…Előzmények…

A repülőtér érkező termináljában ácsorgok, és lesem, Allen mikor bukkan fel az előszivárgó utasok között. Nagyon izgulok, a szívem össze-vissza verdes az izgalomtól. Remélem jó reptérre jöttem. Legutolsó emailemben, amit Allennek küldtem, óvatosan, hogy gyanakvást ne keltsek, kifaggattam melyik géppel érkezik Vegasba, és mikor. Aztán a neten is csekkoltam a járatot.
Most pedig itt állok a hatalmas kijelzővel szemben, amin ott világít kéken kijelölve, hogy a Los Angelesből érkező vasmadár pár perce landolt. Láttuk is az ablakokból, amikor földet ért a kifutópályán.
Allennek többször is át kellett szállnia Afrikából jövet.
Izgatottságomban egyik lábamról a másikra dőlök. Már csak pillanatok kérdése, és Allennek is fel kell bukkannia.
Nem tudja, hogy itt vagyok, hogy egyáltalán Vegasban vagyok. Én is egyik napról a másikba csöppentem a szerencsejátékok metropoliszába, és úgy gondoltam, ha már így rendezte az a jópofa Sors, meglepem Allent azzal, hogy kijövök elé, és beváltom az emaileimben tett ígéretemet; jól megölelgetem.
Fekete szerkóban és fekete hajjal szerencsére úgy nézek ki, mint bármelyik rocker tyúk, könnyen elvegyülök a népek közt, ám valakinek mégis szemet szúrok. Úgy két méterre mellettem két kiscsaj azon sutyorog, hogy:
- Te, ő nem a Slaves of Hell új énekese? Tudod, az a svéd vagy norvég csaj, a hogyishívják… October Sojinnen, Sojnoinnen, tudomisén.
A szemem sarkából látom, hogy a másik lány is rám néz, és méreget.
- Maradj már. Dehogy. Az a csaj sokkal magasabb.
- Ja, igazad van. Most, hogy jobban megnézem, nem is hasonlít rá.
Nem, tényleg nem én vagyok.
Összeszorítom az ajkaimat, nehogy kitörjön belőlem a röhögés, mint az alien.
Hálás vagyok az égnek, amiért nem ismernek fel. Most semmi kedvem smúzolni a poklosok rajongóival, Allent várom, és nem akarok lemaradni a pillanatról, amikor feltűnik a színen.

És akkor megjelenik!
Allen elbambulva baktat a többiek mögött, én meg amint meglátom, kiabálni kezdek, miközben vadul integetek, hogy ha felém pillant, észrevegyen.
- Allen! Allen!!! – már futok is felé széles örömvigyorral a képemen.
Nem robbanok úgy bele, mint egy ágyúgolyó, pedig de jó is lenne! Látom rajta, hogy gyűrött a fáradtságtól és alig áll a lábán, ami teljesen érthető is, hiszen közel két napot utazással töltött. Szóval eszem ágában sincs ledönteni.
Ha nem ütközöm ellenállásba, a nyaka köré fonom a karjaimat, és jó szorosan megölelem.
- Sziaaa!!! – nevetem el magam. Tudom, hogy én vagyok a legutolsó ember, akire számított, de pont ez a lényege az ittlétemnek.
„Hát Te!???”
A kérdésre kacagással felelek. Meglepiii!!! Mulattat a döbbenete. Valószínűleg nem hisz a saját szemeinek. Valahol én is így vagyok ezzel. hihetetlen, hogy újra találkozunk.
- Hát én, bizony! – még mindig az ölelésembe zárom. Valószínűleg percekig nem is engedem el. Részemről a viszontlátás öröme leírhatatlan.
- Alig egy hete a menedzserem feldobott egy vegasi gépre, és most itt vagyok. – nézek fel rá, arcomon égő mosollyal. - Gondoltam nem írom meg, csak megleplek. – óóóó, annyi mindent tudnék mesélni neki, ő is minden bizonnyal nekem, de egyelőre így hirtelen nem akarnám leterhelni a csacsogásommal, jócskán adok neki időt felfogni, hogy valóság vagyok, és nem álmodik.

Ő szorosabban ölel magához, én pedig megsimizem a hátát.
- Te is nekem. El se hiszed mennyire. – duruzsolom, a mosoly az arcomra tapadt.
Ki tudja meddig ácsorgunk ott ölelkezve, mire elengedjük egymást és félre állunk, hogy mások nyugodtan közlekedhessenek.
Allenből dőlnek a kérdések, és abban is biztos vagyok, hogy rengeteg kalandban volt része Afrikában, és azt mind szeretné elmesélni.
- Bekerültem egy vegasi metál bandába, és ha nem jön közbe semmi, akkor egész sokáig maradok. – válaszolom meg olyan gyorsan és röviden, amennyire csak tőlem telik. Szakadatlanul az arcát és azokat a gyönyörűszép kék szemeit fürkészem. - Remélem egy darabig te is Vegasban maradsz. – ennek igazán örülnék. Jó lenne, ha lenne időnk összeülni egy sör vagy pizza fölött, hogy megosszuk egymással, kivel mi történt az elmúlt hónapokban, még akkor is, ha rendszeresen váltottunk emailt. Személyesen trécselni mégiscsak más, mint levelezni.
- Minden kérdésedre válaszolok, de előbb mesélj te. Kezdjük azzal, hogy jól utaztál? - tudakolom széles mosollyal.
Allen keresni kezd valamit, én is abba az irányba nézek. Óh, a sporttáskája. Már lépek is oda, hogy megmarkoljam az egyik fülét, jelezve, hogy vigyük felesben.
- Gyere, fogjunk egy taxit. Hazakísérlek. Út közben lesz egy kis időnk dumálni. – nekem aztán mennem kell tovább a stúdióba. Amúgy sem tapadnék most Allenre, hadd zökkenjen helyre otthon és hadd pihenje ki magát. Bőven lesz még alkalmunk hosszabb időre is összefutni.

„Becuccolsz hozzám, én egy hónapig minimum el nem engedlek!”
Ezt nem állom meg nevetés nélkül.
- Csak vigyázz az efféle kijelentésekkel. – duruzsolom somolyogva. - Egyébként már elképzelésem is lenne arra az egy hónapra. Sátrat verünk a kertetekben és esténként szalonnát sütünk, meg pengetünk a tűbortűz mellett. – milyen hangulatos is lenne. Az én bérlakásomnak csak erkélye van. Ha ott állnék neki gityózgatni meg tábortüzelni, engem lelőnének a többi lakók.
Ahh, hogy jó darabig nem megy sehova?
- Ezt örömmel hallom. - jó hír. Legalább mindent lesz alkalmunk bepótolni, míg Allen nem vág neki egy újabb kalandnak.
Hogy 18 órás várakozás? A f@szt...
- Pfff…. – fújok egyet. - Nem is értem hogy tudsz ennyit utazni. Én már Helsinkiből idejövet fel akartam lógatni magam, nemhogy ennyit várjak a következő gépre .... Nem is te lennél, ha nem fedezed fel Isztambult, ha már ott vagy. – na jó, én sem agonizálnám magam hülyére, örülnék, hogy új dolgokat és kultúrát látok. Pont mint itt, Vegasban. Nekem itt még minden baromira új és izgalmas. Győzőm magamba szívni a város csodáinak látványát; el fog tartani egy ideig, míg felveszem a helyi ritmust és megszokom a jenki virtust.
Beparkol elénk a taxi, és ha Allen táskája bekerül a csomagtartóba, megkerülöm a kocsi hátulját, hogy beüljek a túloldalon.
De előtte még odaszólok a sárga járgány teteje fölött.
- Hé, Allen! Üdv itthon! – kacsintok rá, aztán vigyorogva beszállok hátra.
Gondolom Allen mellém ül, majd miután becsukódnak az ajtók, a sofőr megkapja a pontos úti célt. Előbb vigye szépen haza a világjáró kisherceget, aztán engem fuvarozhat tovább a poklosok stúdiójába.
Kotorászni kezdek a farmerem zsebében, és előhúzok egy cetlit, amit átnyújtok Allennek.
- Tessék. Ez az amcsi telószámom. Ezen bármikor elérhetsz, ha sörözni támad kedved. – magyarázom.

Allen felé fordulva ücsörgök a taxiban.
Felnevetek a türelmetlenségén.
- Csak pihend ki magad. Ha egy hétig alszol, akkor egy hétig. Oké? Én megvárlak. Itt leszek. – az biztos. Nem mostanában megyek vissza Finnországba. Jó pár hónapig biztosan nem.
Óóó, azzal, hogy nincs mobiltelefonja, egyáltalán nem mond újat.
- Tudooom, és ezért a cetli. Hogy tudjál hova füstjelet küldeni. – mondom heherészve.
A következő pillanatban a kezéért nyúlok, gyengéden a két tenyerembe zárom, és az ölembe vonom, miközben csodálattal pillantok azokba a szép kék szemeibe.
- Drága Allen… Olyan jó, hogy itt vagy. Annyira hihetetlen. – muszáj elmondanom neki, mennyire örülök a viszontlátásnak. Talán nem is kellenek ehhez szavak, mert biztosan rám van írva. Egyfolytában vigyorra áll a fejem.
Újabb rövid nevetést hallatok.
- Így viszont a levelezéseink fognak hiányozni. – bááár, amíg nem szerez be egy mobilt, addig továbbra is megszórhat emailekkel.

Lerí Allenről, hogy megviselte az utazás, és pokoli fáradt. Ezért sem akarom, és nem is fogom kérdésekkel bombázni. Ilyenkor még a gondolkodás is nehezére esik az embernek – saját tapasztalat. Szóval tekintettel vagyok a mellettem ülő világutazóra, akármennyire is faggatnám már.
Most amúgy sincs sok időnk az ilyesmire. Pár percnyire és egy-két utcányira vagyunk az otthonától.
„A levelek helyett majd kapsz engem.”
- Ámen.
Hogy túltengés?
- Az biztosan nem lesz. Elvégre van mit bepótolnunk. - lassan elengedem a kezét.
Látom a tekintetén, a kimerültségen túl, hogy elmereng. Biztos az otthoniakon. Az apján. Akivel egyre közeledik a találkozás.
Nem szövegelek feleslegesen. Nem fárasztom. Én is nézelődöm inkább kifelé az ablakon. A pucc negyed puccházai sorra elfutnak mellettünk. Nehéz Allent beleképzelni ebbe a miliőbe. Azt hiszem, nem kell sok idő, hogy visszavágyjon Afrikába. Egy egyszerű és ártatlan világba.

A taxi közben megáll, és nem akarom Allent feltartani. Lesz még időnk bőven egymásra.
Reméltem is, hogy sikerült örömet okoznom, elvégre ez lett volna a cél.
Rámosolyodom, aztán bólintok. Jól tagoltan beszélek. Biztosítani akarom arról, hogy én ugyan nem tűnök el Vegasból mostanában. Sőt. Bármikor elérhet.
- Csak pihenj… SOKAT. Rendben? – aztán még mielőtt kinyitná az ajtót és kiszállna, odahajolok hozzá, hogy nyomjak egy apró puszit az arcára. Tudom mi és ki vár rá a kerítésen túl, a luxusvilla falain belül. Szüksége van minden támogatásra. Minden csepp szeretetre.
- Veled vagyok. – mondom, és fejjel az otthona felé biccentek. - Menj. – mosolygom rá. Jobb lesz ezen mielőbb túlesnie.
- A taxit én rendezem. – kacsintok rá. Úgyis megyek tovább a stúdióba.

- Úgylesz. - bólintom, és még az a gyenge puszi is megakaszt, amit idő közben kapok. Nem szoktam hozzá. Még. Egész sejthetően, mégis szükséges lesz, és felettébb nem bánom.
Újabb mosoly csúszik ki.

- Hálás vagyok. - a szemeim hálával keskennyé szűkülnek, de még mindig mosolygom. Tudom hogy támogat engem.

- Hívlak. - csak ennyit, a többit úgyis tudja, kiolvashatja a szemeimből, aztán kilököm az ajtót.
Kiszállok. A taxis ezzel együtt nyitja a hátsó részleget, én meg kiemelem a táskát.
Valami még van itt... Valami amit neki szánok, de igazából... jobb lesz majd legközelebb odaadni.
Ezért ha elhajt, csak köszönésre emelem a kezemet.
Itt az oroszlán barlangja....

Aztán belépek.




Folyt. ITT...