- Meleg
- Művelt
- Kedves
- Békés természetű
- Kellemes beszélgetőpartner
- Odafigyel másokra
- Szereti a természetet és az állatokat
- Rendszeresen fut és túrázik

Én nem meleggé váltam,
hanem annak születtem.

Ha az ember már 12 évesen úgy megy haza az iskolából, hogy az út közepén sétálva hangosan kimondja, „meleg vagyok”, akkor az nem véletlen. Arra már nem emlékszem gyerekfejjel honnan tudtam, hogy ez pontosan mit is jelent, de 100%-ig biztos voltam benne. A tudat megijesztett, és olyan „fiús” dolgokat igyekeztem tenni, amikről nemcsak az osztályom, de az egész környék, ahol laktam, tudomást szerzett. Mert én voltam a „jó fiú”, akiről ezt nem gondolták volna, és emiatt legalább hetekig-hónapokig nem csúfoltak. Ha kellett, megvadultam, ha kellett, csúnyán viselkedtem. Nem volt olyan pillanat, amikor ne aggódtam volna azon, hogy „ez most elég fiús volt-e?” Ez volt az én keresztem, amit már ilyen fiatalon cipeltem. Nem kértem, nem vágytam rá, nem akartam de elfogadtam, hogy együtt kell élnem vele. Mert nem volt más választásom.
Aztán jöttek az átkozott hormonok, a plátói szerelmek és a lázadó kamaszkor. Az elnyomott szexualitás kora, az átbőgött éjszakák és a depresszív nappalok. Megtenni ugyan soha nem tettem meg, de az öngyilkosság gondolata olykor felmerült bennem. A gimi alatt kevertem pár botrányt, amiken most már csak nevetek, ám akkoriban lázadó tinédzserként jól esett a tűzzel játszani. Ettől függetlenül igyekeztem megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Aztán jött az egyetem, és alig vártam, hogy New Yorkba költözhessek a szülői házból.

Időbe telt, mire erőt gyűjtöttem arra, hogy színt valljak a szüleim előtt. Egy szombati vacsora alkalmával döntöttem úgy, hogy elérkezett a megfelelő pillanat. Ilyen valójában sosincs… Erre biztosan nincs.
A beszélgetést én irányítottam, ügyesen tereltem a témát, remegő kezekkel és összeszorult gyomorral készültem arra, hogy végre kimondjam: Meleg vagyok. Némi rutinnal már rendelkeztem, a barátaimnak pár héttel korábban mondtam el. Jeleztem, hogy valamit bejelentenék, mire ők elemi természetességgel közölték: „Tudjuk, hogy meleg vagy. Na és?” Magam sem hittem, hogy ez ilyen egyszerűen ment. Meglepett, hogy milyen megértőek. Bárcsak lett volna bátorságom előbb lejátszani ezt!

A húgomnak, Lucy-nak éppen egy új ismeretségről meséltem, mire ő természetes reakcióként megkérdezte, hogy milyen a csaj? Nagy levegőt vettem, és – soha annyira bátran, mint abban a pillanatban – remegő hangon azt mondtam: „Nem csaj.” Figyeltem, hogyan torzul el az arca, de meglepő módon rezzenéstelen maradt. Halálos nyugalommal nézett rám, és csak annyit kérdezett: „Hanem?” Ott ültem megrökönyödve, minden szarra felkészültem, de erre valahogy nem számítottam. Ennyire hülye lenne?
– Hát pasi, baszki. – csúszott ki a számon, és tényleg nem hittem el ezt az egészet.
– Jól van! – ennyi, majd annyit fűzött a témához, hogy szerinte anyuéknak egyelőre ne áruljam el. Adott még pár intő tanácsot, hogy vigyázzak magamra és védekezzek, majd megköszönte a kávét, amire meghívtam, és elment.

Anyuékkal pár héttel később közöltem a hírt. Nem volt előre eltervezve, de a körülmények úgy alakultak, hogy spontánnak kellett lennem. Ők a legutóbbi nyaralásukról áradoztak, én meg egy szakítást próbáltam kiheverni épp. Mondtam is nekik, hogy ne haragudjanak, de képtelen vagyok velük vigadni, hiszen a szívem darabokban hever. Anyu jó anya lévén vigasztalni próbált, és csak annyit mondott: „Ne is foglalkozz vele, jön majd másik lány.” Itt volt egy kis hatásszünet, alig észrevehető, majd csendben hozzátette: „Vagy srác?”
Elakadt a lélegzetem, és gondolkodás nélkül rávágtam: „Srác.” Majd menekülve a helyzetből csak annyit mondtam, hogy a hugi már tudja. Apám először csak hallgatott, majd őrjöngeni kezdett, hogy mégis mi a fenéről beszélek? Egy darabig csak hallgattam a dühös óbégatását, aztán felálltam az asztaltól, és magukra hagytam őket egy olyan helyzettel, amitől titkon minden szülő retteg.
Soha nem beszéltünk arról, hogy milyen volt nekik az a pár perc, soha nem emlegettük azóta sem, hogy mennyire volt fájdalmas nekik az az este. Én végre megkönnyebbültem.
Azóta sok év eltelt. És – bár ők nem fogadták el teljesen – a viszonyunk azért rendben. Voltak kínos percek, amikor anyám konkrétan megkérdezte, hogy „a fütykös melyik végén vagyok”, volt, hogy én sokkoltam őket azzal, hogy a legújabb páromról áradoztam a telefonban. Tudtam, hogy iszonyú nehéz nekik, és ehhez sok idő kell. Tudtam, hogy rengeteg kérdés kavarog a fejükben, és azt is, hogy nagyon féltenek. Bár felvilágosult szülőknek tartották magukat, ez azért még őket is padlóra küldte. Engem közben biztosítottak arról, hogy ez semmin sem változtat, és pont úgy szeretnek, mint előtte. Én pedig nyugtattam őket, hogy semmiről sem tehetnek.
Persze bíztak benne, hogy csak múló hóbort, hogy csak egy újabb meghökkentő merénylet. Reménykedtek, hogy az egész csak egy rossz tréfa, amit a nagyvárosi élet váltott ki belőlem.
Az ösztöneimre hallgatva próbáltam megnyugtatni őket. Megígértem, hogy nem fogok tangában parádézni zászlókat lengetve, hogy nem követelek jogokat mikrofonnal a kezemben, hogy monogám típus vagyok, mindig védekezem, és mindent megteszek azért, hogy olyan emberré váljak, akire nagyon, de nagyon büszkék lehetnek.


◆ Kinek, hol és miért van rá szüksége?

Allen Payne esetleges jövőbeli párja New Yorkban.

◆ Később lehet belőle JK?

Ha Allen Payne usere úgy dönt.