Narancssárgás-lila fényszennyezett a közelgő éjszaka. Itt-ott egy-egy lámpaoszlop, kisebb kocsmák, gyorskajáldák ablakai meg az olcsó boltok kirakatai világítanak. A Semmi-földjén, vagyis a külterületek életképtelen utcáin száguldozok a gördeszkán. Senki sem üldöz, csak jó érzés a testemet préselő sebesség. A központ forgatagában nem lehet nyugodtan ámokfutni, túl sok a potenciális hullajelölt, viszont itt alig gázolhatok hülyére valakit. Ha egy prosti, vagy valami részeg mégis a kerekek közé keveredne, majd sűrűn bocsánatot kérek, de addig is a járdán lavírozok, és eszemben sincs hazamenni.
Most de tudnék örülni egy Vespának…
A gondolatra gonosz vigyor terül szét a képemen a halálfejes fekete bukósisak alatt.
Lökök párat magamon, és visszaállok a deszkára. A fülemen harsogó zene kizárja a guruló gördeszka jellegzetes zaját.
Egyszer csak egy rém ismerős alakot vélek észrevenni az út túloldalán. A jó öreg Ville bát.
Lefogadom, cudar jó kedve van. Úgy sunnyog a gyér lámpafényben, mint egy diétázó vámpír, aki azt hiszi, hogy senki nem ismeri fel. Hát kurvára téved. A szemem, mint a legendákra specializálódott sasé.
Feltételezetten savanyú ábrázatát fekete kapucni árnyékába rejti - jólfejlett rezignációja mellé -, és még így is üvölt róla, hogy a szenvedés szinonimája lehetne. Nem geciségből, de Ville bá a jelenlegi állapotában halloween-jelmeznek sem volna utolsó.
Azon tűnődöm, vajon milyen gondolatok kavaroghatnak most a fejében? „Holnap megint hétfő. Mikor lesz már világvége?”, „Dícsértessék a Marlboro!” vagy „Lekésem a lakógyűlést.”?
Mindjárt kiderítem, hadd legyen ennél is szebb az estéje – viszek bele neki egy kis színt.
Fékezek, fordulok, körbenézek, és keresztülsuhanok az úttesten, hogy egy újabb lökettel beérjem Ville bát. Odasorolok mellé. A deszka komótosan halad az úttesten a járdaperemmel párhuzamosan, közben pedig kiakasztom (nem, nem Ville bát), egyelőre csak a fülhallgatót a fülemből.
- Csőváz májsztró. Hogy ityeg? – köszönök oda. Vagyok olyan diszkrét és figyelmes, hogy ne szólítsam a nevén, és le ne leplezzem, még akkor se, ha errefelé vérszegény a forgalom.

Ki vagy és mi kell??? Háááá nabazmeg! De legalább őfelsége megállt és visszamukkant. A jelek szerint valamennyire csak jó napja van. Vagy annyira be van zombulva, hogy azt sem tudja milyen évet írunk.
- Cöh. Egyből azt hinni, hogy kell valami… Nem minden ember ekkora fasz ám. Megláttalak, és gondoltam köszönök. Meg megkérdezem hogy vagy. Ha már apám erre tanított. Tudod, a káosz-csávó, akit te rohadtul nem bírsz. - Áh, nem létezik, hogy nem ismer meg.
Ville bá nagyon kitartóan szuggerálta a betont, én viszont vagyok olyan ganyé, hogy kiharcolom magamnak a figyelmet. Mint pölö most is. Leléptem a gördeszkáról, a hónom alá kaptam, és jópár fejjel alacsonyabban, de jól Ville bá elé álltam, hogy nyíl egyenesen belebámuljak abba a búbánatos kapucnis képébe. Hirtelen csimmogtam is egy nagyot.
- Úúú banyeg… A tanárnőm szerint nem illik ilyet mondani, de azért mondom, hogy olyan szarul festesz, hogy ha nagykorú lennék, most meghívnálak egy piára. De csak egy Snickers van nálam. – gondolkodás nélkül előhúztam a csokit a farmerem zsebéből és Ville bá orra elé dugtam. - Még Octitól kaptam a délután. Épp ezért plusz varázsereje van. Szívesen neked adom. Dobd be nyugodtan. – remélem Ville bá értékeli a gesztust, mert kurvára nem mindenkivel osztozkodom ám. Például ott van az a sutyerák Vespa. Felőlem éhen halhatna.

- Pedig nem mérgezett. Vagy az a baj, hogy O-tól van? - pislogok párat Ville bára, közben levonom a konklúziót, hogy a felnőttek tök furák.
Várok még 1-2 másodpercet, aztán visszacsúsztatom a csokit a zsebembe.
- Hát, te tudod. De ha meggondolnád magad, csak szólj.
Csak nézek Ville bára, erre belövi a kérdést, hogy apámmal mi van, és elindul. A gördeszka kerekei a járda mellett koccannak az aszfalton, amikor leteszem. Ráállok, és őfelsége után gurulok, aztán már mellette korzózok.
- Kösz, megvan a vén csont. – elvigyorodok - Átadjam neki, hogy üdvözlöd?
Ha esetleg válaszol, egy darabig csöndben maradok, de aztán nem bírom megállni, hogy ki ne bökjem, ami veszettül foglalkoztat.
- Te most tényleg szakítottál vele? Nem apámmal, hanem, tudod... ŐVELE. Nem is érdekel hogy van? Tudom, hogy egy fikányi nokedlit is többre tartasz nálam, mert „mit ugat bele egy szaros a felnőttek dolgába”, de azért őszinte lehetnél velem. Ha már O. nem az. Azt kamuzza, hogy minden oké, pedig a hülye is látja, hogy semmi sem oké. Legfőképp ő nem oké.
Felsóhajtok. O. talán egy fokkal jobban fest - még lezúzva is -, mint Vé bá, de egy biztos. Ezek ketten rohadtul nem teszik vonzóvá a felnőtt kort.

Úúúú, fater mekkorát fog nézni, ha elmesélem, hogy Ville bával deszkáztam. Ha megkérdezi hol, majd szépítek és azt mondom, a parkban. Nem kockáztatok meg egy újabb elcseszett szobafogságot.
Erre Ville bá fuldokolni kezd, és megáll. Én is fékezek. Kivárom, míg kikrákogja magát. Mi lesz ez? Tüdőrák, vagy csak félre nyelt arra a hívószóra, hogy "Octi"?
Mit tudok, mit tudok... Első sorban hatalmas szemeket mereszteni, amikor meglepődök. De legalább érdeklődik. Asszem ez mindenképp jó jel.
- Hű! Te tényleg ennyire nem vagy képben? Akkor jó rég láthattad O-t. – jegyzem meg, ahogy összerakom a jelenséget. Ha már egy 11 évestől kell informálódni, ott tényleg gáz van.
- Hát… Azért még mindig a falkád tagja, akkor is, ha már nem jártok. Nálunk, ha valakinek baja van, az egész bandának baja van. Mi vigyázunk a mijeinkre. Ha Vespát leszarod, azt még meg is értem. A helyedben még el is ásnám azt a nyomorékot. De Octit? Hallod! A legértelmesebb ember köztetek. Sajnálom is, hogy nem apámmal jött össze. Hogy miért pont te kellettél neki, rejtély. Most meg ott van ez a Jézus Krisztus. Tudod, a csávó, aki tud a vízen járni. Tök kedves meg minden, de úgy zsong Octi körül, hogy az már pffffffff. Tiszta hányinger. Csak ő nem veszi észre, hogy igazából mit akar a fickó. Nekem is volt ilyen nyálas fiú ismerősöm. Úgy udvarlászott mint a trubadúrok, amíg orrba nem vágtam érte. Szóval O. most ennél a "jóóóbarátnál" lakik. - mutatom az idézőjeleket a levegőben az ujjaimmal, és közben a szemeimet is megforgatom. - Ma voltak levenni a gipszet. Jézus gyógytornászt is intézett már. Cöh. Baszki, mekkora kamu a Biblia. – ha Ville bá közben nem akaszt meg a szövegelésben, akkor kábé most hallgatok el.

Amikor Ville bá csodálkozva visszakérdez, megrökönyödöm.
- Tudoood, a béke földi helytartója hosszú hajjal, szakállal, meg a legnagyobb lemezkiadócéggel. Rémlik? – magyarázom, de Vé bá olyan fejeket vág, mint aki nem ezen a bolygón él. - Jah. Nála. – dünnyögöm.
Erre megint az arcába telepít egy szál cigit. Csak pislogok. He??? Most dobtad el az előzőt. Komolyan nem értem a felnőtteket.
Ville bá most valami nagyon alacsony tudatszinten funkcionálhat, mert pont úgy viselkedik, mint akinek összvissz két agysejtje van, és azok is épp veszettül igyekeznek egymásba kapaszkodni.
Gépszerűen megismétli, amit az imént mondtam: „Szóval levették a gipszet.”
Várom, hogy kérdezzen valamit, de semmi nem történik, csak megindul. Én meg azonnal elé vágok és elállom az útját, hogy a szemébe bámuljak.
- Érdekel egyáltalán mi van vele??? – vonom kérdőre összeráncolt szemöldökkel. Igen, jól látja, ha kiszúrja; kezdek mérges lenni. Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen segg?
- Csak mert fordított esetben, Octi biztos, hogy törődne veled! És szerintem nincs az a szar, amiben ő magadra hagyna! – magyarázom ingerülten, de inkább szemrehányón, aztán összeszorítom az ajkaimat, és dühösen fújok egyet. Annyi, de annyi mindent tudnék mondani. A legszívesebben lekiabálnám ennek a gyászhuszárnak a haját! És nem csak azért, mert rá vagyok mérges, hanem mert Octira is az vagyok, amiért elfelejtett. A legjobb barátok voltunk, most meg olyan, mint egy agyhalott.

Úúúúúú! Az öreg beszólt!
És mégis ki lenne itt a „lángelme”? Talán Ő? Mert innen úgy tűnik, hogy inkább a „hülyeség királya” címre hajt.
- Ville bá, most komolyan! Mi ez az ovis szájkarate? Ne legyél már te is ennyire debil. Vespa már ott van hülyének nálatok. Ennél te sokkal jobb vagy! Egyébként meg mi a bánat bajod van??? Miért kerülöd ennyire O-t? Amúgy meg rohadtul nem figyeltél arra amit mondtam. Pont az ellenkezőjéről tépem a számat! Szerinted jól van az, aki úgy elhúz a francba mint a vadludak??? He? – tudom én, hogy csak egy szaros gyereknek tart, és nem néz ki sokat belőlem – apámból még talán, ami persze jó. És ahogy Jézust fikázza, az is elárul egyest mást.
Nagyot fújok. Még mindig Ville bá gülü szemeibe nézek. Metszőn és kitartóan. Esetleg elkeseredést is láthat a tekintetemben. Meg dühöt. Pokoli dühöt. Amit legszívesebben kiadnék magamból itt helyben. Úgy elmondanám, hogy az a geci menedzserük kavart valami szart közvetlenül O. balesete előtt. Láttam a videóbejátszást O. laptopján! Sőőőőt! Volt annyi időm, hogy átmentsem a telómra. Az infó hatalom. Ez a kis intermezzo meg sosem lehet tudni mikor jön majd jól. Persze sosem használnám fel Octi ellen, nem azért mentettem el.
Amúgy rajtakapott, hogy mit nézek, és nagyon megkért, hogy hallgassak az egészről, mert nem akarja, hogy baj legyen belőle. Meg attól is tart, hogy Ville esetleg valami eget verő baromságot csinál. Hogy ezt honnan veszi, a fene tudja. Ha tudná, hogy Ville bá totál zombi. De annyira, hogy elmehetne statisztának a Walking Dead-be... Mindegy. A lényeg, hogy O. titoktartásra kötelezett, és én nem akarok neki gebaszt, sem az ütődött bandájának, az alapjáraton több sebből vérzik, úgyhogy kénytelen vagyok kussolni, akármilyen nehéz is. De csak mert szeretem. Mármint Octit. És puszta szeretetből ki fogom taposni mindenkinek a belét! Ha Ville bá nem vigyáz, eskü, még őt is megfejelem, aztán picsoghat tovább dedósok módjára az éjszakában.
Méghogy nem tudok semmit, bakker...

Azt hittem, hogy Ville bá jól elhajt mindjárt melegebb éghajlatra, mint ahogy általában azok, akik besokallnak tőlem. De ahelyett, hogy elszakadt volna nála a cérna, inkább letette magát a járdára, és nem kis meglepetésemre, meghívót kaptam tőle.
Talán őt is épp annyira frusztrálja a kialakult helyzet, Octi agyamentsége, mint engem. Mert ha nem akarna egyetlen szót sem hallani róla, biztos, hogy vad anyázások közepette haza zavarna.
Először csak bámultam rá, míg felfogtam, hogy ez amolyan békülési szertartásféle. Sanszos, hogy nem is gondolta komolyan, amit az előbb mondott. Vagy legalábbis egy részét nem.
Ő egyébként azon kevesek közé tartozik, akiket tisztelek, talán érzékeli abból, hogy közel sem úgy beszélek vele, mint azzal a büdösköcsög Vespával. Egyébként meg nem halhatok meg úgy, hogy életemben legalább egyszer nem szivattam meg azt a buzigyerek pánkot.
Letámasztom a deszkát a padkára, és ledobom magam Ville bá mellé.
Az aszfaltot bámulom. Egy mukkot sem szólok, gondolkodom mit mondjak, amikor ő megtöri a rövid csendet. A szavaira elkapom a tekintetemet az úttestről, és pont összenézek vele. Elvigyorodom. Először gondolkodom, hogy cigivel együtt hogyan lehet csokit enni, vagy szívni, de aztán már húzom is elő a farmernadrágom zsebemből a béke-Snickerst, hogy az orra elé dugjam. Várom, hogy elvegye.
Közben is elkap a szövegelhetnék, talán nem lepi meg.
- Tudod, lehet, hogy nem tudok semmit a felnőttek naaagy dolgairól, de azt például tudom, hogy Octi nagyon igyekszik visszaszerezni az emlékeit. A doki azt javasolta neki, hogy ha eléggé megerősödött, látogassa meg azokat a helyeket, amiknek van valami nyoma, hogy fontosak lehettek a számára. Hátha az ismerős dolgok segítenek emlékezni. Ebben tényleg van logika. Pölö pár napja elmentünk kirándulni, Octi fel akart menni valami kilátóhoz, meg faházhoz és Jézus felvitt minket oda. Szépek voltak a hegyek, az erdő, a kilátó egy állat hely, húúúú! De a favityilló, amit Octi keresett, már sajna nincs meg. A hülye vandálok felgyújtották, és le van zárva az a terület, amíg az önkormányzat fel nem húz egy másikat. Octi azt mondta, hogy veled járt ott fent. Hát, Ville bá, sok mindent kinézek belőled, de hogy ekkora erdőjáró lennél, azt soha. – Vé bá közben remélhetőleg elvette tőlem a csokit.
Octit sem egészen értem. Azt mondja, hogy beletörődött és elfogadta, hogy Ville bá lelépett, akkor meg minek akarja végigjárni a találkahelyeiket??? Nem mindegy mi volt régen köztük, ha már elvileg nem érdekli? Nem érdekli, hát. A felnőttek oké, hogy a kölykeiknek meg egymásnak is hazudoznak, de saját maguknak is?

Miközben mesélem, hogy mi volt fent a hegyekben Ville bá elfelezi csokit, és az én olvasatomban, aki szereti a csokit, rossz ember nem lehet. Ettől függetlenül szerintem nem ez lesz a kedvence. Látni lehet az arcán, rendesen el van kenődve.
Tudom, hogy nem illik (egyébként magasról letojom az illemet) teli szájjal beszélni, de így is képes vagyok betelepíteni a kaját a fejembe, illetve kommunikálni kajálás közben. Kicsit néha összeragad a két fogsorom a karamellától, de ez engem nem tart vissza.
Ville bá, egyetlen mukk nem sok, annyit nem szól közbe. Ő végül is a legjobb hallgatóság, ha innen nézem.
Aztán mégis megszólal: „Sok mindent nem tudsz rólam...” - mondja ezt olyan depisen, hogy nincs az a nagykereskedelmi mennyiségű csokoládé, ami ezt orvosolná.
- Hát ez igaz. – válaszolom nagy bölcsen a 11 évemmel, és felhúzott térdeimet átkarolom, majd rádöntöm az arcomat, és így figyelem Ville bát.
- De azt tudom, hogy hiába oltogatjátok egymást faterral, nem is vagy gyökér. Pölö engem sem hajtottál el. – magyarázom vigyorogva, majd egy darabig sikerül csöndben maradnom.
Hatalmasat sóhajtok, és nem sokáig bírom ki, hogy ne folytassam. Persze már én is komorabb képet vágok.
- Octi miatt vagy ennyire padlón? – kérdezem. Nekem valahogy ez tűnik nyilvánvalónak. - Mert ha igen, nem csak neked hiányzik ám. – szögezem le. Csakhogy tudja.
Erősen szuggerálom Ville bá arcát, miközben várok valami választ. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy mi a baja, de gondolom nem az én orromra fogja kötni. Arra ott vannak a gyogyós felnőttek.

„Téged is elfelejtett. … Piszokszar egy érzés, mi?”
Így más szájából hallva keményen hangzik az igazság. Kábé ilyen durva érzés lehet egy gyomros, ami jól betalál. Megrökönyödve pillogok Ville bára.
- Az hát. – dünnyögöm majdhogynem sértődötten, miközben önkéntelenül összeráncolom a szemöldökeimet. A szám meg csücsörít. Nem csók kell, francokat. Nálam így néz ki, ha veszettül gondolkodom.
- Én is mérges vagyok. Először Octira voltam az, de az a… – azonnal elharapom a mondatot, ahogy kapcsolok, mert bassza meg, ez olyasvalami, amit nem dumálhatok el. A videó… Azon valamin rohadtul összeveszett a menedzserükkel. Aztán befigyelt a baleset, és mindennek lőttek. A barátságunknak. Valahányszor meglátogatom O-t, olyan, mintha egy ufóval beszélgetnék. Nem az igazi. Szörnyű!!!
Hatalmas levegőt veszek.
- ...az a hülye sofőr is figyelhetett volna jobban. - dünnyögöm befejezve az előbb megkezdett mondatot, mielőtt akaratlanul is kipofázok valamit, és megint beüt a szar, amiből már elég.
Szorít a torkom. Ville bá itt ül mellettem, nem fogom elbőgni magam. Csak azért sem! Egyre erősebben szorítom az ajkaimat. Nem-nem! A nagylányok nem sírnak! Tök ciki lenne.
- Te még mindig előnyben vagy. – mondom talán kicsit duzzogva. - A dokinak végül is igaza volt. Mert amikor megkérdeztük Octitól, hogy eszébe jutott-e valami ott fent, egészen elvörösödött a feje, és olyanokat motyogott, hogy „szekerce” meg „pálesz”. Asszem ilyeneket. Te tudod, hogy ezek mit jelentenek... Azt akarom, hogy rám is emlékezzen! Ha csak egy kicsit is... És nem érdekel meddig kell a fején pörögnöm, addig szekálom, amíg emlékezni nem kezd! Vissza akarom kapni! – jelentem ki istentelenül dühösen, és elkapom Ville báról a tekintetemet. Előre fordulok, hogy az úttestet bámuljam, nehogy lássa a szemem sarkában gyűlő könnyeket. Gyorsan az alkaromba dörzsölöm a szemeimet. El kell tüntetni a nyomokat. Milyen ez már… Egy Vallejo sosem bömbizik.

A következő pillanatban Ville bá egy egészen más arcát villantotta meg. Meg is lepett vele.
Megbökte a vállam, de csak akkor néztem rá, amikor azt mondta, hogy „Itt vagyunk mi egymásnak.”
Egy-két másodpercig csak meredtem rá. Hát ezt fel kell írnom valahova. Sosem hittem volna, hogy valaha efféle furi szituba keveredek Ville bával. Úgy nyomorékolunk itt az út szélén, mint két hülye.
Amikor meglátom az öklét, elvigyorodom, aztán rövid nevetésféle böffen ki belőlem.
Jobbommal megdörzsölöm az orromat, még mielőtt megindulna az, ami meg akar ott bent indulni, miközben szabad kezemet ökölbe zárom, és hozzáütöm Ville báéhoz. A művelet után bólogatni kezdek, mint a műkutya a kocsi hátsó ablakában, hogy "Ühümmm!"
Tudtam én, hogy ő az egyik legjobb fej. De azért nem árt valamit itt tisztázni:
- Nem láttál semmit. Jó? – dünnyögöm szipogósan.

„Ééén bizony semmit. Itt se voltam!”
Ville bára nevetek. Megkönnyebbülten, felszabadultan, és igazán jó kedvűen. Baromi nagy kő esett le a szívemről. Vagy legalábbis már tudom milyen érzésre gondolhatnak a felnőttek, amikor ezzel a szöveggel dobálóznak.
- Jah. Ahogy én sem. – erősítem meg az egyezségünket. Különös, de jó érzés ez a szituáció. Hetek óta Ville bá az, aki megérti mi a bajom és aki végre komolyan vesz. A többiek csak leráznak mindenféle könnyen kimondott mellédumálással, hogy jóóólvan kislány, meglásd, minden rendben lesz. És várják azt a retkes sültcsirkét. Galambot. Mindegy. Senki nem érti miért frusztrál az, ami Octival történt. Nekem ő nagyon fontos. És a jelek szerint Ville bának is az. Nagyon is. Ő tudja miről ugatok és miért vergődök.
Bár tudná, mennyire hálás vagyok neki azért hogy, nem küldött el a pinyóba, nem kezelt le és őszinte volt. Nem játszotta meg magát egy pillanatra sem. Ezt egy magamfajta gyerek piszkosul értékeli. És becsüli is az ilyen felnőttet.
”Ami azt illetiii... eljöhetnél párszor hozzám is.”
Mi tagadás, felcsillan a szemem, rá is meredek Ville bára. Ez most komoly? Mennyire az? Átgondolta Ő ezt?
Aztán folytatja, hogy "mesélhetnél róla, csak tudod... hogy mi van vele.” Ehhe-ehhe… Okosdin hunyorogni kezdek rá. Tudtam én, hogy még érdekli! Amilyen jól ők ketten elvoltak egymással, az nem múlik csak úgy el egy csettintésre. Ezt a jelenséget már alaposan lefigyeltem a felnőtteknél.
Megvakarom a tarkómat. Lenne itt egysmás.
- Háááát tudoood Ville bá, ha nagyon önzőznék, már pedig tudok ám önző lenni, most kapva kapnék a lehetőségen, hogy a besúgód legyek, mert a történelem legkirályabb küldetése lenne, deeeee… – megvonom a vállam, hosszan fenntartom, majd leejtem - ...meglátogathatnád te is. Nem fogja ám leharapni a fejedet érte. Szerintem tuti örülne neked. Egy csomó közös képetek van a neten, meg a laptopja is tele van velük, és volt, hogy rajta kaptam, hogy azokat nézegeti. Szerintem tökre hiányzol neki, még ha nem is mondja. – szín igazat mondok. Ez így van mind.
Van ám itt gógyi! Ha elvállalom az informátor szerepét, az kényelmes Ville bának, és így sosem fogja meglátogatni Octit. Csak megfosztanám attól, hogy Ville bá esetleg tiszteletét tegye nála. Vagy hátba vágja egy SMS-sel.
Minden esetre üvölt rólam, mennyire felvillanyozott azzal, hogy azt mondta, látogassam meg. Random is beugorhatok, ehhez nem kell spéci, szupertitkos infónak lapulnia a zsebemben. Majd viszek Snickerst.
- Egyébként ezt már nem vonhatod vissza. – incselkedem - Suli után... – vagy helyett - ...néha majd beugrok hozzád. Azt ha mákom van, ott lesz az a sügér Vespa is. – kicsit elkalandoztam, de most olyan jó a kedvem!
Véééégre! Ville bá kihasználja, hogy itt van az orra előtt a legmegbízhatóbb információs központ, és kérdez. Azért csak-csak böki a csőrét Jézus.
- Ahham! – bólogatok igenlően, miközben Ville bá hatalmas szemeibe nézek - Nagyon odateszi magát a srác. De nyugi... – ekkor vállon paskolom - Octi nem ribanckodik. – asszem ma este, akárhonnan nézem, mégis megkezdtem informátori pályafutásomat.

„Szóval azt mondod Vespa az akire ácsingózol?”
Döbbenten bámulok őfelségére. HE??? A városi tücskök is vadul beleciripelnek a háttérbe, mire hitetlenkedve felkiáltok. Egyáltalán nem dühösen, csak meglepetten.
- Hát én menten eldobom az agyamat tőled Ville bá! Az egészből ezt hallottad meg??? Baaaah!!! - Hatalmas sóhajtok. De akkorát, hogy ültő helyemben is ki kell hozzá egyenesítenem a hátamat, aztán visszagörnyedek az előbbi pozitúrámba.
Nah, jó... Octi rohadt kényes téma, már vágom.
Pedig már azt hittem, hogy egy kicsit sikerült ráállítanom Octira. Vé bá kemény dió.
És még ki is nevet. De nem bánom. Inkább gúnyolódjon csak, mint mondjuk hogy eret vágjon bánatában itt mellettem.
- Jah. Odavagyok érte meg vissza. Talán nem látszik? Összehozhatnál vele egy „véééletlen” randit. – vigyorgom gonoszan. MERTMEGAKAROMFINGATNIAZTAGYÖKERET!!! - Cserébe leszek a besúgód... Meg merjem kérdezni, hogy kéred e a telcsi számomat? Hm? – nézek Ville bára nagy kérdőjel fejjel, hogy na most akkor mi legyen? - Telón bármikor elérhetsz, ha olyanod van. Mit gondolsz? Nem mellesleg én már tudom ám a számod. – fűzöm hozzá mint egy mellékesen, rafinált félvigyorral a szám szögletében. - Szóval láthatod, nem élek vissza dolgokkal. - fürkészem nagy komolysággal az arcát. Egyszer sem zaklattam, mióta kicsórtam Octi telójából a számát.

A tenyerem Ville bá felém tartott tenyerében csattan. Nekem minden pénzt megér, hogy újra találkozhassam azzal a lekvároskenyérarcú Vespával.
Az infómegosztás miatt meg nincs, és nem is lesz bűntudatom, mert amit Octiról tudok, azt csakis kizárólag Ville bával osztom meg, senki mással, elvégre csak rátartozik, ő az egyedüli érintett a témában. Nem mellesleg szeretem és tisztelem Octit, eszembe sem jutna ország-világ előtt kiteregetni a dolgait. Itt nem ez a cél, hanem Ville báááá… hogyismondjam… Megpuhítása?
Ő ekkor előkapja a mobilját és elém tolja. Meg is lep a művelettel, mert azt hittem, majd vadul tiltakozik.
Elveszem tőle a készüléket, és az ujjaim máris fénysebességgel zongoráznak a kijelzőn. Bepötyögöm a számom, és mivel nem ma kezdtem a szarságaimat, először megcsörgetem magam. Zizeg is a farzsebemben a telóm. Biztos, ami biztos. ("A szomszéd gyerek" néven van elmentve nálam Ville bá, nemár apám egyszer belemásszon a dolgaim közé, és meglássa, amit nem kell.)
Csak ezután mentem el a számom a nevemmel. Simán annyit írok a telefonkönyvbe, hogy Ravin. Nem gondolkodok bece- meg álneveken. Ville bá majd átírja magának, ha akarja.
- Parancsolj. – adom vissza a készüléket. - Bármikor rám írhatsz, ha megint jólesne az útszéli csövezés, meg egy kis dumcsi random faszságokról. – magyarázom a szemeibe, aztán kinyújtom a lábaimat, mert már piszkosul elzsibbadtak.
- Asszem ideje mennem. Még fater előtt haza kell érnem, különben megint rámszabadít valami szerencsétlen gyerekfelügyelőt. – magyarázom, és felkászálódom a járda széléről. A bébisintérek még a szobafogságnál is rosszabbak. A legutóbb valami koreai asszony volt, az angolja nem volt valami fényes, hanem a lakás! Állandóan takarított.  Nagyon ritkán értettem, hogy mit magyaráz. "Kicilány ném énni szobábán mert összekénni kánápé." Banyeg...