„Csak... csak figyelj, hogy ne legyen baj..”
Elmosolyodom az aggódásán. Még nem is sejti, milyen remek apuka lesz belőle – legalábbis szerintem. Ezt a gondolatot viszont megőrzöm magamnak. Egyelőre. Nem akarom feleslegesen sokkolni. Majd talán eljön annak is az ideje, hogy könnyedén és örömmel tud fogadni egy efféle őszinte bókot.
- Ne aggódj. Megígérem, hogy vigyázok mindhármunkra. Rendben? – döngöm halkan a szemébe. Mert így is lesz. Ha majd megnő a pocakom, már nem lehet féktelenül bűnözni; nem lesznek falhoz csapkodások, csak szerényebb megmozdulások.
Odabent a fürdőszobában képtelen vagyok Villetől elszakadni; éreznem kell a közelségét, a teste melegét, az érintését, az ölelését. Ha tehetném, az egész éjszakát össze- vagy inkább belé bújva tölteném.
Amikor lehajolok eldugaszolni a lefolyót, szinte magamon érzem a tekintetét, ahogy pásztázza a hátsómat.
A kád peremén kapaszkodom, miközben csalfa vigyorral az arcomon hátrapillantok rá.
- Ha szeretnéééd… Így is… kipróbálhatjuk majd. Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szeretnél új dolgokat csinálni. – magyarázom a szemeibe, miközben végigsimít a hátamon, én meg játékosan megriszálom a fenekemet előtte.
Veszettül kíváncsi vagyok, vele milyen lenne a popsi keksz, de lefogadom istenien műveli azt is. Kizárt, hogy ne csinálta volna élete során vagy kismilliószor. Az persze más kérdés, hogy talán mára már nem vonzza. Majd megmondja. Kiderítjük őfelsége mit szeret, és mit nem.
- ...El sem hinnéd, milyen nyitott vagyok azokra az "új dolgokra"… Csak egy szavadba kerül minden. – fűzöm hozzá duruzsolva, aztán a fogaimmal végigszántom az alsó ajkamat. Vele aztán tényleg bármire képes lennék. Akármit megadnék neki, csakhogy boldognak lássam.
Nos, most, hogy megint kellően felzaklattam, legalábbis a fejét, felegyenesedem hozzá, és átölelem a nyakát. Nincs mitől tartania, nekem sincs erőm, szikrányi se egy újabb menetre. A testem még az előző „megrázkódtatást” sem pihente ki. Gondolom ő sem harcképes, de nem árt ha tudja, hogyan állok az együttléteinkhez. Szeretem a jó szexet, és ezt csakis magának köszönheti. Ő mutatta meg micsoda élvezet rejlik a testiségben - ő tanított mindenre, ő döntötte le a falakat.
Apró csókokkal halmozom el a száját. Csak szeretgetem, imádattal és odaadón. Ő az én istenem, és én áldozni akarok előtte.
Muszáj elismételnem, hogy mennyire szeretem. Vagy ezerszer elmondanám neki, hogy biztosra tudja.
Az enyémekhez hasonlóan lomhák a mozdulatai, érzem benne a fáradságot, a csókjai viszont annál édesebbek és szelídebbek. Odavagyok ezért az énjéért is. 2 in 1. Ezt régen valóban nem gondoltam volna róla.
A víz csak csobog mellettünk szakadatlanul, a hab gyűlik a kádban, és mi behunyt szemekkel, homlokkal egymásnak dőlve öleljük a másikat. A testemnek jólesik, amit épp tőle kapok; ez a lágyság, a megnyugvás, a biztonság és a vegytiszta szeretet érzete.
„Teljesen megváltoztattad az életemet.. Köszönöm..”
Elmosolyodom az elsuttogott szavain.
- Akkor ez kölcsönös, mert… Te is az enyémet. Totálisan... – búgom a mellkasához simulva.
A következő pillanatban már hajol is hozzám, az ajkaim pedig megajándékozzák a legszerelmesebb és leglágyabb csókommal.
Talán csak percek múlva válok le a szájáról, fene se tudja, nem mérem az időt. Amikor vele vagyok, egyszerűen megáll, vagy csak nem érzékelem a múlását.
- Beülünk? – kérdem tőle a kád felé biccentve, aztán ha a karja elenged, belelépek a vízbe, és beleereszkedem. A csapot elzárom, és a kád egyik végében gubbasztva várom, hogy Ville csatlakozzon hozzám.

„Meglátjuk...”
Meglátjuk… Hűha! Hát… Az én olvasatomban ez egy diplomatikus „nem”. Nem erre a válaszra számítottam, és valahol kicsit kellemetlenül is érint. Mármint elkezdem szégyellni magam amiatt, hogy talán nem kéne ennyire ajánlkoznom és nyomulnom. Lehet, hogy sok kezdek lenni neki? Én csak azt az egyetlen egyet tudom, hogy megőrülök érte, kívánom, és… és… Áh. Mindegy. Talán elszaladt velem a ló. És igaza van.
Azt hittem, a férfiak fantáziáját ez dolog eléggé piszkálja, de úgy látszik, Villet ez nem mozgatja meg. Legalább ezt is tudom. Többet nem fogom felhozni, az biztos. Az a legtisztább, ha kivárom, míg a tudtomra adja, ő mit szeretne. Nem a világ vége ez, csak nehéz kordában tartani a felé irányuló vágyaimat. De majd igyekszem; nem akarom elűzni magamtól.
Miután beleülök a vízbe, és várom, hogy csatlakozzon, elvigyorodom azon, hogy mögém lép. Direkt meghagytam neki a kád másik felét, hogy kényelmesen elférjen, de bakker csak az én felemre pályázik.
Előrecsúszok, és várom, hogy lesüllyedjen a habok alá. A víz szintje jócskán megemelkedik kettőnktől. Kellemes forrósággal hullámzik körülöttünk.
Hátrapillantok rá a vállam felett, és amikor megérzem a két lábát mellettem kinyújtózni, óvatosan a combjai közé lököm magam.
Háttal lassan a mellkasára dőlök.
Miután beheveredtem az ölébe, a folyékony forróság alatt, elengedek egy hosszú sóhajt; iszonyatosan jó így, teljesen hozzásimulva.
A szemem oldalra vándorol, meg kell róla győződnöm, hogy a bekötözött kezét nem éri víz. Megnyugszom, amikor látom, hogy a kád szélén fekteti.
Másik karja átfűződik az állam alatt a mellkasomon, és kezével komótosan meregetni kezdi rám a vizet.
Tíz ujjammal az alkarjára csimpaszkodom, hogy a szívem fölött magamhoz fogjam.
„Megváltoztál.. Az a szende, félős kislány elveszett..”
- Valóban... – döngöm mély hangon, de a szám fél sarka enyhe vigyorra fut. Igaza van. Sokat változtam azóta, hogy Vegasba jöttem.
- Ő már… kábé akkor lelépett, amikor először feküdt le veled. Vagy már előbb is. Amikor az erdőben akkor éjszaka, a faházban vette a bátorságot, és megcsókolt téged… Szóval… találkozott egy eszelős sráccal, aki ledöntögette a korlátait és megmutatta neki, hogy van élet a félelmeken túl is. Onnantól többet már nem volt ugyanaz a lány... Csak nem hiányzik? – Talááán… Őt akarod?
Te jó ég! Visszasírja a régi énemet? Ha igen, az a lány már nem jön vissza… Nem tudom visszahozni neki.
Mekkora faszság, hogy a végén még saját magamra leszek féltékeny.
Felsóhajtok.
Azon kapom magam, hogy aggódom, hogy fojtogat egy kellemetlen gondolat: Mi van, ha nem tetszik neki az, aki most vagyok? Ennyire rossz és szörnyű az, akivé váltam?

„Imádom...”
Megkönnyebbülve sóhajtok fel. Mindenképp megnyugtat ez a válasz, mert már kezdtem pánikba esni, hogy a régi énem kell neki, az, aki már nem tudok lenni.
„Csak még szokatlan...”
Nem látja, de erre megugrik a fél szemöldököm. De azt hiszem, értem a szavak mögött rejlő érzést, mert valahol nekem is furcsa az a Ville, aki igyekszik az a Ville lenni, „akire nekem szükségem van” és aki odafigyel másokra.
Ő is sokat változott a balesetem óta. Már sokkal… felnőttebb. És ha belegondolok, mindketten nem csak egymással ismerkedünk újra, hanem önmagunkkal is.
Engedek a keze kérésének, és felé fordulok. Óvatosan, nehogy sajgó helyre térdepeljek bele.
Hatalmas boci szemekkel pislogok rá, szinte bocsánatkérőn a korábbi viselkedésemért.
„Imádom azt aki vagy... akármilyen is vagy... akárki voltál vagy leszel, ha ráncos, akkor is, mindig imádni foglak...!”
Ezek a szavai határozottan felvillanyoznak. Nem tudok nem elvigyorodni. A vigyorom fülig vágja az arcomat, és halkan elnevetem magam. Ha vén banya leszek akkor is imádni fog? Ez határozottan kölcsönös érzés. De tetszik! Akár ünnepélyesen meg fogadhatnám, hogy én is, hogy ha demens papi lesz, akkor is oda meg vissza leszek érte. Mert ő még akkor is az én örök szerelmem lesz, mikor a fogsorai már egy pohárban áznak éjszakánként.
„És tudod, hogy miért??”
Az ujjai közt az állammal enyhén megcsóválom a fejem, ő pedig folytatja. Fülelek és figyelek.
Lassan rádőlök a mellkasára, a hasam a hasára simul.
A szemeim az arcát pásztázzák, és ha engedi, az államat a mellkasára fektetem.
Megmentettem önmagától? Talán arra gondol, hogy már nem akar többet kárt tenni magában?
„És már olyan valaki vagyok, aki szeretek lenni. Melletted...”
Szélesen mosolygom idelentről. Ekkora hatással lennék rá? Mert az biztos, hogy ő baromi nagy hatással volt rám a kezdetektől.
- Ugye tudod, hogy nagyon-nagyon szerettelek már régen is? De most még jobban, és nyugger korodban is élni-halni fogok érted… És kérlek… ne haragudj rám, ha néha kicsit sok lennék… Én csak... annyira örülök, hogy visszajöttél… és hogy vagy nekem… Egyszerűen képtelen vagyok betelni veled. – magyarázom a mellkasáról pislogva fel rá.

Ahogy megérinti az arcomat, belehajolok a tenyerébe. Az ajkaim aztán leheletnyire nyílnak, ahogy ujjával végigcirógat az alsón.
A tekintetem belefeledkezik a szemeibe, miközben a baritonja kellemesen búg. Lubickolok a szavaiban. A tudattól, hogy ilyen hatással vagyok rá, szinte dorombolok az örömtől a mellkasán.
A szemem egy pillanatra sem hagyja el az övét. Fogalma sincs róla, számomra mennyi szépséget hordoznak a szájáról lepörgő gondolatok. A szavai a lelkem legmélyére hatolnak, és felszabadítanak. Valahol mégis hihetetlen, mennyi mindent szeret bennem. Sosem hittem volna, hogy egyszer lesz valaki, aki ennyi örömöt talál abban, aki és ami én vagyok; abban, hogy vele vagyok.
Csak azután szólalok meg, hogy meggyőződtem arról, nincs több mondandója. Amit a sz iránta való szerelem mellett érzek, az a határtalan hála, hogy nem haragszik rám a furcsaságaimért, amiért megváltoztam.
- És Te kíváncsi vagy én mit szerettem meg benned, és szeretek most? – kérdezem dönögve, miközben még mindig a mellkasán heverészek, és mosolyogva pislogok fel arra gyönyörű férfiarcára.
Ha érdekli, akkor válaszolok.
- Jóóó… Az alap, hogy odavoltam és vagyok a hangodért… Azokért az igéző gülü szemeidért, a göndör cigifüstös tincseidért... – vigyorodom el, de aztán komolyra váltok. - Deee… tetszett, hogy nem érdekelt mások véleménye; hogy olyan könnyen leráztad magadról az elvárásokat és a korlátokat... hogy sosem féltél semmitől és senkitől... Amit akartál, azt mindig megtetted… Sosem ítélkeztél senki és semmi fölött; éltél és másokat is élni hagytál... Az egyik legőszintébb embernek ismertelek meg, akinek eszébe sem jutott nyalni másoknak, vagy másokat manipulálni, csakhogy megkapja, amit akar, vagy feljebb kapaszkodhasson mások hátán… – egy röpke pillanatra elhallgatok, ábrándos mosolyommal futtatom körbe a tekintetemet az arcán, aztán folytatom. - Ami pedig engem illet… Imádtam, hogy hatsz rám, hogy feszegetted a határaimat, és megmutattad, hogy nem kell félni a fizikai világtól, másoktól, a közelségtől, a kötődéstől, az érzésektől… Imádtam, hogy te voltál nekem az első… És ha nem bánod, szeretném, ha Te lennél az utolsó is. Borzasztóan féltem, hogy csak egy numera leszek a többi között, de odáig voltam attól, hogy megtartottál. – csak fürkészem a vonásait, aztán nedves mellkasára fordítom az arcomat, tenyerem a melle fölött pihen az orrom előtt, és ujjvégeimmel apró mozdulatokat téve rajzolgatok a bőrén.
- Szeretem, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám, és hogy féltesz. Szeretem benned, hogy a szenvedély mellett olyan gyengédségre és törődésre vagy képes, amiről nem hittem, hogy létezhet...
Még van egy-két apróság, ami kikívánkozik belőlem, és egy halk sóhaj után útjára is engedem őket.
- Egész életemben elcseszettnek éreztem magam, aztán jöttél Te… Tanítottál és felnyitottad a szemem. Egy valódi gyémánt vagy, amit véletlenül találtam az élet rengetegében… És nem akarom, hogy bármiben hiányt szenvedj, csak mert velem vagy... Bármit megadnék neked azért, hogy boldog legyél. - ...és semmi sem tántoríthat el attól, hogy vele legyek. Amíg Ő is ezt szeretné.

„Mindig is benned volt a szabadság lehetősége...”
Elmosolyodom.
Ville olyasmit látott meg bennem, amiről még én sem tudtam, hogy bennem van. Akárhogy is. Az első pillanatoktól kezdve nagy hatással van rám, és nem hittem… Amikor először beléptem a stúdióba és találkoztunk, hogy majd beleszeretek és a karjaiban kötök ki. Ha valaki ezt mondta volna annak idején, én tuti szembe röhögöm.
Karja a hátamon fekszik, és amikor érzem, hogy közelebb húzna magához, óvatosan feljebb kúszom a felsőtestén. De ő még így is fentebbről néz le rám.
Alig centik vannak az orrhegyeink közt.
„Én is szeretném ha nem hagynál többé el...”
A mosolyom elmélyül, miközben a szemeiben gyönyörködöm.
- Nem hagylak... – suttogom halálosan őszintén, ugyanakkor lágyan a szájára, miközben a jobbom kiemelkedik a vízből, és mutatóujjam hegyével gyengéden megérintem a homlokát, hogy aztán egy lassú mozdulattal onnan leszánkázva végigcirógassam vele az orrát.
- Kellesz nekem… mint a levegő… Vagy mint halnak a víz. – követem a tekintetemmel az ujjam útját, miközben levonul Ville csinos orrán.
„Azt akarom, hogy örökre velem maradj!”
Nincs időm elvigyorodni, sem gonoszkodni, hogy  Hümm… Az jó hosszú idő… Ezt azért még meg kell gondolnom..., mert odaédesget magához, és a számra forrasztja az övét.
Ujjaim ezalatt a vállain kapaszkodnak.
Egészen belefeledkezem a csókjába, hogy már a viccelődhetnékem is elillan. Szerelmes odaadással csüngök az ajkain; közben lassan egyik oldalról a másikra dől a fejem – minden irányból csókolni, érezni szeretném a száját.
Csak amikor leheletnyire enged válni, szólalok meg.
- Ígérem… Örökre veled maradok… És mire észbe kapsz, már együtt kertészkedünk a nyugdíjasklubban... – búgom mély altomon, de aztán a kezdeti komolyság áthajlik halk heherészésbe. - ...Hacsak el nem hajtasz addig a hülye poénjaim miatt. – és újabb apró csókot préselek arra a helyes kis szájára. Aztán még egyet, és még egyet...

„Meg tudnám ezt szokni… Csak így.. Veled... ketten..”
A szemeibe mosolygom. Mondanám, hogy én is, de ő beelőz, és széles vigyorral olyasmivel rukkol elő, amin úgy meglepődök, mint faltörő kos a fotocellás ajtó előtt.
Totál lefagyok, kábé mint egy agyvérzéses.
Ő magyaráz, hallom én a szavait, de csak nézek rá. Bambán. Megáll velem a világ.
A szívem vadul dübörög a mellkasán, a testemet elönti a forróság és remegni kezd. A víz egyáltalán nem hűlt ki, most mégis hidegnek érzem magam körül.
„GYERE HOZZÁM!” - visszhangzik a baritonja a fejemben.
Először azt hiszem, hogy arra céloz, költözzek a stúdió fölé. Már majdnem rá is vágtam, hogy „Eszemben sincs, baszki! Nem őrültem meg!”
Az agyam egyszerűen nem akarja felfogni a szavak valódi értelmét, mert Ville szájából ezek valahogy… abszurdan csengenek. Soha, de soha nem tudtam elképzelni, hogy efféle szavakat kiejt a száján. De aztán, ahogy tovább magyaráz… Már erősödik bennem a gyanú, hogy ő nem összeköltözni akar, hanem házasságról beszél.
Tréfál velem???
Egészen rákerekedik a szemem.
„Csak gondolj bele.. Soha, senki nem szakíthatna többé el. Se Grid, se a távolság, és még más.”
Hirtelen valamiért mégis gerjedek a témára, fellelkesedem, kedvem lenne a nyakába ugrani azzal a felkiáltással, hogy „Igen!!! Naná, hogy a feleséged leszek!!!”, de az okoskodó vészcsengők azonnal riadót fújnak bennem, és azt várom Ville melyik pillanatban kezdi visszaszívni, megbánni, amit kimondott.
Jah, várom, mikor gondolja meg magát, mert erre számítok, nem lovalnám bele magam feleslegesen, mint egy kis hülye tini, de csak néz a szemeimbe, és nem szól többet.
Köpni-nyelni nem tudok.
A szemein és a vonásain futkos a tekintetem. Nagyon nehezen találom meg a megfelelő szavakat, mert nem szeretném megbántani, de nem akarom, hogy egy olyan döntésbe ugorjon fejest, amiről szinte biztos vagyok, hogy ha nem is most, de talán már fél óra múlva kurvára sztornózná. Nem hagyhatom, hogy hülyeséget csináljon; helyette kell józannak lennem.
- Én… én értem, hogy miért tennéd. – kezdek bele, mire a jobb tenyerem az arcára simul, és hüvelykujjam megcirógatja. - De ennek nem... Grid ijesztegetései vagy a vízum miatt kéne megtörténnie, hanem mert tényleg ezt szeretnéd. Ennek csakis kettőnkről kellene szólnia. – magyarázom a lehető legőszintébben.
Még visszakozhat és kimenekülhet a helyzetből. Nem fogok rá haragudni, ha esetleg máris visszavonulót fúj, az érzéseim ettől nem fognak megváltozni iránta.
De van még itt valami, amit jó ha tud...
- Ha viszont valóban ezt akarod, akkor… akkor igen, – elvigyorodom, mert a vele való házasság gondolata titokban kibaszottul felvillanyoz. - ...boldogan hozzád megyek, hogy veled éljem le a hátralévő életemet.
Mrs. Deadman baszki... – ezen vihogni lenne kedvem.

„IGEN!!!”
Összerezzenek, de csak mert hirtelen ér a felkiáltás. A szívembe nyilall, a dilinyós a frászt hozza rám, egy pillanatra le is dermedek, de aztán a következő pillanatban már kénytelen vagyok elvigyorodni. Ezt a lelkesedést!
Erre elkapja az államat, két kézzel, és ha akarnék sem tudnék másmerre nézni, kizárólag az arcába és a szemeibe, mert az ujjai közt tart. Erősen. De aztán rájövök, hogy nem csak nézelődni akar… Teljesen ki vagyok szolgáltatva a szenvedélyének – na nem mintha bánnám. Vércseként csap le a számra, semmire sem vágyok jobban, csak a csókjára, őrá, épp ezért meg is indulok az ajkai után. Még közelebb húzódok hozzá, és teljesen rásimulok a testére.
Fészkalódni kezdek a víz alatt, szeretnék óvatosan feltérdelni, mert kezd kényelmetlen lenni a hasaló-hableány póz.
Hosszú elmélyült percekig csókolózunk, és amikor elválnak az ajkaink egymáséitól, Ville fejszéles vigyora vetül a szemembe, ahogy félig felnyitom a pilláimat. A homlokát nekem dönti.
A vigyora ragályos, nevetni támad kedvem tőle, de nem teszem, csak hangtalanul vigyorgom. Még mindig cseng a fülemben az előbbi IGEN-je. És nem azért mert olyan hangos volt, hanem mert érzelmileg teljesen elért és elsöpört.
Ő az, aki beszélni kezd. Hálás is vagyok érte. Kell, hogy halljam, hogy biztos a dologban. Muszáj tudnom, addig nem leszek nyugodt.
Érzem, a mellkasa vadul dübörög az enyém alatt, gyönyörű íriszeiben aranytűz ég.
Minél tovább nézem őt, minél inkább odafigyelek rá, annál jobban megértem a szavai értelmét.
„Mert egyszerűen megőrülök érted… Ez elég indok??”
A világ legboldogabb nőjeként válaszolnék, de hogy nyomatékosabbá tegye a mondandóját, ismét megcsókol. A legszerelmesebb odaadással és egyben éhes hévvel viszonozom az ajkaim újabb ostromát.
- Nem… Nem elég... – zihálom a szájára, ha hagyja, hogy percekkel később levegőhöz jussak. - ...Hanem tökéletes. – mosolyodom komiszan a szájára, a szemeibe, ha rám néz közben.
- Szeretlek, és... innen is IGEN! Hozzád akarok menni. – egyre csak terebélyesedik a vigyor az arcomon, a hangom határozott. Én is ezt akarom. Csináljuk! - Veled akarok élni, minden reggel melletted ébredni, és esténként melletted elaludni... – már most félek attól, hogy NY-ba kell mennem; már most hiányzik Ville.
A lelkesedése egyszerűen megfertőz; így valahogy olyan egyszerűnek tűnik az egész, hogy ő is ennyire akarja. Már nem rémiszt a futó gondolat, hogy milyen gagyi leszek feleségnek.
- ...Amíg lélegzem, szeretni foglak, és nincs senki, aki ebbe belerondíthatna. – Mert azt én kinyírom.
Halkan vihogni kezdek, csak kibukik belőlem, hiába igyekeztem eddig tartani magam.
- De ugye azt tudod, hogy… épp Mrs. Deadmant készülsz csinálni belőlem? – nem bírom tovább, és egyre jobban nevetek. A mellkasába temetem az arcomat.
Hát ez szép: Mr. Deadman, Mrs. Deadman és az ifjabb Deadman… Mi leszünk a Deadman Family. De ha valami sitcom TV sorozat készülne belőlünk, akkor csak „Deadmanék”.

„Szeretlek...”
- De én jobban... – suttogom a szájára, aztán gyengéden megcsókol. Akár reggelig is el tudnék így ücsörögni vele kettesben a vízben, vagy bárhol.
A szemeiben különös, érzelmes fény gyúl, én pedig lágyan megcirógatom az arcát az ujjaimmal, miközben szelíden belemosolygom a szemeibe. Talán épp ugyanaz a gondolat jár a fejünkben.
A felesége leszek. Ebben a pillanatban nincs nálam boldogabb nő a világon.
Nem sokkal később szöget is üt egy gondolat a fejembe. Én leszek Deadmanné... Ezen képtelen vagyok nem vigyorogni. Kibuggyan belőlem a vihogás. Szerencsére Ville nem sértődik meg rajta, sőt, rákontráz.
Na igen…
- Tuuudom, ne is mondd. – sunyi vigyor költözik a képemre - A lányok majd Griddel együtt fognak átkozni. A fejét minden esetre megnézném, amikor értesül a dologról. – biztos vagyok benne, hogy szónokolni fog arról, hogy miféle válogatott módszerekkel hálóztam be Villet és csak a pénzére utazom blablabla – mindig ezzel jön, mint egy megszállott. Pedig ha tudná, hogy én sem vagyok épp csóró…
Igazából nem lepne meg, ha ránk küldene egy bevándorlási ellenőrt azzal, hogy ez csak egy újabb érdekházasság. De bassza meg, úton van már egy kertitörpe is – épp családalapítás folyik, akkor is, ha nem tetszik neki.
Na meg még arra is kíváncsi vagyok hány „Utáljuk együtt Octobert” csoportot fognak létrehozni a Facebookon, amiért lenyúltam Mr. Deadmant a csajok orra elől. Hehehe…
És Vespa...
- Sosem értettem, minek neki a bugyeszom. Itt-ott ugyancsak bevágna neki. – forgatom meg a szemeimet tettetett ártatlansággal, mint aki tényleg nem ért semmit, de aztán elnevetem magam.
Ha Ville enged, felülök a térdeimre; vagy a két lába között ücsörgöm, vagy a combjaira telepedek rá, tőle függ, hogy helyezkedik.
Joggal mondhatja, hogy túl sokat ficegek, még a kádban sem bírok nyugton maradni. Most meg pláne. Valahogy nem tudom hová tenni magam egy ilyen nap után; ezerrel jár az agyam, mindenféle gondolatok, új ötletek, tervek, és álmok keringenek a fejemben.
- Figyelj csak… – kezdek bele óvatosan, bár fene sem tudja mitől tartok még mindig a mai események után, ha valaki különösen nyitott mostanság, az Ville. Talán nem riasztom meg azzal, ami az eszembe jutott. - Bánnád, ha felvenném a neved? – szeretnék Mrs. Wallow lenni. Mi sem fejezné ki jobban, hogy hozzá tartozom. - October S. Wallow… Imádnám… Örömmel és büszkén viselném egy életen át. – búgom a szemeit fixírozva.

Hatalmas szemekkel pislogok rá, miközben az alsó ajkamat beszívom. Várakozom. Izgulok.
Na? Na??? Mit mondasz? És akkor jön is a válasz. Imádom az arcán felsejlő édes mosolyt, máris bizakodásra ad okot.
„Semmi nem tenne boldogabbá... Hálásabbá...  vagy rettenthetetlenebbé, mint ha mindenki tudná, hogy hozzám tartozol...”
EZAZZZ!!!
- Én is azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy HOZZÁD tartozom. – elképesztő érzés belegondolni: Ő lesz az én férjem. Hűűű!!! Leírhatatlan az, amit érzek, az a belső mennyei forróság, ami amiatt lángol bennem, mert boldog vagyok, hogy tartozom valakihez. És ez egy életre szóló kötelék.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanazok a folyamatok zajlanak a lelkében és a fejében is, mint esetemben. Elég csak ránéznem az arcára; a vonásai és a szemei mindent elárulnak.
Minden esetre én úgy örülök, mint majom a farkának. A szívem is majd kiugrik a helyéről.
A következő szavai azonban megakasztanak; elfelejtek levegőt venni, és az arcom is lefagy. Tátott szájjal meredek Villere.
„Na de most sipirc! Nyomás öltözni, megyünk HÁZASODNI!”
Tőlem csak egy röpke, intelligens gondolatra futja, HE?
Kérdezném, hogy MOOOOOOOOST??????? De valahogy nem jön ki hang a torkomon. A meglepetés és a döbbenet úgy tarkón vág, hogy a szám sem mozog, csak elkezd csücsöríteni, miközben olyan fejet vágok, mintha visszafejlődtem volna egy egysejtű tudatszintjére.
Szóval rohadtul nem pattogok le a combjáról, amin épp trónolok. És ő ki is használja a pillanatot.
„Hamar jön a reggel.”
A számra préselődő futó csókja, és a tovább noszogatás hoz vissza az épelméjűek közé – Tényleg? Öltözni kéne? Ténylegbaszki...
- Oké... – mondom először halkan, hatalmas sóhajjal kísérve. - Oké. – másodikra már sokkal határozottabban cseng, mint aki végre agyban újra bootolt, de harmadszorra…
- OKÉ!!! Megyek!!! – sikkantok lelkesen, és fültől fülig kettévágja a képemet a vigyor.
Akkor csináljuk most! Igaz is! Mire várjunk? Élj a mának!!! Ville lendülete egyszerűen magával sodor, és rávesz arra, amit álmomban sem hittem volna.
Gyors mozdulatokkal, mint a villám, kikepesztek a kádból, közben is igyekszem nem rátenyerelni meg lépni oda, ahol neki érzékeny.
A fürdőszobaszekrényhez csattogok, és kikapok egy fürdőlepedőt, amit hamar-hamar magam köré tekerek, majd egy másikat is előrántok, hogy kéznél hagyjam Villenek.
Biztosan les utánam, mint hal a szatyorban, de én ezzel kiszáguldok a fürdőből, egyenesen be a hálóba.
- ADOKNEKEDTISZTAPÓLÓT!!!!... – kiabálom futtomban, hogy befigyel a Doppler-effektus is.
Naná, házasodni megyek, és ez a legelső gondolatom; tiszta póló… Mert én ügyelek a részletekre - ezt az esküvői fogadalmat nem Grid orrvérével írják, az fix. Bár, lehet, hogy pont stílusos lenne.
Ville ruhái is a hálószobában vannak, már előbb összeszedtem őket és a székre tettem, ha esetleg bejönne öltözködni, ott meglátja őket. Legfelülre tettem egy új fekete pólót neki. Még sosem volt rajtam. Uniszex, szóval szerintem pont jó lesz rá.
Én gyorsan megtörölközöm, jó alaposan a hajamat is igyekszem minél szárazabbra sikálni a törcsivel, de még ráállítom a hajszárítót is pár perc erejéig. Aztán kinyitom a ruhásszekrényt, és első dolgom magamra rántani egy fekete bugyit – anélkül kurva huzatos lenne az élet odalent. Még sosem voltam úgy, hogy ne lett volna rajtam alul semmi. Elképzelni sem tudom, hogy bugyi nélkül közlekedjek idehaza vagy odakint a nagyvilágban, ez csak Ville védjegye. Én megőrülnék.
Felkerül a fekete melltartó is.
Basszus… – az orrom alatt magamban szitkozódom. Kapkodok. Ilyen gyorsan még életemben nem készülődtem. A sminkelést ma este tuti kihagyom.
- Hééé, emlékszel még erre? – fordulok szembe Villel a szekrény előtt, már ha bent van a szobában, miközben magam elé tartok egy fekete ruhát. Azt, amelyiket még LA-ban csórtuk. A magas sarkú, vékony pántos szandál is megvan hozzá. Mindent eltettem emlékbe annak idején, akárcsak a szalvétát, amire Ville reggel üzenetet írt nekem.
Belebújok a ruhába – elképesztő, még beleférek! Mázli, hogy most vesz el, és nem pár hónappal később, amikor már látszik a baba.
Belelépek a szandálba, és ha Ville ráér, odatipegek elé, hogy megkérjem egy apróságra.
- Lécci, megtennéd, hogy becipzározod? Nem érem el. – fordulok meg előtte, a cipzár nyitva hátul a ruhán.

„Ez most már ilyen lesz??”
Villere nevetek, miközben készülődöm.
- Igen. Van rá esély, hogy a holmijaidat innentől könnyebben megtalálod, mert nem a padlón hevernek majd szerteszéjjel. – kacsintok rá vigyorogva.
Aztán előveszem azt a fekete ruhát, amit még LA-ban „kölcsönöztem”. Bíztam benne, hogy egyszer még felhúzhatom valahová.
Ville széles mosolyra késztet azzal, hogy emlékszik.
„Életem egyik legszebb meglepetését kaptam aznap...”
Emlékezetes éjszaka volt, annyi szent.
A mosolyból pironkodó vigyor lesz, de amikor lehajol hozzám és megcsókol, lángba borul a fejem. Még mindig képes zavarba ejteni. Azt hiszem, ez olyasmi, amiből sosem fogok kinőni. Elég a közelsége, a baritonján elbúgott bók, és máris totál kész vagyok tőle.
A következő röpke csókra is behunyom a szemem.
Aztán hátrálni kezd. Amit nem bánok, mert ha tovább csókolgat és döngi a szép szavait, én nem állok jót magamért; simán kihámozom a ruháiból, amit épp csak visszavett.
Baromi izgatott vagyok. Egyszerre gerjedek, örülök, izgulok és félek. Életem talán egyik legszebb éjszakájában van részem, mégis összezavarnak a vegyes érzelmek.
Nem tudom mit jelent, milyen feleségnek lenni, anyának, egyáltalán együtt élni valakivel. Egyszerre tudnék Ville nyakába ugrani örömömben és világgá szaladni félelmemben. Ez a két ellentétes érzés tusakodik bennem. A rám váró feladatok ijesztőek, a jövő rejtély. Egyetlen egy dologban azonban biztos vagyok; hogy mindennél jobban szeretem Villet, és ez a halálomig így lesz. Vigyázni fogok rá és mindent megteszek azért, hogy boldog élete legyen mellettem.
Odalépek elé, és megkérem, hogy húzza fel a cipzáromat. Az ujjai finoman intézkednek, a keze puha és meleg, ahogy érint; beleborzongok.
- Kösz. – mondom, és mosolyogva felé fordulok.
Ő is szedelőzködik.
„Ne felejtsd a személyidet… Éééés.. a tartózkodási is kell??”
A fene se tudja, de fúúú... Ezt most olyan nagyfiúsan mondta… Normális, hogy ezzel is felizgat? De nagyooon!
- Minden a táskámban van. – felelem pírban tündöklő arccal.
Nekem is nyelnem kell egyet. Minden egyes másodperccel egyre közelebb kerülök egy sorsfordító eseményhez. És igen, egyre hangosabban zakatol és dübörög a fejemben az a kérdés, hogy „Helyes döntés ez?” Akarni akarom, mindenképp!
Nagyon félek, talán látszik is rajtam. Átjár a reszketés.
„Hívhatom a taxit??”
- Ühümm. – bólintok némán. Nem vagyok különösebben vallásos, de azért fejben keresztet vetek.
Aztán rám néz, és a tekintete tetőtől talpig végigpásztáz. A szemeiben, a mosolyában látom, hogy nem okoztam neki csalódást.
Közelebb lép, és megint itt áll előttem. Az illata bekúszik az orromba. Hevesen verdes a szívem. Tőle. A közelségétől. Ha az esküvő miatti idegesség nem lenne elég.
„Egyszerűen gyönyörű vagy...”
Te meg imádnivaló...
Eddig is pirultam, de most egyenesen tűzvörösen ég az arcom. Kislányosan lesütöm a pillámat egy pillanatra, majd visszaemelem rá a tekintetemet.
Amikor újra megcsókol, ahogy az ajkai az enyémeket érintik, mintha áramütés érne. Most valahogy mindent sokkal intenzívebben élek meg. Beleszédülök ebbe az apró csókba is, a kezeim a csípőjére fekszenek, hogy erre a pár másodpercre megkapaszkodhassak benne. Muszáj, mert úgy érzem, nincs is talaj a lábam alatt, mintha lebegnék.
Aztán a kábulatból visszatérek a valóságba, kényszerítem magamat rá, muszáj a fejemben lennem, hogy A-ból eljussak B-be, és ne essek össze. Észnél kell lennem.
A kezeim elengedik a testét, és ellépek tőle, hogy telefonálhasson.
Amíg intézkedik, én is hasonlóképp teszek. Mire megérkezik a taxi, van pár percünk; addig leengedem a vizet a kádból és összerámolok a fürdőben. A kagyló szélén megtalálom Ville egykori kötését. Na, ez volt az, ami furcsának tűnt! Hogy már nem volt rajta… Hümm. Azt hiszem felesleges másikkal bepólyálnom, úgyis leszedi.
Bedobom a szemetesbe, majd kényelmes léptekkel kikopogok a nappaliba, ahol az elsősegélydoboz, a rongy, és a tisztítószer még mindig a padlón hever. Ezeket is a helyükre teszem a konyhában. A konyhaasztalról is eltüntetem az ételmaradványokat, a tányérokat pedig beteszem a mosogatóba. Ville biztos golyósnak tart, de nem baj. Rend a lelke mindennek. Képtelen lennék kupiban itt hagyni a lakást.
Amikor végzek, belebújok a fekete dzsekimbe, a táskámat a vállamra kapom, és fenékkel megtámaszkodom a konyhapult szélén. Épp a légzésemre igyekszem koncentrálni.
Bárcsak valaki biztosítana afelől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és annyi bőven elég a jövőre nézve, hogy teljes szívemből szeretem Villet.

Mikor hívná a taxit, kapcsolok, hogy jah, cím is kéne, Ville nem biztos hogy megjegyezte.
- Meyer street 8. – mondom, mikor kérdőn és várakozón pillant rám mobiljával a markában.
Van egy olyan érzésem, hogy már nem sokáig fogok ez alatt a cím alatt lakni. Ha összeházasodunk, és utána összeköltözünk, meg még beugrik egy baba is, hááát… ez a lakás ugyancsak kicsi lesz hármónknak. Ez az a gondolat, amit egyelőre nem osztok meg Villel, nem frusztrálnám feleslegesen, épp elég izgalom jut mára enélkül is.
Inkább lelépek rámolni, és mielőtt magamra kapnám a dzsekimet, még beteszem a vendégvárós dobozkából a cigarettát a táskámba – gondolok Villere, sosem lehet tudni ő mikor fogy ki és kíván rá egy szálra.
Reszketve kapaszkodom a konyhapult peremében, mikor besétál az erkélyről. Egészen… magabiztos. Ha izgul is, rajta semmi sem látszik. Kezdem magam bénának érezni, amiatt, hogy kettőnk közül csak én vagyok ideges. De kurvára.
„Leendő.. Mrs. Deadman..??”
Ráemelem a tekintetemet, miközben elvigyorodom, sőt, halkan, röviden el is nevetem magam. Mrs. Deadman... Ezen halálomig fogok szórakozni.
A kezemet a kezébe csúsztatom. Most olyan nekem Ő, mint egy kapaszkodó. Megnyugtat az érintése. Rajta még mindig nem látok és nem is érzek semmit. Tényleg egyáltalán nem ideges? Vagy csak jól palástolja. Ha az utóbbi a helyzet, vajon hogy csinálja? Viszont szeretném azt hinni, hogy ennyire határozott és magabiztos. Mert sokat segít; nekem is bátorságot ad.
Csendesen hagyjuk el a lakást. A taxiba is szótlanul szállok be. Egyszerűen képtelen vagyok megmukkanni, nem is tudom mit mondjak. Az agyam a szívemmel szinkronban zakatol.
Mindvégig Ville ép kezét szorongatom. Felé fordulva ücsörgök a hátsó ülésen, az utat, hogy merre megyünk, nem is figyelem. A tekintetébe menekülök, és talán próbálom kitalálni mire gondolhat. Ha tudnám, hogy attól fél, hogy „képes leszek-e elviselni”, hangosan felnevetnék. Még csak nem is sejti, hogy ugyanezért aggódom én is; elég jó leszek-e neki, hogy nem akasztom-e ki azzal, hogy én, én vagyok. Félek attól, hogy lefárasztom és majd rám un.
Amikor a kocsi fékez egy hatalmas kivilágított neontábla alatt, Ville már pattan is ki az ülésről. Látom, az a célja, hogy megkerülje a taxit, ezért nem is nyitom ki az ajtót, hagyom, hadd érvényesüljön a benne élő úriember. Némán megmosolygom a dolgot, mert nem néztem volna ezt ki belőle. Ville tele van meglepetésekkel. Most tudatosodik bennem, hogy alig tudok róla valamit, azon kívül, hogy őrült egy srác, van humora, képes a gyengédségre, az indulatokra, ééés nem uccsó sorban isteni az ágyban. Na meg persze, nem  Ő lesz az, aki kiesz a vagyonomból.
- Köszönöm. – mosolyodom rá szélesen, a szemeim szinte ragyognak az éjszakai félhomályban, és a kezébe fűzöm az ujjaimat, ahogy kiszállok.
A taxi elhajt, mi pedig itt állunk kéz a kézben a járdán egy fehér kápolna előtt.
Fogalmam sincs meddig, csak azt tudom, hogy egészen hosszan bámulom először a neon táblát, aztán a kápolnát; fehér kerítés és gondozott kis kert veszi körül.
Ville rászorít a kezemre, és lépne. De én nem lépek vele. Az ujjaim erősen markolják a kezét. Talán megtorpan és visszanéz rám. Biztosan értetlen, hogy miért nem megyek.
- Ville… énbaromirabevagyoktojva... – bukik ki belőlem egy szuszra. Hatalmas, tányérnyira kerekedő szemekkel pislogok fel az arcára. - ...Félek, hogy valamit nagyon elrontok, hogy csalódsz majd bennem, és megbánod ezt az egészet.
Le sem tagadhatnám, totálisan eluralkodott fölöttem a pánik. Minden ízemben reszketek.
Jól jönne most az erősítés; Jaana… vagy… vagy Allen. Tudom, fura, hogy pont az a férfi jut eszembe, akit szintén imádok, akivel ugyanúgy sok mindent megéltem, és akivel végül szakítottam… de Ő biztosan megnyugtatna, csitítgatna. Hallom is a fejemben a hangját, amint szelíden mosolyogva, végtelenül higgadtan azt mondja, „Minden a legnagyobb rendben lesz, csak ne izgulj.”
Szinte kapaszkodom Ville kezébe, és nem azért, hogy ő ne fusson el, hanem hogy most én ne oldjak kereket valamelyik irányba. Az a részem, amelyik a leginkább be van szarva, valami perverz oknál fogva abban reménykedik, hogy Ville talán visszakozik és lefújjuk a dolgot. De ez csak egy nagyon halk, parányi hang, ami a régi életem után kepeszt, nem ez a mérvadó bennem.
10000000000%-ban tudom, biztos vagyok benne, hogy Villet akarom. És valójában nem is vagyok egyedül, mert Ő velem van; megnyugtató a gondolat, hogy együtt leszünk a szószban.

Ville is megtorpan, és visszanéz rám. Visszalép hozzám, teljesen közel, hogy a mellkasunk szinte összesimul.
A végletekig elkeseredetten pislogok fel rá, és nem azért ami épp történni készül, hanem mert előre attól félek, hogy csalódást okozok neki, mint... feleség. De ha belegondolok, neki meg a férj-szerep ijesztő. Viszont veszett jól palástolja. Most szükségem is van rá, hogy Ő legyen a magabiztos, határozott és bátor férfi, mert nem akarom eljátszani az oltári nőt.
„Nem tudsz olyat tenni hogy valaha is megbánjam ezt...”
Kedves vagy, de még nem ismersz teljesen. – szavak helyett csak egy sóhaj szabadul belőlem.
Aztán folytatja, és az… mindent egy varázsütésre a helyére tesz.
„Szeretnék minél előbb hozzád tartozni... szeretnék minél előbb a Tiéd lenni, és hogy Te az enyém legyél.”
Elképzelni sem tudja, milyen eszelős forróságot szít bennem, a vérem sebesebben kezd száguldani az ereimben a bennem felébresztett lelkesedés nyomán. Ville egyszerűen beletrafált a legtökéletesebb szavakba.
A pánikot tükröző vonásaim ellágyulnak, felengednek, ahogy megnyugszom.
Örülök annak is, hogy bevallja, ő is fél. Jó vele együtt félni, mert még ebben sem vagyok most egyedül.
„Jó ha tudod, hogy RETTEGEK! Rettegek attól, hogy ha megismersz, és megtudod, hogy ez mégsem olyan jó parti, akkor...”
Ha tudná, mennyire szeretem, ha képes lennék szavakba önteni, akkor eloszlatnám minden kételyét; egyszerűen nem tudok olyat elképzelni róla, amivel kiábrándíthatna magából.
Szeretném biztosítani efelől, de közben folytatja.
Megfogja a kezeimet, azokra esik a pillantásom, és ahogy kettőnk közé emeli őket, a tekintetem visszavándorol az arcára. Muszáj a szemeibe merülnöm, a pillantása, az, ahogyan rám néz, hihetetlen erőt ad a szavai mellett.
„Soha, semmit nem akartam még ennyire, és ebben biztos vagyok.”
Hosszú, felszabadító sóhajt engedek útjára. Annyira felemelő mindezt az Ő szájából hallani.
Erre valami zene csendül föl és szűrődik ki a kápolnából.
„Látod!?? Az univerzum...!” - már másodszorra említi. Elsőre is felrántja a szemöldökömet. Ville és az Univerzum? Na ez új.
Itt elszakad a cérna, és kibukik belőlem a jóleső röpke nevetés. Nem rajta, inkább vele nevetnék.
- Mióta bratyizol Te az Univerzummal? – mert ha én hiszek az ilyesmiben, az egy dolog. De Ő???
A kezeimet lassan a szájához emeli egy-egy apró csókra, én pedig szelíd érzelmekkel átjárva követem a mozdulatot a tekintetemmel, végül ismét a lélektükrei foglya leszek.
- Igen. Igen, akarom... TÉGED akarlak! És nem érdekel, szerinted milyen rossz dolgokat tudhatok meg rólad, én akkoris élni-halni fogok érted, mert a szememben Te egy csoda vagy. Belőled csak egy van, és nem akarlak elengedni. Egyszerűen már nem tudom elképzelni nélküled az életemet. És tudom… tudom, hogy a jó házasságra egy… egy aláírás, vagy Isten maga sem garancia, de bármit megtennék, és meg is fogok tenni, hogy a mienk, amíg élünk, működjön és imádj nős fickó lenni… Azt akarom, hogy a világ legboldogabb férfija legyél mellettem. – magyarázom.
Ha engedi, a kezeimet kihúzom az ujjai közül, hogy a következő pillanatban két karommal átölelhessem a nyakát, és magamhoz húzhassam. Ha lejjebb hajol, akkor a homlokomat az övének döntöm.
- Nekem csak az számít, hogy veled lehessek, hogy a tiéd legyek. Így is sokkal többet kaptam tőled, mint amiről valaha álmodtam. Nem érdekel az esküvői cicoma, mert amire szükségem van, azt nem a drága külcsíntől kapom meg, hanem TŐLED. És ez a kápolna tökéletes... mert Veled vagyok itt. – búgom halkan, mire odafúrom az övéihez az ajkaimat és gyengéden megcsókolom.
- Annyira, de annyira szeretlek... – suttogom a szájára.