Csak egy rezzenés fut át rajtam a becsapott füzetre, de javarészt azért, mert az idegrendszerem jelenleg igazán kevés dolgot tolerál.
Túl közel...
Ujjaim elkezdenek dobolni a kanapé anyagán, miközben hallgatom a férfit, és mímelt derűtől hűvös félmosolyra kanyarodik lassan a szám széle. Minden figyelmem megnyeri ez alkalommal a dilidokim. Várható lenne a gesztus, hogy fejest ugrok az idiótizmusba. Sőt... Igazán rock'n roll szituáció lenne egy vigyorral belemenni ebbe az ámokfutásba, de a velem szemben ülő pszichomókus újfent gyenge pontba próbál könyökölni...
- Szóval... - kezdem semleges nyugodtsággal, de ez csak a sima víztükör, a mély attól még háborog, és ez most nem a másnapos 'hányhatnék' idill metaforája.
- Ha jól értem, el akar vágni a világomtól, kibillenteni a komfortomból, és kiszolgáltatott helyzetbe akar hozni a saját beteges tudományos érdeklődéséből...
Megemelem a mutatóujjam, ha akarna is szólni, azt megelőzve ezzel, és egy darabig meredek a szemközti toronyház csodás látképére.
- Mindezt pedig roppant nagyvonalúan leöblítenénk azzal, hogy felezi a szenvedéseim óráit a kettecskén töltött randevúinkban... - mélyesztem vissza a tekintetem egyenesen az övébe, és ezt nem azon a kedves szemkontaktus jelzővel illethető módon művelem. Létezik az a fajta szigorú, egészen veséig furakvó pillantás, amit a rohadt másnapos rosszullét sem tud eltompítani.
- Természetesen ért hozzá, hogy tegye attraktívvá ezt a bulit. - szusszanok fel, és legyintek egyet nem törődöm mód, azonban aki egy kicsit is mélyebben ért a színészmesterséghez, vagy a pszichológiához, annak a feszültség könnyedén átsüt a mozdulaton.
- Az a maga szerencséje, hogy szeretek veszélyesen élni... Tehát most, hogy rábólintok erre - biccentem meg ténylegesen a fejem - csak az érdekesség kedvéért, súgja már meg nekem, hogy a saját beteges hajlamain kívül hol van még itt a csapda... - fel kell kuncognom. Ennél cifrább pszichés sarokbaszorításokon is átestem már életem folyamán, sőt...! Mégis valami érdeklődés féle most áteszi magát a hasogató fejfájáson. Kellemetlen, frusztráló, de valahol izgalmasan csalogató...
Tényleg olyan, mintha bizonyos dolgokból sosem tanulnék...

Felhorkanok rosszallóan, és ujjaim a kanapé karfáján karistolják mostmár. Ez nem az ideges pótcselekvés... Lassan és kimérten kocogtatom a bőrt, talán látványosan túl is gesztikulálva a gondolkozást. A gyomrom bukfencezik párat, és most nem a ficánkoló róka kilátása miatt, még a hideg is kiráz.
Leplezetlen a gyanakvásom, és őrületes mélyről jövő. Átadni az irányítást... Megéri mindkettőnknek... Kísérlet...
Szavak arról a tabu listáról, melyet igazi catullusi gyűlölettel szeretek. Olyan szavak, amiket soha a büdös életben nem akarok újra hallani, és most egy ketchupos inges vastagkeretes szemüveg álcája mögül úgy csattannak, mint a puskalövések.
Nagyon hosszan hallgatok. Már az a gyanú is megkörnyékez a férfi tekintetét fürkészve, hogy valóban csak egy véletlen ejtet ki vele ilyen kényes gondolatokat. Hogy ez az egész nem tudatos sarokba szorítás... Csak ott bukhat le a pókerarcom töretlensége, hogy a szó szoros értelemben törhetetlenné merevednek a nyugodt vonásaim.
Tudatom egyik része igazi őselemi indulattal fortyog a férfi szavaira, míg a másik szilárt eltökéltséggel akkar csak ellent mondani, és bizonyítani, hogy ezt a démont már legyőztem...
Lassú mozdulatokkal, - küzdve a másnap hullámszerű cirógatásaival - állok fel, és zsebembe süllyesztve a telefonom, megszakítom a szemkontaktust kibámulva az ablakon a szemközti homlokzatra. A háborgó mély nem akar csitulni valahol a gondolataim mélyén. A tartásom olyan laza, hogy épphogy szét nem esek, mégis van valami borzasztó merev abban, ahogy visszafordulok felé.
- Nincs csapda... - ismétlem színtelen hangon - Rendben.
Ez minden, amit jelenleg a jóízlés határai közt ki tudok préselni, mint valami szitokszót. Elindulok az ajtó felé, és csak a kilincsen nyugvó kézzel torpanok meg.
- Egy élmény volt, mint mindig. - és most jöjjön a b-terv. Kocsiba ülök, aztán kihányok...
Beteg egy világba élünk...

Valami változik... Valami olyan változott, amit nem hittem hogy még látni fogok valaha ezen az arcon. De nem tudnám megmondani mi az. Valami sötét árnyék jelent meg a szemei fehérjében, ami nem a szokásos dölyf, ez valami egészen más. Talán kétségbeesés??
Röviden firkálok a papíromba, de csak hogy később elgondolkozzak ezen.

Hosszúra nyúlik a beállt csönd, és nem tisztem megtörni. Ám egy idő után mégis..

- Nos..? - kérdezem, egy percig sem túlontúl sürgetve, de elérkezettnek láttam az időt. Valamilyen irányban kitolni ezt a pillanatot. És bár nem beszél, mégis úgy tűnik célt ért a gyengén beékelt könnyű célzás. Megmozdul, de mégsem az eddigi megszokott sebességen. Ez valami teljesen más.. És elgondolkoztat...

- Tudja Mr. Christiansen.. Ön dönt.. - ismétlem az előbbieket, de nem vagyok biztos benne hogy a határozatlanság az ami műveli ezt. Itt valami egészen másról van szó...
És akkor végre megszólal.


- Ahogy mondja.- csak gyengén színezem némi választöltelékkel, már a hátának, miközben tekintetemmel mindvégig figyelem. Nem érzem szükségét megtörni többel a pillanatot. És csakis akkor állok fel, amikor a hangját már az ajtóból érzékelem.

- Mint mindig... - ismétlem utána, de valószínűleg már semmit sem hall belőle. A furcsa momentum azt engedi sejtetni, hogy már hamarabb kinn van az épületből, minthogy bárki is pislantani tudna. Még mindig tanácstalansággal tölt el az utóbbi pár perc emléke. Visszaidézem a saját szavaimat, és próbálok.. rájönni mi is lehet az okozója. De fogalmam sincs, nem hangzott el semmi jelentőségteljes. És utána... fejben még sokáig forgatva a korábban lejátszódott képet, az asztalomhoz térve még elfektetem a kezemben nyugvó jegyzettömböt.

"áldozat szerep"... ez a néhány betű tűnik fel rajta ahogy odapillantok. Nem jelent semmit... Még! Ezért odafirkantok mögé egy nagy kérdőjelet. Ez a betű hosszú ideig nem hagy még nyugodni.
Egész a következő páciensig...





Új nap, új élet reménye. Új illatok.. új napfény... és az először szemembe ötlő Cordelia fényképe még mindig az a szeretetteljes és megszokott.
A ma sem lehet ennél tökéletesebb!

Már az irodába érve, gyorsan adom ki az utasítást Esternek, vele a jobb zakózsebemből előkerülő 4 rétegbe hajtott papírlapot, és csendben lefektetem elé.

- Ester... a mai 4 órás páciensemnek legyen kedves elküldeni üzenetben ezt a címet.. - és fél kézzel kieszkábálom a papírlapot, ahogy másikban az aktatáskámat egyensúlyozom. Sikerül, és kitolom elé. - És kérhetném hogy legyen diszkrét? - ezt már kissé közelebb hajolva részletezem. Csak bizalmasan, a szemeibe nézve. Azonnal megcsap az új parfümjének illata.. - Nem szeretném ha bárki is tudomást szerezne róla. - ezt még mindig a szemeibe intézem - Pláne a sajtó. - és rámosolyodom. Olyan jótékony, és energiát sugárzó mosollyal, amivel jól tudom, nem lesz ellenvetése. Olykor szeretem kihasználni az irántam érzett rokonszenvét. Cordelia már sokat mulatott ezen. Ám ez legyen írva a sírkövemre: Ez a valaki az orránál fogva vezetett egy ilyen szépséget...
És már el is indulok a szobám felé.

- Oké, doki! - a mosolygós hangnak már csak a zöngéje verődik vissza, és már be is zárom a hátam mögött a rendelőajtót.


3:15 perc. Az órámra tekintek, de a velem szemben ülő Mrs. Chamberlain, még mindig a macskája előnyeit részletezi. Átkozottul szerencsés lehet az az állat... Madame Pompadour, akár meg is irigyelhetné.. Pedig ő se szenved hiányt az istenadta.

- Mrs. Chamberlain, sajnos lejárt az időnk! - a nő megakad, úgy tűnik neki fel se tűnt az elmúlt majd másfél óra eltelte. Nekem annál inkább.

- Már ilyen hamar?? Mr. Lane, legközelebb engedje meg hogy két alkalmat béreljek. KIFIZETEM!

- Itt nem a pénz számít, Mrs. Chamberlain. Tudja a szabályzat tiltja hogy lerohamozzuk a beteget az első hetekben. És Önnek se tenne jót. - mosolygom, csak kedvesen.

- A fenéket! Az az átkozott szabályzat. - röstelli - Nekem jót tesz! Azóta nem sírom végig az estéket! - Büszke. Amióta a férje elhagyta, nem akad más beszélgetőpartnere. Nem is csodálkozom. Nem az a (meg)hallgatós fajta.

- Akárhogy is, Mrs. Chamberlain, találkozunk a jövő héten. - és jelzendő, felállok. Nem tehet mást, neki is muszáj mennie, hacsak nem veti rám magát, ám ehhez még ő is konszolidált.

- Hát jó. - adja fel, és elindul az ajtó fele. - De a jövő héten ittleszek! - és kilép.
Én meg nagyot sóhajtok. Rendkívül kimerítők ezek a beszélgetések, így nem bánom hogy akad még negyed óra pihenőm.

Egy kávé.. csak egy gyors koffeinadag az elkövetkezőkre, azzal magamhoz is veszem a székem háttámláján hagyott zakómat.
Belebújok.

- Ester! El kell mennem! Legyen kedves a 6 órási páciensemet tájékoztatni, mára nagyon elfáradtam. Holnap reggel egy órával hamarabb érkezem! - egy újabb mosoly, azzal nem figyelve a további szövegre - már ha akad - hallom felcsilingelni a liftajtót.

Egész úton lefele, a fejemet ürítem. Ki belőle a macskát, az ebédjét, a vadászatait, a komplett életét. Szeretem a macskámat, de ez a rajongás már nem egészséges.
Kikapcsolom a biciklim lakatját, a táskám a kormányra erősítem, és a nyeregbe pattanva, mint egy átlagos késő este, most fütyörészéstől mentesen kigurulok a térről.


A bisztróba érkezve, körülnézek. Még nincs itt. Talán nem is lesz. Eljátszom a gondolattal, és újrapörgetem mit is akarok tőle. A helyszíntől.. A helyzettől.. Úgy egyáltalán a kérdések, mik is azok amik előre vihetnek. Már ha eljön egyáltalán...

- Kisasszony, egy ásványvizet legyen szíves! - kapom el az épp arra elsuhanó kishölgyet, aki csendes mosollyal nyugtázza a rendelést. Nem telik néhány percbe, mire érkezik is a vizem. Épp akkor, amikor előveszem a jegyzettömbömet. Végigolvasom:

- Megfelelési kényszer
- stresszledolgozás --> állandó izgatottság, túlhajszolás
- gyenge depresszió.. (gyenge?)
- düh, harag, támadás
- védekező mechanizmus vagy hatalmi agresszió??
- áldozatszerep (?)
- nem felvállalt áldozati attitűd
- Túltolt ingerküszöb
- túlterheltség/túlterhelés...

Aztán visszaugrik tekintetem a korábban megragadt kifejezésre: áldozatszerep.

És ekkor érzékelem a távolban valaki megérkeztét.

Összecsapom a jegyzetfüzetet.

Nem vagyok elragadtatva a helyszíntől, az ötlettől, a randevú partneremtől, meg úgy általánosságba véve negyed órája félrehúzódtam valahol a sugárúton egy sikertelen kísérletet téve rá, hogy rókázzak egyet. A kulcsszó ez alkalommal is: sikertelen...
Nagyjából egész nap mozgásba vagyok, ennek pedig egyik oka, hogy a firkászok másfél hete éheznek valami féle életjelre. A hivatalos nyilatkozat mit sem ér, pedig jelenleg a papír forma szerint valahol Newyorkba vagyok.
Belököm a bisztró ajtaját, és olyan könnyeden pillantok körbe a napszemüvegem takarásából, minha nem is a biztonsági kamerák számát, elhelyezkedését, és befogó képét mérném fel piszok nagy rutinnal.
Ha bárki megkérdezné, mi a rossebet keresek itt, annak biztos hogy nem tudnék semmi féle válasszal szolgálni. Legfeljebb annyival, hogy épp biztonsági kamerákat. Ez nem holmi paranoia, hanem a nagyra becsült önismeretem. Nem vagyok józan. Igaz, legnagyobb sajnálatomra elég illuminált sem...
Szúrnak a tekintetek amik engem mustrálnak, de erre már el bírom könyvelni, hogy én drámázom túl a helyzetet. Egyszerűen a megjelenésem még Vegasban is ad egy akkora vizuális softpornót, hogy természetes legyen az intenzív érdeklődés. Vagy... Legalábbis ma ezzel a mantrával keltem...
Keresztül lejtek az asztalok között, és egy röpke percre megállok a dilidokimmal szemben, de csak hogy kezet nyújtsak. Elvégre kibaszottul civilben vagyunk.
Szólni azonban nem szólok, - egy biccentés - nagyjából erre futja, és nagyon lassan feltolom a napszemüveget a fejem tetejére. Ezzel óhatatlan elővarázsolom a nyílvánvaló tényt, hogy vagy sokat olvastam a múlt éjjel - ami igen valószínűtlen -, vagy úgy be vagyok tépve, mint a szemét. Tapasztaltabb szerencsejátékosok az utóbbira fogadnának...

Az ahogy megáll, még megereszti a kétségét, hogy a következő pillanatban visszafordul és már hűlt helye. Egyáltalán meglepett hogy itt látom... Nem azt mondom hogy nem tölt el megelégedéssel, egyszerűen csak nem gondoltam hogy "pórázra" lehet szoktatni egy ilyen önmaga által vallott szabad lelket. Ígéretes kezdet...
Vagy legalábbis azt mondanám, hogy nem teljesen reménytelen. És ahogy megindul az irányomba, biztos vagyok benne hogy képtelen vagyok elrejtést találni egy az arcomon megjelenő gyenge mosolynak. Nem mondom hogy nem tölt el elégedettséggel.

- Mr. Christiansen... örömömre szolgál hogy ittvan. - miután megadom a kellő tiszteletet és felállok. És ahogy meglátom a felém nyúló kezet, a nap második pillanata amikor meglepődöm.
Óvatosan belé csúsztatom az enyémet.

- Örvendek. - csak teszem hozzá. Csak a szokás kedvéért, vagy sokkal inkább automatikus reakció, de az hogy nem szól... és a szemei... újra balsejtelmet sejtetnek. Valami nagyon nincs rendben...

- Újfent nehéz nap..? - a korábbitól teljesen eltérően, sokkal kevesebb magabiztossággal kérdezem. Most valahogy más mint az utóbbi alkalmakkor. Nagyon más. És valahogy teljesen eltérően más. Mégis... nemegészen tudom hová tegyem ezt a jelenetet. Nem az az árulkodó ami tisztán látszik a szemeiben. Inkább az, amit mögötte látok.
Egy összetört tekintet...

A férfi szavaira felvillan azaz untig gyakorolt, pofátlanul tökéletes hollywoody mosoly, ami ambivalens mód teljesen naturálisnak tud hatni. Sőt, annyira gyakori az én fejemen, hogy elég gyér az összehasonlitási alap az igazi mosolyomhoz mérten.
Ez nem színészet, pusztán öntudatlan komfort mozgás, ami az ilyen túlfeszített napokon a túlélésem záloga.
- Nem nehezebb, mint az eddigiek. - közlöm szárazon némi hallgatás után.
A valóság ellől kibaszottul messze áll. De ilyen apróságokon nem akadok fent, inkább leülök vele szembe, megvárva, amíg helyet fogal.
Türelmetlen intek a pincérlánynak, még talán ez sem szokatlan, utálok várakozni. Ujjaim dobolásával és szemmel bűvölöm, amíg az asztalhoz ér, és addig nem is figyelek a dokira.
- Dupla whiskey, nem érdekel miből. Lepjen meg...
- Jeget kér? - azonnal lehervad a mosolyom. Nem csak a leplezetlen csillogáson a szemekben, amik távolról morzézzák, hogy felismernek. Ez annál több... Felszusszanok, de egész nyugodtan viselem az idegeim cincálását az ostobasággal.
- Nem kérek jeget, vezetek... - hárítom azonnal, és visszafordulok a dilidokim felé.
- Maga nem iszik? - majd pillantásom a vizére siklik - Úgy értem valami normális dolgot...

A hallgatás többet mond, mint az utána elhangzó szavak. De nem firtatom. Valami azt mondja nem éri meg. Egyelőre..
Ezért inkább leülök, tudatosulva, hogy ő is erre vár. Kényelembe helyezem magam... A szituációhoz mérten. Az azt követő sűrű-szakaszos dobolás viszont a korábbi felismeréseim megalapozottságára enged következtetni. A kezeit nézem, azután fel a szemeire. Pedig nem engem néz. Sokkal inkább másmerre figyel.

Erős a késztetés hogy újra körmöljek a noteszomba, de nem célom megszakítani ezt a folyamatot. Annak folyamatát hogy hagyjam kibontakozni a környezetében. Elvégre épp ez lett volna a cél! A komfort, és a kényelem...
Akárhogyan is bonyolódjék ez...

Csak hátradőlök, és hagyom lejátszódni a szituációt. Figyelem. Minden mozzanatát, pillanatát, de nem hagyom hogy kellemetlen legyen. Számára. És csakis akkor reagálok, amikor nyilvánvaló a kérdés hozzám intézett.

- Köszönöm, én is vezetek. - forgatgatom egy percig sem zavartan a kezem közébe került poharat. - Mondjuk biciklit, de azzal sem szeretnék befordulni valamelyik csatornába.. - csak egy jólhangzó mosollyal, de lényegében igaz. Meg aztáán... ha nem is hivatalosan vagyok hivatalban, de akkor is... Talán nem lenne jó ötlet. Csökkenti az éberséget...

- Fene a gusztusát... - vonok vállat egyszerű gyakorlatiassággal. Pedig a hülye is látja, hogy józanul nem lehet bírni...
- Ha eltekintünk attól, hogy a vegasi média, az asszisztenseim, az ügyvédem és a biztosító is a nyomomba van, akkor mondhatjuk, hogy csodálatos nap a mai. Könnyed és légies. A rendőröket három nap alatt leszereltem, felírhatja a rekordok közé, és lenyilatkozhatja, mikor magára is rászállnak. - mímelek szórakozottságot, pedig teljesen komolyan gondolom, hogy csak idő kérdése, hogy kitudódjanak a mi kis megható légyottjaink, és akkor garantáltan elszabadul a pokol a bulvárlapokban.
Nem mintha most nem esnék hanyat a szalagcímektől, de elvből nem vagy hajlandó foglalkozni a cikkek tartalmával.
Elmélázva nézem végig, ahogy a  whiskey az asztalig kacsázik, és teljesen kizárom a pincérlány kíváncsi pillantását mereven fixírozva a szemközt ülő férfit.
- Nem fogunk sokáig itt időzni. - nézek a szemébe komoly eltökéltséggel, mert a celeb-ösztön megcsiklandozza a tarkómat. További magyarázat nélkül döntöm le a whiskey felét egy szusszanással nyugtázva, hogy még tíz ilyen, és lehet kisimulnak az idegeim.

Magától kezd beszélni. És azt mondhatnám ez eddig teljesen eltér a megszokott lendülettől, talán mégsem volt ez olyan ördögtől való ötlet.

- Szóval aztmondjaaaa… - nem elhatározottan húzom meg a mondanivalót, ez inkább az újdonsült kíváncsiság szele – újra összetűzésbe került a rendőrséggel!?? – és ez már valós kérdés. Talán vétlenül némileg a fejem is oldalra billentem, de nem azért mert az újabb hír egy percig se őszintén érdekelne, sokkal inkább mert talán meglepett a dolog.
Tényleg??
Talán.
Lehet…

Sokkal inkább azt reméltem talán nyugodtabbak lehetnek ezek a vizek, de ez a történet csak egyre bonyolódik.
Valóban van miért érdekeljen??
Valami mégis fogságban tart…

Zaklatott.. nyugtalan alkat…

És nagyon emlékeztet valakire..

- Bogaram, az elmúlt két napban angliába is népszerűbb vagyok, mint a királynő... - emelem az égre a tekintetem, csak hogy a következő percbe már a tenyerembe gyűrjem az arcomat csendes agóniában dagonyázva.
Hosszú percek telnek így el, ha a dilidokim sem nyilatkozik, végül egy hirtelen mozdulattal kihúzom magam, és zanzásítom azt, amit a wikipédia, de még a marketingesem sem bírt eddig.
- Maga komolyan nem néz híreket? Tudja mit! Ne is tegye! Maradjunk annyiba, hogy vagy felrobbantottam egy kávéházat a Sumerhill és a Sahara sarkán, vagy kibaszott szuperhős vagyok, vagy megrendezett az egész mert romlanak a népszerűségi indexeim, vagy meg fogok házasodni, de már az is felmerült, hogy ez pusztán része az udvarlási szokásaimnak, esetleg ez mind és ilyen sorrendbe, de ami biztos... Hogy jelenleg fél vegas tőlem akar választ kapni, és undorító kimondani is, de a rendőrség jelenleg élen jár a tapintatban a Vegas Daily New's riportereihez képest. - kelletlenül cöccentek ez utóbbira, mert nehéz kimondani, hogy ezegyszer a zsaruk vállalhatóbbak mint a sajtó.
- Viszont ez az oka, amiért maga most adja az elvarázsolt randevú pertnert, és kérdés nélkül beül a kocsimba... - épphogy csak fejjel biccentek a pult környékén sugdolózó páros felé, ahol már kézbe kerül a mobil telefon is. A feszültség kezd visszaköltözni a tagjaimba, no nem pár lesifotó végett... Tökéletes vagyok, mint mindig. De ahol a felismerés és a pofátlanság ilyes fajta keveréke találkozik, ott idő kérdése a közösségi média, onnan meg egy hangyafasznyi köpés a riporter had.
Ujjaim idegesen kezdenek dobolni az asztalon, miközben középre lökök pár dollárt, egyben jelezve is, hogy nem szándékozok itt folytatni a kis légyottunkat.

Zaklatott.. És ez már másodszor fogalmazódik meg a fejemben, de vele a gondolat is beférkőzi magát: mi történhetett már megint!??

Az, hogy a televízió és rádióhallgatás hiánya befészkelte magát a mindennapjaim közé, komoly oka van. Akárcsak a lapok.. Évekkel ezelőtt elkezdődött és máig is (ki)tartó komoly oka, elvégre még ma is... felkavaró látni a világot, mindazt ami egykor a mindennapot jelentette, de egy ideje már csak a tegnapot. Talán épp ez az amiért nem tudom megadni azt amit vár tőlem. Információt.. Tudást. Vagy valami ilyesfélét hangsúlyoz a reakcióinak szele, de én képtelen vagyok megadni.

- Kérem nézze el nekem… de én és a televízió.. – ám valamiért mégis félbehagyom a mondatot. Talán mert rájövök, nem ez a lényeg. Most. Itt. Nem ez számít, és nem is az amit mondott.

Aztán mégis kitör.

És mondja, mondja… nekem meg nem tisztem megszakítani. Nem, mert végre kifolyik belőle, és nem, mert… mert bár egy kukkot sem értek az egészből, mégis valami azt súgja, ITT.. az a segélykérés! Itt az amit vártam… ami hiányzott, az az egyetlen, ami hozzásegíti hogy bármi is történhessen. Bármi változás. Az életében…

Nagyot sóhajtanék, de mindezt rejtetten, egy percig se gondolja azt hogy terhemre lenne, ám ő megszakít az újabb beszaladó ötlettel.

Először megtorpanok, már-már mondható rökönyödésnek, ám amikor a bárpult felé pillantok, magam is észreveszem az arrafelé sugdolózó párost, és ez nem kellemes emlékeket gerjeszt.

Megkeseredik az íz a számban…

Nagyot, nyelek, de ezúttal nem marad időm takargatni.
Visszanézek a beszélgetőpartneremre, és szemeiben egyértelmű az elhatározás szele, hogy itt, most.. nem tűr ellentmondást.
Pedig lenne…

Szélviharként süvít át a fejemen, mennyire is „okos ötlet” beülni egy túlingerelt, frusztrált, és idegileg teljesen kimerült páciens mellé, aki valószínűsíthetően nem egy családi Volvóval szeli át az utcákat, és nem is a megengedett mérföldperóra felével. Ráadásul ittas. (Ha a többit nem számoljuk.) Ám ez a választási helyzet azt is nyilvánvalóvá teszi: vagy itt.. és most elengedem az ügyet, vagy megalapozom azt a „bizalmi” lépést. És egy ember élete múlhat most ezen… Kettőé.

Mert képes lennék e aludni ha egyszerűen elengedem??

A legmélyebb belső hang adta meg a válaszokat.

- Legyen!

És felállok.
Pont mielőtt meggondolnám magam.

Pislantok egyet a tökéletes töretlen pókerarcommal. Azután még egyet.
"Legyen!"
Rendben, azt hittem hogy a mai nap már semmi nem tud meglepni, de erre az egy szóra egy pillanatra egészen ellazul a tartásom, és egy lágy őszinte mosolyra húzódik az ajkam széle. Az a fajta, amit kevés kivételes ember tudhat magáénak mindenféle pózok és manírok nélkül, csak úgy naturálisan. Tőlem, nekik... Romantikus idill langymeleg posvány...
- A kurva életbe! - szélesedik vigyorrá a mimika, és meg se várva a válaszát, lehajtom a whiskey másik felét, egyetlen pöccintéssel visszaigazítva a napszemüveget az orromra. Megforgatom kezembe a telefonom, ami szüntelen zizeg, és fél ujjal kapcsolom ki, ahogy hátralökve a széket talpon is vagyok, és útban kifele.
Teljesen evidens, hogy ma én leszek a grál lovag, első körben azért, mert ittasan bevagyok állva, másod körben azért, mert rutinom van a sajtó-hajtóvadászatban, harmadik körben pedig mert gondolkodás nélkül vagyok a kocsi mellett cirka harminc méterrel odébb.
A lesúlytó pillantásom elég, hogy a kocsi mellett szelfiző taknyos fülét farkát behúzva fogja menekülőre. Egyetlen elvesztegetett másodpercig verem még szemmel az iszkoló kamaszt, majd pedig ajtót emelek a dilidokimnak az anyósülés oldalán...
Ami hülyeség, mert egy ilyen autóval soha senki nem furikáz anyóst, már ha van egy kis esze. Ez nem egy családi autó. Még csomagtartója sincs, legfeljebb annak gúnyolt túlméretezett kesztyűtartója, ha nagyon engedékenyek próbálunk lenni.
Az ujjaim kopognak az aventador mélyvörös fényezésén, amíg tőlem szokatlan nyugalommal kivárom, hogy a csigamaraton elérjen a fináléba... De ez a pont mintha sosem jönne el... Megszalad a szemöldököm, értem én, hogy alacsonyan van az a bőrülés, és egy bizonyos kor felett már gondot okoz az ilyesmi, de nem érünk rá egész nap.
- Beszáll...? - veszek egy mély levegőt, és nagyon lassú elcsigázott mozdulattal a hajamba túrok, miközben halkan, és cseppet sem fenyegetően, de a Vegasi utca poros aszfaltjára löttyintem a lelkem egy darabját....
- Pár napja robbantottak mellettem gránátot, azóta is cseng a fülem, ha megvárjuk a riportereket, rekord idő alatt kiakad a napi kérdés limitem, és nem akarja megtudni, milyen vagyok olyankor... Tudja mit? Igazából én se, szerintem így is van több csontrepedésem a legutóbbi intellektuális légyottom óta a sajtóval...

Követem. Minden megveszekedett ellenvetés nélkül, és egész idő alatt, még a bisztróból kilépve is azon jár az eszem hogy ez talán egy elhibázott lépés.
Minden egyes sejt a testemben ellenem szavaz. Azt súlykolják folyamatosan hogy életem egyik legnagyobb hibájára készülök.
De nem. Azt már elkövettem. Hosszú évekkel ezelőtt, és talán jól jött volna akkor valaki, valaki aki ott van mellettem. Aki megért.
És talán épp ez az érzés teszi meg azokat a lépéseket.
Az ijesztő ismeretlen felé.
Mert nagyon is ijesztő itt minden momentum.
Mégis nagyon emlékezetes...

Elérvén azt a monstrumot - igen, nem lep meg hogy nemtévedtem - nyomban feltárul az orrom előtt az az ajtó. És az egész elképzelés... most kezd még a korábbiaknál is abszurdabbá válni.
Hirtelen fagyok meg, talán fel se tűnik ahogy elképzelhetetlenül toporgok. Egyhelyben. Mint egy magára hagyott sündisznó, épp így érezhet az autópálya mellett. Ám ahogy a noszogatásra kerül a sor... vagy nevezzük inkább jótékony igazságnak a kérdésben, elvégre én voltam az aki felajánlotta a segítséget, még ha látatlanban is, és meggondolatlanul, az a belső hang emlékeztet, hogy ha már léptem, tartsak ki a lépésem mellett.
Így beszállok.

Valószínűleg csukódik az ajtó. Mellettem. Fogságba kerültem, egy olyan fogságba, ahol csak Isten a megmondhatója hogyan is kerülök ki végezetül. Bízom benne életben.
És ahogy várhatóan ő is beszáll mellém, és feldübörög a motor, valami azt súgja innen új lét kezdődik. Új időszámítás. Régi-új érzések rabjaként.
Mégis kitartok a döntésem mellett.
Vele tartok, akárhova is vigyen.

- Hmpf... - konstatálom, mikor végre a dilidokim beereszkedik a bőrülésbe, és rácsukom az ajtót. Pillanatok alatt kerülöm meg a sportkocsik, vágódok be mellé, egyetlen néma pillantással indexelek a biztonságiöv irányába, de egyéb iránt én leszarom, ki miben akar meghalni. Liberálisan állok az öngyilkossági kísérletekhez, lévén, én is egy két lábon járó tanumánya vagyok a témának.
Utána felbrummog a motor, és méltó lendülettel lódul meg a kaszni.
Elsőre fogalmam sincs hova tartunk, csak a jól megszokott rutinos meneküléssel veszem az irányt a legszélesebb sugárút felé szlalomozva. Két utcával és cirka tíz másodperccel később tudatosul csak, hogy merre is van azaz arra, és amilyen bizarnak hat, olyan egyértelmű, hogy én ma hazaviszem a pszcihológusomat.
Nincs élő ember, aki megmondaná, hogy jelenleg hajnal óta fél üveg töménnyel, egy rántottával és megszámlálhatatlanul sok spanglival üzemelek, az idegeim pedig apró darabokba kuszálódva. Az aventador megingathatatlan hasít keresztül vegas nyüzsgő sugárútján csikorgó kerékkel, mintha a város álmos lassított felvétel lenne.
A fél órás utat a Harmon Avenue felé leredekuláom kilenc indokolatlanul hosszú percre, majd éles fékezéssel driftelek be az untig ismert mélygarázs lejárójára, türelmetlen dobolva a kormányon, miközbe egyszerre ereszkedik az ablak, nyomom a kapunyitót fél kézzel, és morrdulok ki a kaputelefonba.
- Még ma beenged, vagy át kell hajtsak a kapun? - a biztonsági szolgálat szabadkozó válaszát már nyomja is el a motorzúgás, ahogy tovább indulok, és a felemelkedő kocsibehajó alatt centikkel csúszik át a kaszni. Az évek meg a rutin... Én szóltam...
Néhány kör a mélybe, és csikorogva csúszik a kocsi a kedvenc helyére, az égett gumiszag bekúszik az utastérbe, és csak mellőlem jövő szusszanás ébreszt rá arra, hogy utasom is volt. Ez a nüansznyi információ valahol fél úton elveszett az agyamból, mikor épp ledudáltam egy idiótát, aki nem tért ki elég gyorsan.
Felcsapom az ajtót, a telefonom fél kézzel visszahozva az életbe, és két lépéssel odébb már nyomom is a lift biztonsági paneljére, amíg a férfi kikecmereg.
Néma egyetértésben állunk a liftben, amíg az hosszú percek alatt kúszik fel az épület legtetejére a penthouse lakásig. Csak akkor lazul némi képp a tartásom, mikor fél lábbal lerúgom az ajtón túljutva a cipőm.
- Érezze magát otthon, de azért ne szarjon a tetőteraszra... - hogy ezt milyen tapasztalat mondatja velem, azt inkább hagyom a balladai homályba veszni.

Biztonsági öv... biztonsági öv... Ja, igen! Sokadikra meg is van a kérdésben mire is akar utalni, a biciklinél ugye nincs ilyen ütem, de itt talán jobb lesz.
Keresgélek... és hamar be is kattan a bilincs az oldalamon.
No most az igazi a rabság!

A motor felmorog, és nem tudnának kétségbe ejteni, valóban szép hangja van. Igazán kellemes... Egész míg meg nem indul, és ahogy a hirtelen erő... hatás, ha nem kapaszkodom kipenderít a helyemről, már egyre kevésbé foglal le, ez a részletekbemenő történet.
Kapaszkodom ez biztos. Néha két kézzel is, egész.. nehéz a helyén tartani a gyomrom, de nem szégyenítem meg magamat azzal, hogy segítségért, vagy épp lassításért kiáltok.
Istenem csak ezt éljem túl!!
Vagy ez büntetés??
Komolyan elhihetném, hogy a bűneim ilyen módon fizettetnek meg??
De csekély ez a büntetés, jelen viszonyok között mégsem érzem.

Jólesik amikor valamikor és hirtelen, lassítva a hullámvasúton de megállunk.
A kocsi ablakának csúszása, vagy az a néhány szó, meg se tapad az elmémben. A pánik szó, őszinte és új utakat vesz.
Újabb lehetetlen körök következnek, és végül a vége.
Csak reménykedem benne hogy ez tényleg a vég.
Aztán hirtelen suhanás hangja, gyenge fény tör be, ő meg eltűnik.
Én meg ottragadok.
Ott, a fejem által lemaradt sűrűben, ami még csak most készül egymásra tenni a felfogás építőkockáit.
Talán ő már a liftnél áll.

Ha noszogatást kapok, ha nem, hirtelen ér utol a felismerés. Megérkeztünk.
Valahova, ami mélynek tűnik és sötét, és most jut eszembe csak először, hogy ha egy sorozatgyilkos lenne...
Túl könnyen egyeztem bele ebbe az egészbe.
De bízom az emberismeretemben.
Másban úgysem bízhatok!
Vagyis felnyomom azt a... nyavaját, kisebb buktatókkal karöltve, talán tudat alatt idézem, hogyan is nézett ez ki befele, és sok idő elteltével aztán csak sikerül.

- Hol vagyunk?? - kérdezem már a fickó irányába tartva, újabb masszív nyelésekkel lenntartani szándékozva a felköszönő ebédemet. Nem vágyom az újratalálkozást. De mégsem kapok választ. Talán. Lehet csak egy fejbiccentést befele, és ha már lift, odafent csak jobb lehet, néma leventét játszva beszállok.

A lift halkan suhan. Bár hiányolom az irodaházban oly általános csendes klasszikusokat a háttérben, mégis eltölt a durva csönd. Megállunk, ő kiszáll, és én is kiszállok.
És elém terül a látvány.
Valami azt súgja, egy hadszintérre érkeztünk. Komplett a csatatér, mégis magával hordozza az úriasság képmutató bástyarendszerét. Meglep ez a momentum. Egyúttal választ is ígér a kérdésemre. Magától beszél, nem is kell hogy megszólaljon.
Mégis megteszi.
És a hozzá illő, kellő hangnemben. Meglep ez a hirtelen bizalom.
Ezt nem gondoltam volna.

Megindulok, de csakmert ő eltűnik valamerre. Csendben szemrevételezem a területet, de nem tudnám megmondani mit is keresek. Keresek e egyáltalán. Vagy egyáltalán kutatok. Felépítek újabb lépcsőket, vagy hagyom hogy a tények kihúzzanak bizonyos feltevéseket. Úgy igazából mindkettő. Körvonalazok. Magába, az oroszlán barlangjába belépve. Nem is lehetne jobb lehetőség.

Aztán csak elém kerül egy lap. Egy magazin. Először a főcímen akad meg a szemem: "Tyler Christiansen: Merénylő vagy áldozat!!?" De épp hogy fejjel lefelé esik nekem, és nem kockáztatok hogy érte nyúljak.
Ezért inkább megfordulok.

- Akarja elmondani hogy mi történt?? - akárhol is van, a hangomat emelem. Hogy jól hallja. Kivéve ha ott áll szemben velem, akkor természetesen csak ésszerűen alkalmazom.

De hogy választ kapok e??
Valamit biztosan.
És ha úgyvan, valamire csak jutunk belőle.
Előre, vagy - a hozzá szokásosan - két lépést hátrafele.

Előbb utóbb csak megérkezik a cél!

Én otthon érzem magam. Ez nyilván való, mivel itthon vagyok. Legalábbis valami ilyesmi... Átlépve a két napos kávézacc absztrakt mintáját a márvány konyhakövön már derékig járok a hűtőbe egy üvegért, amikor megcsap a kérdés valahonnan a nappaliból a pulton túl.
- Elegem volt a lábatlankodásból, ezért lemondtam a takarítószolgálatot. - morrdulok ki, és két pohárral meg az üveggel kerülöm meg a konyhaszigetet, mikor meglátom a komód tetejét fixírozó dokit, és helyrekattan a kép.
- Ohh... - ez lehetne a legközelebbi díjátadó gálám nagyvonalú beszéde is. Egy pillanatra torpanok csak meg, a póker arcom a lábtörlőn szoktam hagyni, mikor hazaérek, így kiül az arcomra a feszültség, és a rosszallás, ahogy megértem a kérdés miben létét.
Tovább indulok a kanapé felé, mintha a Daily News nem pihenne ott a komód sarkán. A monumentális kanapéra huppanva úgy tűnhet, hogy ignorálom a kérdését, félretolok a poharak aljával pár kacatot, egy muzeális bakelitlemez, egy üres pizzás doboz, valahol az asztal túlvégén tompán puffan a süppedős szőnyegbe egy svájci óra is. Dominó effektus, én így takarítok...
Koccan a kristályüvegen a két pohár, majd újjnyit töltök mindkettőbe, nem téve kérdésessé, hogy inni fogok. Fogunk... Hajnal óta csinálom, és olyan ez, mint a diéta, ha az ember elkezdi, nem szabad abbahagyni.
- Lehánytam egy rendőrautót... Maga tényelg nem néz híreket? Barlangban él, vagy mi a szent szar?! - majd a fickót elnézve szinte leesik a válsz, a faszom ebbe a napba... Kiül a gondolkozás az arcomra, mint aki valóban meg kell hogy erőltesse magát, hogy felelevenítse az esetet. Leginkább, mert ez így is van.
- Ebbe rutinom van, nem először hányok rendőrautóra. - Nézek most először a szemébe, a tények fontosak, és ezt mindenképp szükségesnek érzem leszögezni. Olyannyira, hogy a napszemüvegem is landol valahol az asztal káoszában.
Egy biccentéssel a kanapéra invitálom. Vagy a fotelba. Vagy a másik kanapéra... Aztán szinte látszik a felismerés az arcomon. Egy egész lágy félmosoly költözik a szám szélére.
-Ágyba vittem egy nőt... Najó, nem csak ágyba... Szétvertem egy menőautót. - komolyodik vissza egy pillanat alatt az arcmimikám, és kibámulva a hatalmas üvegtáblákon Vegas szívére, vállat vonok.
- Verekedtem a sajtóval, és a kórház előcsarnokát is átrendeztük. Valami vadbarom majdnem feldobbantotta a kedvenc kávézóm... - emelem a poharam a nagybüdös semmire, és húzóra leküldöm, aztán némi hezitálás után újra a férfire pillantok.
- Nem feltétlen ebben a sorrendben. - legyintek egy laza gesztikulációval a levegőbe, de a hangom kissé bizonytalan, mint aki óvatos próbál lenni az ilyen nyilatkozatokkal.

"Elegem volt a lábatlankodásból, ezért lemondtam a takarítószolgálatot."

Nem ezt kérdeztem. Mégis csak mindvégig legeltetem a szemem.
Jórészt az alakján, ha valóban látom.
És úgy tűnik látom, ahogy sebtiben visszatér, a kezében két pohárral és ott az az üveg.
Onnan figyelem ahogy leül. Még akkor is amikor helyezkedik, úgy tűnik zavarja a rendetlenség. Mégis benne fürdőzködik.
Amikor hív, akkor indulok csak meg, felé. A szemüveg lekerül, és ez újabb jó jel. Sokkal kevésbé kifejezéstelen most az az arc, és az a valami azt súgja jól döntöttem.
Leülök, nem mellé, nem is szemben vele, inkább eléggé közel, de nem is túlzottan messze, ahogy a derékszögben álló fotelt választom.

- Köszönöm. - félhalkan engedem el. Már a helyet, az italból egyelőre nem kérek.

- És ha azt kérem a helyes sorrendben ecseteljen?? - kérdezek aztán vissza. Pokoli nehéz... kihámozni bármit is ebből az egészből, pedig egy dolog egészen biztos. Csakis ő lehet az egyetlen információforrásom. A hiteles.... Hiteles??
Szeretnék hinni ebben.
Valamiért ugyanis megtisztelt a belső életével...
És valami azt súgja valami mással is akar.
Csakhogy ez nehéz.
De megvan az első jel!

Felfújtatok, cseppet sem palástolva, hogy annyira irritál a kérdése, mint kora reggel az autogram kérők hada. Ennek ellenére szarkasztikus fröcsögéssel, de méltóztatok választ adni.
- Előbb volt a kávé, vagyis az pont nem. Aztán a merénylő fegyverrel, a gránát, a hányás, és onnantól... - a középső ujjam kopogtatja az újratöltött pohár szélét nyughatatlan.
- Leszedáltak a mentősök, vagy legalábbis erősen igyekeztek, de tudja rutinom van ebben... Az biztos, hogy az észak vegasi kórházról leperlem még az ablakokat is aztért a felfordulásért amit műveltek a sajtó beengedésével... - bökök a levegőbe, aztán beletörődöően hátra dőlök felcsapva a lábam a dohányzóasztal szélére, lerúgva ezzel a mozdulattal még egy zenetörténeti magazint is a többi mellé.
- Attól a ponttól, hogy elkezdtem szétverni a mentőautót, igazából én is leginkább a sajtóból, a szemtanúk beszámolóiból, meg a portaszolgálatom biztonsági felvételeiből tudom, hogy mi történhetett. - zsibbasztom magam egy újabb korttyal, és csak most kezd realizálódni, hogy én tényleg hazahoztam az elmeápolómat. Erre képzeletbe vállon veregetem magam, és újabbat kortyolok, de már nem azzal az égetű szükséggel teszem, mint korábban.
Felkelek, és az érintett napilap mellett még felmarkolok másik négyet a komódról, majd egy laza mozdulattal ejtem a doki felé eső oldalára a kanapénak, nem foglalkozva vele, hogy nekikezd-e a tanulmányozásuknak.
- Azt hiszem a mentőből kikászálódva eltörtem egy riporter orrát, egyet biztos, mert már megkaptam az ügyvédje szerelmeslevelét. Valószínű többezer dolláros károkat okoztam kamerákba. Fogalmam sincs hogy, de kimentettem azt a nőt is magammal, és a következő amiben biztos vagyok, hogy meg kell találnom, mert... Hm... Hát amennyire tiszták az emlékeim későbbről, az apasági pert mindenképp megelőzném. Volt már abból elég... - hümmögök magam elé azzal a nyugalommal, mintha a bevásárlólistámat ecsetelném az asszisztensemnek, nem pedig a ropogós hírt ami felrobbantotta a médiát. Aztán a tekintetem belefúrom a dokiéba, nem sok érzelem tükrüződik az arcomon, maximum a fáradtság.

És belekezd...
Lassan rakják magukat egymásra a részletek, de máris több.. realizációt eredményez, mint a korábbi kavalkád.
Ahogy feláll, nem egyenesedve fel, még mindig belesüppedve a fotel kellemes kényelmébe, csak a szemeimmel követem. Mint ahogy az újságokat is, amikor elterülnek előttem. De mindez csak kellék... Én arra vagyok kíváncsi, hogy ő maga hogyan éli meg. És minden szava beszédes. Rosszul... Pokolian. Mint az önmagában vergődő csapdába került sérült vad.
Miért olyan ismerős az érzés...

Megköszörülöm a torkomat, de csak miután kirántottam a szemeimet a szemeiből. Zavarban vagyok. De nem miatta, magam miatt. Túlságosan is emlékeztet... Mégis hamar sikerül visszaszerezni a mivoltomat, és újra a szemeibe pillantok. Ugyanazzal a nyitottsággal mint azelőtt.

- Egy traumát élt át.... Alap emberi tulajdonság, hogy küzdeni kezd. - csak alig hagyok időt a lélegzetvételre, aztán tovább folytatom. A reakcióitól függően. - Ne hibáztassa magát... bármelyikünkkel megesik, hogy egy irányíthatatlan helyzetben elveszíti a fejét. - engedem el, de azután valami azt súgja, szükséges ez némi mélyítésre.

- Nem csak maga küzd effélékkel. - ráncosodik meg a szemem, és még ha őszintén próbálok is nem párhuzamot vonni a kérdésben, valami mélyen mégis effelé hajt.
Pedig minden ember járt már így... Egyszer az életében. Csak a feldolgozás a különbözet.

Megborzongok, és a pohárba szusszanok lehúzva annak a teljes tartalmát. Keserű íz kúszik a torkomig, de ez nem az alkohol. Egyaltalán nincs szükségem senki szimpátiájára, tökéletesen kibaszottul megvagyok enélkül is...
- Szóval maga szerint mások is küzdenek azzal, hogy nekirontanak valakinek, aki fegyvert fog rájuk kora reggel... Hogy a média ízekre tépi a múltjukat...? - cöccentek némi keserűséggel, de valahol szarkasztikusan jól szórakozok a dolgon.
- Fére ne értsen, ez nem... Traumatizált. - ízlelgetem a szót - Van fogalmam a traumák természetéről. Amikor meghal valaki a maga hibájából, az egyetlen ember, aki számított, az trauma... Látni embereket egyetlen lépéssel tönkre menni nap, mint nap. Tehetetlennek lenni, mikor meglökött valakit a sztárság ívén, az meg mint egy hullócsillag kihuny, és egy hónappal később csak a közösségi oldalakról értesül, hogy az illlető felkötötte magát, az trauma. Tudom mi az, és megnyugtathatom, hogy ez még meg se kóstolta a traumák sorát. Ez egy aberrált barom, aki szétkúrta az elmúlt hetem... - aztán inkább elharapok minden további mondandót ingerülten, és hirtelen kanyarítom át a témát, újra a tekintetébe mélyesztve a sajátom.
- Most, hogy teljesen naprakész abba, hogy robbantottam fel azt a kávéházat a bulvár szerint, mihez kezd? Megírja a jelentését arról, hogy a kertitörpe és a rodeó csak a kezdet volt? - dobom be a millió dolláros kérdést, mert ez az, ami igazán foglalkoztat...
A faszt...
Ez sem foglalkoztat most épp, de cseppet sem tetszik az a fajta szánalom, meg mímelt együttérzés, amit sugallani próbál a szavaival.

"Szóval maga szerint mások is küzdenek azzal, hogy nekirontanak valakinek, aki fegyvert fog rájuk kora reggel... Hogy a média ízekre tépi a múltjukat...? "

A szavai már inkább visszhangozzák azt az embert, akit én ismertem meg. Nem lep meg. Mindig is kétségbeesetten őrlődik. Ahogy én is tenném... Tettem is régen. Mégis.. igyekszem elvonatkoztatni a ténytől, méginkább, amikor újabb fejtegetésbe kezd.
Csak miután elhallgatott, amikor úgy tűnik most rám vár, nem eltervezetten hagyok lassú szünetet, csak maga a helyzet hozza magával, de késve szólalok csak meg.

- Mindenkinek vannak démonai... - ez így van. - Mindenki hozza magával a sajátokat... - már az orrom elé figyelek, de igyekszem másképp, más hullámok közé terelni ezt a beszélgetést. Elvégre most nem rólam van szó.

- Az hogy az élete volt veszélyben, igen, generálhat némi feszélyezettséget. - igyekszem körültekintően fogalmazni, de rájövök, nem ez volt a legjobb szóválasztás. Nem is a stílus.
Így egyszerűen elengedem.

A pohárért nyúlok, amit vélhetően nekem készített ki. Ha mégsem, hát biztos vagyok benne közölni fogja velem ezt a részletet, ezért ha nem akadályoz meg, felemelem, mégis csak az ujjaim között forgatom.

- Mondja.. miért küzd folyamatosan ellenem...? - alig kérdő hangsúllyal kérdezem. -  Miért gondolja azt hogy bármit is mondok vagy teszek az csak egy hátbatámadási szándék része, amivel ártani szándékozom.. - ragadok meg a szemiben. Már ha engedi nekem. -  Hisz maga hozott ide... Maga engedett be a.. személyes terébe, maga akarta hogy itt legyek, nem én, és azt gondolom, ha nem is tudatosan, de tudja hogy segítségre van szüksége. - alig rövid szünetet engedek meg. - Talán csak egy egyszerű hallgatóságra. Aki nem él vissza az életével.

Nagy szavak. De őszintén, nem mondhatom azt hogy tudom is miről vallanak. Az egésznek csak hónapokon át voltam a része. A kizsigerelésnek... Elég is volt belőle. Nem egy egész életen át.
Szóval még mielőtt megszólalna, vagy újabb hárításba kezdene, már nyíltan teszem hozzá.

- Ugyan, maga is tudja, ha tönkre akarnám tenni már rég megtehettem volna. Mire várnék?? Miért ülnék itt... Vagy miért ültem volna be egyáltalán egy láthatóan tudatmódosító szereket használt ittas egyén bivalyerős járművébe, kockáztatva hogy újra meglátogat az ebédem, vagy esetleg egy óvatlan pillanatban elragad a halál, ha nem az hogy... - nincs vita, ki kell engedjem. - Aggódom magáért. Valami azt súgja valamit közölni akar, amit nem mond el.
És most nyugodtan ki is nevethet. Ha akar.
Én hiszek a megérzéseimnek.

És akárhogy is, eredetileg nem terveztem, de végül mégis csak emelem a kezemben függő poharat, és ahogy belenézek, találkozva a benne úszkáló ital orrfacsaró képével, nem tudom megmondani csak a közös csoportszellem erősítése miatt e, de mégis beleiszom.
Csak egy kortyot.
És már érzem is, ahogy az a savas íz, kezd felülmarni a nyálkahártyámon.
Ezért nem iszom én soha... Már.
Vagyis a poharat egyszerűen visszaengedem.
De még mindig nem teszem le.

Ki is nevethetem... Először csak szórakoztat a dolog, aztán viszont a zsibbadt idegeim megadják magukat és tényleg elnevetem magam. Majd azzal a fajta lesajnáló mosollyal csóválom meg a fejem, amivel egy gyerek ostobaságát próbálja diplomatikusan kezelni a szülő.
- Nick, az emberek leginkább azért mondanak, és tesznek dolgokat, hogy hátba támadjanak másokat. Miért gondolja, hogy nem feltételezem, hogy maga is épp erre készül? - emelem a poharam toast gyanánt, és csak addig szakítom meg a szemkontaktust, amíg lehúzom az italom újfent.
- Talán igaza van, talán tényleg csak... - keresem a szavakat - Egyszerű hallgatóságra van szükségem, azt leszámítva, hogy a mi kapcsolatunk olyan messze van az egyszerű és naturális emberségtől, mint a techno az operától.
Mutatok rá, és közben kibámulok Vegas szívére a gigantikus üvegtáblákon.
Aztán, mikor már egész úgy hat nem fogok megszólalni, leszöszölök egy képzeletbeli szöszt az ingem mandzsettájáról, és olyan nyugodtan folytatom, mintha egy ezer éves baráttal beszélnék valami untig ismert témáról, ami ráadásul nem is érdekel.
- Nem én vagyok kettőnk közül az elmeorvos, hogy tudjam melyik beteg állatnak mi a motivációja arra, hogy kivárjon. - vonok vállat.
- Erről rossz embert faggat. Az aggodalma pedig... Nos... - ezt végképp nem fogom bírni idegekkel, fél kézzel megdörzsölöm az arcomat, hogy a fásultságba némi életet dögönyözzek.
- Nézze, fogalmam nincs. Gondolom, lekötelez vele, meg minden, de azt hiszem... Tudja... Tuche. - fújtatok fel, és az asztal eklektikus romjaiból egy hirtelen mozdulattal felülve varázsolok elő néhány kelléket, és neki állok cigarettát sodorni, miközben helyenként olyan vehemensen gesztikulálok, hogy a fele konfetti módjára végzi a padlón.
- Fogalmam nincs, mihez kezdjek az aggodalmával, értem nem szoktak aggódni az emberek. Tőlem... Miattam igen, de értem nem igazán. Most megfogott. - magyarázok a patináns egyiptomi hasis darabnak, amit alatt fél kézzel pattintok egy öngyújtót, hogy kicsit puhuljon az anyag.
- Nem tudok magának tanácsot adni, mihez kezdjen az aggodalmával. - közlöm olyan eltökélten, mintha én ülnék itt segíteni neki. Bár ki tudja...
- Ha attól majd megnyugszik, akkor kérdezzen, mi aggasztja? - nézek fel végre egy gyors mozdulattal összesodorva a mesterművem, de egyelőre nem biggyesztve a számba.

Cinikusság... Nem is vártam mást... Nem is várhattam volna mást. Pedig vártam volna. Mégis...
A dolgok aztán olyan hirtelen változnak, hogy magam is meglepődöm. Pedig nem kellett volna. Nem kéne. Mégsem ütközik ki semmi az arcomon.
Csak figyelem ahogy beszél, a kényelmet nem engedve. Nem vagyok kimért. Sem feszült. Sem kényelmetlenül nem ér a helyzet, talán... ő már nem tud kényelmetlenséget okozni nekem, habár még tisztán okozhat meglepetéseket. Mégsem mozdulok. Csak figyelek. Még akkor is, amikor újabb ecsetelésbe kezd, - miközben cselekvésbe - és igyekszem levonni a végkövetkeztetést.
Már ha egyáltalán akad olyan...
És végül...

Az utóbb bekövetkező szavai gondolkodásra sarkallnak. Olyan ívű gondolkodásra, ami az "itt és most" pillanatával kecsegtet, mégis megfontolandó a gesztus. Válaszúthoz érkeztem. Tisztán érzem. És ez a válaszút dönti el majd a továbbiakat.
Így hát...

- Tudja Mr. Christiansen miért vagyok itt!? - csúszik ki végül. A költői kérdés, habár ezt a részét nem firtatom. - Persze, igen, először is mert Ön hozott ide, a fene tudja milyen meggondolásból - habár sejtéseim vannak - de tudja miért mondtam igent, amikor ott a bisztróban belenézett a szemeimbe?? - nem tudatos, inkább hatékony szünetet engedek. Nem annyit hogy válaszoljon, csakhogy az érzés leülepedjen. Bennem. Jórészt.

- Azért kockáztattam meg hogy esetleg bármelyik pillanatban megölhet, mert valami ismerőset láttam a szemeiben. Valami ismerős érzést. Nekem ismerőset. - újabb beköszönő szünet. - És igen, félremagyarázhatja, újra nevethet, de azt kell mondjam részben önmagam miatt is vagyok most itt. Egy emlék miatt. Egy olyan emlék ami visszaköszönt a szemeiben, és mondhatja azt, hogy rosszul gondolom, vagy hogy csak én találom ki, de engem nem tud becsapni. Még ha önmagát sokszor sikerül is.. - halkul el a hangom. Még mindig őt nézem, habár a pohár, benne az ital, és vele az a régi emlék, megtelepedik az elmémben. És csak azután csúsztatom vissza a poharat az asztalon.
Elég volt.

- Maga fél.

És ennyi. Nincs több. Egyelőre.
Egész míg nem válik nyilvánvalóvá hogy újra mellébeszélésbe kezdene.
Hogy miből?? Lehet az egy mozdulat. Egy arcmimika, a testtartás, a szeme. De az is lehet hogy csak én előzöm meg. A megváltoztathatatlant. Mert tudom hogy úgyis hárításba kezdene.
Vagyis ha beáll az a rövid csönd, csak akkor teszem hozzá.


- Amivel nincs is baj. Én is félek. Félek attól a régi emléktől, és félek attól, hogy ha elmegyek, és hagyom.. Önt a saját félelmeiben pocskondiázni, a saját útvesztőjében bolyongani, magában, magára hagyva, egyedül, akkor nem leszek képes ennek a felelősségével együttélni. - akad alig némi szünet. - Mert nekem is jól jött volna valaki, akkor, aki velem van. -  újabb néma szavú csönd áll be. - Vagyis ezért nem hagyhatom el. - végkövetkeztetés?? Valami ilyesmikről szóltak a tervek.
De akad itt még valami.

- Ezzel válaszoltam a kérdésére?? - és újra a pohárért nyúlok.

A dolgok ilyen fajta alakulására abszolút nem számítok... Nah, nem a kismonológra az ön és közveszélyemről, mert arról történetesen mindenki képbe van, aki kicsit is néz vagy olvas híreket manapság.
Belenézett a szemembe, és... Langymeleg romantika ingoványos posványa, bőven a nyelvem hegyén lenne, hogy védőügyvéddel már keféltem, de egész más attitűdöt igényel, hogy elmeorvossal tegyem, aztán valahol a tudatom hátsó szegletében csak megérint ez a dolog.
Egye fene, inkább a fojtogató, semmint a kellemesen csiklandós gyomorszájba tévedt lepkék szintjén. Érzem ahogy megfeszülnek az izmaim, megemelkedik a pulzusom, ez mind-mind nagyon régi, és nagyon kelletlen vendég.
Hosszú percekig nem mondok semmit, de a tekintetem fókuszálatlan keresgél valahol az üvegtáblákon túl Vegas szívében. Ujjaim közt forog a frissen hajtott spagli, és ha elég alaposan figyel a dilidokim, még a tagjaimba költöző feszültséget is kiszúrhatja.
Maga fél...
Megáll egy pillanatra az ujjaim között a cigaretta egy dermedt hosszú percig. Majd újra indul, és megint megtorpan.
Mikor szembe nézek a férfival, valami megváltozik a vonásaimban. Aztán vissza a városra. Megakadályoz a méltó, vagy pont hogy méltatlan válaszban a folytatással. Végül elhallgat, és mit sem törődve azzal, hogy még a tenyerem is kiverte a hideg veríték, nagyon lassan előre hajolok egy öngyújtóért. Nem sietős. Talán időhúzás, talán valami más...
Számba biggyesztem a füves cigarettát, és precíz, tökéletesen koordinált mozdulatokkal kigombolom előbb az egyik, majd a másik mandzsettát az ingemen, csak mikor alkarig gyűrtem mindkét oldalt, akkor kattan az öngyújtó. Láthatóvá válik a mentőautó és a riporterek legutóbbi dulakodásának dühös kékesfekete pacakollekciója az alkaromon, de ha meg is akad a tekintete ezen, én szarok rá. A hatalmas belmagasság fele kapaszkodik a füst, amit az első mély slukk után figyelek egy vontatott pillanatig, aztán a tekintetem visszatér a férfiéba vészjóslóan rideg keménységgel.
A gesztusnak homlokegyenest mond ellen az a nyugodt lágyság, amivel a szavakat némi hezitálás után formálom.
- Veszélyes vizekre tévedt, Nick. - csókolózok össze újra a cigarettával, de ezúttal nem eresztem a szemezésünk.
- Az emlékekből mindenkinek kijut, vannak akiknek több is, mint kellene. - a hangom még mindig simogató és kedves, ideális prezentációja a páratlan színészi tehetségemnek.
- Nyugodjon meg, a félelem egy idő után kedves baráttá tud válni, beleég a csontjaiba, és annyira eggyé olvad magával, hogy észre se veszi. - egész együttérző, már-már csitító minden szavam.
- Engedje el az aggodalmait. ...Meg, ha engem kérdez, az emlékeit is, amik arra sarkallják, hogy - maga mondta - kitartson egy ilyen alak mellett, aki könnyű szerrel megölheti. Ezerszer boldogabb az életem, mióta ezt megtettem, néha szabályokat kell hozni annak érdekében, hogy a múlt ne csessze el azt, ami menthető lenne. - egy újabb jóleső mély slukk. Aztán hirtelen ülök fel hamuzni az asztal eklektikájába trónoló hamutálba.
- Egyenes válaszokat akar? Legyen... De akkor magának kell megbirkózni annak minden következményével. - kúszik a szám szegletébe egy gunyoros lefitymáló mosoly, és fél kézzel meggyűröm a halántékom.
Még mindig cseng a fülem elvétve, de ennek ellenére, vagy épp ezért minden mimikámból süt, hogy a kihívás feldobva, és innen én nem veszek vissza.