- Körvonalak... Köszönöm, ismerem a társadalmunk normáit. Azoknak van szüksége a karámra, akik korlátok nélkül elvesznének... - sóhajtok fel alig hangerővel, aztán egy csipetnyi ingerültséggel nézek a férfira.
- Nézze, csak az ember képes embertelennek lenni, az állat sosem válik állattalanná. Nem hiszem, hogy ténylegesen érdekelne az okfejtése a civilizált együttélésről, mert az ember sokmindenre képes, de a legritkábban arra, hogy civilizáltan viselkedjen... Én pedig nem fogok utópiát kergetni. Úgyhogy kíméljen meg ettől, és tartogassa a lexikális tudását azoknak, akik igazi hallgatóság. Ami meg magát illeti... - hallgatok el egy fél pillanatra szemöldök ráncolva nézve a szoba átellenes sarkát.
A párhuzamos összeérő vonalakban mindig van valami szomorú.
Valami... Végleges.
Kicsivel hosszabban nem reagálok, mint terveztem, de nem sietünk. Ma kivételesen én se.
- Mittudom én', valamije biztos van... Például, hogy van? És kíméljen meg a történettől, hogy tancsírozta fel az előző betegét. Így is mindjárt hányok. - teszem hozzá sietve - De motivációkról magyaráz, tessék, mondjon akkor egyet. Magát mi motiválja reggelente? - szusszanok fel elégedetlenül.
Hogy a kérdés komoly vagy sem... Azt valószínű én sem tudnám megmondani ebben a szent minutumban. Valami változott az előző diskurzusunk óta, és nem az én idegi állapotom az egyetlen, ez pedig frusztrál...

És támad. Nosss.. úgy tűnik érzékeny pontra tapinthattam, de egyelőre nem áll szándékomban feszegetni a dolgot.
Egyelőre..

- Nézze, Mr. Christiansen, Ön kérdezett, én pedig a legjobb tudásom szerint feleltem.- néma a belátó csönd.
De nem is áll szándékomban megtörni, így csendben kivárom amíg folytatja. Ha folytatja egyáltalán...
És FOLYTATJA!
Nem is akárhogyan, mégis, alig néhány hosszúra nyúlt pillanatot engedek a töprengésnek. És csak azután válaszolok.

- Köszönöm, remekül vagyok..! - hagyom fenn a hangsúlyt miközben bólintok - Eltekintve az ingemen ragadt ketchup és mustár keveréktől, amit a korábbi hamburgerem hagyott emlékül és ami biztos vagyok benne nem csak az Ön.. félelemküszöbét fogja feszegetni a mai napon - nemhiába fogalmazok légbőlkapottan - de sajnos még mindig nem gondoskodtam magamnak váltásingről hiába, hogy egyszer már megjártam. - és mosolygom - Ugye nem vagyunk tökéletesek... - csak egy lassú lélegzet, de még mindig nem kapkodom el - És ami a motivációt illeti.. - itt elhallgatok. Ám csak egy rövid időre...
Aztán véletlenszerűen újra elmosolyodom.

- Fogalmazzunk úgy, hogy megtaláltam az életcélom. - már a szemeibe. És hogy hogyan tovább!?? Nem megszokott az általános okfejtés, de jelen esetben... hiszem azt hogy másképpen nem érhetünk célt. Csak őszinteséggel...
Legalábbis részemről...
Talán..

Fél vállról hallgatom a férfit. Van benne valami esendő, talán még bájos is, ahogy a hamburgerét ecseteli...
De az emberség ilyen forma látszata nem téveszt meg.
Csak egy csekély érdeklődésű lefitymáló félmosolyt villantok.
Hosszú csenddel illetem, alaposan megfontolva magamban, meddig tart az a bizonyos kirakat... Az a kirakat, amíg az ember engedi bebámulni a gyanútlan nézelődőt addig, amíg annak végeláthatatlanul a belépés meg nem fordul a botor gondolatai közt...
- Ebben az esetben... - kezdem lassan, és teljesen semleges hangon.
- Jó magának. - összegzem végül alaposan megfontolva a konklúziót. Nem mintha hiú ábrándokat dédelgetnék arról, hogy az ilyen helyen megvilágosító igazságok érik az embert, de valamifajta prekoncepcióm volt a témában.
- Hát én még, vagy már nem. - hallgatok el.
- Márhogy, a dolgok alakulásában irreleváns, hogy egy bizonyos forgatókönyv elveszett, vagy sosem volt. - teszem hozzá mély egyetértésben. Legalábbis ebben egyet értek magammal.
Egyeseknek jó lapokat osztott az öreg kaporszakállú, másoknak nem. Ez az élet rendje. Nem lehet valamivel építkezni, ami fizikailag nem létezik, legfeljebb papíron.
Jóformán ezt a témát itt lezártnak tekintem magamban. Ha a férfi nem szólal meg, elszórakoztatom magam a retinám inzultáló verőfényes napsütéssel folytatott küzdelmemmel, amit a hatalmas üvegtáblákon kibámulva provokálok a mai nappal szemben.

A reakció... beszédes. Habár nem képviseltetik magukat a szavak, a mögöttes értelem mégis enged némi rálátást. Ezért továbbra is csak figyelem.
Nem zavarbaejtően és nem.. csontig hatolóan fürkészve.
Egyszerűen csak nyílt érdeklődéssel.
Mert valóban kezd érdekelni ez az eset...

- Korábban említette a gyerekkorát...- kezdek bele aztán mégis mikor hosszan.. mélyen hallgat -  Akkor se volt képzelete.. képzelgései arról hogy mi akar majd lenni?? - rövid a közbeiktatott szünet, habár bőven hagyok időt gondolkodásra. - Tudja, mint ahogy minden gyerek szokott.. Tűzoltó.. katona... Szuperhős... - emelem ki az utóbbit, amint kihagyok egy ütemet. Talán azért, mert azt várom ő reflektáljon. Vagy akár tiltakozzon, teljes beleéléssel, rávilágítva néhány újabb ismérvre.
Csak ez teheti a dolgokat világossá.
Megteheti...

Elmosolyodok azon a mindent tudó módon, mikor a hosszú csendbe megszólal a férfi. Olyan kiszámíthatóan jön a kanyar, hogy az ember könnyedén bedőlne.
Azonban másnap ide, vagy oda, nem teszem meg ezt a szívességet.
- Kurva régi dolgokat akar tudni, és én a jövőheti programjaim sem tudom számon tartani, nemhogy az előző évem. - közlöm némi közönnyel szembenézve a dilidokimmal. Ebbe nincs semmi provokatív, csak a kész tények, és egy kecses kitérőnek ható kerülés.
Najó, annyira talán mégsem térek ki.
- Arról azonban biztosíthatom, hogy semmiféle maszkulin apafigurám nem volt, úgyhogy ezeket a macho foglalkozásokat kihúzhatja a listáról. - vonok vállat, majd a lüktető halántékomhoz mérten szórakozottan szúrok közbe.
- Szerintem biztos, hogy hercegnő akartam lenni... Vallja be, magának is megvoltak a balerina hajlamai... Shhh! Ne essen zavarba, hébe hóba mindenki kicsit hülye. - teszem hozzá mosolyogva, nyílvanvalóvá téve, hogy teljesen elbagatelizálom a dolgot.
Pedig a valósághoz közelebb áll az, hogy igazából dunsztom sincs a hiteles és őszinte válaszomról. Ez a gyerekkor téma valami olyan, ami aránytalanul rövid és jelentéktelen volt az életembe ahhoz, hogy sokat hozzak magammal belőle...

Elmosolyodom.. Csak a dolgok végeztével, mégsem áll szándékomban közbeszólni, olyan módon nem.. mint ahogyan azt sejtem várja tőlem.
Valami egészen más az ami leragaszt.

- Nos.. hiszi vagy nem, én torreádor akartam lenni. - rövid a szünet - Egész egyszerűen mert egyszer láttam a tv-ben, milyen szép, milyen fenséges és körüléljenzik az emberek, és mindez már elég volt. - kis híján elnevetem. Egy régi.. messzibeszáműzött emlék. Már el is felejtettem...

- Mire emlékszik a gyerekkorából?? - váltok aztán át, nem hirtelen, de nem hagyva túl sok időt a merengésre. - Bármi.. ami egy kicsit is megragadt, csak kell lennie egy jelenetnek ami emlékezetes, egy ajándék.. vagy egy születésnap.. Kutasson kicsit! - szólítom fel. Hogy miért? Mert kíváncsi vagyok megteszi e. Kíváncsi vagyok hajlandó e együttműködni, felülni velem egy száguldó vonatra, és elkalauzolni egy távoli időbe. Jó lenne nem leragadni.. a jelen árnyainál.
Mert minden elkezdődik egyszer...

Valahol.

Torreádor... Egyetlen rövid pillanatig végigmérem a férfit, de teszem ezt egy kissé más fajta aspektusból ezúttal, a végeredmény pedig engem is lenyűgöz. Félresöpröm a felfedezésem.
- Nem állna jól a cicanaci. - cöccentek, minden téren kitérve az elől, hogy a gyermeki motivációkat bármilyen módon is el, vagy felismerjem.
A dolog rettentő ártatlannak tűnik, de vélhetően mindketten tökéletesen tudjuk, hogy pandora szelencéjét kóstolgatja az ember, mikor ilyen bugyutának ható csevegésekbe belemegy. Nem vagyok benne biztos, hogy akár csak egy csekély módon is jó ötlet egy ilyen feszegetésbe beleugrani, de két hattyúhalva pillanatokon belül hányós kiborulás roham között kell néha az adrenalin... Lehet, hogy tényleg mazochista vagyok.
- Semmi érdekfeszítő... A pótapáim heti kétszer váltották egymást, a családi ünnepek zöme érdeklődés hiányában elmaradt, bár anyám nővére elég agilis volt ebben a témában. Az egész egy katyvasz volt. Egyszer voltam cirkuszba... Mondtam már, hogy utálom a bohócokat? Szerintem ez onnan jön... - aztán valami kelletlen emlék féle mégis betüremkedik. Kizárom.
- Azt hiszem, kamaszkoromig bezárólag a legjobb emlékem, hogy elvesztem, és rettentő jót bújócskáztam egy rendőrörsön. - vonok vállat - Mondjuk remélem, nem ez csal vissza tudat alatt folyton a zsaruk közé... Ciki lenne. A keleti part legnagyobb metropoliszában nőttem fel. Ha az embert nem reggelizi meg egy aligátor, vagy viszi el a nagyvárosi bűnözés, egész élhető... Azt leszámítva, hogy egész Floridában az egyetlen hely, amiben semmi jó nincs. Se egy rendes tengerpart, se valami túristacsalogató... Fogalmam nincs, mit akar tudni... Az egésznek a hangulata maradt csak meg.

"Nem állna jól a cicanaci."

Csak ennyi.. Mégiscsak csendben hallgatom, talán egy meglett mosollyal is kísérem, mégis jobban érdekel az, ami az után következik. Vagy mégis...

- Nos.. a gyermeki álmok nélkülöznek minden racionalitást.. - de csak kiegészítőként engedem, a következők... A következők elmesélnek minden mást, és szerencsémre - szerencsémre?? - ezúttal nem is fukarkodik a szavakkal.
Ezúttal...

- És mégis hogyan írná le ezt a hangulatot? - az egész végeztével kérdezem - Inkább jó.. vagy inkább rossznak!? - teszem fel aztán mégis, habár a válasz megjósolható. - Mivel tudná jellemezni... ha valaki megkérdezi milyen volt a gyermekkora.. ?- még mindig a szemeibe nézek, már ha hagyja, és nemegészen célom kifürkészni - most sem - mégis érdekel minden az arcán megjelenő villanás. Torzulás.. Vagy öröm, akármi is jellemezzen, valami azt súgja kell itt lennie valaminek ami a mélybe veszett. Vagy épp csak remekül takargat a delikvens.

Fel kell nevetnem, szárazan, derű nélkül.
Ujjaim a bal csuklómon feszülő szalagot babrálják, valami belépő karszalag volt, valamilyen backstage-be, de már azt se tudom, hova, vagy mikor... Amíg az asszisztensem szemét nem bántja, én nem szoktam foglalkozni vele rendszerint. Igaz, utána se sűrűn...
Aztán csak mosolygok azon a kínos módon egy pillanatig.
- Nick, legyünk most ezúttal nagyon őszinték. Maga az egyetlen, akit érdekel a gyerekkorom, magát is csak azért, mert Freud erre valami pikáns sémát felállított. Najó... Meg van néhány perverz firkász, aki erre gerjed, de már a kérdés feltevése is szürreális volt. Köszönöm a kérdését, ha maga vagy bárki kérdezi, azt kell mondanom, szerencsére a gyerekkorom eltelt. Magától. Minden nemű kezelés nélkül... - mosolygok kellő cinizmussal, és tovább szenvedve a másnap apró sziporkáiban, az alkarommal takarom el a tekintetem, egy nyúzott sóhajjal nyugtázva, hogy a retinámnak kicsit jobb. A gyomromnak kevésbé...
- Tudja, van erre egy jó szó. De nem jut eszembe. - teszem hozzá lemondóan, viszont a hangsúlyom az szavak nélkül is beszédes.
Nem kívánok többet nyilatkozni a témában, és ezt némi hallgatással nyomatékosítom is.

Hm.
Csak magamban hümmögök.
Ízlelgetek, kóstolgatok, rendszerezek. A logika egy egészen tág fogalom, és azt mondják mindenkinek jut egy. Egy saját. Én igyekszem a magamét használni.
Magába rejtve a tanultakat.

- Mindig kitérő választ ad ha valamiről nem akar... vagy nincs kedve beszélni??

Minden támadást mellőzve kérdezem. A hangsúly.. nyugodt. A figyelem, a karon piszkáló jobbé, de csak futólag szemlélem. Nem direktbe hajló közvetlenséggel, csupán csak megfigyeltem.

"Pótcselekvés.. zavar.. folyamatos kitérő manőver...
..Mit rejteget!??"

... kerül fel az újabb jegyzet.
És én csak a válaszra várakozom.

Jó ideig remekül elszórakoztatom magam az ingujjamba szuszogva. Ha bárki kérdezné, vagy bárkit érdekelne, evidens lenne, hogy meg akarok pusztulni itt a kanapé kétes viszontagságai közt.
De persze a kutyát nem érdekel ez, így fáradt sóhajjal előbb csak az egyik kezem engedem le, majd mégegy, de sokkal eltökéltebb sóhaj.
Lassan felküzdöm magam.
- Valljuk be, hogy pokoli jól csinálom, nem? Szerintem tanítani kéne. - döntöm hátra a fejem a háttámlán, mert a gyomrom két bukfenccel figyelmeztet, hogy ezek a helyzetváltoztatások veszélyes vizek felé visznek.
A kanapén látképén pontosan úgy terülök el, mint a szilveszteri konfetti a puncsos tálba. Tolakodó nyilvánvalósággal, kirívón és kissé tehetetlen elázottsággal.
- Előfordult párszor, hogy bemostam a riportereknek, ha nem volt kedvem válaszolni. Meg olyan is, hogy áthajtottam rajtuk kocsival. - veszek egy mély levegőt. Nem nagyon hat.
- Aztán az ügyvédem kisírta, hogy fogjam vissza magam. Azóta csak a pázsitot és a kertitörpéket dózerolom a földbe. - nyitom fel hosszú percek után végre a szemeim. Tekintetem mélyen a férfiéba mélyesztem. Arcomon nem sok megbánás, vagy érzelem trónol. Ezek tények. A tények elég makacsak, de én is az vagyok.
- Rendszerint akkor is adok kitérő választ, mikor 'olyan' napom van. De szóljon, ha a kocsis verzió jobban tetszik! Én semmi rossznak az elrontója nem leszek, de írjon alá egy papírt, hogy a maga perveziójából hajtottam keresztül a hab testén egy terepjáróval... Mindig ezt mondják a jogászok: múljon tizenhat, ne készüljön róla fekvétel, és ha kell, írassak vele egy papírt, hogy ő akarta. Akkor bármi belefér a huncutságokba... - mosolyodok el szerényen bólogatva.
Nem hiába! Ismerem én a járást...

"Mélyen rejlő düh, harag.
Támadás...
Védekező mechanizmus vagy hatalmi agresszió!??"

Csak minden előjel nélkül firkálok a jegyzeten, de közben minden szavát hallom. Jegyzem... Megjegyzem.
Csak amikor végzett, vagy amikor a hosszú másodperceknek tűnő rövid csönd áll be közénk, emelem fel újra felé, az irányába a fejemet.

- Bántották magát? - és csak ennyit kérdezek.

Azután várok.
Jórészt arra, hogy bármelyik irányba dőljön a mérleg.
Ideje lesz pontosabb körvonalakat kapni.

Meghökkentve, eleresztek egy halk füttyöt, de meg sem moccanok az aktuális pózomból.
A kérdésfeltevés egyszerre indokolatlan, és furcsa. Viszont a 'póz' kezdi elérni, hogy ne akarjam a leszakadó homloklebenyemmel sugárhányni a helységet.
Fél siker.
A világ stabilizálódik. Nem nagyon, de kapok levegőt.
- Maga aztán nem szokta pártyolgatni az emberek lelkivilágát, mi? - cöccentek fel, majd hosszabb csend következik. A csendet amúgy is nagyra értékelem, mikor előző este úgy bekarcoltam, mint az albán szamár, és most a másnapját heverem ki.
- Technikailag, ez merőben függ a nézőpontoktól. Sajnos túl tökéletes vagyok ahhoz, hogy a publikum szó nélkül viselje a létezesem csodáját. - mutatok rá, ha ez nem lenne nyílvanvaló. Mert ez véleményem szerint bőven elég magyarázat.
- Egyébként meg, ilyen ez a popszakma... A lelkisérült szellemi toprongy valahol rögtön az első oldalon van, közvetlen a "szakmai követelmények" témakörben. Vagy születhet hozzá lélek és személyiség nélkül, az is elég hatékony. Máskülönben aránytalanul melós, és nem garantált a címlap. - merengek magamnak jóformán.
Van egy olyan érzésem, mintha ez a fickó egy burokba létezne, és halovány sejtelme sem lenne a média lassan mérgező kizsigereléséről.
Milyen érdekes...

"Maga aztán nem szokta pátyolgatni az emberek lelkivilágát, mi? "

Nem szólalok meg. Ahogy ő sem szólal. Csak figyelem. Beszédes...
Mégis kihagyom az utolsó másodpercet is, neki, amíg végül beszélni nem kezd.
Ha nem tette volna, más eszközökhöz folyamodunk.

- Vagyis aztmondja... hogy teljesen rendben van hogy bántják magát? Akárki.. akármikor... Természetes reakció? - csak bámulok rá, ha felém néz a szemeibe, ha éppen valahová máshová akkor csak én vagyok az aki figyelem őt. Választ várok. Valamifélét... Legalábbis bármi információt, ami újabb feltevések felé vihet.
Ami a biztos.. hogy erre a procedúrára nemfeltétlenül lesz elegendő az az előírt 10 alkalom.
Ez a dolog valami sokkal körülményesebb...

Nem töröm magam azon, hogy kimutassam a felháborodásom. Takarékenergián futok amúgy is, meg eddig sem tűnt olyannak Mr.Kivesézem, mint akit meghatna bármi. Tulajdonkép kezdek arra a jóllakott zselékocka állapotra eljutni, hogy el is engedném a fülem mellett, ha nem lenne valahol végtelenül bicskanyitogató a kérdés esszenciája, és némiképp lélekborogató. Természetesen ezt nem juttatom a hallgatóságom tudtára.
- El kéne látogatnia egy pszichológushoz. Rémeket lát... Én pusztán felhívtam a figyelmét arra, hogy a közszereplés közutálattal jár. - szólalok meg végül nagysokárra, inkább magamnak monologizálva.
- Akartak már belőlem lestoppolt liftbe interjút kierőszakolni, a férfi wc ajtaját benyomva autogrammit követelni... Egy szóval sem mondtam, hogy tehetik. Vagy hogy természetes, de a tapasztalat azt mutatja, az emberek őrültek! El se hinné mennyivel találkoztam. Azért költöztem Vegasba, mert itt van a legtöbb idióta, és ennyi hülye egyhelyen kioltja egymást. - teszem hozzá mintegy mellékesen.
- Mint a minusz, a minuszt... Tuti nem akar a falra passzírozni valami elszabadult groupie a közértbe, mikor annyi itt a turista, világsztár, és részegen kutyával házasodó, hogy hamarabb elfárad, minthogy felismerjen. Sokkal szarabb a statisztikám mindenhol máshol. Itt még a paparazzik is menetrend szerűen próbálnak átjutni a portaszolgálaton. - vállat vonnék, de a mozdulat félbe törik.
Túl másnapos vagyok ahhoz, hogy befejezzem, így inkább csak kimérten megnyújtózok, és pillantásom elidőzik a ketchup folton.

- Mr. Christiansen, nem gondolkozott még azon hogy mondjuk szakmát váltson? - hosszú a kitartott szünet. Már ha nem szól bele, akkor tovább folytatom.

- Valami kevésbé... a köz szeme előtt játszódóra, mondjuk lehetne akár.. - elgondolkozom - lovász! Tudja az állatok olykor egészen lehengerlő hatással lehetnek az emberekre - persze előbbit nemgondolom komolyan - de lehetne akár bármi más is... - csak rövid szünetet engedek.

- Tudja az éltünk... a mi kezünkben van. Önön múlik hogy megváltoztassa ha nem érzi komfortosan magát benne, és azt hiszem... Önnek ez a legkevésbé se okozna gondot. Ha akarná.. - és a szemeibe nézek - Vagy tévedek??

Felhorkanok még a felvetésre is, ami banálisan kiszabadul a lélekgyógyászom fejéből.
Mi a fasz? És ennyi... Minden gondolatom megakad ott, hogy ezt miért, hogy, hány méteren, megegyem-e, vagymi...
- Szögezzük le, hogy a lovakhoz abszolút semmi közöm! Ez pusztán egy bizonyos Rick Trenner, newyorki ex-újságító beteges fantáziája, és azóta földönfutóvá is pereltem rágalmazásért! - közlöm keményen a miheztartás végett.
Aztán elszámolok magamban tízig, és még háromig. Teszem ezt az ujjaimmal dobolva a halántékomon. Ez általában sosem segít, de esélyt azért szoktam adni a dolognak.
- És most, ha visszatért a jóízlés világába bogaram, exhibicionista vagyok. Nekem arra áll fel, ha középpontban vagyok. Miért váltanék? - kuszálom hátra az elszabadult tincseim egész szofisztikált mozdulatokkal, nehogy elszédüljek tőle.
- A látszattal ellentétben remekül vagyok ebben a világban, és jóformán ebbe nőttem bele, ez az életem... Az igaz, hogy jelenleg egy kicsit... Talán, talán lehet hogy frusztráltabb vagyok a kelleténél, de nehogy azt higgye, hogy ott a Himalája tetején a nagy zazenbe egynémely szerzetes a tökéletesség közepette nem akar megfojtani egy bohócot. Ez nem ettől a helyzettől függ. - hajtogatom be kezeimet a tarkóm alá.

És újfent terel... De már nem lep meg a hirtelen jött reakció, a szituáció hozza a maga formáját.
Talán éppen ez volt a cél. Hogy kibillentsem.
Vagy csak ő az aki meglepően jól csinálja...

Egy szót sem szólok, csak figyelem a játékát.
Csak hagyom. Hagyom hogy irányítsa a beszélgetést, hogy folyjon belőle, addig is folyik, és minden egyes újabb szó árulkodóan körvonalazhat egy bizonyos életet.
Aztán mégis csak az egész végeztével szólalok meg.

- Akkor mit gondol, mitől függ?? - véletlenszerűen teszem fel a kérdést. Mert kíváncsi vagyok. A kinyilatkoztatására. És vele arra, hogy ő hogyan is látja önmagát.
Teljes valójában.

Egy darabig bizergálom még a kanapé huzatát, de engem is kezd idegesíteni a sercegés elég hamar.
Na most megfogott. Fáradtabb és nyűgösebb vagyok annál, hogy ezt a diskurzust irányítani legyen kedvem.
- Gondolom ez az időszak nyugodtabb az életemben, mint a többi... - és ez annyira kelletlen nagy igazság, hogy egy pillanatra össze is ugrik elgondolkodón a szemöldököm.
- Nincs bajom a munkámmal, tökéletes a magánéletem, a népszerűségi mutatóm és a karrierem szárnyal. Néha az embernek elfogynak a hobby-jai... Csak amíg mások egy főző tanfolyamra iratkoznak be, én betépve képzeletbeli autósüldözést játszok... - vonok lassú mozdulattal vállat.
- Nem vagyunk egymormák... Nekem lételemem a pörgés, a nyüzsgés, a színes szagos élet, de... - mit is akartam mondani? Hogy támadt egy űr valahol a bal oldalamon, ami már frusztrál? Ez a megvonás jele! Szórakozottan megingatom a fejem.
- Az asszisztensem szerint kiégtem. Egyesek depresszióba esnek, meg életközi válságot kapnak, én pedig megoldom az életemet, mint mindig is tettem, mert nekem nincs időm ilyen baromságokra... - pöccintem a levegőbe a gondolatot, és lelki szemeim előtt látom, hogy az leesik a dilidokim lába elé, és ő csak fa pofával nézi azt.
- Az élet rohadtul rövid. Ha egyszer megkapja az ember, akkor muszáj teljesen kitolni a határait, nem? Akkor nincs idő hülyeségeken rágódni, meg összezuhanni, úgyis pikk-pakk itt a vége... Csak néha jönnek nyugodtabb korszakok, aztán az ember a nagy rohanásban hátranéz, és rájön mekkora kretén és valahol ettől a hátranézéstől függ az egész... Ha most bevési a noteszébe, hogy félelmeim vannak szembenézni önmagammal, jó előre leszögezném, hogy pontosan tisztába vagyok vele, mit találnék ott, és nekem erre nincs időm... Persze, hogy ledózerolok egy kisvárost, ha valami mégis erre kényszerít! De ne keverje ebbe a buliba a hivatásomat, mert ha az nem keltene fel minden nap, - meg néha hajnal háromkor is, - akkor lenne csak igazán nagy szar az életembe. Elég hülye elképzelés az egyetlen fix talajt még kirántani alólam, és valami tanyára kitenni lovakat matatni, nem gondolja? Én tudom, hogy azoknak, akik szart se csináltak az életükbe segít, ha a szar helyett inkább fosra váltanak. De nem gondolom azt, hogy a hótiszta lelkivilágom szolgálatára lenne egy ilyen helyzet...

Csak figyelem a férfit, és felfedezek benne valami egyediséget. Valamiben.. MÁS. Valamiben egészen más mint a többi, akik ezeddig, az elmúlt évek alatt a tiszteletüket tették itt, a helyzet mégis annyira mindennapi.
Elhümmögök.. de csak magamban, a papírra újabb szavak kerülnek.
"Idő... Hiányzó idő... Dühödt keserűségek"

Azután mégiscsak megszólalok.

- Azt gondolja az idő az ami kalodába zárja? - csak rövid szünetet tartok - Hogy elsuhan.. és Ön közben lemarad valamiről... - újabb, csak röviden közbeiktatott szünet - Mondjuk hogy nyomot hagyjon. Értéket. VALÓDI.. értéket. Ami az Ön szemében is megnyugtató. Azt érzi hiábavaló az élet(e)? - csupán kérdezek. Nem adok szájba, nem rágom meg, és mégcsak nem is várom el, hogy egy percig is a szavaimra felel. Minden amit adhatok, csak kérdések.
És a válaszok benne rejlenek.
Ahogy mindig is..

Elmosolyodok szórakozottan, már-már infantilisen a férfi szavaira.
- Nick, az élet hiábavaló. - mosolygok vele szemközt olyan természetes nyugalmat árasztva, minta valami komolyan kellemes témában csevegnénk egy késő délután valami kaszinó tetőtéri pultjánál, várva a vegasi naplamentét... Nem úgy, mint aki mindjárt egy szapora rókacsaládot szül a kényszerű pszichológusa szőnyegére egy rohadt másnapos korai időpontban a zajos belvárosban... Egyetlen pillanatig olyan, mintha a tér is megváltozna, a helyszín sterilsége is más aspektusbe kerülne, de aztán el is múlik.
- Az időt pedig rabolják, tetszik vagy sem. Ha talál is pillanatnyi hóbortot, annak meg vannak számlálva a percei. Itt és most... - ezt pedig olyan eltökéltséggel mondom, hogy egy vérbeli szociopata érzékenységét is talán megérintené, bár a legkevésbé az érdekel, hogy a dilidokim háta mitő borsódzik.
- Semmi sem örök, vagy fix. Tudja néha irigylem azokat, akik különbséget vélnek látni a barátság, és az érzelmileg kifizetődő emberi kapcsolat, a kefélés és a szeretkezés, vagy az összes ilyen maszlag között. Szerintem nincs különbség. Csak az ember néha teljesen beáll, hol a drogokkal, hol a saját hülyeségével, és baromságokat lát az egészbe. Nincs időm kreténnek lenni, ezért én válogatom meg az időt, mikor csapom szét magam. Teljesen kifizetődő üzlet. Ezt pedig maga, meg a vegasi rendőrség kábítószer-osztálya is hamar belátná, ha kiszakadna abból az idill amerikai álomból, amiben dagonyáznak. Akkor felfogná, hogy nagyon is fontos az idő, főleg akkor, mikor semminek nincs igazi értelme. Az legalább... Segít valami mértéket húzni a két értelmetlenség közé, hogy az ember tudja, meddig kell még tartania az állapotokat. - a mondandóm végére már inkább a plafonnal diskurálok.

-Tudja Mr. Christiansen... én azt gondolom.. - nemhiába beszélek részletekben. Talán gondolkodom. Fejtegetek, összerakok. Talán a megfelelő szavakat keresem, talán csak aaa... bizonyosságot. A filozófiai útvesztőben.
Melyikünk tudna kitalálni ha támad a labirintus!??

- Az élet egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy keressünk. Hogy megtaláljunk. Vagy ha nem találjuk, ne adjuk fel. Az élet maga a remény. A jelen pillanat, mit számít a jövő, vagy a múlt, a lélegzetet csakis a most határozza meg. A következőt meg a következő... - rövid szünetet tartok.

- Azt gondolom Ön túl sokat foglalkozik a végkifejlettel. Akármiként is vájkáljunk. És elfelejti megélni a jelent. Mindig csak előre néz. Keresi a véget, folyton az foglalkoztatja mi vár a kanyar mögött, siet... - újabb rövid szünetet engedek. - Semmi nem tarthat örökké, ezt bevallhatjuk, és botorság is lenne azt hinni hogy örökké létezhetünk, de ilyen a világegyetem. Van eleje, és van vége. Ám a leglényegesebb kitétel, hogy mi van a kettő KÖZÖTT!

Hogy meggyőztem?? Nem hinnék benne. A kilátástalanság és depresszió semmibe hajló keveréke, mégis szükségét éreztem kimondani.
A filozófiai kérdések.. megcsalathatnak, felültetnek.
De hogyan is lennénk képesek a végtelenben gondolkodni??

Talán most először veszem fel a szemkontaktust nem rutinból, hanem igazi figyelemből. Még azt is megkockáztatom, hogy valamifajta érzelem is kiül az arcomra, de hogy mi, azt magam sem tudnám definiálni.
Egy őszínte halvány félmosollyal nyúzom meg a halántékom, ami még mindig intenzív hasogatással tiltakozik a másnaposság ellen.
- Látja, mégegy érv, hogy maradjak berúgva... Akkor nem sietek. - teszem hozzá igazi derűvel, de a cinizmus keserédes árnyéka azért így is próbál besettenkedni a szavaim mögé. Bagatel, vagy sem, rengeteg igazság lapul a szavaim mögött, és pont ugyan annyi hamisság is.
- Abban igaza van, hogy folyton rohanok... - hol az élmények elől, hol azokat hajtva, de valahogy az aranyközép valódiságát nem tudom nyakoncsípni ebben az egyensúly játékban. Vállat vonok azzal a fajta lustasággal, ami épp demonstrálni képes ezt a vereséget a masszív másnaposság nyűgjeiben tobzódva.
- De tudjamit? Egész szórakoztató a szélsőségek varázslatos tárháza... Este nyolckor még a stroke közelébe vágom rá a telefont a kiadó asszisztenciájára majd ügyvédet hívok, kilenckor már egy hamvas fiatal grupie repít a mennyekbe az öltözőkbe, tízkor leszakad a fél színlad, tizenegykor pedig részeg vagyok és hazavezetek egy őrült nővel, hogy aztán a kibaszott nyulak katasztrófába süllyesszék az életem, a munkásságom, és a karrierem... Mondok én magának valamit... - hajolok előre bizalmasan le is halkítva a hangomat.
- Addig egy rohadt boldog ember lehet bárki, amíg nyulak nem kerülnek az életében... Attól a ponttól ott baszta meg a franc! - terelek magától érthetődő lazasággal könnyedén. A téma kezd furcsa lenni, és ha valamit nem bír a hótiszta lelkivilágom, az a különös bizsergés...
Az a fajta, ami akkor csiklandoz, ha túl közel merészkedik valaki.

"Látja, mégegy érv, hogy maradjak berúgva... Akkor nem sietek."

A szavai nem lepnek meg. De nem reagálok. Eddigi.. rövid tapasztalataimat összegezve, a fickó bármiből és bárhogyan talál kiutat, csak ne kelljen szembenéznie. Nehéz az ilyen önsorsrontó reakció. De van hogy mégsem lehetetlen.
Meglátjuk mire jutunk.

Összecsapom a füzetemet, talán kicsit hirtelenebbül is mint azt terveztem. Nem tudom meglepi e, ha igen, természetesen bocsánatot kérek.
Ám ha nem, továbbra sem engedve a tekintetét levarázsolom az orromról a szemüvegemet.

- Tudja mit!? - teszem fel az első kérdést. Ami nem igazi való, jórészt a figyelmet felhívni hivatott, de az is lehet, hogy csak önmagából táplálkozó reakció.

- Azt mondom a következő találkozásunkat ne itt ejtsük meg. - nézem a szemeit. Már ha hagyja nekem. - Ez olyan hivatalos.. és személytelen - tényleg? - Mit szólna hozzá ha azt mondom, a következő foglalkozásra én választok egy helyet. És ön beleegyezik. - bólintok. - Egy teljes órát szán rám, a jelenlegi 45 percünk helyett, és erre az egyetlen órára átadja a mobiltelefonját. - bökök a szemüveget fogó kezemmel oda, ahol a mobiltelefont sejtem. - Én nem fogok hozzányúlni, ott fog heverni az asztalon magam mellett, de ki fogjuk kapcsolni. - tartok szünetet - És merthogy ne gondolja azt hogy mindezt ingyen akarom, cserébe két alkalmat fogok kipipálni a lapján. - tiszta sor.

- Nevezzük ezt egyfajtaaa... - húzom el a szót - KÍSÉRLETNEK! - és valóban az. Soha.. senkit.. semmikor ebben az életben nem fogadtam a rendelőn kívül, és ezt a fajta törekvést nem is igazán kedvelik a cégnél, de valami azt súgja, hogy itt.. helyben, soha nem érünk el valós változást.
Talán az erőltetett környezet teszi...

- Mit szól? - és nézek rá.

Korántsem az erőltetett rendszer(?)...