- A-a, nincs nekem időm ilyen baromságokra! Ha képtelen vagy együtt működni velem, olyan pert akasztok a nyakadba, hogy megemlegeted! - sziszegem vészjóslóan az asztal örökmozgóját babrálva, amit az elmúlt negyed órában sokadjára akarnak kimenteni a kezemből, ezúttal ismét a bal szélre áthúzva.
- Pereskedhetsz, de akkor szükséged lesz egy új ügyvédre.
- Ha tudom, hogy magadat nem perled, fel se fogadlak! - hüledezek, de a passzív agresszív mozdulat, amivel karbafonom kezeim, nagyon is őszínte.
- Te most is be vagy állva? - csikorogja minden ügyvédek legkivállóbbika, én meg derűsen bólintok, mire elkezdi lenyúzni lassan a halántekát.
- Najó, kész... Nem tudok mit csinálni, azt is csodálom, csak most tűnt fel valakinek, hogy nem vagy százas.
- Szórakoztatóipar. - vonok vállat, mintha ez mindenre választ adna, majd megkerülve az asztalt újra meglököm a delfint, ami himbálózik ki-be egy karikán... Vajon, hogy nem esik le?
- Péntek délután lesz egy adatfelvétel, és előbeszélgetés...
- Nem lesz. - acsarkodok a delfinre, ami most megint átkerül jobbszélre.
- Jó, nem lesz. Lesz helyette sitt, úgyis van odabent fogadóbizottságod. - nyúzza mostmár az én idegeim.
Beáll a kínos, feszült, vihar előtti csönd. A delfin csörömpölve érkezik a földre, amíg én kimért mozdulattal felülök az asztal szélére, és közelebb hajolok.
- Hogy is mondtad?
- Hogy lesz fogadóbizottságod a sitten? - húzza ki magát lenyűgöző bátorsággal.
- Előtte nyolc perccel, ember, ez hosszabb volt, mint az F'F legigényesebb száma introval!
- Hogy annyit tudok intézni, legyen egy normális dokid, ami hidd el, ismerve a felhozatalt, prémium szint. Csak annyi a dolgod, hogy beülsz, beszélgetsz, öt hónap, és le is tudod az egészet.
- Lehidalok, elkúrsz alsóhangon heti két órát az életemből fél évre, és még köszönjem meg! Van fogalmad mennyi az órabérem? - húzok elő egy cigarettát. Régen volt egy játékunk, ő ellenkezett, és ugrált, de úgy fest az elmúlt tíz évben eljutottunk oda, hogy dohányzó lett az irodája.
- Tyler, letaroltál egy fél külvárosi kertet. A kocsid romokban...  - lobogtatja a papírokat.
- A játszós kocsim. - igazítom ki készségesen, de az ábrázatán látom nem értékeli.
- De te ezek után átmentél a szemközti kocsmába inni, amíg rádhívták a zsarukat. A kiérkező rendőrjárőrt megütötted, a drogteszteden világít a pozitív kétszer aláhúzva, kissebb csoda, hogy élsz.
- A fű nem drog. Ha pedig nem emlékszem rá, akkor nem történt meg. - szögezem le mindenek előtt a tényeket.
- Tizen valahány tanú van, és szerintem csak azért, mert lusták voltak mindenkit beidézni. Csak menj el, csináld azt amit szoktál. - tápászkodik fel, engem viszont teljesen leköt a levert delfin összerakása.
- Hazudjak?
- Nem, csak beszélj össze-vissza, és addig kitalálom a titkárnőmmel, mit tudunk tenni, bár kétlem hogy beszámíthatatlan lennél, és bármit is kéne tenned ezen kívül a nyomorult terápián kívül. Nem vagy dilis, csak kezelhetetlen... Ami egyre megy, de ezen elég akkor rágódni, ha sültbolondnak ítél a szakértő.
- Tudom. - affektalok nyűgösen, reccs. - Hoppá... Veszek neked egy másikat. - teszem le a törött delfinfarkat fáradtan hátratúrva a tincseim.
- Hagyd csak, valami kacat Caroltól. - ohh, a francba.
- Vegyek neked másikat?
- Exnejet? Inkább próbálj meg pénteken nem késni. De úgy értem, most az egyszer komolyan.

Teljesen szürreálisan érzem magam, mikor péntek délután egy jótékonysági koncert helyett leparkolok a belváros egy előkelőbb részén a megadott címnél. Pusztán gyógyászati célzattal megsodrok egy cigit, magamban átkozva a pillanatot, hogy ebbe belementem, és ahelyett, hogy épp a színpad mögött csapnám a szelet valamelyik escortnak, inkább itt egy irodakomplexe előtt tépek, hogy rákészüljek valami tényleg kettyós öregember szentbeszédére, és hogy ízekre próbál elemezni... Most komolyan kezdem azt hinni, hogy elment az eszem.
A gyerekes dacomra legalább gyógyír a nikotin tudatmódosítóval fűszerezve, és amikor a világ eléggé részletesen képlékennyé válik a szemem előtt, kiszállok a kocsiból hanyagul megigazítva menetszél fútta tincseim. Hát... Fogjunk neki...
Vannak dolgok, amiket jól kezelek. A klasszikus zongoradarab egy liftben nem feltétlen van a lista élén, de a helyes pofijú recepciós annál inkább.
- Kisasszony - csúsztatom le a paksamétát egy elbűvölő mosollyal. - Van egy vakrandim egészre, de kétlem, hogy maga a szerencsés. - a nő rezzenéstelen merül a sorokba, majd egy pillanat után segítőkész mosollyal int a székek felé.
- Kis türelmét kérem, Mr.Lane szólitani fogja. - teátrálisan felsóhajtok, én is pont ettől féltem. Az egész hely atmoszférája valahol a túlfeszített kellemesség határán mozog, ami azt a benyomást kelti bennem, hogy itt megállt az idő.