- Mint a sicc. - vágom rá szórakozottan a választ, és közben előhalászom a cigarettás dobozom, hogy ujjaim közt zsonglőrködve vele, szórakoztassam magam valamivel.
Nem vagyok ahhoz szokva, hogy üljek és cseverésszek. Nem három feles előtt. Olyan ez az egész helyzet, mintha egy dögunalmas filmet néznék, amiben nem történik semmi, azzal a tudattal, hogy hegyekben áll a nyakamon a munka és a tennivaló. Értelmetlen.
- Tudja milyen az irracionális? Pont olyan, amit megtömök placeboval a kezdés előtt, mert azt hiszi, a "nyugodj meg kiscsillag ez majd segít" D-vitamin tablettán múlik az élete... Pont olyan, aki elhiszi, hogy tényleg visszahívom valaha egy átkefélt este után... Olyan aki hisz az emberi összefogásban, bízik a jószerencsében. Olyan aki kergeti a boldogság társadalmi konvekcióit, és nem veszi észre, hogy egy héliummal töltött lufi az egész. Üres. Érti? És irracionális az, aki ezeket az üres tereket megpróbálja betölteni oda nem illő bugyuta és szentimentális tartalmakkal, önmaga által generált rémképekkel, és suta prekoncepciókkal, mintha le lehetne szűrni bármi biztosat tapasztalat alapján... Legfeljebb ha az ember született jóstehetség, de nézzen már körbe, nem rohangál minden sarkon egy. - csapom fel a cigarettásdoboz tetejét, kihalászva egy szálat belőle.
- Én ilyennek nézek ki? Mert ez az irracionális, és bár minden ilyen szar nézőpont kérdése, biztosan állíthatom, hogy én egy racionális ember vagyok ebben a felfordult világban. Annyira két lábbal a földön, hogy már ettől vagyok irracionális mások szemében...

Elgondolkodom. Csupán rövid ideig mérlegelek, de alkalmasint adja is magát a következő feltételezés.

- Értem. Nos ha Ön racionális embernek vallja magát, akkor hogyan határozná meg - a saját szavaival - az élet értelmét!? Mit mondana. Miért születünk.. Élünk, és létezünk mielőtt meghalnánk. Hogyan határozná meg a tökéletesség fogalmát, amiben akár Ön is azt érezné hogy minden jól van úúúgy.. ahogy van. - csak gyengén kezdek forgatgatni a székemmel, nem nyikorog, nem is látványos, lényegében csak köztes pótcselekvés, ahogy a velem szemben ülőre figyelek. Amint nyit.. akár a következő percben, mégis csak hirtelen indokból feltolom magam, felállok, és megközelítve a helyet, a kanapétól ésszerű és nem zavaró távolságban közel 90 fokban fekvő kényelmesebb fotelban foglalok helyet.
Egyik láb a másikon, félig, ölemben a merev mappa és a jegyzetek.
Kezemben a toll.
Kíváncsi vagyok hogyan fog hatni a bekövetkezett változás.
Előre vagy vissza fogja mozgatni az eseményeket...

Enyhe lekezelés bújkál a vonásaimban, miközben a dokit szemlélem. Önellentmondásnak érzem a kérdését, és csak mellékes érdeklődéssel figyelem, hogy kibújik a barikádnak beillő asztal mögül. Mintha harapnék ennyitől... Ugyan már.
- Egy racionális ember nem foglalkozik ilyen ostobaságokkal. Biztos vannak, akik magasztos célokra születnek. Legalábbis ez valami fixaideájuk... De ez vallás. Nem vagyok vallásos. - vonok vállat könnyedén a fülem mögé helyezve egy kényes mozdulattal a szál cigarettát.
- Személy szerint egy elszámolt naptármódszer volnék. Az ilyeneknek nincs különösebb értelme. - csóválom meg lemondóan a fejem.
- Az életnek nincs értelme, nincs rendeltetése. Csak a lét... Mondjuk úgy, a tapasztalat, és slussz... Tudja, az ember kap egy dögös sportkocsit, ami megy kétszázzal, az utat százas táblák szegélyezik, mindenki pedig a leállósávba döcög negyvennel, mert azt hiszik, jönni fog egy jelzőtábla, és célba érnek valaha. De gondolom tudja, hogy ezen az úton nincsenek táblák... Ezen az úton nincs semmi, csak töketlen karambolok, véletlen szerencsék, és változó időjárás. - sóhajtok fel teártálisan.
- Higgye el, én ott vagyok, ahonnan ömlik az individualista moslék, és etetik a népet, mekkora csoda ezaz egész. Nyálas számok tucatjai, még a turné neve is valami idealista badarság mögé van besorakoztatva, marketinges csapatok dolgoznak azon, hogy a jónép megkajálja, hogy meglesz a rock'n roll életérzés, ha leveszik a bőrdzsekit a polcról... De ez csak a hiszékenységükön múlik. A vallásukon ha úgy tetszik. Ne akarja tudni, hány tini kap idegösszeomlást és menekül szubkultúrába, mert megkapja a taslit, hogy rohadtul csak egy a sok szerencsétlen munkavállaló közük, az anyja meg azzal hízlalta, hogy egyedi csodája a világnak... Erre virít a bankszámlán a sorozatszám. Aztán az emberek kiborulnak és kapnak egy kapuzárási pánikot, mert szar se történt velük, kurvára sehova se kavirnyásznak, és fújnak azokra, akik beállva keritörpét loptak egy landolás után. - bólintok egy tudálékos mozdulattal, olyan műmosolyt villantva, ami imitálja az elégedettséget.
- Pedig mennyivel egyszerűbb lenne leszarni az egészet, benyomni az autórádiót és rátaposni a gázra, nem?

Az elhangzottak komplett leírást adnak egy elveszett, reménytelennek tűnő életútra. Legalábbis a páciens szemeiben. És bár vagy ezernyi más kérdés talán sokkal kézenfekvőbb lenne a jelen helyzetben, én mégis arra az egyre koncentrálok.

- Hm. Vagyis azt mondja öngyilkos gondolatok foglalkoztatják? - tisztességtelen kérdés. Valóban, valahol tökéletesen megértem a szemléletét. Nem ismeretlen. Azonban... Mert mindig van egy DE, az én dolgom most a nyulat kiugrasztani a bokorból, megismerve a fickót körbeölelő kérdésköröket, és tisztába kerülni, vagy legalábbis nagyvonalakban azzal, hogy mi is vezetett el az aktákba került incidenshez.
És úgy hiszem a legjobb úton haladunk.

Kényszeredett kacagás tör ki belőlem az elhangzó kérdésre. Egy hosszú pillanatig abba sem tudom hagyni. Arcizmaimmal küzdve próbálom megállapítani, hogy ez most tényleg teljes komolysággal és szakértelemmel került-e elém, vagy annak a pszichológiai esete, mikor az ember véletlen kiejti a fiókból a vibrátort... Biztos ők is tudnak ilyet, nem sokkal volt dolgom, honnan a francból kéne tudnom, hogy néz ki ez náluk?
- Nyugtasson meg kérem, hogy az, hogy a maga szakmájában mindenki elmebeteg, még nem egyenes ok rá, hogy az itt elhangzottak visszacsókolnak egy magazin címlapjáról... - nézek rá némi kétellyel. Majd derűvel adom meg magam a szürrealitás eme gyöngyének, elvégre már úgyis teljesen mindegy, hogy ezt a diskurzust lehúzza-e holnap a sajtó. Legyintek inkább.
- Nick... - ejtem játékos lágysággal a nevét, néha... Néha, mikor legalább nyolcszor megpróbálom az ügyvédem által firkantott lobogó papírcetlit elolvasni a cabrio menetszelében és nem vesztem el fél úton, előfordul, hogy rögzülnek a nevek.
- Engem már rég nem foglalkoztatnak ilyen dolgok. Mondjuk úgy, túlléptem rajta, tanultam belőle. Megdögleni bárki meg tud. Sőt.. Mondok jobbat! Ha nem egy kritikán aluli gyáva nyúl, bármikor meg tud. Az a szép abba, ha az ember egyszer elérte a mélypontot, hogy elveszti a halálfélelmét és a tériszonyát az őrült magasságok irányába. - világítok rá szórakozottan a gátlástalanság egyik alap pillérére, közben felkönyöklök újra a támlára, kézfejemnek támasztva állam.
- Maguk ezt is mindig túldrámázzák... Van akinek ad egy biztonságérzetet, hogy ráfogott az 'exit' ajtó kilincsére. De legyen olyan kedves, és magyarázza már el, miből következtetett arra, hogy jelenleg magával cseverészve a cigarettám után sóvárogva épp eret készülök vágni... Azért lássuk be, ennyire még nem komoly a nikotinsokk...- somolygok fesztelen, cseppet sem véve komolyan a férfi fürkésző tekintetét.

Ismételten gyanakszik... Újabb szöveget karcolok fel az ölemben fekvő mappába, de csak a teljes kifejtés befejeztével reagálok.
Újra fel, a szemeibe.

- Nézze.. Mr. Christiansen... Először is az orvosi titoktartás teljes mértékben kötelez arra, hogy az itt elhangzottak soha ne kerüljenek nyilvánosságra. - elhessegetve a félelem, ami talán jogos, talán nem, mégis enyhe neurózisra utal. - Vagyis emiatt ne fájjon a feje. - biztosítom. Csupán mert ígyvan, másrészt ne adjon okot holmi légbőlkapott valótlan félelmekre.  

- Mindazonáltal a beszédes menekülési vágya az irányítás és a kötelezettségek alól, a túlzásba vitt életvitel, és a saját legbelső szükségleteinek teljes mértékű figyelmen kívül hagyása erőteljes tanúbizonyságul szolgál hogy Ön, nem elégedett az életével. - csak röviden intézem a szemeibe - Vagyis ezt mindenképpen meg kellett kérdeznem. - és egy együttérző mosoly. Vele újabb firkalatok. Egyetlen lépéssel közelebb a célhoz. Csak egyetlen. De közelebb...

A lágy mosoly nem hagyja el a mimikámat, ahogy hallgatom az életképtelenség archetípusát. Legalábbis számomra ez kezd körvonalazódni, ahogy a vastagkeretes szemüveg mögött az a humanoid is feltűnik elvétve a doki kommentárjaiban, aki ténylegesen itt trónol a helységben.
- Szivi, nem akarok barbár mód belegázolni a hótiszta lelkivilágába, de azt ugye tudja, hogy az orvosi titoktartás lófasz rizzsel? Főleg, hogy a maga félék nem orvosok, de ha van érzéke a pszichiáterséghez, akkor meg ne szarozzunk, írjon fel valami tablettát. - ráncolom a szemöldököm hümmögve.
- Mondjuk, hogy nem indokol, csak véleményez... De a maga gyöngy betűi akkor is át fognak menni kissebb tucat ügyeletes tisztten, az ügyvédemen, a bugyuta trampli titkárnőjén, és a fél bíróságon... Már megbocsásson' de a tisztán látás végett szeretném nyíltan kimondani... Baszhatom a maga diszkrécióját, ha csak egy mondatra is megszalad a magyarázó kedve. - gesztikulál mutató ujjam rábökve a levegőben a konklúziómra, majd mosolyogva csóválom meg a fejem. Ez a pasi nem találkozott eleget a sajtóval. Kezdem szánni, mert hetek kérdése, és ha szagot fognak, akkor hála nekem, fog.
- De azért díjazom a jóindulatát. - teszem hozzá septibe komolytalanul.
- És ne aggódjon, a következő öngyilkos kísérletem előtt mindenképp szólok... - ignorálom teljes mértékben azt a sületlenséget, amit kisebb összegzésként levont.
Micsoda badarság, hogy elégedetlen lennék... Kreténekkel vagyok körülvéve, az tény és való, de soha jobban nem voltam....

Jogos felvetés. Nos.. még ha a pszichológia és a pszichiátria önmagában valahol két külön világ is, mégis szükségesek az átfedések és egyes esetekben egyenesen kötelezők bizonyos... szabályozások.
Nem kerülve ki a szóösszetételből a megjelenő 'bizalmaskodó' kifejezést.

- Mr. Christiansen, való igaz hogy nem vagyok pszichiáter, de az én tisztem megítélni hogy Önnek valóban pszichiáterre van e szüksége. És előzetes meglátásaim szerint.. nincs. - rövid a szünet. Hallgatnom kéne, valamiért mégis beszélek. Tovább.. - Nem gondolnám azt, hogy bármiféle tabletta megoldaná az Ön.. problémáit. - újabb rövid szünet. - Ön helyett.. - emelem le a szemüveget, de csakmert kényelmetlenné vált. Még nem szoktam hozzá egészen.

- Mindazonáltal az, hogy ezek közül a falak közül bármi is kikerüljön.. - megint szünet. Talán elgondolkozom. Nem ismeretlenek helyzetek. Ezért aztán másképp folytatom. - Muszáj lesz bíznia bennem. Én Önért vagyok itt. - hallgatok. Hisz nekem vagy sem, ez az igazság. Ám ez újabb kérdéskört vet fel.

- Bízott már valaha valakiben?

Csak a homlokom ráncolom egy pillanatra, és felfújtatok némi ingerültséggel. Komolyan, mintha más világok találkoznának. Nem normális embereket csak így összeereszteni, én mondom... Ebből csak káosz, probléma, és fiktív konfliktusok fognak születni. Az meg igaziakat generál...
- Na látja, végre egy nyelvet beszélünk! Én is erre próbálom rávezetni, hogy értek én a problémáimhoz. Maga is ért a sajátjaihoz. A világ kibaszottul jobb hely lenne, ha mindenki csak a saját szarjával foglalkozna... De nem, magának az enyémmell kell, nekem meg millió másik emberével... - fonom karba elégedetlen kezem, a feljebb esővel alkaromon dobolva ujjaimmal.
- Ez a bizalom, ez valami ufó dolog. Minden reggel megpróbáltam az asszisztenseimbe vetni némit belőle... Estére valahogy mindig elmúlik még a megfontolás is, hogy próbálkoznom kéne. Így a hat óra felé közeledve attól tartok, nem vagyok már alkalmas ilyesmire. - pillantok a telefonom kijelzőjére, makacsul ignorálva az értesítések hadát, ami ellepi.
Egyszer már bevallottam, hogy fiatalon nekem is voltak szentimentális pillanataim... Mit akar még?

Ellen kell állnom egy mosolynak. De nem az öröm indukálja. Helyette csak gyengén megköszörülöm a torkomat, és a szemüvegem a mappára helyezve újabb beszédbe kezdek.

- Nézze Mr. Christiansen.. - csak rövid, elgondolkodó él - ez nem játék. Bármennyire is igyekszik elbagatellizálni a helyzetet, itt vannak a kezemben a papírok. - példálózom - De Ön dönt. - ismétlem - Megvan a lehetősége a választásra. Együttműködik.. vagy börtönbe megy. - hagyok néhány hosszú pillanatot az emésztésre, de azután mégis folytatom.

- Tölthetjük ezt az elkövetkező 12 órát úgy is, hogy harcolunk egymással. Én mondok valamit.. Öné pedig a kikerülő manőver. Ám én úgy gondolom, semmivel nem pazarolhatná jobban a drága idejét, nem beszélve az életéről. Vagyis Önnek kell döntenie. Együttműködik velem, vagy megnehezítjük egymás dolgát. - a hangom viszonylagosan halk.. és tárgyilagos. Nem emelkedik, nem sürget, és még csak agresszív élt sem céloz meg, csupán döntésre kényszerítem.
Fogalmazzunk így.
Immáron sokadszor.

Egy lehelletnyit megemelkedik a bal szemöldököm. Ez az apró gesztus olyasmi, amire az asszisztensem zömében visszavonulót fúj, de az a nő jópár év rutinos előnnyel rendelkezik a dokihoz képest. Legalábbis a Tyler-ismeret terén bizonyosan.
- Nézze, az hogy itt ülök, és figyelek arra, amit kifele beszél a fejéből... - tartok egy szünetet tudatosan másolva a mintát, ahogy hozzám beszél - Azaz egyik legmagasabb foka az együttműködésemnek. - tartok egy újabb rövid szünetet, kiismerhetetlen pókerarcot felvéve.
- Vegye észre, kurva nehéz magára odafigyelni. A telhetetlensége, és az elvárásai pedig lányos prekoncepciók, szokjon le róluk, kevesebbet fog csalódni az embertársaiban. Kevesebbet fog csalódni bennem. - halászom le a fülem mögül a cigarettát, azzal gesztikulálva, de hangom teljesen nyugodt.
- De ha szeretné, őszintézhetünk. Nem tudom ki maga, és nem is bízok magában. Nem ittunk, nem keféltünk, nem osztottunk meg egymással kínos perceket bedrogozva, nem pisálta le egyik szobanövényem se a házibulijaim alatt, és én se hánytam még a fürdőjébe plafontól a kádig, az egyetlen közös pont, ami itt tart minket, az egy kertitörpe, meg a köré kanyarított garázdaság esete. Emellett nincs semmilyen hitele, hogy négy fal között tart bármit, de legyünk őszinték, a fentiek tükrében mondanivalóm sincs magának. Tulajdonképpen időpocsékolás, vagy sem, én megteszek minden tőlem telhetőt, de komolyan mondom, fogalmam nincs mi a francot vár. - dörzsölöm meg nyúzottan a halántékom, kezd igazán fárasztani ez a diskurzus.
- Ha hiszi, ha nem, ez nem szórakozás, ez a maximum, amit ki tudok facsarni ebből a tikkadt irodai lélekborogatásból. - tárom szét megadóan a kezeim - Ezzel a vallomással elérte, hogy lemerítsem a havi keretemet a megnyílás témakörben. Nézze doki, én tudom hogy szürreális magának, de vannak emberek, akiknek annak ellenére, hogy van történetük, nincs mit mondaniuk róla... Maga sosem olvasott olyan könyvet, ami után nem tudott, vagy nem lett volna alkalmas kommentárt alkotni?

És ellenkezik...
Kiadósat sóhajtok, egyre inkább küzdve a ténnyel, hogy íígy.. ilyen módon nemcsak hogy nem jutunk semerre, de egyenesen felesleges is minden elpazarolt szócséplés.
Ritkán mondok le egy betegről. SŐT! Jórészt még nem történt ilyen, de az idő teljes egészében akik átlépték ezt a küszöböt, mind önszántukból voltak jelen, nem kellett élet-halál harcot vívnom, lobogtatva néhány kötelezvénnyel, de azt mondják mindig eljön egy első alkalom.
Legalábbis aztmondják...

- Rendben van.. - csapom aztán össze... Azt ami éppen a kezem ügyében van.

- Tudja mit? - merítek rá érdeklődő szemeket, vagy sokkal inkább afféle.. nyitott lehetőséget tükröznek, amit feltehetően nem most fogunk megoldani.

- Azt mondom tekintsük ezt a mait egy afféle... "ismerkedős koraestnek" - tartom a beteg szemeit. Nembeteg... Sokkal inkább egy önigazoló.. önhitt... feszültségtömeg, amihez foggal körömmel ragaszkodik. Nem én fogom ezt a gátlást feloldani..
Pontosabban nem.. MOST!

Felveszem a tollat és az ölemben fekvő hivatalos iratra firkálni kezdek.

- Megjelölöm ezt a mait.. első alkalomnak.. - a papírt figyelve beszélek, miközben alákanyarintom a kézjegyemet - Tekintse ezt .. - keresem a megfelelő szavakat - jóhiszeműségnek a részemről.. bizodalomnak, vagy nevezze aminek akarja. - biccentek rá, visszafordulva a szemeibe - Cserébe viszont elvárom hogy a következő alkalomig gondoljon végig mindent ami itt elhangzott. - újabb biccentés. - Amikor.. - kezdek el félig-meddig pörgetni a kezemmel - akad épp néhány szabad perce. Továbbá szeretném ha a legközelebbi alkalomra csupán 10 perccel, de előbb érkezne. - nézek fel a szemeibe. - Ezt könyvelje el... egy afféle csereüzletnek. Amiért ma félidőben elengedem. - emelem fel a papírt az ölemből, és nyújtom át felé. Ha feláll, csak akkor állok én is fel, megadva a kellő tiszteletet.
Mert a tisztelet a létezés alappillére.

Még ha sokan hajlamosak is ezt elfelejteni...

Szóval nem talákozott ilyen könyvvel! Emelem a plafonra tekintetem, már az elején gyaníthattam volna.
De aztán csak elhűlt komolysággal hallgatom a férfit. Azta' rohadt! Még a végén kiderül, hogy szorult belé józan ész, és belátás is! Nem, az lehetetlen, Alice, kifele csodaországból, ennél te ma józanabb vagy. Meg hát, a nyúl ürege idáig biztos nem ér le.
A masszív drogosokra jellemző nyílt érdeklődéssel figyelem előrehajolva ujjait. Úgy érzem ez a nap legérdekfeszítőbb pillanata. Vajon "Tapsi Hapsi" vagy igazi aláírás kerül-e az iratok aljára...? Hiába, mindenki magából indul ki. Viszont a szavai...
- Tíz perccel? - csapdát szimatolok, azt a mézes mázos beleragasós káprázattal elmaszatolt fajtát. Mondjuk nem sok kibúvót hagy alóla. Nem szeretem, ha valaki kész tényeket akar elém pakolni, az empátia masniját biggyesztve a tetejére. Ez egy cseppet kényelmetlenül ront az elégedettség érzeten, amit a közös nevező megtalálása kreál.
- Bogaram, maga ma is megváratott majdnem nyolc kerek perccel... - vonom fel számonkérően a szemöldököm, de lassú mozdulattal kinyújtóztatom a lábaim, és a cipőm után nyúlok, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetem.
- Shh! Nehogy megideologizálja. Tudom én, hogy belőlem sosem elég, csak maga elég furán udvarol... - teszem hozzá cöccentve. Tíz perc... Te jó ég! Hogy a picsába fogok én ilyen lehetetlen időintervallumot betartani? Mindegy, ez egy fiktív probléma, fiktív problémákkal pedig akkor foglalkozok, mikor materializálódni látszanak a valóság szövetén.
- De tudjamit? Vaj szivem van... Ha még négy óra múlva is emlékezni fogok erre, előbb kezdjük a babazsúrt. - nyúlok az iratokért egy félmosollyal, nem fogom megköszönni, hogy józan emberként belátta végre a nyílvánvalót, még ha naív ábrándokkal úgy is adja elő, mintha ez akkora engedmény lenne a részéről. Nem, ez csak kibaszott racionális és bölcs dolog szimplán... Legalábbis erről teljes mértékig meg vagyok győződve.

Csak figyelem a fickót. Nem mondom azt hogy menthetetlennek tartanám, a helyzetet semmiképpen, de azzal viszont tisztában vagyok, hogy nem a könnyebb esetek közül való.
Nagyon nem.

Kellemeset sóhajtok - rejtetten a tényre, hogy nem szükségszerű újabb csatába bonyolódnunk - és ahogy a papírokért nyúl - még ha szokás szerint megtűzdelve is némi gunyoros megjegyzéssel - a végszóra egyöntetűen biccentek.

- Bízom benne.. - hagyom félig nyitottan a mondatot, azzal amint feláll, én is megteszem.
Ha elindul.. kifelé, mindvégig az alakját figyelem, ha máshoz kezd, akkor azt, amihez.
Egyéb esetben közös dolgunk már nincsen, így bár fejben még valószínűleg sokáig meg-meg fog jelenni az itt átéltek egy-egy részlete, de nem hiszem azt, hogy bármilyen módon is hasznosabban járhattam volna el.
Az első esetet tekintve.

Így ha csukódik az ajtó a háta mögött, már némileg leeresztve, és engedélyezve magamnak néhány szabadon eltöltött percet, újra az ablakhoz lépkedek, és kibámulok a messzeségbe.
Még ennek ellenére is... hiszem azt hogy jó helyen vagyok.
És már nem feltétlenül az egyetlen indok hogy sikerüljön vezekelnem.


Ám ha mégsem lépett ki, majd meglátjuk mi is történhet a következő percben.

Szakami ártalom, hogy úgy kapom ki a papírt a kezeből, hogy át is futom, igaz, közbe már a számból figyeg a cigaretta. Pillanatnyi néma perc eltelik, és detektálom, hogy saját névvel szignózta az iratokat. Nem hátrány...
Tudok én rettentő kedves is lenni, ezt pedig egy sugárzó mosollyal meg is villantom. Mondjuk... Beláthatta volna a doki húsz perccel korábban is, hogy ennek a mesének se füle, se farka, és akkor most odaérnék arra a nyomorult jótekonysági koncertre, amiről ennyit amúgy is késnék magamtól.
A küszöbbe a pillanatnyi botlás emlékeztet csupán, hogy hátravakkantsak valami köszönést, de kiszakadva a pokoli lassúságból, ami a rendelőt uralja, máris sietőre veszem.
Nekem erre nincs időm...


- Tyler... - csicsergi mögöttem ügetve a megszokott hang, és majdnem sikerül leszerelnem egy csikkel, amit félúton elpöckölök.
- Nem hiszem el! Tudja, hogy a színpad fokozottan gyúlékony, itt nem hagyhatja el ezeket! - zárkózik fel sajnos elég hamar a göndör szöszim, immár undorodva cipelve a csikkemet is.
- Sharon, hol a világitástechnikus? Ez úgy néz ki, mint ami kész van?! - intek fel az álványzatra, ahol épp most próbálnak elég szerencsétlen felfüggeszteni egy logot. Nem vagyok rendezvényszervező, a vérnyomásom az egekben, hogy semmi... De tényleg semmi nincs még kész.
- Hatra ígérte magát...
- Nagyszerű Kiscsillag, fél nyolc van. - vágok a szavába nyűgösen. - Addig nem állunk szóba, amíg nem fityeg fent legalább az alapfény. Hogy a faszomba csináljak én itt kilenckor főpróbát?
- Intezékedek azonnal... - de a jó életbe, a tipegő kopogás mellettem nem szűnik.
- Van itt egy számlája a.... Mindjárt mondom milyen egészség központtól, nincs hozzá tárgy, a könyvelője nem lesz boldog, ha ezt így elküldöm...
- Bogaram, nincs akkora libidóm, hogy a világon mindenkit boldoggá tegyek...
-...Egy bizonyos Mr.Lane részére, a... Az biztos, hogy nem szerepel a partnereink közt. - megtorpanok, és finoman a nő vállára fogva állítom meg, nehogy lefejelje mellkasom, vagy belémdörgölje a cigicsikkem a telefonját bújva, ahogy viszi a lendület. Aztán szembetalálom magam azokkal a boci szemekkel. Manipulatív nőszemély, tudja hogy ez az egyik gyengém...
- Magán biznisz, vettem tőle egy pudlit. A személyes számlámról indítsa. - kotrok a zsebembe, és jót szórakozok a kikerekedett szemeken.
- A tárgyba mit írjak? "Egy darab 'úgyis az asszisztensemre marad' szerencsétlen pára?
- Hogy "finom volt a szád baby" - vonok vállat - Ezt... Ezt meg ne csinálja, nem áll jól magának az irónia. - alig ér a számhoz a cigi, megelőzi a matatásom, és nyújt egy öngyújtót. Ez a nő igazán ért ahhoz, hogy kompenzálja a bosszantásom.
- Nem volt irónia... Tudja, az embere megütheti a bokájat, ha ezzel küldöm az utalást. Ráadásul azzal nem etet meg, hogy az egészségügybe prostizna, tehát komolyra fordítva? Nincs valami, amit megosztana...? - emeli várakozóan a telefonját, de nem! Erre nem vagyok hajlandó, ezt a kibaszott fiaskót pont elég, hogy végig kell szenvednem, nem fogom hagyni, hogy a dilidokim ilyen aljasul beegye magát egy hétköznapomba. Azt meg főleg nem mondatja ki velem ez az őrült nőszemély, hogy lélekgyógyászhoz járok.
Tudom, hogy tudja, és francba az egésszel!
Már a puszta gondolat is eggyel több, mint amit szánni akarok erre az ügyre.
- Biztosíthatom Csillagom, hogy garantáltan nálam őrültebbek a kuncsaftjai. Szerintem hozzá van szokva, és meg tudja magyarázni az adóhatoságoknak. - mélázok hangosan, kritikusan figyelve, hogy a hatalmas hangfalakat próbálják feltargoncázni a célhelyre. Elég satnyán megy nekik, mit ne mondjak...
- Néha nem értem magát, ha egy kicsit is... - nane... Emberségesebb, kompromisszum készebb, kedvesebb, tapintatosabb... Mi van még? Óh igen, meg hogy kevésbé arrogáns, nyitottabb az új dolgokra, mások ötleteire... Megint személyeskedünk, jön a magánélet, meg hogy azzal a fülig szerelmes reklám-modell baratnőjével kéne randiznom, hát én ehhez kibaszott józan vagyok...
- Memo: ezzel a kivitelező céggel a továbbiakban nem szerződünk. - vágok a szavába a másodperc tört része alatt, lazán bökve egyet a hangfalak felé cigarettámmal, és tovább indulok
- Kiutalta már az e-havi fizetését? Mert ha nem, legyen jó kislány, és ne is tegye meg, amíg nem fityeg egy kibaszott nagy reflektor pontosan itt, ahol most megyünk, a fejem felett. A dokival meg ne vegzáljon, írjon neki olyan szerelmes üzenetet, amilyet akar! - fújtatok fel a csendesgyilkosok kecsességével, és vetek még egy utolsó pillantást a durcás szöszimre.
Megenyhül... Mindig megenyhül, nem...?


Rezignált, pillantok a telefonom kijelzőjére, mikor sikerül szitkozódva kikászálódni a taxiból. Fél öt.
Nem vagyok normális, hogy képes voltam komolyan venni azt a légből kapott idiotizmust!
Ezért többel is jön a dilidokim, mint holmi kegyelem autogrammal... Késni stílszerűbb, mint korán érkezni, de ma képtelen vagyok utólérni magam. Pedig délután kettőkor már magamnál voltam... Pontosabban eszméletemnél, mert most sem érez sok ingert az idegrendszerem, hogy megeméssze a külvilág ingereit.
Csodával határos, hogy a lift tompán búgó duruzsolására nem adok életet egy takaros kölyökrókának, a recepciós nő ábrázatát meg aztán tényleg nem tudom mire vélni.
- Mr.Christiansen, milyen korán... - veszi át műmosollyal a paksamétát, annyit látom ezt a gesztust, hogy ezer közül is felismerem, én viszton csak lejjebb eresztem a napszemüvegem orrom hegyéig.
Vannak nehéz döntések egy ember életében. Azt megítélni, hogy másnapos, vagy aznapos vagyok-e jelenleg, például egyike ezeknek.
- Nem bírtam magammal, valahogy éreztem, hogy ma is káprázatosan fog kinézni. - hazudom szemrebbenés nélkül olyan ártatlan mosollyal, ami már életidegen a fejemen. - De nem akarom zavarbahozni, inkább csak leülök, és csendesen csodálom az ittléte apró sziporkát... - igen, egy szék határozottan sokat szokott segíteni azon, mikor nehézkes egy kerek négyzetméreteren stabilan megállni két lábbal, de hát basszameg, a fizikusok is esküsznek rá, hogy mozog a föld! Nyílván azért volt ez évszázadokig akkora hiszti, mert nem léteztek olyan zsenik, mint én, akik másfél üveg whisky után ezt maguktól is örömmel igazolják...

Kellemes... Csak ez az egy szó jut eszembe, ahogy véletlenszerű ötletként ma kihagytam a kései-kültéri ebédet, és mivel Cordelia.. amúgy is egy konferenciára utazott Los Angeles-be, én így magam és egy cseppet magányosan, de mégis kellemes ütemekbe burkolózva fogyasztom el azt a kezeim közé akadt hamburgert.
Ritkán teszek ilyet.. Túúúl ritkán, és mondjuk úgy, Cordelia az egyetlen aki az utóbbi időben felszakít néhány.. beidegződést, de eddig még nem csalódtam. Sem benne.. sem az érzékletekben..

Véletlenszerű mosoly vonul ki az arcomon ahogy mint mindig, most is a kifelé szakasztott és minden pillanatában rohanó várost bámulom, és hálás vagyok az életemért. Azért az életért, amin alig egy éve lépkedek, és ami még ma is, minden percében biztosít... : Nem dönthettem volna ennél ésszerűbben.

A muzsika elhallgat, a falióra tompa és csendes kattogása veszi át az uralmat.
Béke... Még mindig és megakaszthatatlanul, és ahogy az utolsó falatok is lecsúsznak, visszatérve az íróasztalom közepébe, csak egy futó pillantást vetve az odafenn tüsténkedő órára, összedörzsölöm a kezeimet. Ketchup.. mustár.. majonéz. És még ki tudja mi végzi a papírszalvétába törölve, és a következő, egyetlen mozdulat ahogy az egész.. műanyagdobozt egyetlen csokorba gyűrve felkapom, és megközelítem vele a szoba hátsó részében helyet kapott mosdót.

A szemetes pedálos.. az illat megtisztításáról a légkondicionáló gondoskodik, erősre állítva az áramlási ütemet, én meg... Folyik a víz, csurog a kezemre, újra megdörzsölöm, némi szappan.. aztán...

A szembenfekvő tükörben veszem észre a piros foltot a fehér ingemen. Ketchup. Valószínűsíthetően, ezért mivel még mindig nem gondoskodtam egy váltásing rendelkezésre tételétől még a Cordeliás eset óta sem, így.. hirtelen felindulástól hajtva, egy darab kéztörlő papírt bevizezve törölgetni kezdem.

Hasztalanul... Ezt már előre megmondhatta volna bárki, akár én magam, az apró vöröslő foltból így egy hatalmas és barnásan színtjátszó paca emlékeztetett, és nekem még további hosszú percekbe telt feladni a próbálkozást. Hagyni... hogyha az élet így rendelkezett, hát ne hagyjam megvesztegetni magam.
Ezért feladó sóhajjal eresztek meg a tükörben.

- Háttt... ami nem megy azt nem kell erőltetni. - egyezek bele, jobb kezembe gyűjtve az összes megragadt vizes-barna papírdarabot, és újabb lépéssel jobbra, megint a pedálos szemetest célozva meg, az egész visszamaradt koszos halmot eltüntetem.


A következő lépés az asztal. A jegyzék.. és újabb pillantás az időre, alig néhány percem akad még, mielőtt a következő pácienst leegyeztettem, és nem is akárki az a páciens!
Sóhajtok.. de nem mert ellenszenvvel viseltetnék, inkább csak az emlék.. vagy talán a jövőbe vetett hit képtelensége, a nehézség.. mégis egyetlen torokköszörülést engedve rendezem a papírokat az asztalon, és mivel.. Estert valamiért - vagy valahogyan, néha megesik hogy elmegy pletykálni néhány sort Agnessel - nem érem el, így a magam kezébe veszem az eseményeket.

Ujjaim a kilincsen, ráfonom, lenyomom és kilépek. Estert keresem. Természetesen, jelezném hogy itt az ideje egy újabb ingnek, rendelje meg nekem, amikor a távolban nem várt eseménykép fogad.

- Mr. Christiansen! Nem vártam hogy itt látom! - csattanok fel, de korántsem ellenszenves hévvel, inkább valami szórakozottság.. gal vegyes hitetlenség keveredik a hangomon, de mosolygom. Eszemben sem lenne nemmm mosolyogni.

- Mit szólna hozzá ha azt mondom ha már úgyis ittvan... Fáradjon be!?? - állom el az akadályozottság útját, szabadon eresztve a kényelmes bejutási lehetőséget és a nyitott ajtó irányába intek.
TÖBB IS MINT 10 PERC!
Ezt határozott sikerként könyvelem el!
Eddig...
Mégis hatalmas bizakodást ad a következőkre.

Ha nem menthetetlen... talán akad még valaki aki megfékezi!
Vagy legalábbis... komoly eredményeket érhet el.
Meglátjuk ki lesz az a valaki!

Alighanem ő maga...

Hazudnék ha azt mondanám, nem veszem észre a pásztázó pillantások sorát. Ha nem lennék teljes tudatában annak, hogy már a puszta lényem elegendő ahhoz, hogy egyes nők leforduljanak a székről, talán felmerülne bennem a gondolat, hogy nem úgy festek, mint aki teljesen jól van. Így azonban ignorálom a recepcióst. Helyette szépen lassan egybeolvadok a bútorzattal, és csendesen elmeditálok az élet dolgain, ami jelenleg kimerül az előző estém homlokráncolva felelevenítésében. Tyler, rövid távú memória 0:7. A veszteségeket emelt fővel kell fogadni...
Aztán megzavar az a borzalmas ricsaj. A napszemüveg árnyékából egy rezignált sóhajjal átkozom el az összes felmenőjét a lélekgyógyászomnak.
- Mr. Christiansen! Nem vártam hogy itt látom! - nem a faszom! Nem osztozok láthatóan a derűn, de megkístem a mai nap sokadjára is a sorsom azzal, hogy birokra kelek a gravitációval.
- Mit szólna hozzá ha azt mondom ha már úgyis ittvan... Fáradjon be!??
- Azt mondanám, maga egy kibaszott optimista ember. - morgom némi rekedtséggel, és győzelem. Az ágy és a taxi után üdítő pillanat, hogy nem fordul hármat a gyomrom felegyenesedve, és még a járással is megbékél az aznapos másnapom mindenestül.
Csak a küszöbön torpanok meg a kissé kusza pályámon, amikor végre szemet szúr a furcsaság. Megállni jól megy. Igaz, zavaró közelségbe, ha azt nézem, más emberek dédelgetnek olyan ábrándokat, mint az "intim szféra" légbőlkapott idiotizmusa. Fél kézzel lepacsizok az ajtófélfával, ami szilárd pontként hat a mai napomba, másikkal lassú megfontolt mozdulattal emelem meg a napszemüveget homlokomig, és szemöldök ráncolva hajolok közelebb. Nem a barnásvörös foltot vizslatom, hanem az ajtóban szobrozó férfi tekintetét, eltökélten az arcába hajolva. Megcsap a férfiparfüm sajátos aromája, és semmit nem sikerül kiolvasnom az arcmimikából, legfeljebb a derű rohamos csökkenését. Visszaegyenesedve ejtem a napszemüveget az orromra.
- Engem nem érdekel, ha feltrancsírozza némelyik betegét, de tegye meg, hogy nem kérkedik vele. Én sem lógatom ki a farkam a sliccemen, csak mert exhibicionista vagyok. Vagy ha mégis, legalább két felesre fogom. Próbáljon meg tapintatos pszichopata lenni... - eresztem el egy kissé bizonytalan mozdulattal az ajtófélfát, de nem vagyok ma formában. Még tisztességesen lehordani sem megy a férfit, legalábbis nem ezzel a fásult hangszínnel.
Igazán érdekes, mekkora befolyással van az ember közérzete a dolgok megítélésével kapcsolatosan. Most peldául a morózus kanapé egész barátságosan imbolyog a fal mellett. Én pedig nem hezitálok kihasználni a lehetőségeket, és az úgy nevezett klasszikus nagykabát ívben dőlök végig rajta.

A kedve.. láthatóan a szokásosan "jó". Mégsem hagyok erőt hogy elrontsa az enyémet, így... nem is kelve birokra vele - újra - egyszerűen beinvitálom a találkozónk színhelyére, és elhatározom: ezúttal nem fog váratlanul érni a felismerés.

Meg is teszem. Tárt karokkal várom, fogadom, és ahogy elnézem, a modorához hasonlóképpen, most a mozdulatai is kevésbé biztosak.
Hm.

Amikor ellép mellettem, nem mozdulok. Amikor megáll, továbbra sem, és ha most sem kerüli el a figyelmem az ajtófélfában megkapaszkodó keze, közel van, de mégis állom a tekintetét.
Nem mozdulok. Nem mert belém fagyott volna a szó, egyszerűen csak kivárok. A mozdulataira.. a reakcióira, és amint visszaesve a szemüveg ellép befelé mellettem, csak felengedve egy újabb számára láthatatlan - mivel mint egyértelmű csakis önmagával van elfoglalva - mosolyom, továbbra is szegetlen jókedvvel csukom be az ajtót.

- Nehéz napja volt!?? - és még mindig mosolygom, de nem engedek a részleteknek, inkább közelítem meg lassú léptekkel az íróasztalt, és egyelőre hátrahagyva mind a foltot, mind Estert és az ingemet, az asztalon fekvő írómappámba belekapok, és nem vesztegelve most a távolságtartással, azonnal a kanapé mellett álló kényelmes székbe helyezkedem le.
Rövid percek után válaszolok.

- Először is szeretném örömömet kifejezni amiért emlékezett a szavaimra. - csak gyorsban, a kezdeti időpontot és a megjelenés megtörténtét karcolom fel. Utána több jegyzetelnivalóm nincs. Egyelőre. Minden figyelmem a páciensé.

- Másodsorban valami azt súgja nekem valami történt. - és félbehagyom ezt a részletet, egyrészt mert kíváncsi vagyok a mondanivalójára, már ha van, másrészt a reakciói érdekelnek. Egyre inkább összetett ez az állapot. De az összetettség, magával hordozza a kioldozás lehetőségét.
És ez.. már egy biztos szempont...

Csak egy hümmögéssel reagálok a kérdésére. A papír suhogás, a karosszék alig hallható nyikkanása, a cipő súrlódása a padlószőnyegen... Mind olyan dolgok, amik normális esetben hidegen hagyják az idegrendszerem. De ma... Ma dupla hatost dobott Fortuna, és igazságtalan játékot játszik. Piszok mázlista!
A finom verbális buksisimi, ami az áldásos csend után érkezik, mindent csinál, csak hidegen nem hagy. A tényállás azonban az, hogy a dokim fejét ütemesen az asztallapba verni elképesztően fárasztónak hat, így a feltámadó sértett dühöm csendes fortyogásba kezd csupán. Ez sajnos addig tart, amíg el nem bukja a férfi a csendkirály újabb körét. Az én szubijektív időérzékemmel ez elképesztő hamar megtörténik.
- Történt hát. - vakkantom egyszerűen. Ez az élet rendje, folyamatosan valami történik, hát nem? Hát de... Velem meg aztán főleg. A playboy nyuszi kosztüm a zuhanytálcába a hét relytéje marad, több kínos frontról is elnézve a dolgot, minthogy, ha haza is vittem valakit, az garantáltan személyi szám alapján férfinak született, bármit is állított magáról, és öltönyt viselt... A dilidokim gondolatolvasásból talán nem diplomázott még, így inkább megválaszolom azt, amire feltehetően szofisztikáltan célozgat.
- Alkoholnak hívják. - emelem meg a kezem figyelmeztetőleg. Ennyi és nem több.
Szokták mondani, hogy mindenki magából indul ki. Nos amennyire leszarom a globalizált világ meghatározóan nagy részét, a tézisem az, hogy valójában az embereket pont ennyire érdekli a tényleges személyem. Ezt pedig hatványozott szorzóval tűzöm meg prostituáltak, pszichológusok, és pénzügyi tanácsadók esetében, mert nekik munkaköri kötelességük túlgesztikulálni a törődés mimikáját.
- Szerintem a délelőttöm további részét kitalálhatja... Már csak azért is, mert magának több esélye van homályos esetekből összeszűrni a forgatókönyvet. - hajtogatom be a fejem alá kezeim lassú és túl óvatos mozdulatokkal.
- Néha, mikor kicsit megszalad a tudatmódosító szerekben lubickolás, elfog azaz érzés, ami most is hatalmába kerít, hogy az emberiség ostobán hosszú és értelmetlen végtagokkal kapálózik a világba. - hümmögöm hangosan a mai nap tanulságát, fejem tetejére tolva a napszemüveget, hogy halántékom gyömöszölve konszolidáljam a lamantinoknak tartott szárazföldi hip-hop órát a fejemben.

" Történt hát. Alkoholnak hívják."

Ha nem mondja, magam sem találom ki. Ám félre az iróniát, és félre azt a betörni kívánó szórakozott mosolyt is. Sokkal inkább érzem együtt a helyzetet, ha nem is tisztességgel, hisz jómagam csak nagyon réég.. volt utoljára hogy ilyen cipőkben lépkedtem, de abból sem kívánok többet.

- Szóval ez is egy átlagos hétköznap volt? - még mindig a férfit figyelve kérdezem, de nem kifejezetten fürkészem vagy letapogatom, egész egyszerűen csak egy.. "átlagos"... kérdést tettem fel. Vagy mégsem. - Vagy valami különleges alkalom.. - feltételezek, nem ítélek el. Kérdés. Egyszerűen.. Információszerzés, felgöngyölítés, tapogatózás...  
Semmi létjogosultsága az összeesküvéselméleteknek.
Mégsem érzem bizonyosságát hogy nem oda lyukadunk ki belőle.
Ám ilyen az élet.

- Aham... - értek egyet mélységesen, miközben lenyúzom lassan, de biztosan a halántékomról a bőrt, mielőtt ránéznék a túl vidor férfire.
Néha olyan érzésem van, a vidámság az együgyűség egyértelmű jele, elvégre egy bizonyos intelligencia felett az ember képes felfogni, hogy a világ bizony, egy ótvar nagy kicseszés.
- Teljesen megszokott. Átlagos hétköznapi másnapig szóló aznap. Ilyen, ha az ember túl sokat van rock-sztárok közelébe. - teszem hozzá a magam cinikusan fáradt módján.
A jó hír, hogy a vízszint lassan, - ugyan túl lassan - de oldja a csillapíthatatlan vágyam, hogy a szőnyegre hányjak.
- De a mai randink közberondított a kúrámnak. Egy feles, egy fájdalomcsillapító, majd ezt ismételje, amíg meg nem jelenik Buddha, Jézus, és az ufok. Drasztikusnak tűnik, mégis hat, javaslom, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, próbálja ki... Csak... Ne vezessen. - teszem hozzá őszinte derűvel, elvégre valami hasonló apropó hozott össze minket ezen a bájosan hányingert keltő napon is.

Elmosolyodom.

- Hát ha más nem is, legalább egy haszna már biztosan volt a legutóbbi találkozásunknak. Tanulságul szolgált.. - és még egy mosoly, miközben csak egy rövid és aprócska mondatot felvések a jegyzeteimbe.
"Tudatosult a felelősség fogalma"

- Van kedve mesélni?? - figyelek aztán újra rá - Jézusról.. Buddháról vagy akár az ufókról ha úgy tartja kedve, amiket ilyenkor átél, vagy egyszerűen csak vázolhatná nekem bővebben mit ért "ilyen" helyzet alatt. - a kérdés ismételten nyitottan marad, döngessük csak azokat a vaskapukat!

- Haszna? Figyelmeztetem, ha a toxikológus diplomamunkáját belőlem írja, legalább tíz százalákra igényt tartok. - mormogom némi cinizmussal, de úgy fest, ma sem lesz belátóbb a dilidokim abban a tekintetben, hogy mindenkinek jobb lenne ha nem erőltetnénk a bimbódzó kapcsolatunk szárba szökkenését végső soron.
- Nem vagyok vallásos. De kellenek a viszonyítási pontok az érthető kommunikációhoz. - sóhajtok magamat ismételve, és talán most először eltöprengek egy teljes pillanatig azon, hogy érdemben válaszoljak.
Vajon összedől-e az ismert kozmosz egy ekkora vallomás hallatán?
Vajon kibillen az univerzum egyetemes harmóniája?
Vajon... Ittam reggel kávét?
- Az ilyen helyzetek... Nézze, maga akarta... - egy pillanat néma farkasszem nézés után méla undorral kiejtem a szót.
- Nyulak. - mintha ez mindenre magyarázat lenne, és bizarr módon meg kell állapítanom egy halk sóhajjal, hogy tényleg könnyebb a hótiszta lelkivilágom úgy egy nyúlnyi indulattal.

- Nos.. ugye ha az említett szereket úgy tűnik nem is akarja mellőzni az életéből, legalább annak belátását hogy mindenkinek úgy a jobb ha ilyen állapotban legalább nem ül volán mögé, én határozottan sikerként könyvelem el. Tanulságnak.. - rövid a fennmaradó szünet - Maga nem így látja? - mosolygok, továbbra is - Még ha tegyük hozzá, ezt a felismerést jelen kellemetlenségei is okozzák.. - a pontosítás végett. Hogy miért? Tiszta vizet önteni a pohárba az egyik leglényegesebb szempont és egy félreértelmezett felismerés, több mint hátrányosan befolyásolhatja a kezelés előremenetelét.
Ezt pedig senki nem akarja...

A továbbiakat tekintve.. viszont a szemeiben megjelenő őrlődés még magam számára is titok, hogy valós, vagy csak újabb megjátszott színészi képesség. DE! Azért vagyunk itt hogy ezt kiderítsük!
Vagy legalábbis jussunk valamire.

És érkezik is valamiféle..
Válasz??

- Nyulak?? - valószínű elhűlt szemekkel kérdezem, de sokkal inkább csak a fejemben játszódik le ez az elhűlés, a tekintetem sokkal nyugodtabb. Inkább csak kérdő felhang lepi meg.

- Kifejtené ezt bővebben? - na ez már tényleg kérdés. Mert megeszem a kalapom, ez már TÉNYLEG érdekel!