Ahogy ráhajolok és megcsókolom, érzem benne, ahogy megnyugszik, ahogy megkönnyebbül, és a kezdeti pánik visszavonulót fúj. A teste minden rezzenése beszédes.
Akár írásba is adom, hogy minden nap felhívom többször is. Ha ez neki ennyit jelent, megteszem. Nem fogom eljátszani a bizalmát, nekem az a legdrágább kincs.
Már mosolyog, ez pedig engem tölt el békével és megnyugvással. Az én ajkaim is mosolyra húzódnak.
A mellkasán heverészem újra, amikor megemeli a fejét és megcsókol. Sokkal hevesebben, mint az előbb. Az ajkai forrók és édesek; és ha a nyelve is elkezd birkózni az enyémmel, az egyszerűen elveszi az eszemet.
- Ville... – sóhajtom a szájába. - Szeretlek… Csak veled akarok lenni. – muszáj elmondanom neki. Akár ezerszer is, hogy biztosítsam.
Amíg vele vagyok, csak vele vagyok. Nincs más férfi, nincs elcsábulás. Ez holtbiztos.
Egyre vehemensebben gyötörnek az ajkai. Imádom, amikor ilyen tűz ég benne.
Teljesen ráfordulok a testére, a melleim a mellkasának préselődnek, ahogy ép kezével magához szorít.
Két karom felfut a vállán, és a párnán megtámaszkodva két oldalt a feje mellett, tíz ujjam beleszánt a hajába; egyszerre gyengéden, mégis erős, határozott fogással fésülnek a tincsek közé.
Csak csókolom, habzsolom a száját és a nyelvét, miközben olykor-olykor halkan belenyögök az ajkai közé.
A testem lángol a karjai szorításában, a csókja alatt. Eszelősen kívánom, és bármilyen kívánságát örömmel, szó nélkül teljesíteném.
- Szeretlek… – lehelem újra a szájára perzselő lehelettel. Csak addig válok el tőle, míg ezt a tudatára adom, aztán már követelem is tovább a csókját. Kitartóan, vágytól lüktetve kóstolgatják az ajkaim az övéit.
Talán érzi a testén, a kezei között, hogy egész lényemben, minden porcikámban izzok és reszketek, ahogy ölel és szorít.

Ville hirtelen dönt hanyatt. Meglepett szusszanásom nem hallatszik, hiszen selymes ajkai csókba fullasztják. Megőrjít, ahogy egyre intenzívebben falja a számat és a nyelvemet; tartom vele az iramot - követelem, ami nekem jár, és boldogan adom, amit kér.
„Szeretlek... AKARLAK! MEGINT!”
Mondanám, hogy dettó, de inkább tovább birkózom az ajkaival.
Egyetlen szenvedélyes érintése, vagy akár csókja olyan villámokat kelt a testemben, amikről talán fogalma sincs. Nem akarom visszafogni magam vele. Ő az én ördögi csábítóm, akivel mindent lehet, és ez nekem rohadtul tetszik.
Ahogyan végigsimít a hátamon, a fenekemen, ahogy mohón megmarkolja a combomat, és ahogyan oldalra feszíti a nyakamat, az egész különleges gyönyörré olvad, és én halkan felnyögve a karjai közt adom meg magam neki.
- Óh, te jó ég… Ville... – nyöszörgöm elfúló hangon behunyt pilláim alól. Megbolondulok érte; nem csak a testem kívánja Őt, a lényem legmélyebb rétegei is sóvárognak a vele való egyesülés után.
Egyenesen függőséget okoz. És én ki akarom élni ezt a függőséget.
Egészen nekifeszülök nyúlánk, de erős testének, a combom a derekán. Minden porcikám könyörög az érintéséért, és ez a forróság odalent gyűlik össze, az ágyékomban, a csiklóm fájdalmasan lüktet tőle.
Vak kábulatomban, míg egyik karommal kapaszkodom a felsőtestében, addig a másik, a felül lévő kezem automatikusan mozdul, és besiklik kettőnk közé. Határozottan tör magának utat lefelé; az ujjaim aztán rálelnek a férfiasságára. Magamon éreztem a keménységét, kezdett nyomni odalent.
Az ujjaim ráfutnak. Nem markolom meg, csak simogatom, gyengéden, fel és le... Ó, Istenem!!!
Nincs olyan nyílás a testemen, ami ne lüktetne Őérte.
- Amikor annyira hiányoztál… volt, hogy… éjszakánként… kényeztettem magam… és közben mindig rád gondoltam. – nyögöm a szavakat forrón sóhajtozva, miközben még indig a nyakamat harapdálja.
Az ujjaim csak csúszkálnak a férfiasságán; érezni akarom, ahogy egyre jobban növekszik.

Ahogy a combjaim közé simít hátulról, rázni kezd a remegés, amint megérzem az ujjait nedves érzékenységemen. Felnyögve a markának tolom, feszítem a fenekemet, érezni akarom, azt akarom, hogy simogasson, hogy megérintsen ott lenn. Majd megveszek érte.
„VÁRJ! Várj.. várj-várj-várj… Figyelj...”
Hirtelen parancsol megálljt, a testem meg reszketve feszül meg. Az agyam lángol a vágy forró ködében, fel sem fogom igazán, hogy Most meg mi van???
Egész testemben ott tombol a feszültség, belülről remegtet. Odalent a férfiasságán a kezem már nem játszadozik.
Az ajkaim résnyire nyílnak, halkan zihálok Ville mellkasán, miközben hallgatom, és igyekszem követni a mondandóját. Hatalmas erőbedobásomban van az önuralom. Próbálom hűteni, csitítani a testemet; nyugodt légzésre kényszerítem magam.
„Csak annyi hogy.. ha valahol túl durva lennék... Akkor.. akkor… Szólj..! Rendben..?? Muszáj tudnom hogy szólsz, nem akarom.. Nem akarom hogy megsérülj.. Tudod!”
Ha kábán is, de a tekintetemet már rég az arcára emeltem, így látom, hogy a hasam irányába navigálnak a szemei. Ó, egek!
„Belehalnék ha bajod esne..”
Elengedek egy felszabadító sóhajt, egészen megkönnyebbülök. Utolsó szavai édesek, mint a méz, és lágy, szerelmes mosolyt csalnak az arcomra. A félelme csakis törődésről árulkodik, és ezt most mégis nagyon imádom benne, még ha a szex el is marad emiatt.
De mielőtt válaszolhatnék, most ő az, aki belém fojtja szenvedélyével a szót. Olyan könnyen el tudnék merülni a szerelmi hevében, és csak átadnám magam az élvezetnek, anélkül, hogy bármit is felelnék, de válaszolni szeretnék. Az eszem azt diktálja, muszáj megnyugtatnom Villet, hiába ostromol olyan tűzzel, aminek képtelenség ellenállni. Mégis erőt veszek magamon.
Elvigyorodom, rá a szájára. Hátra hajtom a fejem, annyira, hogy el tudjanak az ajkaim az övéitől szakadni és levegőért kaphassak.
- Édesem... – de ő utánam jön, és a csókja a torkomra forrasztja a hangomat. Akármilyen istentelenül jó vele csókolózni, mégis tovább küzdök a szólásszabadságért.
Újra elvonul tőle a szám; elfordítom az arcomat, az most az övének simul.
- ...tudom, hogy ti pasik szeretitek azt hinni, hogy aaa... – hatalmas sóhajt tör ki a mellkasomból, de már megint ott van a számon, és úgy csókol, hogy kedvem lenne egyszerűen csak meglovagolni. Nem igaz már! Így nem lehet megmaradni épelméjűnek!!!
Juszt is elfordítom tőle a számat, de még mindig ott vagyunk egymástól milliméterekre, érzem magamon a leheletét.
- ...micsodátok milyen kemény és nagy… De annyira nem az, hogy ott bent fejbe tudjatok vele kólintani egy babát. Fizikai képtelenség... Odáig el sem értek. – halványan elvigyorodom. A férfiak, és az ő egójuk. Nem merek nevetni, pedig fojtogat. Javasolnám, hogy keressen rá olyan kulcsszavakra, mint a „terhes szex”, de nem hiszem, hogy Ville most rárohanna a Guglira. Pedig megnyugodna.
Egy pillanatra elhallgatok, és a szemeibe nézek, miközben a karjaim a vállaira futnak, hogy átöleljem a nyakát. És ha hagyja, ha nem támad be újabb csókkal, folytatom.
- Nem lesz bajunk… Nem tudsz kárt tenni… egyikünkben sem. Oké?... De ígérem, ha valami nem esne jól, azonnal szólok, rendben? – mondom, és a következő pillanatban én vagyok az, aki odafúrja hozzá az arcát, hogy érzelmes csókkal illesse.
Csak pár apró puszi a szájára. Ha tudná, milyen izgató még az aggódása és a törődése is… Veszettül jól áll neki, én pedig imádom, amiért ilyen.
- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? – mosolyodom a szemébe, miközben a homlokomat az övének döntöm.

„Azt mondtad... 'Édesem'??”
Erre lemerevedek, és kihagyok egy ütemet, mint béna zenész az első próbán.
Ezt mondtam volna???
Vigyorog… Gúnyolódik?
Azonnal vörös lángolásba kezd a fejem. És csak lapítok. Szeretnék nagyon-nagyon picire összezsugorodni és eltűnni. Hát ez csak úgy véletlenül kicsúszott... Észre sem vettem.
- B...bocs… Én... – habognám, de aztán folytatja is.
„Még soha.. senki, nem mondott nekem ilyet..”
És a mosolya nem lankad.
Csak nem bejön neki??? Ki hitte volna?! Én ugyan nem! Azért Cukorfalatnak mégsem becézném. Ha az „édesemre” nem vetette ki magát az ablakon, akkor ettől tuti. Vagy a Mókuskámtól.
A csókja hihetetlenül jól esik, és megnyugtat, de még mindig tombol bennem az a nyűves lányos zavar, ami hülye helyzetekben mindig elkap.
Gyengéden, szerelmesen viszont csókolom, és közben már az én szám is vigyorra görbül.
A karjaim még mindig a nyaka körül tekeregnek.
Az biztos… már nem csak a „pasim”, akivel összejárunk szexelni, hanem a kedvesem. És semmi sem tölt el nagyobb boldogsággal, mint az, hogy hozzá tartozom.
Teljesen beleolvadok az ölelésébe, a testem hozzásimulva fürdőzik a pillanatban.
- Akkor az… „édesem” maradhat? Megtartjuk?… De a nyuszókámat és társait... azért felejtsem el, ugye? – vihogom el végül magam.
Csak szívom a vérét, eszembe nem jutna így hívni; „Nyuszókám”… Bakker.

„Azt hiszem az első elég lesz..”
Sunyin vigyorgok. Gondoltam. Hehehe...
„De ha rám hallgatsz, a srácok előtt ezt nem szellőzteted, mert betegre röhögik magukat..”
Csak pár másodpercig bírom komoly képpel. Ahogy meglátom lelki szemeim előtt a bandát röhögésben fetrengeni, csak mert leédesemezem Villet a stúdióban… Kiböffen belőlem is a röhögés. Nem Ville arcába. A vállára hajtom a homlokomat, és ott röhögök magamban. Vadul rázza a nevetés a testemet. A karjaim eközben leoldódtak a nyakából, és a kezeim megkapaszkodnak az oldalán.
- Baszki... – nem bírom abbahagyni, már a könnyem is csorog. Magamon, magunkon röhögök. Valóban nagyon furán hangzik Ville vonatkozásában ez az „Édesem”. Milyen őrült nőszemély hívná így a Naaaagy Halottembert???
Édesem…
Újabb nevetéshullám száguld végig rajtam. Egészen kimelegedek benne.
Valahogy olyan abszurdan cseng. Mégis… annyira jól esett így hívni, és az sem utolsó, hogy neki is tetszett. Ez a gondolat megmosolyogtat.
Hát… Jó lesz, ha felírja, hogy megtörtént, mert valószínűleg nem fogja túl gyakran hallani a számból. Ez az eset is csak a véletlen műve volt. De ki tudja… Lehet amikor jól megrak, azt fogom sikoltozgatni, hogy „Ville, édesem! Ó, igen, csináld!” Ezen vigyorognom kell.
- Nyugi… Eszemben sincs beégetni magunkat. – vihogom a bőrére. - Hogy hallgassam Vespa cikizéseit? Na neeeeeem, kösz. – duruzsolom az arcomat ráfordítva a vállára.
Most veszem csak észre, hogy a testem elnyugodott; a lüktető szexuális vágy erejét vesztette, és odalent sem lázongok már.
Elengedek egy könnyed sóhajt, ahogy hozzábújva, őt ölelve mélázgatok. Most így… pont tökéletes. Kellemes.
A mobiltelefonom ekkor pittyen be a szoba langymeleg csendjébe a hátam mögül az éjjeliszekrényről.
Biztosan Allen az.
Nagyon kíváncsi vagyok, mi az üzenet, de nem kapom fel a fejemet, nem is ugrok sms-t olvasni, mert tudom, hogy ezzel csak alaposan megbántanám Villet. Azt pedig nem akarom. Amennyire csak lehet, tudatosan ügyelek a szavaimra, a tetteimre, de még a mozdulataimra is; szeretném, hogy érezze, valóban szeretem és megbízhat a hűségemben.

Beugró jelenet: --> Mobilüzenet

-------

A homloka megfekszik a vállamon, és vele együtt vigyorgom. Önmagán... A helyzeten... Akármin, egyszerűen jó a kedvem, és senki se tudja ezt most lemosni.
Nem is kell.
És ahogy tovább fűzi a részleteket, egyszerű mosolyba fut át az egész.
Ép ujjaim végigfutnak az arca vonalán.
A szemeimbe emelem.
Már az állánál fogva.

- Ha akarod, érted őt is leverem! - a szemeim résnyire szűkülnek, de ott köszön közben az a vicceskedő él is, mert jól tudja hogy megtenném, ha úgy esne, de jelen helyzetben inkább csak humornak szánom. Na meg eltökéltségnek. Egy újabb mosolynak.. az irányába.. aztán egy újabb lágy csóknak, ahogy öklömmel emelve az állát, a számra emelem.

Elmosolyodom...
Még épp a szemeibe, de aztán a telefon csippanása köp bele a képbe, ami meg abszolút nem tetszik. De nem adok hangot neki. Talán csak az arcvonásaim torzultak egy néma pillanatra, de sokat nem láthat belőle, mert már végig a mellkasomba temetkezik.
De aztán...

... feladom.

Hanyatt esem. Talán őt is rántom magammal, de csak a plafont bámulom.

- Nyugodtan nézd meg... Megleszek. - engedem, de biztos. Ezt majd meg kell szoknom a jövőben. És hátha csak gyakorlat kérdése.
Hátha.

„Ha akarod, érted őt is leverem!”
Elvigyorodom.
- Tuuudom… Párszor megagyaltad szegényt. Szóval azt hiszem épp eleget kapott már... – dünnyögöm felfelé pislogva rá. - Értékelem, hogy megvédenél, deee… ismered a mondást; szeretkezz, ne háborúzz. – mondom én, aki az imént zúzta be a menedzsere csinos orrát.
Ahogy Ville az állam alá nyúl, emelkedem vele, hogy újra megcsókolhasson. Ez olyan tevékenység, amit sosem fogok tudni megunni vele.
Egy darabig a pillantásában, a mosolyában fürdőzöm, aztán a mellkasához bújok. Így amikor a telefonom becsippan, nem látom ahogy a mosolya kifakul és a vonásai elsötétednek.
Aztán néhány pillanat múlva hanyatt dől az ágyon, én meg fordulok vele lassan a testére.
A mellkasán heveredve, innen lentről fürkészem az arcát; minta sötét fellegeket látnék gyülekezni rajta.
Ő is tudja, hogy Allen az. Oké, nem kedveli, ez már tiszta. Titkon azt kívánom, sose találkozzanak szemtől szembe. Nem lenne szerencsés, nem szeretném, ha Ville bekattanna féltékenységében. Allen, azt hiszem törékenyebb nála fizikailag. Talán csak azért gondolom ezt, mert Ville jóval agresszívabb természetű. Elképzelni sem tudom/merem, mi történne, ha Ville kezet emelne rá akár egyszer is. De tudom… Kurva mérges lennék rá; annyira, hogy ott helyben szakítanék vele. Allen számára tabu.
Ville a mennyezetre szegezi a tekintetét, úgy szólal meg.
„Nyugodtan nézd meg... Megleszek.”
Csak nézem őt, és gondolkodom. Nem nyúlok még a mobilért.
Vajon komolyan mondja? Vagy csak tesztel, mert kíváncsi hogyan reagálok? Mi lenne a jobb? Megnézni, vagy nem megnézni?
Válaszoljam azt, hogy „Majd, ráér”? Valami erre azt súgja, hogy akár még fontos üzenet is lehet.
Szeretem Villet, vele vagyok együtt, ettől függetlenül nem szívesen mellőzőm Allent. Nem is akarom. Villenek össze kell haverkodnia a ténnyel, hogy Allen továbbra is a barátom és tartom vele a kapcsolatot, mindegy mi volt köztünk New Yorkban. Neki meg ott van Glória, elfogadtam - én sem ugatok bele kivel barátkozik.
- Biztos? – kérdezek vissza.
Csak ha megerősít, akkor csusszanok le a mellkasáról, és hasalok mellé az ágyra, egy elsóhajtott „Oké” után. Nem sietek, nem kapkodok. A telefonom után nyúlászkodom, és amikor az ujjaim közé vettem, megnyitom az üzenetet.



Összevonom a szemöldökeimet. Még egyszer el kell olvasnom az üzit.
- Hümm... – gondolkodóba esek.
„Nekem muszáj már holnap odamennem”, „Akarsz velem jönni?” a lényeg.
Ez megint egy újabb dilemma.
Felsóhajtok. Csak szemezek a világító kijelzővel, még nem pötyögök választ.
Az igazság az, hogy nem szeretnék egyedül utazni New Yorkba, másrészt igenis szeretnék kettesben lenni Allennel, hogy beszélgethessünk, és rendezzük a dolgokat köztünk. Vagy legalábbis dolgozzunk rajta. Az út 4 órás, addigis dumálhatunk. NY-ban úgyis mindketten elfoglaltak leszünk.
- Figyelj csak... – fordítom az arcomat Ville felé. - A helyzet az, hogy a filmgyártó előbb akarja kezdeni a felvételeket, és így már… holnap utazom New Yorkba. – mondom óvatosan.
Várok egy kicsit, hátha Ville válaszol. Feltételezem, nem dobja fel a hír.
Csak aztán írok vissza Allennek:

„Hogy miért nem lepődök én meg ezen...”
Nnna, kezdődik.
Ville dohogására nagyon halvány félmosoly bújik a szám szegletébe. Enyhén még a fejemet is megcsóválom.
Tudom én mi a baja, a holnapi nap, amit együtt tölthettünk volna.
A mobilt közben visszateszem az éjjeliszekrényre.
„Nemszóltam.”
Még mindig mellette hasalok. Ránézek.
- Nemszóltam-nemszóltam… nyünyünyünyünyü... – figurázom ki Ville dünnyögését.
Nem tudom visszafogni, kibukik belőlem a vihogás.
A hasa fölé kúszom, aztán ráhajolok és a köldökére csókolok. Amolyan bocsikérő, jóvanna-puszi ez. Az államat ráfektetem, majd visszaterelem a tekintetemet az arcára.
- Te dilinyós… és ha utánam jönnél? – bököm ki hirtelen. Annyira nincs szívem itt hagyni egyedül Vegasban. Szó se róla, veszettül imponál, hogy ennyire odavan értem. - Persze csak ha nincs más dolgod. – teszem hozzá. Lehet neki is akad bőven elfoglaltsága. De néhány napra talán eljöhetne akkor is.

Naná, hogy kiröhögöm. Miért? Mit várt? Hogy nem?
„Jó, tudom, ez Neked rohadt vicces..”
Először fapofával nézem Villet, próbálom összeszorítani az ajkaimat, de aztán kitör belőlem a röhögés.
- Az hát! – én veszett jól szórakozom azon ahogy duzzog mint egy óvodás, akinek lenyúlták a  lapátját a homokozóban.
De tudom én mi kell neki; egy kis nőies gyengédség és törődés. Pátyolgatni kell a kis lelkét, mert most sértve érzi magát. Nem mintha nem tenném szívesen. Szeretem szeretgetni.
Érzem, ahogy megrezzen, amikor a hasába csókolok. Kacér, kárörvendő vigyorgásra késztet.
Waze, úgy ismerlek, mint a rosszpénzt.
Nem bírom ki, hogy ne hívjam el, pedig tudom, hogy lesznek fura következményei a dolognak. És akkor lefagy az ötletre.
„Az lehet.. jó lenne..”
Ilyen szolid választ is csak ő adhat…
Lefogadom, szórakozik velem. Tudom mire pályázik, a könyörgésemre. Adok én neki könyörgést, asszem…
A szemeiből kiszakadva, ismét a hasa felé fordítom az arcomat.
A lábaim a bokáimnál keresztezik egymást, és a levegőben kalimpálnak, miközben még mindig az ágyon hasalok.
Most jóval a köldöke alá, kényesen közel aaaa… félszeműhöz nyomok egy hosszú csókot.
- Mit szólnál egy kis játékhoz? – vigyorodom rá, a szemeibe visszatalálva a tekintetemmel, aztán kitátom a számat és szemérmetlenül kinyújtom a nyelvemet - ami jó forró és nedves –, hogy végignyaljam az alhasát a köldökéig.
Nesze, itt a könyörgésem.
A szemeit nem engedem, kitartóan fixírozom őket a manőver alatt is.
- Lepj meg… Csak bukkanj fel… Akáááár az éjszaka közepén... – a nyelvem belefordul a köldöke gödrébe és körbenyalintom, majd egy cuppanós csókot nyomok bele.
- Az olyan… szexi… Kééérlek…. Naaaa…! – búgva kérlelem banditamosolyommal a képemen, és a nyelvem ismét visszacsúszik a kis gödröcskébe, hogy ott ficánkoljon hol nyalogatva, hol körbe-körbe táncolva.
Úúú, bakker, most megint jól kibaszok magammal és felizgulok a saját hülyeségemen.

A tekintetünk összeforrt, miközben a nyelvem a köldökében nyalakodik.
Rávigyorodom, ahogy belekezd a meséjébe. Miközben magyaráz, beszívom az alsó ajkamat, és sóvár pillantásommal ostorozom.
- Ühümm, pont ezt akarom… – bólogatok alattomosan vigyorogva rá. Azt hiszem neki is sikerült felhúznia saját magát. Én meg még pofátlanul rá is kontrázok, hadd szenvedjen. Ha már felé így játsszák ezt a játékot.
- Hogy keményen nyalj, és szopogass… és közben jóóól megujjazz, amíg sikoltva el nem élvezek. – a képemen ördögi vigyor terebélyesedik.
Még utoljára megnyalintom az alhasa alatti érzékeny, puha részt, ott ahol a varázsszerszáma kezdődik.
„Szóval ez.. elég szexi Neked..?? Hm. Még meggondolom..” - azt mondja… Cukkol a szemét.
Legyen így.
Lassan, kéjes mozdulatokkal feltérdelek az ágyon, közben a fenekemmel pucsítok, aztán szembe fordulok vele. Rátelepszem a sarkaimra, és a combjaimat részint kitárom. Közben is Ville szemeibe kapaszkodik a tekintetem.
A jobb kezemet a számhoz emelem, megnyalom az ujjaimat, és becsúsztatom őket a lábaim közé az ölembe.
- Mmm… Ha sokat gondolkodsz, kénytelen leszek magamat kényeztetni… – elkezdem simogatni az ágyékomat ott lenn, a kézfejem lassan köröz benne. Érzem az ujjvégeim alatt a csiklómat. Bassza meg, tényleg kurvára fel fogom húzni magam.
Sötét, gonosz vigyorom egy pillanatra sem hervad. Ville bármilyen faszságra rá tud venni egyetlen pillantásával… Ilyen eszelős hatással van rám. Sőt, pusztán telepatikusan, a gondolatai erejével képes manipulálni.
Bal kezemmel hátra dobom a hajamat a vállam fölött, aztán a fejemet félrebillentem.
- Ez tetszik neked… Igaz, Ville? Amikor játszok magammal… Szereted nézni, ne is tagadd... – döngöm mély hangon, és jobbommal markolászni kezdem a mellemet.
- Úh, Ville, édesem…! Igen! Ez az!!! Ahh! Szopogasd a csiklómat keményen! A nyelvedet akarom bennem... – egyre gyorsabban jár a kezem, egyre bátrabban nyomom a szeméremajkaim közé az ujjaimat, mert iszonyat jólesik. Tisztára be is nedvesedtem.
Nem bánom, hogy néz. Azt akarom, hogy nézzen. Nem szégyellek előtte semmit.  Sőt… Totál felizgat. A francba!
- Remélem bemászol azon a kurva ablakon!… És elkapsz bazdmeg... – hördülöm mély altomon. Erősen dörzsölöm a csiklómat, egészen megduzzadt már.
Hátravetem a fejemet. Minden ízemben lángolok és reszketek. Enyhén zihálok az izgalomtól.
A mennyezetről aztán mégis visszanézek Ville arcára. A mellemet markolászó kezem ép kezéért nyúl, és a számhoz vonom. A mutató- és a középső ujját az ajkaim közé tolom, hogy  szopogatni kezdjem őket. A nyelvemmel néha rájuk nyalok.
A pillantásom kitartóan tapad Ville lélektükreibe. A szemeimben őrületes vágy tüze ég.
Alig várom, hogy kezdjen velem valami férfiasan határozott dolgot.

Csodálom az önuralmát, hogyan bírja ezt ki. Pedig látom, ott ágaskodik kihívóan a farka előttem, a mellkasa vadul emelkedik és süllyed, zajosan zihál, a tekintete sötétbe borulva mered rám. Arcán elgyötört éhséget látok.
Keményen farkasszemet nézünk.
Kurvára felizgat, ahogy itt fekszik anyaszült meztelenül előttem, felajzva, miközben látom rajta, hogy egyszerre élvezi amit a szeme láttára magammal művelek, ugyanakkor meg akar hágni. A szikrázó tekintetéből ez sugárzik. Én pedig azt akarom, hogy vad legyen, állatias, ösztönös, amilyennek megismertem, és amilyennek önmagamat érzem mellette.
Valójában fenntartások nélkül, bárhol és bármikor rá tudnék mászni, hogy nagyot keféljünk. Tudom, gyarló emberi lény vagyok; de amíg nem ártok senkinek, ezt nem róhatják fel nekem.
Addig izzítottam a saját véremet, míg már majdnem ráförmedtem Villere, hogy „Bassz meg végre, mert megőrülök!” Csak azért nem tettem, mert a szám el volt foglalva az ujjai szopogatásával. Legszívesebben a dákójával tettem volna ugyanezt. Annyira szeretem, amikor a számban van...
Kezdett rám telepedni a kábulat, és úgy éreztem, menten lefordulok az ágyról, de a következő pillanatban Ville olyan gyorsan ugrott oda értem és kapott el, majd taszított mellkassal a falnak, hogy a mozdulatsor, az ahogyan felállok és lépek, kiesett.
Lihegek, a kezemet az arcom előtt szorítja a falra.
„Remélem emlékszel...” - búgja a fülembe azon a gyönyörű pokolmély baritonján, amitől simán képes vagyok elélvezni.
- Mindenre... – lihegem, mire a combomra markol és megemeli.
Már tudom mi lesz...
Boldogságtól remegek, amiért végre hajlandó megkínálni a férfiasságával. Az egész altestem nedvesen lüktetve várja.
A behatolás pillanatában röpke fájdalom hasít belém odalent. A lélegzetemet is elakasztja, de ahogy jön, azonnal el is illan - az izmaim engednek Ville tomboló szerszámának, és ráigazodnak. Kénytelenek.
Francokat fogom megállásra kérni...
Egyetlen határozott döféssel teljesen kitöltött. Fél másodpercre sem bántam a vadságát. Ezt akartam, hogy vegye el, ami az övé, igázzon le, hogy uralkodjon felettem és birtokoljon.
Már csak egyetlen dolgot érzek; szégyentelen élvezetet.
Mélyről jövő, hangos nyögésekkel élvezem a gyors, határozott döféseket, ahogy erős, hosszú, mozdulatokkal újra és újra beront a hüvelyembe. A bennem élő nőstény szörnyeteg azonnal eltépi a láncait, és amennyire csak tudom, lengő ágyékának nyomom a fenekemet. Hangosan csattog az öle rajta, ahogy dönget.
Ville lehelete a fülcimpámat perzseli, ahogy ott fújtat dühödt bikaként a vállam fölött. Egyszerre túl sok a gyönyör, de én még többet akarok Villeből. Képtelen vagyok betelni vele.
Két tenyerem a falon támaszkodik, tíz körömmel vájok bele. A testemen forró lavinaként csorog a verejték.
- Óhigen… Óhigen… Úristen…!!! – nyögdécselem rá a falra, ahogy ráfordulok homlokkal.
De egyvalami még hiányzik. Ville keze… Emlékszem mit tett velem LA-ban, de most nem tudja használni.
Jobbommal lenyúlok az ölemhez és becsúsztatom az ujjaimat a szeméremajkaim közé. Tiszta csatakos vagyok odalent a saját örömnedvemtől. Dörzsölni kezdem a csiklómat, gyorsan köröznek rajta az ujjaim, könnyen csúszkálnak a sikamlósságtól. Közben megérintem Ville bennem járó farkát. Direkt hátrébb nyúlok, hogy az ujjaim elérhessék és olykor ráfussanak.
Ville csak hajt, és hajt a totális pusztulás felé, ami érzem, hogy rohadt közel van már.
A szívem is alig bírja az iramot – a legszebb halált halnám, ha kefélés közben jönne el értem a kaszás. Aztán az orgazmus csodálatos végső fájdalma szétszakítja az összes idegszálamat. Kegyetlen hirtelenséggel áraszt el.
Szorosan becsukom a szemem, és elsötétedik előttem minden.
- VILLE!!! – kiáltom sikoltva, görcsösen hördülve a nevét az éjszakába, amikor rárobbanok.
Akkorát élvezek, hogy sírva fakadok. Patakzanak a könnyek a szememből, az arcom vörösen ég. Leküzdhetetlen zokogás ráz - ennyire jó volt!
Ha nem szorít rá a falra a testével, ha nem tart meg, remegve csuklok össze és roskadok a padlóra.

- Úristen….! – nyögöm teli torokból a falra, amikor érzem, hogy Ville belém spricceli lávaforró nedvét, ahogy elélvez.
Csak zihálok a falhoz simulva, jól esik a testemnek a hidege, miközben Ville lángoló teste hátulról betakar.
Nem húzódik ki belőlem, csak állunk ott, letaglózva a kegyetlen gyönyörtől. Sokáig lüktetek még a szerszáma körül.
Az ajkaim reszketve húzódnak vigyorra lehunyt pilláim alatt, ahogy arra gondoltam; első körben szeretkezett velem, de a másodikban... konkrétan szétkúrta az agyamat. Imádtam... A kegyetlen valóság az, hogy én odavagyok Villért, de a testem meg a farkáért. Veszettül.
Kóvályog a fejem, a lábaim remegnek. Ville már leengedte a másikat is a padlóra. Alig állok a lábamon, de igyekszem tartani magam.
Lassan kicsúszik belőlem, követi egy sóhajom, vagy talán nyöszörgés a torkomból, és mintha a spermáját érezném csordogálni a combjaim között.
Oldalra fordítom a fejemet, viharos lélegzete az arcom bőrét perzseli. Együtt lihegünk. Érzem magamon, hogy ő is ázik az izzadtságban velem együtt.
Nem mozdul mögöttem. Én sem előtte. Egyszerűen nem tudok, kimerültem. A porcikáim még mindig letaglózva zsibbadnak az orgazmustól. Mintha egész testemben lebegnék.
Ekkor bekötözött keze a hasamra kúszik, én pedig lassan emelem az enyémet, és gyengéden ráfektetem a tenyeremet a kézfejére. Az ujjaim érintik az ujjait. Mintha csak marasztalnám.
„Ren... rendben vagy..? Ne.. nem sérültél meg??” - búg a baritonja bele a hajamba.
Erőtlen mosoly kúszik az arcomra, de aztán szélesebbre görbül a szám. Vigyorgok. Azt hiszem, túl sokat aggódik. Viszont nagyon szeretem, hogy ilyen, és törődik velünk.
- Ne aggódj... Jól vagyok… Soha jobban… – rebegem rekedt hangon. - Ez már baromira hiányzott… Isteni volt... – most érzem csak igazán, hogy a testem lehiggadt; végre megkapta, amire ácsingózott – a kőkemény, nyers férfierőt.
Nyelek egyet.
- Lenne… lenne kedved... – megnyalintom nyelvemmel az ajkaimat, cserepesre száradtak - ...egy kellemes fürdőzéshez? - tudakolom. - Azt hiszem… nekem az most jól esne. - csak elmerülni a kád forró vízben, az illatos habok közt, Ville karjaiban... jelenlegi álmaim netovábbja.
Még nem moccanok meg. Jól esik, ahogy a testem Ville és a fal közé szorul. Félő, nélkülük összecsuklanék.

Megérint... De ezt is csak valami hátsó, álomszerű állapotból érzem, a fejem közben egész másmerre kóvályog. Feszes félelem késztet, nem tudom ártottam e. Nem akartam.. nem akartam olyan keményen, hogy csapódjon, a falon... hogy baja legyen, de teljesen szétcsapta a fejemet. És feszült várakozással tölt a megnyugtatás.

De megérkezik. Nem is percekkel később, és csak ezután tudom élvezni a pillanatot teljes egészében.

- Szétcsaptál.. - feszes vigyor húzódik az arcomon, ahogy újra mozdulok, és most a feje mellett a falon koppan a fejem. Teljesen előre esek. Szinte rá a testére, de a lábaim.. még kitartanak, és a kezem se ereszti a hasán.

- Ha még egyszer ezt csinálod velem... SZÉTSZEDLEK! - fordul most felé a fejem, az arcom, csak a koponyámon fordulok a falon, és ekkor vagyok csak képes, hogy kinyissam a szemeimet.
Látnom kell őt! Újra látnom!
Neki meg tudnia kell, hogy minden egyes szavamat komolyan gondolom.
Nem kezeskedem magamért...

Nagyot sóhajtok, egy hatalmasat, és érzem ahogy a feszültség hűl a testemben. De nincs kedvem megmozdulni. Nincs kedvem elmozdulni. Csak ölelném.
Ameddig csak lehet, vagy ameddig össze nem esek.
De a hangja kiakaszt a meredt képzelgésből.
Vagy inkább visszajátszás.
Emlék...
Utóhatás, és hamarosan el is ér a fejemig.
Ráncolom a szemeimet.

- Fürdő?? - mintha nem hallottam volna teljes egészében. Pedig hallottam!

- Csak ha vízszintben.. - szín komoly vagyok. De közben visszafordul a fejem, lefele, és ahogy az elhatározás lassan energiát is vesz, úgy fejjel, ellököm magam.
Újabb bazinagyot sóhajtok.

Ő még ottvan a karjaimban.. ha jött velem, ha nem fejtette le a kezemet, mégis nehéz az elindulás.
Ha mégse, és elindul, csak fáziskéséssel zombin követem, de ha együtt vagyunk, csak lassan lépek, egyet... a kezeim továbbra sem eresztik, vagyis a másik.. is köré fut, a másik fölé feszülve, és én tutira el nem engedem!
Így lépkedünk el ketten.
Egészen a fürdőig.

Vagy valami elbaszott... naplementés éjszakába...

„Szétcsaptál..”
- Bocsi… De ilyen hatással vagy rám... – felelem halk, rekedtes hangon, miközben mindkettőnk feje a falnak döntve pihen. Ő homlokkal támasztja, a szemei behunyva, én pedig csak nézem innen, centikről azokat a szép férfiúi metszéseit.
Ha akarnék, sem tudnék most mozdulni, a testem tiltakozik a mozgás ellen. Amúgyis veszettül jó így, ahogy Ville testtel rám dől.
„Ha még egyszer ezt csinálod velem... SZÉTSZEDLEK!” - fordul felém, és összenézünk.
Komisz vigyor tornázza fel magát a képemre.
- Ámen. Szedddj baszki… Az efféléket nevezem én igazi szeretkezésnek... Fogalmad sincs róla… mennyire imádom amikor ilyen heves vagy. – bazsalygom a szemeibe.
Ha tudná mennyire odavan az egész lényem Őérte, na meg a porcikáim is. Nincs egyetlen sejtem, ami ne érte epekedne. Az utolsó hajszálamig szerelmes vagyok belé.
Egyik kezem a bekötött kézfején fekszik, a másik viszont mozdul, és felkúszik a fal és a testem között, hogy Ville arcához emelkedve gyengéden megérintsem, megsimítsam az ujjaimmal.
Újabb csendes, kellemes mozdulatlanságban töltött másodpercek. Vigyorognom kell azon, hogy ő is piszok fáradt, még megmoccanni is.
„Fürdő??”
- Ühümm. – bólintok hangyányit.
„Csak ha vízszintben..”
- Valami olyasmi... – felelem lágyan, még mindig mosolygom rá.
Aztán ellöki magát, mire az arcát simogató kezem elemelkedik tőle, és ráfekszik a karjára, amivel körbeöleli a testemet.
Halkan nevetgélve lépkedek a fürdőszoba felé, együtt araszolgatunk, összeolvadva. Nem akarom, hogy elengedjen; szeretem a teste nyomását, a belőle áradó meleget a hátamon.
Beérve a fürdőszobába, elengedi a kezem egy pillanatra, csak míg felpattintom az ajtófélfa mellett a villanykapcsolót, aztán a kezem visszatér az övére. Magamon marasztalom, és ha Ville engedi, óvatosan megfordulok az ölelésében, hogy szembe kerüljek vele.
A nyaka köré fűzöm a karjaimat, és a szemébe nézek.
- Vigyázz a kezedre… Tartsd kinn a vízből, jó? – mosolyodom rá, és lábujjhegyre emelkedem, hogy egy kedves csókot préseljek a szájára. Aztán egy újabbat… és megint egy újabbat.
Most vagy elenged, vagy így, összetapadva, együtt lépünk a kád elé, és ügyeskedve nyitom meg a csapot. A lefolyódugó is a helyére pattan.
Ha még mindig a karjaiban tart, fél kézzel vagyok „kénytelen” működni, mert az egyik karom még mindig a vállán kapaszkodik.
Nem igazán akarom, hogy elengedjen, azt kívánom, hogy örökké velem legyen és így öleljen.
Lenyúlok a habfürdőért, hüvelykemmel felpattintom, csorgatok belőle a csobogó vízbe, aztán visszateszem a flakont a kád szélére. A kezem ismét felszabadul, és fut is vissza Ville vállára, hogy a karom csatlakozzon a másikhoz a nyaka körül.
Amíg folyik a víz, és telítődik a kád, van egy kis időnk erre-arra. Ki is használom a lehetőséget...
- Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezem banditamosolyomat rávillantva, majd gyenge erővel, ha enged nekem, lehúzom magamhoz, és az ajkaim szelíden lopnak tőle egy újabb apró csókot.