Egy bólintás kíséretében irányba indulva ruganyos léptekkel közelítettem meg a kiszemelt helyet, aztán le is "dobtam" magam oda, az asztal melletti rövid padra, és ahogy szemben helyet foglalt az idegen is, a pizza már csúszott is ki a zacskóból, aztán a doboz tetejét felemelve úgy mosolyogtam rá az olasz tésztára, a feltétre. Ritkán engedtem a csábításnak. A csokoládénak, a gyorséttermek kínálatának, de olykor kellett bűnözni.
Csak egyetlen harapást engedtem meg magamnak, amikor Vincent telefonja megszólalt, de nem zavartatva magam, na meg az előző szavainak engedve tééééényleg irtó éhes voltam. Mondjuk úgy, hogy a mai nap nem igazán volt időm arra sem, hogy eleget igyak, az étkezések pedig olykor ki is maradtak. Nem igazán éreztem ennek szükségét, sokkal inkább voltam frusztrált kávé nélkül a mindennapokban, mintsem étel nélkül. A kávé egyébként is étvágycsökkentő hatással bírt.
A következő falatnál ért utol a szemben ülő idegen újabb felvetése, mire pizzával a számban nem tudtam mást tenni, mint lenyelni azt előbb, aztán egy kósza mosoly kíséretében lehajtottam a doboz tetejét. Aztán a doboz visszakerült a zacskóba. Értékeltem a segítségét, a felajánlást, de...
- Nagyjából negyed órányi sétára lakom innen. Azt talán még kibírom.. - néztem a szemeibe, mert... nem tartottam volna helyesnek, hogy csak úgy beüljek mellé. Na igen, mert a számom megadása annyival jobb ötlet volt. De telefont még mindig könnyebben váltok - vagy legalábbis SIM kártyát, mint lakhelyet. Eszem ágában sem volt elköltözni még, és ha egy hamis címet mondtam volna be, ahonnan ugyanúgy sétálni kellett volna, teljesen feleslegesen fogadtam volna el az autóval cipeltetést.
Felálltam a padról, lehúztam az asztalról a zacskót is, benne a vacsorámmal, aztán.. egy mosoly kíséretében valami eszembe jutott, de.. mégsem kérdeztem meg..
- Feltételezem dolgoznia kell, úgyhogy.. problémamentes éjszakát kívánok.. és akkor ahogy mondtam, három napon belül érkezem.. délelőtt tíz és délután négy között - a mosolyom kitartott, és ha engedett, vagy neki sietősebb dolga akadt, akkor elindultam egy köszönés kíséretében. Hazafelé.. Bíztam abban, hogy nem fog kitérőt tenni.

A lány.. azonnal visszavonulót fúj, már az evésből, én meg nem gondoltam rögtön, de... Nembaj.. megesik.

- Pediiig.. szívesen előhívtam volna a sofőrömet, és egy percig se azért hogy villogjak magának, deee.. Nem baj. Majd máskor. - mosolygok rá, és csak miután felállt, magam is belekapaszkodom a táskába és megteszem mögötte.

Elindulnék, szinte közvetlenül mögötte, de aztán hirtelen hátrafordul(??). Kis híján beléütközök.

- Bocsánat. - lépek egyet hátra tisztességgel és elmosolyodok.

- Köszönöm.. hasonlóakat. - pedig nem vitatott tény, hogy a nőt inkább az ágy várja odahaza, mint bármilyen messzezsongó kóceráj.
Elindul, de én tovább nézem.

- És várni fogom! - ezt már csak utána kiáltom, a levegőbe is intve, és mindvégig csak figyelem amíg el nem tűnik a látómezőből.


- Steven.. a Maggie Ave és a Mustang street sarkán vegyél fel! - aztán kinyomom a telefont.

Nem telik sok időbe. Valahol itt körözött a környéken, arra várt, mikor megyek vissza a klubba.
A kocsi befut, én meg beszállok.
Odabenn kellemes zene szól, a szokásos, és alig résnyire húzva az ablak, még utoljára kitekintek az előbbi helyre.
Elmosolyodom.
Látni akarom ahogy rommá veri ezt a két sszörnyeteget...
Aztán intek Steve-nek hogy mehetünk.

Bevallom, életemben nem voltam még kvázi állásinterjún. Mert ugyan egy szerelőműhelynél mégis mit várhatnak el? Ott nyakig kell turkálni az olajban, nem mellesleg a gyakorlatban lehet ott látni, ki és mennyire megfelelő kvalitásokkal rendelkezhetett.
Már a harmadik cipőmet próbáltam fel.. Első körben egy lapostalpú bakancsot, aztán egy balerina cipőt, végül inkább a tűsarkú feketénél maradtam, úgy gondolva, hogy egy fekete, szinte testhezálló ujjatlan jumpsuit a maga nadrágos megoldású aljával tökéletes volt. És leginkább kényelmes. A ruhákat, szoknyákat egy másik alkalomra tartogattam. A tűzpiros blézert azért még leakasztottam a vállfájáról, és ahogy megnéztem magam a tükörben.. egyszerre volt idegen és mégsem. Anyuék biztosan büszkék lettek volna rám, hogy egy napot kihagytam a munkából, és sikerült normálisan is felöltöznöm. Szülők... forgattam meg a szemeimet, de aztán már markoltam is fel a kocsikulcsot, a lakást bezárva magam mögött már szálltam is be a Chevy Colorado-ba.
A GPS nem volt nagy segítség. Maximum csak annyira, hogy megtudjam, merre vannak az esetleges útlezárások, mérések, vagy éppen hol irányították el a forgalmat az adott útszakaszról. Felsóhajtottam a hatodik pirosnál, ujjaim doboltak a kormánykeréken a rádióból szóló zene ritmusára. Igazság szerint az elmúlt két napban még csak gondolkodni sem tudtam az idegen ajánlatán, de három napot kértem. A mai reggeli kávé után nem volt mit tennem. Tizenegyre terveztem az érkezésem. Étkezés sem szólt közbe normál esetben, és különben is még át kellett öltöznöm. Várt rám Rocky a műhelyben.. Sóhajtottam fel haloványan, amikor balról a robusztus épület mellett minden szomszédos építmény eltörpült. Egészen halkan köszörültem meg a torkomat, hogy aztán tökéletes pontossággal beparkoljak a majdnem üres parkoló felfestett csíkjai közé.
Pillanatokkal később már kint is voltam a kocsiból, bezártam magam mögött egy csippanással, a kulcsot elsüllyesztettem a táskámba, biztos helyre, hogy szembenézzek a szórakozóhellyel. Gondolkodás nélkül indultam meg, minden egyes lépésnél hangosan koppanó tűsarkakkal a betonon, ami nem zavart. Nem a figyelemfelkeltés miatt csusszantam bele, hanem azért, mert így éreztem illőnek. És most végre egy porszem, sem pedig egy vércsepp sem szennyezte be a testem. Tettem róla, a reggeli kávé előtt húsz percig a zuhany alatt álltam.
Oldalt némi mozgolódás volt, a főbejárattól jobbra, ezért arra indultam meg, mert szemben sem volt csak úgy besétálni az oroszlán barlangjába. Egy nálam jóval nagyobb darab férfi a cipőkopogásra felém nézett, nekem pedig nem volt más dolgom, mint hogy teljesen és tökéletesen ártatlanul, nem a turisták mosolyával, hanem érdeklődve néztem az említett felé.
- Helló! Vincent Morris Belvedere elméletileg vár.. Bár időpontom nincs - nyújtottam az idegen felé a kezemet, hogy amennyiben elfogadta a kézfogásom, folytassam.
- Grace Reed a nevem. Merre találom..?! - éééés nagyon reméltem, hogy nem holmi ledér lánynak néztek. És azt meg még inkább, hogy nem így fognak bejelenteni a férfinek.

// Ha szeretnéd, tovább írom az njk férfit, ha nem Beavis vagy Butthead... //

- Hé, Vins, hova rakjam a brandyket?

- A többi mellé... - dünnyögöm, egy percig se nézve fel az orrom előtti firkálmányból elterítve a pulton.

- De ott már nincs hely!- torpan meg, érzem hogy félig előttem, de ami a kézenfekvő hogy rendesen bezavarva a személyes terembe.

- Az isten verjen meg, akkor találj neki helyet!! Mi vagyok én, varázsló? Oldd.. MEG!! - nyomatékosítom a tényeket, ezúttal már hátrahagyva a nagyon is lekötő betűrengeteget, de alig csak arra a néhány rövid pillanatra.

A fickó szemei megfordulnak.. nem látom csak érzem, azt viszont tudom, hogy fogja magát és azzal a láda whiskyvel megfordul.
Vagggy... brandy..

- Az isten verje meg Nydának is pont ma kellett lelépnie.. - csak az orrom alatt mormogom, de nem szándékozok túl nagy figyelmet szentelni neki. Mintahogy a tovább száguldozó újabb ládáknak.
Csak egy.. nap, és mégis kifordul magából ez a hely.
Az isten verje meg...


- Vins, valami tyúk azt mondja hozzád jött. - hosszú néma percek után kapom fel újra a fejemet. Pont szemközt nézek az ismeretlennel, azzal az ismeretlennel, akit Nyda alig néhány napja vett fel, mégis azt hiszi címeres cimborák vagyunk.
Nemfintorodik el az arcom.

- Miféle tyúk? - a toll még ott fityeg a kezemben, előttem a pult, mögöttem a fél.. italrészleg, én meg csak azt a húgyagyút bámulom.

- Nemtudom.. valami tyúk.. - rántja meg a vállát nemtörődően - Valami Grace... - kutat. Valószínű a fejében, de én sokkal inkább hinném valami mély, és nem létező sötétségnek, amit az anyja a feje helyén kinyomott.

- Reed? - kérdezem égnek emelt szemöldökkel.

- Valami olyasmi. - bólint. Akkorát, hogy kis híján leesik a feje, énmeg...
Elgondolkozom...

- Hm. Először is menj ki, és küldd be. - nyomatékosítom, a szemeibe. - Aztán menj és keresd meg Dianát, hogy adja oda a pénzedet és többé meg ne lássalak a közelünkben! - tartom a szemem az övéiben.

- Dehát.. hát.. - hápog. Ezért nem szeretem felvenni az ilyen félkegyelműeket, még ha Nyda szerint.. "jó.. munkaerő..." is, és sosem kérdez, az idiótákkal mindig csak a baj van.

- Na takarodj! - és vágom hozzá a tollamat.
Egyelőre csak a tollamat.
De ha nem tágít...



//az elő és utótörténések a Tieid! //

- Ja! Ja... ja... - és ezzel ki is fordult előlem, a kezem pedig ott maradt a levegőben, és egészen addig figyeltem a robosztus hátat, ameddig az el nem tűnt az épület nyitott ajtaján át. Mintha elnyelte volna a sötétség, és ahelyett, hogy utána mentem volna, mint egy hűséges kis pincsi, megfordultam a tengelyem körül, a cipő magas sarkait kihasználva, csak úgy feltérképezve a helyet. Azt a hatalmas teret, ahol ezernyi autó is hömpölyöghetett egy-egy szombat estén lüktető, buja ritmust ontva magukból.
A figyelmem nem kerülte el az a pár kamera, amelyek a magasból figyelték a terepet, és nem, nem akartam semmi rosszat, csupán megszokás volt. A műhelyben is működtetett a tulaj jó néhány valósat és álkamerát is. Mióta ott dolgoztam, sosem kellett egy kifosztott műhelybe mennem, de persze arról a két roti is tett.
Percekkel és sok nézelődéssel később megjelent ugyanaz a férfi, aki korábban is, csak most sokkal de sokkal barátságtalanabb arckifejezést öltött fel magára, mintha egy bohóc volna. Egyik pillanatban még csak idegenként viselkedik, aztán pedig mintha ő lenne a megtestesült gonoszság sorozatgyilkos képébe bujtatva. Természetesen ennyire nem volt kirívó a változás, de az emberek, ha mogorvák, egy pillanat alatt változnak át csendes gyilkossá.
- Vár magára - morrantott csak ennyit oda, hogy aztán egy jókora köpetet kiejtsen a száján, ami szinte tócsaként toccsant szét az aszfalton. A következő pillanatban már a cigarettát pakolta a szájába, nekem pedig csak egy sóhajra futotta.
Sosem értettem meg azokat, akik mérgezték a tüdejüket ott és úgy, ahol csak kedvük tartotta. Ben a harmadik általam eltörött cigi után megszokta, hogy inkább a közelembe sem jön. Egyrészt, mert nem szerettem, másrészt pedig az az eszement végig sem gondolta, hogy gyúlékony környezetben igyekezett tűznyelőt játszani. Mindvégig abban a hitben voltam, hogy az ő életét mentem meg, de.. nem így volt. Magam miatt sem.
Már ott sem voltam, és ahogy elsuhant mellettem a következő dolgozó, úgy döntöttem, hogy vele szerencsét próbálok, de csak annyira, hogy őt követtem lassan, alig feltűnésmentes koppanásokkal léptem le a teremben tátongó távolságot, hogy a bárpult porszemmentes felületén megcsillanó fényárra mosolyoghassak. Isten tudja, mikor jártam utoljára ilyen és ehhez hasonló helyen. A szombati sörözések, autókon és azok ülésén üldögélések mellett ehhez nem volt már kedvem. Egyetlen egy mély lélegzetet vettem, magamba szívva a helyiség szórakozó embermentes levegőjét.
- Gondterheltnek tűnik. Jöjjek esetleg vissza egy másik alkalommal? - kérdeztem egyből, mindenféle köszönést nélkülözve, de aztán... tisztelet. Hova is tettem a modorom? - Üdv, Vincent - mosolyogtam rá, ha felém nézett, mert hogy nekem muszáj volt őt néznem. Azt a hatalmas alakot, a profilját.. az arcát, a szemeit. Más volt.. így nem a lámpák és a gyér fény által megvilágítva.
S habár lepakoltam a táskámat az egyik üres székre, a pántját nem engedve el figyeltem a férfit, hogyha valóban fontosabb dologgal kellett farkasszemet néznie, abban ne akadályozzam a továbbiakban.

Újra a papírokba meredve keresem a végét... Vagy az elejét, a franc se tudja, csak jó lenne már megtalálni valami támpontot, de eddig... A továbbra is a padlón fekvő golyóstoll visszaorzása is túúl nagy nehézséget jelent. Legalábbis most úgyérzem. Aztán viszont azt, hogy valami új, valami idegen sejlik fel az alig a szemem sarkából bejátszó távoli képbe.
És beletelik pár rövid pillanatba amire végre kapcsolok.

"Gondterheltnek tűnik. Jöjjek esetleg vissza egy másik alkalommal? "

A hang, kellemes zeneként kapcsolódik be a méretes káosz kellős közepébe, mégis sikerül egy pillanat alatt kirántania.
Irányba figyelek.

- Jaj, dehogy! - zsigerből válaszolok - Eszébe se jusson, ez a kisss... kavarodás.. majd elrendezi önmagát.. - hazudom. Biztos hogy hazudom, de ezúttal nem érdekelnek ilyen.. kicsinyességek, hátrahagyva a több mint ezernyi krikszkrakszot tartalmazó iratot, egyszerűen visszakerülöm a pultot.

- Már azt hittem elfeledkezett rólam. - mosolygom, alig szembe tőle, és egy percig se tüzetesen, sokkal inkább csak futólag vetítem végig a szemem az alakján. Így bizony egészen másképpen fest.

- Kér egy italt?? - csak mert hova lenne a vendégszeretet.
És ha igen, mielőtt rátérünk a részletekre kiszolgálom az újdonsült, egész csodásnak tűnő vendégemet.

Csak mert mindenkinek kell egy hobbi...

Egy egészen hossz pillanatig még őt figyeltem, aztán.. talán bólintottam is a káosz rendezésére. Nem mintha egyáltalán közöm lett volna, és jelenleg azt sem tudtam, hogy milyen össze-összevisszaságról beszélt, minekután életemben soha közöm sem volt a szórakoztatóiparhoz vagy éppen a vendéglátáshoz. Ezért is engem ez az egész csak egy nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett.
A következő szavaira egy szórakozott mosoly jelent meg az arcomon, nem is őt figyelve, hanem a mögötte katonás rendben felsorakozó italok üvegeit, azok címkéit, és.. nos, igen, muszáj voltam az üvegek formáin is elidőzni. Jobb volt.
- Nem akartam túl elveszett nőnek tűnni, hogy azonnal Ön elé vetem magam - maradtam meg az igazmondásnál. Nem igen szerettem kertelni, mert azzal csak az időt húztam volna. Minden esetben. - Három napot kértem, a másodikon itt vagyok - mosolyodtam el végül könnyedén, minden szemrehányás nélkül, kikerülve azt, hogy még csak meg se említsem neki, vajon hány nő feledkezhetne meg róla?! Pont akkora volt, mint egy izmos hegy, amit egyrészt nehéz lenne elfelejteni, másrészt.. volt egy ígéret a részemről, és számomra azok fontosak voltak.
- Egy mentes vizet elfogadnék, köszönöm - bólintottam is a szavaimat követően, és ha már kiszolgált vendéggé válok, felcsusszantam a táskám melletti üres székre, ujjaimmal csak úgy hozzávetőlegesen simítva végig a pult egyenes fényességén, pótcselekvésként.
- Tudja, csodálom önöket, hogy nem vesznek el itt. Már a parkoló is akkora, hogy három focimeccset simán le tudnának játszani egymás mellett - oké, most talán egy kicsit túloztam. Mindezt elismerésként jegyeztem csak meg, és ha ő is volt a tulaj, nem tudhattam, milyen munkafolyamatba mennyire vett részt korábban, avagy most. Mindenkinek megvolt a feladata. A hierarchia, ami a sok emberes üzleteknél nagyon is fontos volt. Saccperkábéra viszont tényleg gigantikusak voltak a hely méretei. Reméltem, hogy nem terveztek ide Minotaurus-labirintust, mert akkor a nőket már megérkezésükkor féltve kellene kísérgetni. Hogy őszinték legyünk, olykor ténylegesen is igazak voltak a szőkenős viccek. Az ostoba nős poénok.
Mindezt nem magamra értve...

- Nosss... - mélázom el. De nemis inkább a szavain mint azon hogy megválogassam a reakciómat.

- Pedig megpróbálták már páran. - nemsikerült.
De hamar túllépve az előbbi kisss.. nevezzük bakinak, sokkal inkább a rendelésre koncentrálok, és térülve-fordulva.. Csak egyszer rúgva bele - de jó keményen - az épp a lábam elé akadó láda whiskysüvegbe, egy következő fordulóval a pult alá nyúlok.

- Hideget.. nemhideget... - még előredőlve kérdezem, és ha választ kapok, nem érdemel az egész több szöveget, máris kerül elő a kért üveg. Nyílik.. és mellette csúszik fel a pohár.
Teletöltöm.
Ebben legalább jó vagyok.

Már félúton tele a pohár - már félig - mikor újra a hangját hallom.
A nőre figyelek.

- Tudja mondtam is már Nydának, hogy nem ártana mindenkibe egy nyomkövető.. - töltök, aztán megint figyelek. A szemeibe. - Nyda az üzletvezetőm... - mosolygok. Majd az utolsó csepp is. - Tudja hogy van ez.. az elhúzódó cigarettaszünetek.. Na meg mert soha senki nincs akkor és ott, ahol lennie kell! - fordulok, és a hátam mögötti - valamelyik - ládába ejtem a kiürült üveget.

- Szóljon ha kér még.. Bőven akad.. - és két kézzel megtámaszkodom. A pult előttem fekvő két oldalán... Szélén... valami olyasmi.

#másodiknekifutásra

A hangos zajra csak felnéztem a férfire, de profiként egyetlen arcizma sem rándult, pedig biztos voltam abban, hogy csak úgy nem koccannak össze odalenn a dolgok.. Csak nem volt arrafelé valamiféle állat, ugye?
A kérdésére megmaradtam a nem hideg víznél, mert a hideg olykor túl hideg is volt, és nem szándékoztam jegesíteni sem a légcsövemet, sem pedig a belső szerveimet hibernálni. Már csak a gondolatra is egy félig-meddig elhúzott szájjal reagáltam magamban, de aztán inkább a kérdés, a helyiség hatalmas méretei foglalták le a gondolataimat, és ahogy Vincent megszólalt, továbbra is őt figyeltem. Na jó, ez így túlságosan is erős lett volna. Inkább csak elnéztem. Odafigyeltem arra, amit mondott, és egy kéretlen-kelletlen bólintással reagáltam csak le.
Harvey pont ugyanilyen volt. Ha kellett, ha nem, ő kóricált, mint egy eltévedt csiga-zombi, a maga gyermeki kíváncsiságával. Minden percben oda kellett rá figyelni, mielőtt még levágta volna az ujját. Vagy beverte volna a fejét. Esetleg beszorult volna egy hajszála valahova. Olyan kis esetlen volt.. Vajon hasonlítottak egymásra más és más munkakörben az újoncok? Vajon ugyanannyi gond volt velük mindenhol?
- Aki számít, az úgyis ott van, ahol kell lennie - mosolyodtam el, de nem kerülte el a figyelmem az, hogy egy nő volt a partnere. Sok mindent elmondott az, hogy egy nőt ilyen magas pozícióba engedett, de a részemről.. az ítélkezés nagyon is távol állt. Biztos voltam abban, hogy megérdemelten voltak ott, abban a beosztásban, aminek a feladatkörét ellátták. Elmosolyodtam, ahogy a következőt meghallottam, és a pultot támasztó férfi szemeibe néztem csak egy pillanatra, a pohárért nyúlva pedig két nagy kortynyi vizet kortyoltam.
- Igazság szerint.. kiszáradni nem fogok. De ha az Önnek is megfelelne, akkor inkább információkat kérnék.. Ha abból is akad - mosolyodtam el, miközben a poharat visszapakoltam a pultra, ám nem siettettem. Nem az volt a szándékom. Talán magamat szerettem volna meggyőzni, hogy egy kvázi ölembe pottyant lehetőséget egy ismeretlentől elfogadjak. Igazság szerint még nem döntöttem. Nagyon nem. Ehhez kellettek információk, hogy tudjam, mit is akarok.. egy új esélyt? Talán. Talán nem.

Álomvilág... Pont ez jutott róla eszembe, és pont EZÉRT.. Nyda az aki a helyi hajcihőkkel foglalkozik, az én világom inkább az üzlet. Ott tényleg mindenki ott van ahol kell, ha meg nincs... Nos... általában akkor van hogy fejek hullnak a porba.
De most nemezek az elvek számítanak.

- Hogyne.. persze.. - kapok észbe, hirtelen tapsolva és dörzsölve össze a kezeimet, ahogy fellököm magam. Elvégre ezért is vagyunk itt.

- Rendelkezzen velem. Mit kíván elsőnek?? Megnézni a két.. -használom megint inkább a valamivel tapintatosabb szót - fenegyereket, vagy bármi más kívánság mielőtt iderendelem őket!?? - tág szemekkel kérdezem, mintegy.. kérdőn, mivel Heinz valahol még mindig az iroda körül rostokol, ami alapvetően a helye, Günter viszont mikor legutóbb láttam annak az új kis.. rózsaszínhajú pincérnőnek csapta a szelet, amiért nemhibáztatom. Szabadidőben.. nem bánom ha élvezkedik. Amíg egyetlen szavamra ugrik ha kell.

Visszapakoltam a poharat a pultra magam elé.
Megköszörültem a torkomat csak egészen halkan.
- Nos, ha nem túl nagy kérés, akkor szeretném látni őket - mosolyodtam el végül, és ha bármiféle beleegyező reakciót kaptam, már csúsztam is le a bárszékről, magam után hagyva a másikon a táskámat, és csak lassan köröztem a fejemmel, apró, halk roppanásokkal kísérve. Mindig szerettem nyújtani az izmaimat, és bemelegíteni, mert az fontos volt, hogy ne szerezzek sérüléseket.
Most viszont.. csak a feszültség kúszott fel egészen a tarkómig, amit muszáj voltam valahogy kiengedni.. elengedni.
Ám.. hirtelen nyaltam meg a kiszáradó alsó ajkamat.
- Mondja.. most.. csak találkozom velük, igaz? Vagy.. szeretne mást? - nem, igazság szerint nem akartam ebben a ruhában egyből nekikezdeni a srácok és a magam edzésének is.
- Vagyis.. elmehetek velük hármasban egy privátabb helyre beszélgetni, ha gondolja.. hogy folytatni tudja a munkáját - mosolyogtam rá a pult mögött állóra, miközben lecsúsztattam a csupasszá váló vállaimról a piros blézert. Melegem volt, és mindig is inkább egy kicsit jobb volt fázni. Mondjuk.. Vegas-ban ez utóbbi szinte mission impossible volt, de sosem lehetett tudni. Összehajtva figyelve, óvatosan az anyagot a táskámra pakoltam a blézert, eltakarva vele a táskám. Önkéntelen cselekvés volt, nem azért, mert féltettem volna a tulajdonomat.. A kulcsok nélkül is be tudtam volna indítani az autót. Ahogy a feltörésével sem bíbelődtem volna sokat.

"Nos, ha nem túl nagy kérés, akkor szeretném látni őket "

Biccentek. Úgy az első befutó kérésre, és már indulnék is, amikor megakadok. Épp valamivel a bárpult mellett, ahogy látom milyen... mesterien ring meg a teste. Oké... azt hiszem ez erős túlzás, de akkor is meglep az az ide nem illő reakció.
Csak a nőt figyelem.

" Mondja.. most.. csak találkozom velük, igaz? Vagy.. szeretne mást?"

A második kérdés az ami meglep. Talán elsőre lefagyok, de alig néhány másodperc amíg felzárkózom.
Mégmielőtt válaszolnék folytatja...

" Vagyis.. elmehetek velük hármasban egy privátabb helyre beszélgetni, ha gondolja.. hogy folytatni tudja a munkáját"

Szóvalll...
Újabb keresztbenyúló másodperc.

- Ami azt illeti.. - maradok meg elhúzva gondolatban, fejemben ütemes sebességgel követve egymást a variációk. Aztán kiemelem a leglényegretörőbbet. - Amit csak akar. - fejezem be. Félig. Aztán mégis követi más. - Ha szeretne velük hármasban maradni, felajánlhatom egy nyugodt helységünket. - utalok ezzel a hátsó berkek folyosóiról nyíló pihenőre - Vagy ha úgy kívánja egy edzőterem is a rendelkezésükre áll. - biccentek rá. Aztán helyesbítek. - Amikor akarja... - tartom a szemem az övéiben, és igyekszem.. a legcsekélyebb mértékig elijeszteni. Elvégre... nem mindenki kezeli jóóól, a helyben folyó egyéb ügyleteket, de nem is mindenkinek vagyok hajlandó ezt az orrára kötni. Csak.. a maximálisan szükséges mértékig.

- De persze itt is maradhatnak.. - intek fél kézzel az alig szemben elterülő óriási - üres - táncparkett fele - senkit sem fognak zavarni. - és biccentek újra rá.

- A részleteket majd Nyda elintézi.. - hagyom hátra a papírost, vele a rendeléseket, és úgy magát a tervet, hogy ez egy olyan egyszerűnek tűnő akció, amivel - TALÁN - képes vagyok megbirkózni.
Talán nem most van itt ennek az ideje....

A férfi által felvázolt lehetőségek igazából minden igényemet kielégítették. Mehettem is meg nem is.
Megköszörültem a torkomat és valamiféle pótcselekvésként a tökéletes, ránctalanult összehajtott blézerért nyúlva megigazítottam, hogy még tökéletesebb és gyűrődésmentesebb legyen, ami.. persze eleve lehetetlen volt, de muszáj.. ként könyveltem el mindezt.
Nem szoktam így viselkedni, de a másik oldalról ha nem is bizonytalan, mint inkább konkrét terv nélküli ajánlatára végül szembe fordultam a férfivel.
Jobb volt.. azt hiszem.
- Rendben.. Akkor szeretnék velük négyszemközt beszélni majd. És ha nem lenne az probléma önnek, akkor a mai napon még nem fektetnék senkit sem két vállra - mosolyodtam el hirtelen, jókedélyűen, és nem.. nem akartam sem fenyegetőnek tűnni, sem pedig olyannak, aki túlságosan is elbízza magát. A kudarc tanított meg arra és a vereség a versenyeken, hogy mindig jobb, mindig több akarjak lenni. Apám a mai napig büszke volt rám és az érmeimre..
A másik indok.. hogy nem szerettem volna, ha állásinterjúnak tűnne az, hogy Vincent, a két.. testőr és a köztem lévő beszélgetés átcsapna csak adatokba.. Nem láttam értelmét, és különben sem akartam volna karótnyelt üdvöskének tűnni, aki beteszi a lábát és parancsolgat.
- Mindenesetre.. örülnék, ha Ön mutatna be nekik, Vincent - döntöttem oldalra a fejemet kicsit, nyugodt pillantással, egy cseppnyi reménykedéssel, hogy elfogadja a kérésemet.

Elmosolyodom. Csak úgy jön magától, de senki ne mondja hogy fából lennék, egyszerűen szórakoztat az elképzelés.

- Nos.. - fojtom az elvarázsló nevetését egy újabb sóhajba, de mielőtt lépnék, leleplez a reakció.
És van rá esély hogy a nő is.

- Ez csak természetes... - lépek el mellőle, fél szemmel egyúttal szemrevételezve a terepet hova a fenébe is tűnt hirtelen mindenki.
Nem azt mondtam hogy soha senki nincs ott ahol kell?

- Csak egy percet adjon! - emelem fel a mutatóujjamat, és jobb híján, én vagyok az aki elindulok, be, túl a számzáras ajtón, amint csippan, és megadva magát megnyílik.

- Heinz! - elég egy szó. Egy név, az alak a távolban azonnal mozdul.

- Kapard elő Güntert is.. - mikor már közelebb ér, az ajtót hátraengedem, és hagyom hogy a német kibújjon a falak közül.

Vissza a nőhöz.

Újra végignézek rajta, és most tűnik csak fel mennyire formás. Formás.. Másképp formás mint ezek itt, valahogy... inasabb.. izmosabb, és meglepő hogy tetszik a látvány.
És már hallom is a hátam mögül.
Nem kell megforduljak.

- Engedje meg hogy bemutassam, Günter Bergmann.. - hagyok kellő szünetet - és Heinz Wafferstatt "barátomat".. - nem véletlenül emelem ki a szót, de a dolog végeztével félreállok. Hagyom hogy a két idióta, önmaga végezze a szükségeseket.

Kivéve ha beléjük kell rúgni...

Mosoly bujkált a szám sarkában, ahogy türelemre intett, s amint eltűnt valahova.. hátrafelé megindulva, egyedül maradva a pohárnyi vizemmel lassan sétáltam le pár métert a víz nélkül, csak hogy ezt a hatalmas teret.. valamiféleképp a sajátomnak is tekintsem.
Felesleges volt. El sem tudtam képzelni, hogy ide mennyi embert voltak képesek bezsúfolni anélkül, hogy tömegnyomor lett volna.
Több százat is.. azt hiszem. Persze mindez csak a testek méretétől függött. Felsóhajtottam halkan, összeszűkítettem a szemeimet, ahogy ismét a bárpult felé fordultam, nem sokkal az előtt, hogy az a két.. a hatalmasnál is szekrényebb férfi bukkant elő a színfalak mögül.
- Te jó isten - hűltem el alig hallhatóan suttogva ezt a pár szót.. Az állam a földet súrolta, és zavaromban megköszörültem a torkom. Rendeztem az arcvonásaimat, és ha lehetett, a legtörpébb embernek éreztem magam a teremben. Oké, lehet, hogy inkább arénának fogom nevezni a helyet.
De akkor is!
Még mindig elképedéssel figyeltem a két hatalmas alakot, csak egyetlen oldalpillantást engedve meg magamnak Vincent felé. Lenyűgöző.. akarom mondani a mindenit!
És csak ezek után történt meg a bemutatás, nekem pedig... nem ment. Esküszöm, hogy a spanyollal baráti viszonyt ápoltam, de a német.. herr-ezéstől kikészültem. A hideg futkosott a hátamon, ha meghallottam a der-die-das hármasát.
- Grace Lyla Reed, örvendek, fiúk - nyújtottam kezet először az egyiknek (talán Günter), majd a másiknak is. Kizárásos alapon Heinz-nek. - Ha minden igaz, és nem fogok elfutni önök elől, akkor.. azt hiszem, hogy együtt fogunk dolgozni (????) - újabb oldalpillantás a nagyfőnök felé, aki hirtelen nem is tűnt olyan elérhetetlennek. Már ami a méreteket illette..
Méretek... khmm.. akarom mondani..
- Ömm.. és nem ezen a platformon - mutattam a pult felé.. aztán a rudak felé. Pedig az is művészet, én mondom. Félig-meddig Vincent felé fordultam, de valahogy nem jutottam tovább annál, mint hogy őt figyeljem... Tényleg megnyugtató volt a termete.
- Szóval.. tényleg úgy gondolja, hogy kellek melléjük? - kételkedés volt a hangomban. Igen. Jelen helyzetben nyugodt voltam, az adrenalin sem száguldott az ereimben, felesleges lett volna kardoskodnom bárkivel is.

A lány.. láthatóan megszeppent. Mégis elrejtem a dolog felett érzett mosolyomat, nem sok ember találkozik két ekkora hasznos teherrel, pláne a világban ezen a féltekén, én is Európából hozattam őket. Rendeltem... Fogadtam fel, a dolog mindegy, a vízum az vízum. És sokan, sokmindent hajlandóak megtenni érte.
Még ma is...
Pláne.

A srácok viszont mondhatni nagyszerűen viselkednek, nemhiába rágtam már a szájukba vagy két napja, hogy a megjelenő nőszemély.. - már ha megjelenik - kondicionálni fogja őket, nem tűrök semmi nem ideillő reakciót. Pláne nem lenéző pillantásokat..
És ezeddig ez így is volt. Van... Haladunk!

- Üdv! - hangzik az egyik szájából, majd a másik is biccent.
A nő még mindig elbűvölő.. egy pillanaton rajta is felejtem a szemem, de hamar észbe kapok.

- Nos... - csapom össze a kezeimet ismét - való igaz. A fiúknak már ecseteltem a részleteket.. - fordulok félig feléjük egy rövid pillanatra, de aztán továbbra is a lányé minden figyelmem.

- Mint beszéltük, egyszerűen lenyűgözött a tudománya. - egyenesen a szemeibe - Persze nem akarom hogy álljon ki ellenük, itt senki se kívánja a halálát.. - nem vicces. Mégis vicceskedek. A háttérből Günter tanúbizonyságot is ad az elismerésnek ahogy felnevet. - De jó lenne ha ők se becsülnék alá a méreteket.. - fordulok rosszallással Günter szemeibe, aki egyből elhallgat - Mert nem a méret a lényeg... Mint tudjuk.. - és már mosolygok. Egyenesen a nő szemeibe.
És hogy ő??
Való igaz, a szívem szakadna meg ha összetörne!
De ez az a lépés, ami nem történhet meg.
SOHA!

Ezért mindvégig kezeskedni fogok...

A pára, a gőz olyan volt, mint a habos vattacukrok.. sűrű, fehér, meleg és fullasztó. Mégsem voltam képes másra, csak hogy a fejemet hátravetve álljak a forró víz alatt már vagy negyed órája. Darren az utóbbi napokban minden nap találkozni akart és nem tudtam ellenállni. A bordáim még egyben voltak, viszont a bal combomon lévő három ujjnyi kékeszöld folt, a jobb könyökömön a horzsolás pedig egyértelműen azt hirdette, hogy elrontottam a földre érést. Egyetlen rossz mozdulat és olyan fájdalmas tudott lenni egy-egy dobás, ami a mai napig észhez térített, és minden alkalommal egyre inkább élt bennem a küzdeni akarás. Nem a másik legyőzése volt a cél, hanem az, hogy talpon maradjak.
Már rég készülnöm kellett volna. Már rég az autóban ülve kellett volna robognom Beaves és Butthead felé. Mégis csak annyit tettem, hogy elzártam a vizet, a törölközőt pedig magam köré tekertem, hajamat megcsavarva csepegtettem ki belőle egy Victoria-vízesésnyi vizet.. hogy aztán húsz perccel, egy kényelmes viselettel magamon, befont hajjal töltöttem egy pohár vizet. Már csak két perc..
Lassan kortyoltam el a jéghideg folyadékot, de végül a táskámat felkapva már csusszantam is be a kocsiba, hogy végül az időt nem húzva elinduljak végre.

Fél órával és jó pár piros lámpával később ismét a már jól ismert parkolóban néztem ki a szélvédőn, rá, arra az orbitálisan nagy épületre. Sosem fogom megszokni!
Az edzőcipőm érte a földet, ahogy kiszálltam a kocsiból, sporttáskámat pedig vállamra kapva ruganyos léptekkel indultam meg. Az öltözékem nem lehetett volna egyszerűbb feszesebb és feketébb. Egy egyszerű trikó és egy háromnegyedes nadrág.
Időpont.. mindig előre egyeztetett időpont, amivel nem is volt gond. De az új környezet még mindig feszélyezett kissé, mégis már magamtól érkeztem meg abba az ismert nagy terembe.. remélve, hogy Vincentet a helyszínen találom.
Ha és amennyiben valóban ő volt ott, egyetlen hetyke mosollyal néztem fel, a szemeibe. Még ülve is akkora volt, mint én állva. Kis túlzással.
- Helló! Ugye nem késtem el? Tudja.. rengeteg ruhát fel kellett próbálnom, miben tetszhetek a fiúknak igazán.. egy alapos edzésre - fejeztem be szélesedő mosollyal, körbe is fordulva a férfi előtt, hogy lássa... tényleg nem bálba készültem. És az állásinterjún is túl voltunk. Ráadásul a semmi smink pedig tökéletes volt egy - remélhetőleg - izgalmas és nem kevésbé fájdalmas edzéshez. Még több kék folt.. el fogok gondolkodni azon, hogy esetleg festménynek eladjam-e magam. Vajon mennyit fizetnének értem?

A mai nap, más mint a többi. A mai nap nemcsak azért más, mert maga az ominózus móresretanítás első leckéjének ideje, hanem azért is, mert az este mérkőzés lesz. Az a havi.. mérkőzés... És én eljátszottam a gondolatával egy újabb színrelépésnek.

A környezet ugyanaz. A szokásosan, Heinz és Günter a szorító mellet melegítenek, én meg átnézek, átlapozok néhány papírlapot. Jamil hozta fel. Tervezetek.. kérdések, ötletek és újítások a részlegen, most mégse volt kedvem ezzel foglalkozni.
Minden teketóriázás nélkül fektetem el a mellettem álló széken a papírhalmot, és hátrahagyva vele mindent, a kezemen figyelő igen ominózus és drága órára tekintek. Még nemkésett el....
A szorítóba nézve aztán a srácok már egymás cukkolásával töltik el a hátramaradt időket, mégse állok neki méltatlankodni. Rámelegítenek... Nem is lehetne ennél jobb bevezetés.
Az idő telik, tovább, az óra pontos. Aztán odalentről szöszmötölés hallatszik, az én füleim meg kihegyeződnek. Mégse mozdulok.
Csak várakozom. Egyrészt mert nemlenne kézenfekvő, másrészt eszemben sincs elijeszteni.
Aztán már tárul is ki előttem nemsokkal az az ajtó...

A hirtelen betörő szélvihar nemcsak engem, a fiúkat is megállásra készteti. Véget érnek a háttérből a röhögcsélések, az én szemeim meg résnyire húzódva közlékenyek.

- Pontos mint mindig.. - mosolydulok. Hogy tudhatom e?? Nemigazán. Mégis valami azt sejteti, a perfekcionizmus a nő magán tőkéje.

Heinz hangja viszont a háttérből megtöri a csöndet.

- Ahhoz hogy ne látsszon a vér, tökéletes választás. - és a gurgulázó nevetése, ami egy cseppet sem váltja ki a jókedvemet. Irányba nézek... majd vissza a nőre. A hang elhalkul...

- Nézze el nekik, csodásan fest. - és a szemeibe mosolygok.

♪ Alone In The Dark

A velem szemben lévő férfiről csak akkor vezettem el a tekintetem, amikor meghallottam a távolból/háttérből azt a másik hangot. Tökéletesen illett a méretéhez. Aztán egy újabb hang, már egészen közelről, és ahogy Vincent mosolyát megláttam, az enyém sem fakult meg.
Seggfej! Ez az egyetlen szó suhant át az agyamon az előbbi szekrény nyikorgásától, de csak felsóhajtottam.
- Köszönöm, Vincent - biccentettem is, de aztán lepakoltam a táskámat a kicsi létra mellé, leguggolva hozzá pedig a táskából kiszedtem két bandázst, hogy lassú, ám gyakorlott mozdulatokkal szépen felkanyarítsam a csuklómra, kézfejemre azt. Senkinek sem kellett, vagy épp hiányzott, hogy lesérüljek. Magamnak végképp nem. Amikor a jobb kezemmel megvoltam, következett a bal is, és csak azután nyújtottam rá egy kicsit.. minden izomcsoportra, csak lazán, hogy a tényleges mozgás előtt egy kissé bemelegedjek. Nem stresszeltem, mert ha földet kellett érnem, úgysem fogom elkerülni.. és csak egy pillanatra gondolkodtam el, hogy megcsörgessem Darrent azzal, hogy eljött az idő. A folyamat alatt nem néztem egyik férfire sem a háromból. Hagytam, hogy lassan az agyam átáljon a következő percekre.
Felléptem azon a pár lépcsőfokon, hogy végül a felső kettő kötél közt becsusszanjak a ring anyagfedte padlójára.
- Szóval.. Mivel nem tudom megjegyezni a neved, túl német vagy hozzá, ezért Butthead leszel. Az előbb rászolgáltál a névre a seggfej megjegyzéseddel - néztem le egyenesen az előbbi vérengzős beszólogatóra, míg a másikra csak aztán. - Te Beavis leszel - mosolyodtam el egy pillanatra, és egyik esetben sem volt sértő az, amit mondtam, legalábbis a hangsúlyozásból ez nem tűnhetett fel senkinek sem. És... hiába mondtam ki azt a ronda szót, most nem akartam elsimítani. Tényleg goromba volt. Semmit sem tudott Beavis arról, hogyan mozogtam.
- Melyikőtök kezd? - kérdeztem csak egészen könnyedén, odafent is folytatva a lassú bemelegítést. Csak egy kicsit igazítottam meg az öltözékemet és tekertem be gombócba a fonatot a fejemen. Egyetlen halk sóhaj hagyta csak el a számat, hogy egy pillanatra Vincentre nézzek. Túl nyugodt voltam, és ez sosem volt jó hír.

Csak figyeltem... Végig, amíg nekilát, és hirtelen felrémlett a fejemben egy gondolat: Valóban jó ötlet ez? Biztonságos e egy ilyen törékeny - és persze szép is - nőt beengedi a sziklanyüvő zord nácik közé, vajon garantálhatom e a testi épségét!
Ám aztán az eszembe jut az az este. Pontosan AZ.. az este.
És minden kétségem a semmibe száll...

- Hátakkor... kezdjünk bele! - és invitálom. Magam után, ő meg önállósítja magát, ezért inkább félre lépek. Teret engedek...
A figyelmem megváltozik.. és amíg továbbra is alapjáraton kezeskedem azért, hogy minden a lehető legnagyobb rendben menjen, amint beférkőzik a kötelek közé, úgy tűnik nem is kell őt annyira megvédeni.

Elmosolyodom a háttérben.
Günter viszont hahotázó nevetésben tör ki, a Heinz-et érintő kérdésben, én meg nem hiszem.. kötve, hogy valaha is ismertem volna ezt az oldalát.
Még nekem is tartogat meglepetéseket.
Ezek szerint.

~
Meg se mukkanok, a történet folyik tovább. Heinz nem az a fajta aki orrol, legalábbis nyíltan, és akárhogy is, ha jól tudja munka van, bármit is gondol nem engedi ki kedvére. De azért feszülten figyelem, hogy az ökleiben se tegye..

- Kezdjen akkor ez a seggfej... - Günter mély dörmögése, még mindig belső vigyorgással kevert, ahogy könyékkel meglöki azt a másik terhet, az meg.. nem is kell neki kétszer mondani. Megindul a lány felé...

- ÁLLJ! - kiáltom ki aztán mégis egyetlen levegővel. A nagydarab megáll, de talán még a levegő is, minden szempár rám szegeződik. Nem gondoltam meg magam.

- Ne felejtsük el, hogy mindez EDZÉS! - Heinz szemeibe beszélek. Ha nem lenne nyilvánvaló. - Nincs helye érzelmeknek, móresretanításnak, vagy bármiféle bosszúszomjú lépésnek, és ehhez tartsátok magatokat! - a nyomatékosítás kedvéért mutatóujjam a levegőben, nem mintha feltétlen kellene, csak mégis.. valahogy mélyről jövő reakció.

- Javaslom legyen egy pánikszó! - újabb mélyről futó ötlet. - Legyenaaaa... - és ha megakadályoz benne, akár bele is ötletelne, engedek a lépésnek. Ha viszont nem.. - Legyen a DONALD KACSA! - hogy miért?? Lehet ehhez mélyebbre kéne kutatni, talán egy pszichiáternek sikerülne, de talán úri.. megfontolatlan hirtelen-hatás az egész.
Ha a három delikvens nem kezd azonnal röhögésbe, akkor folytatom.

- Ha bárki úgy érzi kényelmetlen a helyzet, a szó elhangzik, és mindenki leáll. Értve vagyok? - a németektől beleegyezést várok. Vagy legalábbis némi értelmet, a szemekben, ami azt világítja megértettek, különben nemhagyom, egy percig sem hogy bárminek is nekiálljanak.
Még agyonnyomják ezt a szerencsétlent!

A szemeim csak bámultak.. valamerre felfelé, a mennyezet felé, miközben a mellkasom hevesen emelkedett, mialatt a szívem meg akarta repeszteni a bordáimat. Egy pár pillanattal korábban újra kellett tanulnom azt is, hogyan kell levegőt vennem.
Günter... sokkal erőteljesebb volt, mint Butthead. Láttam, hogy mosolygott, amikor nem is azt kellett volna néznem, hanem azt a kígyó-gyorsaságú mozdulatot, amivel elkapott.
A kötelek közt kifeszített padló nem igazán akarta elengedni a hátamat, és csak egy rövid pillanatra engedtem meg magamnak, hogy a fájdalmat lenyelve és elrejtve hunyjam le a szemeimet. Megtanultam már korábban, hogy az üvöltés, a nyögés nem segít abban, hogy jobban legyünk, sőt! A másik tudtára adtuk azokkal a hangokkal, hogy bizony istentelenül nagy fájdalmat, kínt élünk olyankor át.
Kössz, nem.
Fogaimat összeszorítva toltam fel magam ülő pozícióba, épp akkor érezve meg a könyökömön a felületi horzsolás nyomait, amit még Heinz kedvessége során szereztem be. A combom kevésbé sajgott, de idővel egészen jó kis Föld-térkép fog kirajzolódni kéken-zölden majd rajta. Megesik.
- Nem mondom azt, fiúk, hogy nyertem - köhögtem egyet a vérszegény vigyorgást követően, azzal is elegendő oxigéndús levegő szivárgott le a tüdőmbe, de még nem volt kedvem teljesen függőlegesbe tolni magam. Lepacsiztam volna velük igazán, de még túl korai volt a fizikális kapcsolatom velük az előbbieket tekintve, ezért csak egy kósza mosollyal néztem végig rajtuk, lopva, hogy valamennyi harci sérülést rajtuk is felfedezzek. Ugye nem csak lepkefing volt számukra ez a kis edzés?
Tény. Valóban nem az életemért küzdöttem most, de nem akartam volna, hogy a következő időszak abból álljon, hogy a hátam mögött semmibe veszik a múltam. Nem akartam volna csalódást okozni egykori mesteremnek. Lopva körbenéztem az anyagon, van-e vérontásra utaló nyom, de szerencsére.. alig volt kivehető az a pár pettynyi bíborszín.
- Egy sörrel kiengesztelhettek majd.. - néztem a két hegy felé ismét, megunva a padlón ücsörgést,és sikerült egy amolyan részeg zsiráf mozdulattal egyenesbe tolnom magam. Na jó, kis túlzással. Nem voltam részeg, és a padlótól is csak 165 centi választott el, úgyhogy inkább voltam egy nagyra nőtt zsebibaba.
Ha Vincent kibírta a ringen kívül eddig, akkor megfontolt mozdulattal indultam meg az irányába, hogy átbújhassak a kötelek közt, leugorva a helyiség padlózatára. Ha nem bírta ki, és már a kötelek közé mászott, akkor ott néztem fel rá. Ő inkább volt egy izmos zsiráf. És mindenféle kérdés nélkül vártam a Hóhér ítéletét. Vajon megfeleltem? Még áll a meló?

Azt hinné az ember már megszokott momentum ez. Odakintről, csak nézni, ahogy a kötelek közt vérre folyva folyik az akció. Más esetben ez egy átlagos hétköznap lenne. Átlagos edzés.. átlagos emberek, és még a végkimenetel is átlagos, hisz ha belépsz a kötelek közé, ott már nem létezik sem Isten, sem ember, csakis a magad ura vagy. A magad sorsodé... Rajtad múlik minden. Hogy élsz e.. vagy halsz... Hogy feladod és örök vesztes leszel, vagy épp az egyetlen ami lebeg a szemeid előtt, csakis a cél. Nem engedsz térfelet. Tudod hogy a másik is a vesztedet akarja, most nem számít a világ, nem számítanak a rangok, vagy az anyagi körülmények, ő és Te.. most egyek vagytok. És csakis Te döntöd el, hogy ez az egész hogy végződhet...

De most..

Ez az eset most nem az az átlagos volt. Nem az az érdektelen, ahogy elfoglalva magad csak hallod a háttérben a nyögéseket és a puffanásokat, de a végkifejlet nem befolyásolja az életed.
Ez most egy egészen más szituáció volt.

Ahogy a lány néha csapódva érte el a felszínt, volt hogy én is felszisszentem a fogaim közt, rejtve. Még mindig nem voltam biztos benne. Hogy jó ötlet ez. Ha valami rosszul sül el, ásni kell?? Nemigazán akartam résztvenni ebben. Partner lenni.. Hogy én legyek a veszte.. De aztán...

Az idő telt, a pofonok repkedtek, egész jó kis védések, a dolog kezdett érdekelni, a két mamlasz meg... Nem én vagyok az egyetlen akit ez az aprócska lány meglepett, ezt simán kivettem a kettő ábrázatából.
Örömteli...
Valamiért ez a szó kezdett el keringeni a fejemben, tervek.. átalakítások.. újratervezések... és vele valahogy az az utolsó néhány perc is magával ragadva valószínűleg kiesett, mert már csak a SÖR! említésére térek vissza a jelenbe.
Másodpercekig tart mire eszmélek és megindulok a kötelek felé.
Pont előbb érkezek, mint amikor puffan.

- Azt kell mondjam, a másik kettőre is ráfog férni az a sör.. - a két fickóra nézek, akiket még soha nem láttam ennyire leizzadva. Legalábbis az én szolgálatom alatt nem.

- Mit mond, ha én azt, hogy zuhanyozzon le.. - intek gálánsan a háttérben álló ajtó felé - öltözzön át, ha hozott magával váltást, és az ital mellett beszéljünk.. - elmosolydulok. Csak kellő megelégedettséggel, és megadva neki a szabad döntés jogát a dolog felett, de vele egyöntetűen tükrözve: nekem... nem okozott csalódást!

Ezt már a másik két hegyomlásról nem mondhatnám el...