Dr. Jake Gryzminski
Boston; Massachusetts 1989. augusztus 15. 30 Neurológus civil Jake Abel | |
Amit jó ha tudunk...
◆ Tulajdonságok: Kedves, figyelmes, erős hivatástudattal bír... Segítőkész, hisz erre tette fel az életét, pontos, megbízható, precíz.
Nehezen ébred, nehezen engedi el magát. A munka és a precizitás megszállottja, sokszor vállalja a felelősséget még ha nem is ő az aki a felelős.
Ha gyógyításról van szó a lehetetlen küldetések elszánt harcosa, néha még saját energiáján felül is akar teljesíteni, nem számít ha a belebukása is opció.
◆ Like:
+ a kávét
+ az eredményes gyógyulást
+ a kitartó harco(s)t
+ az anyja emlékét
+ a reggeli pára illatát
+ az egyetlen szobanövényét Susie-t
+ a felkelő napot
◆ Nem like:
- egy általa ismert nevet a kórbonctanon
- egy vereséggel záródó küzdelmet
- egy gyerek leletein látni nincs menekülés
- a tehetetlenséget
- egy üres ágyat
- hogy nincs egy hálózsákja a kórházban
- és hogy egy nap csak 24 órából áll
◆ Egyebek:
--> Lengyel ősök, az apa szegény bevándorlóként érkezett az országba. Eltökélt szándéka volt hogy ő sokkal többre fogja vinni.
--> Az anya meghalt, beteg volt, az ő betegsége indította el a pályán.
--> Ösztöndíjakat nyert. Így végezhette el az egyetemet, és a sporton kívül szinte minden szabadidejét a könyvek fölött töltötte.
--> Ökölvív. Nem sportszerűen, csak szabadidejében. Rájött hogy a belső feszültségek leküzdése az ember legfőbb feladata az életben. Addig soha nem lehet nyugodt.
--> Neurológus. Szakterülete a neurológiai megbetegedések, beleértve a mozgászavarok (Parkinson-kór, disztónia, remegések), agyér betegségek, epilepszia, fejfájás, szédülékenység, és a bizonytalan eredetű eszméletvesztések szakvizsgálata és gyógyszeres kezelése. Mindezek mellett terapeutaként is részt vesz egyes esetekben.
--> Van egy motorja. Benn porosodik a garázsában már évek óta, nem használta már... mióta egy hatalmasat esett vele. De megúszta. Kisebb nagyobb sérülésekkel, azóta mégis ódzkodik tőle hogy újra a nyeregbe pattanjon.
Ha van még mit mondanod...
... Az irodámban ülök. Nem igaz. A kórház irodájának kényelmes forgószékében és a fejem mögé teszem a kezeimet. Hátradőlök. Szeretem ezt a csendet. Ritkaság, ha csend tölti be ezt a szobát, ha nem visítanak a szirénák, ha nincs… vészhelyzet odakinn, vagy nem zsonganak százával a betegek. Mindenkinek van baja. Hisz ez egy kórház. Az ember csakis akkor jön ide ha veszélyben az egészsége, vagy valamelyik szerettének kell vigaszt nyújtania. Én meg csak itt ülök, az íróasztalom mögött, kétoldalt szinte a földig ér a köpenyem és beleburkolózom ebbe az egyetlen percnyi néma csöndbe. Szerettem a csöndet. Megindító. De legfőképp hiánycikk errefele, és az ember mindig arra vágyik amit ritkán kaphat meg.
Most sem jártam jobban ezzel. Alig hogy eltelt az a néma perc, már kopogtatnak is az ajtómon.
- Igen!? – szólok oda, miközben lefűzöm a fejemről a kezeimet és igyekszem visszaváltozni azzá az emberré akire mindenkinek szüksége van. Az orvos. Az aki enyhítheti a kínt, és akire a pénzemberek is úgy tekintenek mint az egyetlen aki megadhatja nekik azt ami nincs. A megnyugvást.. az egészséget, azt amit a pénz nem válthat meg, magát az életet. Mert nem minden eladó manapság.
- Dr. Gryzminski, Miss Holden van itt, azt mondja nem bír már tovább a migrénnel! – hallom az asszisztensem szavait és máris beugrik egy arc. Egy tünet.. Egy teljes kórkép és a megfejthetetlen üzenetek amit az agy folyton ott lebegtet a szemünk előtt, mi mégis ostobák vagyunk hogy megértsük ezt az üzenetet.
- Küldje be! – szólok biccentve és ahogy Ann eltűnik az ajtóban, megköszörülve a torkomat megigazítom a székemet. – Jó napot, Miss Holden! – veszem fel a legkecsegtetőbb mosolyomat, de nem színjáték ez egy percig sem. Szánom őket. Pontosabban.. egy orvos nem engedhet meg magának olyat hogy sajnálja a betegeket, nekem mégis sokszor valamiért egyedibb volt egy-egy tünet, egy ember, egy arc, egy jellem.. és bár tudom hogy nem szabad, mégse tudtam elzárni a szívélyes mosolyomat.
- Foglaljon helyet! – kínálom ahogy én is megemelkedek csak hogy megadjam a kellő tiszteletet és vele együtt ülök vissza a helyemre. - Hallgatom mi az újabb probléma? – fűzöm össze az ujjaimat magam előtt, és úgy tűnik órák telnek el. Figyelek. Minden egyes szavára figyelek, de közben a fejemben százával száguldanak a neuronok, szállítanak egy-egy tanult emléket, kapcsolódást, okokat és következményeket, és érzem ahogy az agy.. dolgozik.
Alig néhány órával később.. lejárt a műszakom. Én mégis még mindig itt ülök, a villany világít, megvilágítva az asztalomon a jegyzeteket és én fölé görnyedve újabb kórképet olvasgatok. Este van. Nem is tudom már mióta van este, de nem foglalkozom vele. Sose teszem. Edzésre ma nem kell mennem, ami otthon vár viszont egy néma lakás és egy.. szobanövény.
Felpillantok a sötétbe, ahogy odakintről zaj hallatszik. Egy pillanatra összerándul a szemem, de miután realizálom hogy csak a takarítóvödör zörgése, hamar visszamélyedek a tanulmányozott esetbe.
Újabb órák.. talán csak percek, mire azt gondolom elég volt, ideje mennem, még ha nem is haladtam egy percet sem előre az esettel. Éhes vagyok. Ma még nem ettem szinte semmit sem, ezért csak összecsapom a mappát előttem, elsüllyesztem a táskám mélyére és a fülébe kapaszkodva lekapcsolom a lámpát az asztalon és kilépek. Csendes a folyosó. Ilyenkor elképzelhetetlenül csendes, ez a kórház egy nyugodt fele, ilyenkor nem tolonganak erre betegek, a benn fekvők meg rég elaludtak már. Néhány éjszakás nővér.. felmosolyognak ahogy biccentve feléjük intek, majd kitolva az üvegajtót az orrom előtt, megcsap a hideg, friss, éjszakai levegő érzése. Kellemes. Odabenn mégse hiányoltam sohasem. A kocsim a parkolóban vár.. pittyeg.. gázt adok.. majd újra otthon ébredek, amikor csörög a vekker. Kelnem kell. Ideje munkába mennem..