét sikátort. Nem akarom hogy felismerjenek. Még mindig. És még ha nagyon is jól tudom, már hozzászoktam hogy is megy ez ezekben a körökben, mégis hazafelé útközben még mindig felsejlenek a fejemben a régi Keresztapa filmek...