Én ebben a világban nőttem fel. Nem létezett más. Csak a korlátok nélküli szabadság. Hol áldás hol átok. Nekem mindenki csak egy állomás volt, minden hely csak egy új lehetőség, de stabilitás hiányában a kötődésre való hajlam is lassan halálsoron végezte a kis lelkemben. Már ami maradt belőle. Ő olyan tiszta volt, olyan ártatlan. Valószínüleg viccesen nézhettünk ki egymás mellett. Mint az ördög, amint egy angyallal keringőzik. Lassan oldódott az ujjaim között, de még mindig annyira törékenynek tűnt az egész, hogy egy kicsit úgy éreztem, hogy lábujjhegyen mozgok körülötte. Ennek nem kellene ennyire komltikáltnak lennie. Ez egy ösztönös dolog, de lehet, hogy már én komplikálom túl egyszerűen.

Elmosolyodik végre. Ekkor pedig én is elengedem az aggodalmam, de talán korai volt, hiszen amikor megfordulok kezei között hirtelen megszakad minden. Mozdulatlanná dermed mögöttem. Mintha elvesztettem volna. Felé fordulok és kérdően vonom fel a szemöldökömet.
-Mi a baj?-Kérdezem a füléhez hajolva és a kezem visszatalál a vállára. Remélem azért semmi rosszat nem csináltam, hogy ennyire megszeppent tőlem szegény.

Kissé kétségbeesetten kutatok tekintetében. Nagy katyvasz az egész és szegény önmaga sem talál rá a saját világára. Hebeg habog, nem tudom, hogy most éppen magyarázkodni készül vagy hányni, de valamiért nem érzem, hogy jó vége lesz a dolognak. Mégis pozitívan kell csalódnom, mert a fülemhez hajol, mintha csak segítséget kérne. Természetesn ha már nem akar maradni, akkor indulunk tovább valami csendesebb felé. Ezt most kifejezetten nem értem. Vagyis értem csak félreérteni nem akarom.
Bólintok. Az lesz, amit ő szeretne.

Finoman fogom meg a kezét. Mostmár két gondolattal óvatosabb vagyok vele. Talán még tapasztalatlan ahhoz, hogy bármit is tudjon kezdeni velem, bár szakmájából adódóan ezen igencsak meglepődnék. Keresztülvezetem a tömegen. Ki az utcára. Ahol már le is intek egy taxit. Ha már ő is beszállt megadom a saját címemet. Közben pedig megy egy sms a lakótársamnak hogy nagyon gyorsan tűnjön el onnan.
-Jobban vagy?-kérdezem amint elküldtem az üzenetet és lezártam a telefont.

Kimenekítem. Mintha csak kötelességem lenne. Végülis az. Nélkülem a közelébe sem keveredhetett volna ilyen helyzetnek. Mindenesetre bűntudatom semmiképp sincs. Minden fiatal megérdemli, hogy legalább egyszer az életben istenesen szétcsapja magát és egy vadabb énje bőrét próbálgassa magára. Ráadásul ő annyira makulátlan.
Gyorsan kell döntést hoznom. Dönthettem volna a maradás mellett, de igazából ott lebegett a lelki szemeim előtt, hogy 1 óra múlva majd kidől, rosszul lesz és akkor valahogyan ki kellene rángatnom Jerome Brightmant, anélkül, hogy különösebb feltűnést keltenénk. Esélytelen. Konkrétan esélytelen lenne a szituáció, így amilyen gyorsan lehet én meg is próbálom semmisíteni ezt a fajza forgatókönyvet, amitől szerintem jogosan tartok.

Ő pedig nem ellenkezik. Követ. Én pedig megint 5 évesnek érzem magam, aki szaladgál fel-le és a kezénél fogva próbálja maga után vonszolni a szüleit. Ők pedig hagyják. Pont, mint Jerome.
Beülünk a taxiba. Nem kérdezem meg, hogy merre szeretne menni, nekem tökéletesen elegendő volt az előző segélykiáltás. Leadom a címet. Alig 10 perc az út innen.
Próbálja rendezni a kis gondolatait. Nehezen, de végülis sikerül neki. Aztán jön a kérdés. Tuti pánikolni fog. Vagy nem, mert igazából még a kérdésre is nehezen ment a válaszadás.
-Hozzám. Van egy kényelmes kanapém, amin pihenhetsz egyet.-küldök felé egy bíztató mosolyt.

Egy normális estén ilyenkor még csak alapozok, de az ütem egy kicsit feszesebb, hiszen Jerome látványosan elveszett a fordított tükörben. Mintha csak átesett volna egy tükrön és most a túloldalról szemlélheti meg a saját világát.
-Igen hozzám..-küldök felé egy bíztató mosolyt. A pokolban fogok elégni. Nem feltétlen ezért az estéért. Úgy összességében igazából, de ki nem szarja le. Élünk amíg élünk. Abból kell kihozni a maximumot.
Rámnéz. Illetve szinte az arcomba zuhan. Könnyed nevetés hagyja el a testemet. Kezeim közé fogom az arcát nehogy teljesen felboruljon. Majd egy pillanatra megkomolyítom a vonásaimat és egy picit felhúzom a szemöldökömet.

-J, Te részeg vagy?-kérdezem mintha nem lennék vele teljes mértékig tisztában, hogy mekkora zűrzavaros mennyország partyzhat most éppen a gyomrában, a fejében, igazság szerint valószínüleg az egész testében.  
Leparkol a taxi közben én pedig rávigyorgok a kölyökre.
-Ha bírod még a tetőn megy egy szülinap..-én azon a környéken élek, ahol nem áll meg az élet. Ha az ember menni akar, akkor  bárhol társakra találhat. Elengedem az arcát. Kiszállok, majd segítek neki is. Kézen fogom és a tetőre pillantok, ahol látszódnak a fények és hallatszódik a zene.
-Na mit mondasz? Mi legyen?-húzom át rá a tekintetem.

Egy rendes lány nem sokat gondolkozott volna. Én azonban nem vagyok szőke hercegnő, nincsen fehér lovam, nincsen csillogó páncélom, így nem áll szándékomban megvédelmezni az esetleges egyéjszakás kalandomat. A helyes út mindig relatív. Az én szempontomból helyesnek ítélendő út nem a tető felé vezetett.
Kitér a válaszadás elől, innentől pedig olyan vagyok, mint a versenyló, ami meglátja a célegyeneset mielőtt a többiek még rajthoz állhattak volna. Most mindenbizonnyal sajnálnám őt, ha lenne lelkiismeretem. Nem hiszem, hogy bármire emlékezni fog ebből az egészből, akkor akár legalább számomra legyen egy csattanója a történetnek.

Összeszorítja a szemeit. Én pedig egy rövidke pillanatig az arcába bámulok. Figyelem, ahogyan a tökéletesre faragott remekmű a porba hullik, majd a feje felett átcsapó hullámokkal kűzd a levegőért. Levegő. Lélegezz fel.
Kezemet a kezébe csúsztatom és anélkül, hogy jelezném neki a döntésemet elindulok a bejárat felé. Öreg, rozoga nyekergős felvonó szállít minket az emeletre, ahol egy üres lakás várja, hogy valaki élettel töltse meg. Nehezen nyílik a zár, de megoldom félkézzel. Lámpa felkapcsol, de nem teljes gőzerővel. Az egyik izzó minden bizonnyal a végtelen legelőkön szárnyal majd tovább. Bezárom a reteszt a hátunk mögött. Most nem vagyok kíváncsi váratlan vendégekre. Majd felé fordulok... szinte látom az őzikét a reflektor fényben. Vállaira csúsztatom a kezemet és finoman a falhoz tolom.
-Mondcsak, J, mi az amire a legjobban vágysz?-kérdezem miközben lassan hozzásimul a testem.

Fingja nincsen róla, hogy mi történik éppen a kis fejében és valószínüleg azzal sincs teljesen tisztában, hogy a teste merre jár. Ez talán így is van jól, de valahogy még mindig egy ijedt kisfiú áll előttem, és ezzel sajnos egyenlőre nem sok dolgot tudok kezdeni.
Véletlenül ér csak hozzám, de azonnal visszavonulót fúj, ahelyett, hogy megmozdulna. Gyors gondolatok futnak át az agyamon. Két dolog akad meg a fejemben, hogy lehet, hogy szűz és lehet, hogy meleg, de szerintem a második lehetőséggel már régen lebukott volna a média előtt és botrány lett volna.

Taktikát váltok. Most Én fújok visszavonulót. Hátrébb lépek tőle, hogy megnyugodhasson.
-Két lehetőséged van..-ideje a vagy b opció felé kimozdítani őt. Lassan lenyúlok és lehúzom magamról a felsőmet.
-Vagy kellek neked....-végigpásztázom a szemeit, de nem igazán találkozom érzelmi visszajelzéssel.
-Vagy pihensz egy kicsit és lekísérlek, hogy hazavihessen egy taxi.-vázolom neki a lehetőséget. Megerőszakolni sem fogom szerencsétlent.