Látom Villen, hogy elréved, elgondolkodik, a tekintete a csillagokat pásztázza a magasban. Van egy olyan sejtésem, hogy a nappaliban rátörő vad hév ellenére, azért bántja valahol, ami a délután történt, és lefogadom, hogy komolyan gondolja a probléma rendezését Griddel. Senkinek sem mindegy, milyen hangulat uralkodik közöttünk.
Amikor Ville azt mondja, hogy „ismertem már valahonnan. Régről... És rohadtul nem akartam emlékezni”, ezek a szavak olyan sejtelmesen és baljóslatúan hatnak, hogy nem akarok mélyebben belevájkálni azokba az eseményekbe, Egy halk hangocska óvatosságra int – félek, valami sebet tépnék fel, és ezt akarom a legkevésbé.
„Ha nincs Vespa féleszű ugrálása.”
Ezen önkéntelenül is elvigyorodom. Még a végén hálás leszek annak a gyógyegérnek. Az eset határozottan példázza, hogy mindenkinek megvan a helye és a szerepe a világegyetemben – Vespa kiválóan teljesítette a küldetését. Ha Ville eldobja azt a névjegyet… Egyetlen apró csuklómozdulat, és éltek, világok változnak meg teljesen.
Hirtelen kedvem támad Vespat homlokon csókolni. Asszem meg is lepődne, ha megtenném, nem tudná hova tenni.
Ahogy Ville pillantása eközben az enyémbe fut, és a kezével gyengéden megérinti az arcomat, az ajkaimon a mosoly szélesebbre húzódik, miközben szabadon engedek egy halk, könnyed sóhajt.
Úgy mosolygom azokba a csodásan csillámló férfiúi lélektükrökbe, mintha csak azt üzenném, Nagyon szeretlek.
Amióta ismerem, Ville mindig olyan feszült és izgága volt, hajszolta az izgalmakat, az őrült dolgokat, most viszonyt annyira más; nyugodt és békés. Ilyenek talán még sosem láttam. A testében is érzem a nyugalmat. Ellenben az én lábaim kezdenek zsibbadni, de nem moccanok, nem akarom kizökkenteni abból a kellemes állapotból, amiben épp lebeg.
„Egyedül... nincstelenül..”
Visszhangot vernek ezek a szavak a fejemben. Összeszorul tőlük a gyomrom, kellemetlenek.
Amíg Ville beszél, nem akarom félbeszakítani, de megfogalmazódik bennem egy kérdés, amit majd később felteszek.
„Néha a drogok fogságában, néha meg csak úgy túléltem. Ahogy sikerült..”
Láttam a saját szememmel tragikus sorsokat, de megélni és átélni őket egészen más, elképzelni sem tudom, Ville miken mehetett keresztül élete korai szakaszában, és mi módon élhetett túl. Súlyos terheket sejtek a szavai mögött, nem is firtatom a részleteket – ha akarja úgyis beavat. Feltételezem, nem véletlen fogalmaz ilyen burkoltan, elvégre senki sem mesél szívesen a múltjáról, ha az kemény és sötét.
„Életem legnagyobb hibája lett volna...”
A kezem lassan mozdul, és a mellkasára visszafekvő kézfejére simul a tenyerem.
- Örülök, hogy végül úgy döntöttél, mégis ezen a világon maradsz inkább. – döngöm szelíden lemosolyodva rá.
- Ezek szerint jó régóta ismered Vespat…. Nem gondoltam, hogy ő volt a bajtársad. Nem egy agytröszt a srác, de azt el kell ismerni, jól csinálta, hogy megtartatta veled a menedzserúr névjegyét. – magyarázom elvigyorodva. - Szinte látom magam előtt, ahogy a zakkant haveroddal zenézgettek a forgalmas utcán, vagy egy téren, aztán Grid épp arra jár és kiszúr titeket. – a jelenet szinte megelevenedik előttem.
Egy darabig eljátszom a képpel, de aztán újra visszatér az elmémbe az a néhány szó, „Akkor 19 voltam... Ha igaz. Egyedül... nincstelenül..” Egyedül...
Nem tudok semmit a rokonairól, de feltételezem valamikor volt családja, szülei, esetleg testvére. De az is lehetséges, hogy árvaházban nőtt fel.
Fogalmam sincs, hogyan kérdezzek rá, egyáltalán merjek-e ezen a téren faggatózni.

Amikor érzem, hogy Ville mozdul az ölemben, a kezemet elemelem róla, és engedem, hadd gördüljön oldalra, mellém.
A szememet nem veszem le róla, ahogy felkönyökölve néz vissza rám.
Miközben Vesparól mesél, az arcvonásaim megrándulnak.
„Az apja csúnyán verte... Piszkavassal..”
- Basszus... – csúszik ki halkan a szörnyülködés a számon, akaratlanul is. Sejteni való lehetett, hogy Vespanak sem volt valami fényes gyerekkora, az ember nem véletlenül lesz olyan, amilyen ő. Ebben a pillanatban mélyen együttérzek Vespaval, az biztos, hogy innentől egészen más szemmel nézek majd rá.
És világos, mint a nap... Komoly megrázkódtatásoknak kell érnie, hogy ennyire zakkant felnőtté válj. Van olyan metálpatkány, aki nem lelki sérült?
„Ő is, akárcsak én, nem maga választotta ezt az életet. De menekülni kellett… Van.. amikor érzed, hogy ha maradsz, belehalsz.”
- Kezdem azt hinni, a tragédia a fajtánk védjegye. – döngöm az orrom alatt, és felsóhajtok egy rövidet.
„Szóval a gitár nem csak Téged mentett meg.”
Sejtelmes mosolyra gördülnek az ajkaim. Azok a csodálatos hangszerek... Nem csak életeket mentenek, de gyógyítanak is. A Nagyszellem nagyon jól tudta, miért adja őket nekünk.
Ville tekintetét tartva, odacsusszanok mellé, és én is az oldalamra heveredek. Szembe vele.
Nem érdekel, hogy tiszta homok leszek.
- Ezek szerint... – kezdek bele nagyon óvatosan - ...a te szüleid sem könnyítették meg a dolgodat? – elképzelni sem tudom, mit kell ahhoz tennie egy szülőnek, hogy elmarják maguk mellől a gyerekeiket, hogy azok inkább a bizonytalanságot, a magányt, az utcát, az önpusztítást, vagy legrosszabb esetben a halált válasszák. Micsoda szörnyetegnek kell lenni ahhoz, hogy egy gyerek elmeneküljön otthonról. Minden gyerek olyan szülőket érdemelne, mint amilyenek az enyémek voltak. Még ha kevés emlékem is van róluk, és azok jobbára fényképeken vannak.
- Szerintem tök helyes kissrác lehettél. – mosolyodom lágyan Ville szemébe, és nem tehetek róla, képtelen vagyok parancsolni a kezemnek, egyszerűen csak az arcát kívánja érinteni. Muszáj lágyan rásimítanom a tenyeremet, és gyengéden megcirógatnom az ujjaimmal. Ha tehetném, felülírnám az összes rossz emlékét, és szeretettel teli pillanatokat ültetnék a helyükre.
Talán fura egy gondolat, és talán azért fogalmazódik meg bennem, mert én is szülő leszek, de ha Ville az én fiam lett volna, biztos, hogy hülyére imádom és anyaoroszlánként vigyázok rá. Nem tudott volna olyat tenni, amiért elmartam volna otthonról.
Egy biztos, az Ő gyereke már nem fog ilyen kegyetlenségeket elszenvedni, arról gondoskodom.

 
Jól esik ahogy hozzám idomul... Ahogy mellém kúszik, nem törődve a...
Újabb mosoly fekszik meg az arcomon.
A szemeit keresem, de talán el sem vesztettem őket.
Még mindig őt nézem, csak fekve a hátamon, de a szemeim végig az ő arcát fürkészik le. Még akkor is, amikor megint kérdez. És úgy őszintén... abszolút nincs okom bármit titkolni.
Visszafordulok, fel a csillagok felé.
A keze érintése mégis megakaszt.
Elmosolyodom, és újra a két szeme a cél.
Önmagamat látom bennük...
Persze valószínűleg mindezt csak képzelem, de mégis.. jól esik ahogy törődést ígérnek.
És rettentő jól esik ez a törődés...

Újabb mosoly, és az én kezem már megint emelkedik.
Csak muszáj végigsimítanom... újra.. ahogy ő becéz engem, aztán mégis a szemeibe válaszolok.

- Az apám korán lelépett... rá nem is emlékszem, az anyám meg.. - most fordulok először vissza a sötét képre. Talán csak a megfelelő szavakat keresem. Talán azt, hogyan is mondhatnám el ezt az egészet tömör szavakba sűrítve, hogy tudnám... teljességgel elmagyarázni.
Mit is jelentett...

Aztán visszanézek a szemeibe.

- Az anyám valami olyanban hitt, ami nem létezett. És nem tudta elviselni hogy én nem hiszek benne. - röviden... tömören...
Visszafordulok a sötétre.
- Kényszerképzetek ragadták el. Álmok... amik csak az ő fejében léteztek. Olyan teóriák, ahol azt hitte, én vagyok minden bajának a megtestesítője. Okozója.. A vélt vágyainak akadályozója. - valahogy így - És nem is habozott mindent megtenni ellene. - ez is tény. - Ellenem. - ráncolnak a szemeim össze - Mindent megpróbált hogy a maga képére fordítson, bármibe belement, de aztán egy idő után rájött, hogy nem jár sikerrel. Akármennyire is kell kínoznia... - véletlen sóhaj szakad meg a tüdőmben, de a múlt, elmúlt. Vele a félelmek.
Az ez.. irányú félelmek.
Mégis érintenem kell.
Újra az oldalamra hengeredek, és már onnan nézek vele újra farkasszemet.
A szám szélében könnyű mosoly bujkál.

- Hát én mentem amikor elengedett.. - a sérült kezem megint emelkedik, de csak hogy behajlított ujjaimon túl, kinyújtott mutatóujjam újra végigsimítson az arcán.
Kell nekem...
Mint egy falat kenyér ha éhezel.

És én most rá éhezem.
A törődésére...
Mert abból soha nem elég...

   

„Az apám korán lelépett...”
Óóó, basszus… Nem már! Csak tudnám, troll szülőknek minek gyerek. Ítélkezem úgy, hogy még sosem volt gyerekem. Hát majd lesz. És 1000000%-ra tudom, hogy milyen nem leszek vele. Sem verni, sem elhagyni nem fogom. Az ifjabb Wallow az egyik legboldogabb földlakó lesz!
Ville mesélni kezd az anyukájáról, én meg… A szemeim elkerekednek. Az egész úgy hangzik, mintha...
- Szektás volt??? – bukik ki a számon szavak formájában a döbbenet, de azonnal meg is bánom, sőt, elszégyellem magam, hogy ilyen ügyetlen voltam. - Ne haragudj... – fűzöm hozzá a bocsánatkérést gyorsan.
A hangjának lágysága, az a szelíd mosoly az arcán arról tanúskodik, mintha e pillanatban nem esne nehezére ezekről a dolgokról beszélnie, de azért mégis veszett borzalmasnak találom a történteket.
Ha tehetném, minden őt ért sérelmet semmissé tennék, és minden elszenvedett kínért kárpótolnám. Csak azon múlik, hogy hagyja-e nekem – egyetlen vágyam, hogy boldog legyen.
„Hát én mentem amikor elengedett..”
Az ujja csiklandozza az arcomat, és pironkodó mosolygásra késztet.
Finoman megfogom az arcomat cirógató kezét, és lassan a számhoz vonom. Édes csókot lehelek a tenyerébe, majd a tekintetem visszatalál a szemeibe.
- Üzenem annak a kisfiúnak ott benned, hogy ügyes volt és bátor, hiszen annyi mindent kiállt. És mindenképp tiszteletet érdemel, amiért ilyen sokra vitte. Nem számít hányszor akart kiszállni, mégsem tette, sokkal erősebb volt ő annál; és ha hibázott is néha, már az sem számít, mert egy olyan csodálatos ember vált belőle, akinek én boldogan leszek egy életen át a társa. – szerelmes mosolyom szélesebbre vonul az ajkaimon - Mindent jól csináltatok. – búgom Ville szemeibe.

A konkrétumokat nem ismerem, de megértem, hogy mit miért tett fiatal korában: egyedül volt, és teljesen ki volt szolgáltatva a kegyetlen körülményeknek, az utca farkas törvényeinek, amiket talán a legdurvább akciófilm sem tud hűen ábrázolni.
Nem tudom Ville pontosan miket tett, milyen módszerekkel és eszközökkel élt túl, de én leszek a legutolsó, aki ezért megvetné. Az elhagyott és bántalmazott gyerekek minden tette és balhéja egy-egy segélykiáltás – csak arra vágynak, hogy szeressék őket. Ha valamit, hát ez totálisan megértem.
Senkinek nincs joga elítélni. Pláne nem olyanoknak, akik sosem éltek át olyasmiket, amiket Ő. Egy biztonságos, kényelmes fotelből szemlélni mások életét, tetteit, és okoskodni meg bíráskodni a legkönnyebb. A legtöbben biztosan fintorognának, de én nem. Ville nem tud olyan szörnyű cselekedettel előállni, ami elborzasztana, ami után azt mondanám, hogy többé nem akarok vele lenni. Túlságosan szeretem, és amúgy is az elcseszett szülők számlájára írom a fiúk minden tettét.
Az apja lelépett, az anyja meg egy fanatikus szektás, vagyis… keresztény volt (igazából egy kutya), a saját szülei akkor fordultak ellene, amikor a legsebezhetőbb volt, és amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk.
Az anyja erre elzavarta a háztól… Ilyenre is… miféle ember képes??? Milyen anya?
Villenek az utca volt, annak titokzatos és mocskos lehetőségei, Vespa, aztán később Grid. Az a csoda, hogy megőrizte az ép elméjét, és nem vált belőle pszichopata sorozatgyilkos.
Legfőbb ideje, hogy megkapja, ami mindenkinek jár; szeretetet és törődést. Boldogan megadok neki bármit.
Ahogy megcsókolja a kezem, újabb elérzékenyült mosolyom vetül rá.
„Még valamit el kell mondanom...”
– Hallgatlak... – búgom halkan, miközben a szemeibe kapaszkodik a tekintetem.
Érzem a forró leheletét az ujjaimon táncolni.
„Nem ezen a néven születtem...”
Figyelek, és hallgatok. Az arcizmom se rezzen, amikor elhangoznak a következők.
„Thomas.. Johnson..”
Hogy meglepődök-e? Talán, de nem annyira, mint amennyire meg kéne lepődni ilyenkor. Kapva némi ízelítőt Ville múltjából, teljesen megértem a névváltoztatást.
Nézegetem az arcát, a vonásait, közben is el-el mosolyodom újra és újra, egyáltalán nem Thomas Johnsonos. Ő már Ville Deadman Wallow. A férjem.
- Új név, új élet... – döngöm, miközben még mindig ott tündököl a szelíd mosolyom az arcomon. - Gondolom, Grid intézte el. – Naná, ki más? - Ígérem, hallgatni fogok... Arról is, hogy elmondtad. – biccentek mellé egyet megerősítésként. Jó helyen van a titka. Tudom jól, Grid előtt is kussolni kell, Ville érdeke.
Csak azt remélem, hogy mindenki nyugton marad a seggén, és nem áll neki kutakodni, és a rendszer továbbra is úgy működik, ahogy eddig. Ville elég nagy titkot őriz. Ha kitudódik… Az érvénytelen házasság lesz a legkisebb bajunk.
Úgy érzem, felesleges lenne kimondanom a gondolataimat, inkább bízom továbbra is a legjobbakban. Egyelőre ennyit tehetek.
- Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. – hangzanak el a szavaim egyenesen a szemeibe, ha rám néz.

Bár tudnám mi zajlik benne pontosan. Úgy fürkészem a szemeit, mintha a lélektükrein keresztül én is láthatnám az elméjében játszódó jeleneteket. Az éjszakákat, a nappalokat, az utcákat, a tereket, a stúdió belsejét, azokat a helyeket, ahol fiatal korában megfordult, azokat a történéseket, amiket akkoriban átélt. Mintha lelki sétára mennék vele.
Amikor azt mondja, „Nem volt... időm magammal hozni őket...”, a gyomrom összerándul és a szívem kihagy egy ütemet. Fájdalmasan és mélyen érint ez a momentum. Képtelen vagyok felfogni, hogy tehette vele ezt az anyja??? Ez olyan kegyetlen és szörnyű, hogy szavak nincsenek rá.
Vajon él még? Ha igen, boldog? Vajon eszébe jut néha a fia? Megbánta valaha a tettét? És a kedves papa? Vajon ez a két… „szülő” megtalálta a számítását az életben? Azt kapták, amit reméltek, hogy kapni fognak, miután megváltak a fiúktól? Ha tehetném megkeresném őket és kurvára beolvasnék nekik. A képükbe vágnám, hogy „Tessék, Villeből nélkületek is remek ember vált, és bánhatjátok, hogy nem akartatok az élete része lenni.”
Bár… Talán jobb is volt Villenek nélkülük. Isten tudja mit nem csinált volna vele az a fanatikus anyja később. Mondjuk papot hív rá, mert metált hallgat? Meg a gitár behozza a házba az ördögöt...
És a nagyszülők? Ők hol vannak ilyenkor? Talán Ville nem is ismerte őket.
Átsuhannak ezek a gondolatok a fejemen, de közben is figyelmesen hallgatom a szavait, miközben mellette heverek a homokban.
„De azt akartam, hogy Te tudd. Szeretném ha mindent tudnál..  Azt is ami kényelmetlen. ”
Ami kényelmetlen.
Én nem érzem ezt kényelmetlennek, noha neki kétségkívül az, elvégre ezek a dolgok nem olyasmik, amikről az ember csak úgy bárkivel eldumálgat. Ezek komoly és súlyos titkok.
És nem feltétlenül reagál rájuk mindenki jól. Talán ő is kockáztat; nem látom rajta, de esetleg attól tart, hogy kereket oldok, ha jobban megismerem a múltját. Mégis beavat. Mindenképp hálás vagyok azért, hogy bízik bennem, és fel meri vállalni a régi körülményeit és tetteit előttem.
- Jóban, rosszban... – mosolygom azokba a csodálatos, elbűvölő, zöld szemeibe.
Ezek a szavak nem is olyan rég hangzottak el, és én vérkomolyan veszem őket. Milyen számító lotyó feleség lennék, ha csak a „jóban” részt teljesíteném?
- Remélem tudod, hogy, semmi, de semmi sem riaszthat el mellőled. – döngöm.
Ville lassan elengedi a kezem, de nekem máris hiányzik az érintése.
- Én imádom a nevedet… Ville Wallow… A Mrs. Wallow egyébként is vagányabban hangzik, mint a Mrs. Johnson. – duruzsolom laposan elvigyorodva. Egyáltalán nem sértésnek szánom. De inkább vagyok Wallow-né, mint Johnson-né.
Lassan fölé dőlök, és ráheveredek a mellkasára. A tenyerem a szíve fölé simul, mire az államat ráfektetem a kézfejemre. Idelentről fürkészem tovább az arcát.
- Kinek az ötlete volt ez a név? Te választottad?… És a Deadman? Honnan ered? – sejtem mi ihlette Ville híres középső nevét, ami hát elég beszédes, és mára szinte a második bőrévé vált, de hátha egészen más történetet takar, mint amit én tippelek.

„Volt pár utcakölyök akikkel összeszűrtem a levet.”
Hát ez zseniális ötlet! De tényleg. Ha engem vágnak ki otthonról, fix, hogy én pár nap után holtan esek össze egy kapualjban. Nem lettem volna ennyire bátor és leleményes, mint Ville.
Tehát zsebmetszésből élt… Elmosolyodom. Milyen vagány gyerek volt már akkor is!
Szinte látom magam előtt azt az elhagyatott, régi, romos raktárat, ahol a többi sráccal bandázott. Legalább nem volt egyedül.
Megelevenedik a jelenet, ahogy sorra felugranak azokra a tehervagonokra, szinte hallom a fülemben, ahogy a kövek szaporán zizegnek a cipőtalpaik alatt, ahogy futva igyekeznek felszökkenni a meginduló vonatra.
És a mutatványos… Ville meglátja, és a legváratlanabb pillanatban leugrik. Ezek szerint a meggondolatlanság és a hirtelenség mindig is jellemző volt rá – ő már csak ilyen. Van, ami sosem változik. De ki bánja ezt? Én nem.
A mellkasán, csendbe burkolózva heverészve hallgatom tovább a történetét, és igyekszem elképzelni minden részletét. Ott szeretnék lenni vele.
Olyan elmélyülten mesél, hogy biztos vagyok benne, újra átéli azokat a napokat, éveket.
„Fogta magát, kiválasztott, és belenézett a szemeimbe.”
Vannak ilyen különleges képességű emberek, akik intuitívak és tisztán ráéreznek dolgokra másokkal kapcsolatban.
„Azt mondta a szemeimből a halál köszön vissza.”
Közben is figyelem Ville arcjátékát. Tetszik, ahogy mosolyog, felszabadultnak és könnyednek tűnik. Én első hallásra biztosan megrettennék, ha valaki ilyeneket mondana nekem. A hideg rázna ki. De őt? kizárt. Szerintem csak nevetett rajta.
A fickó valamibe rohadtul belenyúlt. Villeből már akkor olyan határozott energiák áradhattak, hogy nem is lehetett másképp – aki kicsit is fogékony az ilyesmire, az simán le- és kiolvassa a másik emberből... a jövőjét.
No lám! A Deadman pedig művésznév? Cinkos banditamosoly bújik a szám szögletébe ennél a résznél. Deadman a zsebmetszők királya...
- Óóó... Egy francia látnok nevét vetted kölcsön? – kuncogok fel halkan, egyáltalán nem gúnyos hangon. - Szerintem tökéletes választás. Jól áll rajtad ez a név. Illik hozzád. Nem mindenki tudná úgy viselni, ahogy te… Határozottan rád várt az a név. – szelíd mosolyom nem múlik.
- Szóval zsebmetszésből és utcai zenélésből éltél annyi éven át?… Vespát is az utcán ismerted meg? – tudakolom.

 
"Óóó... Egy francia látnok nevét vetted kölcsön? Szerintem tökéletes választás. Jól áll rajtad ez a név. Illik hozzád. Nem mindenki tudná úgy viselni, ahogy te… Határozottan rád várt az a név."

Az ahogy az arca lelkesedik.. pótolhatatlan pillanatokkal ajándékoz meg.
Lehet... Volt már valaha ennyire nyílt és könnyed??
Nememlékszem...
Elmosolyodok, újra, és magára hagyva a kezem, ismét, most a haja az ami kívánja magába, így finoman, belé fűzöm az ujjaimat.
Valahol a homloka mellett.

- Így is mondhatjuk.. - a mosolyom nem lankad, de csak az övé rántja magával. A szeméből sugárzó érzelmek, és az a melegség... amit én érzek itt benn, mégis biztos vagyok hogy belőle árad.
Csakis ő lehet az ok...

De aztán újra kérdez, és nem mert elengedném a korábbiak fonalát, csak gondolkodóba vált az arcom, és a kezem a mellkasomon nyugodva meg, épp ott, a feje mellett, újra az égre vetítem a tekintetem.
Résbe húznak a szemeim.

- Nemegészen.. - és ömlik mellé az az öklömnyi sóhaj.
De van az tovább is..

Nyelek, de biztosan nem hagyom válaszok nélkül.
Mégis.. időbe telik amíg összerakom az eseményeket, és ez az idő túl lassan telik.
Aztán a semmiből szólalok meg.

- Alig 2 hónappal később, a kedvenc zacisunkat lekapcsolták. - hát ha így volt... - Oké, nem kedvenc, de az egyetlen aki bevett minden szajrét, és utána hiába volt akármennyi vastag óra a zsebedben, tárca.. amiben max bankkártyák ülnek, képtelenség volt pénzre váltani. - szívom meg az orromat.
Most jön először a hiány a cigire..
(vagy csak nem figyeltem rá.)

- Akkortájt esett be az a fickó. Fabian.. - marad a név után egy hosszabbra nyúlt szünet. Hol is kezdjem...

- A fickó nem tudom hogy talált meg minket. Sose kérdeztem.. - de miért nem!? - De munkát ajánlott. Ő meg a nője. Phoenixben. - és meg is érkeztünk a színtérre.

- Igazából akkortájt rohadtul nem kötött semmi Bostonhoz. Menekülni akartam onnan. Minél messzebbre.. Annál jobb, és azt mondták több mint kétezer mérföldre van innen... Mármint hogy onnan.. - mosolyodom el.

- Igazából bármit megcsináltam volna. Csak vigyenek el onnan. Azt mondták nem lesz kellemes, nehéz, de szállás és kaja jár érte. És egy normális élet. És nekem nem is kellett több. Eddie volt az aki úgy döntött velem tart. - akárhogy is, életem egyik legjobb döntésének kell értékeljem.

- Az út olyan 4 nap volt. Végig kaptunk kaját, amit csak szemünk-szánk megkívánt, vagy degeszre kajáltam magam az összes útszéli boltban, fagyival meg minden más.. - vigyorgom. - A szállással se volt gáz, az addigiakhoz képest királyul éltem, csak épp... - akadok meg, de csak mert nem tudom hogyan fogalmazzak a következőben.
Tudom mennyire a szívére vesz mindent.

Elhallgatok.
Talán beszédes a csönd, talán kivár amíg folytatom.
A szemébe nézek, de igazán...

- Suzanna szopott le először. - maradok a tényeknél. - Ö tanított meg... hogyan kell csinálni. Hogyan kell JÓL .. csinálni. Aztán már magától ment minden... - hogy értelmetlen?? Lehet. Összehúzom a szemeim és pontosítok.

- Egy pedofil hálózatot működtettek. Egy csomó gyerekkel. Mi voltunk az újak. Az újonnan beavatottak, másik két kölyökkel Washingtonból. - ha jól emlékszem.

- De jól bántak velünk... igazából, mindenünk megvolt, csak... dolgozni kellett. Megdolgozni érte...
És egy idő után már fel se veszed...
Azthiszem.. - ráncolnak újra a szemeim, de nem tudom az emléknek szól e, vagy annak amit kimondtam. Tényleg ennyire elfelejtettem volna?? Mindent... Tényleg az is egy másik élet volt??
Most annak tűnik.
Egész.. filmszerűnek az egész...
Amiből mint a moziban, felállsz, és néha elsétálsz a másik irányba.
Néha meg magukkal ragadnak az érzelmek..

 Nem tudom... melyik most ez a pillanat.
   

Szeretem, ahogy a hajamban matat; csiklandoz és jól esik.
Aztán csak figyelem, ahogy a tekintetét az égre emeli, és a keze elnyugszik mellettem a mellkasán.
Látom rajta, és érzem, hogy valami megváltozik benne, mintha egészen messze járna, vagy valami nagyon sötét helyen.
Aztán ismét mesélni kezd. Sosem hallottam még ennyit beszélni, épp ezért meg sem mukkanok, nehogy félbeszakítsam. Csak fülelek és figyelek, és ahogy a történet egyre halad, elfog valami nagyon rossz érzés. Ólomsúllyal telepszik rám a vészterhes bajsejtelem, a gyomromban is nyomást érzek, mintha egy nagy követ nyeltem volna le.
„Azt mondták nem lesz kellemes, nehéz, de szállás és kaja jár érte.”
Valahogy sejtem merre tart a történet, de nem akarom a gondolataimat arra a területre engedni. Túl szörnyű.
„...És egy normális élet.”
Hogy normális élet? Kinek? Cikázik át az agyamon, ahogy előre elborzadok, a homlokom ráncba szalad, és a szemeim is összeszűkülnek. Akaratlan, azonnali reakció.
„Ö tanított meg... hogyan kell csinálni. Hogyan kell JÓL .. csinálni.”
Jól csinálni… De mit? A szopást???!!! – hördülök fel magamban. Ez a gondolat… mintha egy ló rúgott volna fejbe. Tudom jól, mit jelent ez, de nem merészkedek a megfogalmazásáig.
Aztán jön a többi...
„Pedofil hálózat”
Ezek a szavak egy légkalapács erejével ütnek szíven, a gyomrom éget és mar, a fejem beleszédül. Szerencse hogy épp fekszem, különben összeesek.
„Pedofil”, ez a kegyetlen szó egyre csak ott visszhangzik a fülemben. Kitörölhetetlenül berágja magát. Emlékszem, Grid ma délután Villehez vágta a "köcsögöket", de nem sejtettem, hogy ilyen korán és így kezdődött az egész...
Hirtelen ráeszmélek, mennyi minden eltört Villben már gyerekként… és akkor ez… Mennyi idős is volt akkor? Körülbelül 14? Jézusom...
Nem bírom tovább. A szemembe könnyek gyűlnek, és inkább oldalra fordítom az arcomat, ne lássa, hogy elbőgöm magam. Az ajkaimat összeszorítom, a torkomba gyűlő gombócot meg próbálom újra és újra visszanyelni.
A fülem Ville szíve fölé simul, hallgatom a szívverését, ami kifejezetten nyugodt ritmust ver. Nem úgy az enyém; ráadásul minden ízemben reszketek.
Szabad kezem a mellkasán heverő kezére merészkedik, ami ott pihen az orrom előtt. Az ujjaim az ujjaira kúsznak, hogy gyengéden köréjük fonódjanak.
- Sajnálom... – dünnyögöm csendes sírástól rekedten. - Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned. – Senki sem érdemel ilyen szarságokat, főleg nem egy gyerek.
Hatalmasat sóhajtok. Igazából a szavakat sem találom. Azt sem tudom eldönteni, hogy a gondolataim lefagytak-e, vagy lázasan zakatolnak, mert mintha az agyam egyszerre csinálná mindkettőt.
Hosszú másodpercek, de talán percek telnek el úgy, hogy nem szólalok meg. Csak halkan szipogok, miközben a könnyeim egymás után gördülnek le az arcomon. Rengeteg mindent érzek egyszerre; döbbenetet, undort, gyűlöletet, megvetést, és erre rájön, hogy egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan képesek ilyen mocskos dolgokra az emberek (nem, ezek nem is emberek), hogy képesek… így bánni a gyerekekkel; azok, akik árúba bocsájtják őket, és azok, akik… hozzájuk nyúlnak. Ezek a primitív dögök megérdemelnék a villamosszéket.
Azt hiszem hányni fogok.
Keményen küzdök az inger ellen, mert tudom, hogy nem venné ki jól magát a dolog Ville előtt. Még azt hinné, hogy tőle vagyok rosszul. Holott egyáltalán nem ez a helyzet.
Jobban szeretem, mint valaha.
Ha tudná, milyen indulatok fortyognak bennem; ha tehetném, a világot is rárobbantanám az összes ilyen stricire és pedofilra. Mindegyik megérdemel egy csinos kis fejlövést a két szeme közé.
- Mit szólnál... – töröm meg a csendet még mindig szemcsés hangon - ...ha a New Yorki meló után elmennénk valahova néhány napra? Egy békés, szép helyre… Csak Te és én… Messze mindentől és mindenkitől… ettől az elcseszett világtól. – tudom, emlékszem, Grid beiktatta azt a koncertkörutat nekik, de előtte még együtt tölthetnénk egy kis időt Villel. Minden energiámmal azon leszek, hogy mielőbb meglegyenek New Yorkban a felvételek.

„Hé.. hé... Ne sírj.. nincs baj..”
Felé fordulok, és a szemeibe találok, ahogy megfogja az államat és gyengéd erőszakkal rávesz, hogy ránézzek.
Könnyektől elázott szemeim bűnbánóan pislognak rá. Sajnálom; nem akartam a bőgésemmel kellemetlen helyzetbe hozni, ráijeszteni meg végképp.
„Nem azért beszélek, hogy elrontsam a hangulatot..”
- Tudom…… Tudom... – dünnyögöm rekedtes hangon. De már nem sírok.
Tényleg tudom, hogy csak mesélni szeretne, megosztani velem a múltját, hogy jobban megismerhessem azt a férfit, akihez hozzákötöttem az életemet. Hálás vagyok érte, a nyíltságáért és az őszinteségéért, de ezek akkoris olyasvalamik, amik fölött képtelen lennék érzelmek nélkül elsiklani.
Hatalmas sóhaj szabadul a tüdőmből.
Ő olyan könnyedén beszél róla, mintha túl lenne rajta. Talán így van. Elképesztő, milyen erős! Mérhetetlenül csodálom érte. Viszont engem megrázott, nagyon mélyen érintett a története. És szörnyen sajnálom, hogy ilyesmikben volt része. Sokkal jobb dolgokat érdemelt volna az élettől.
Kedves mosolya egészen átmelenget. Az én vonásaim közé is mosolyt csal.
Nem heveredem még vissza, és az előbbi mosolyom egészen kivirul az arcomon, ahogy azt mondja, „Benne vagyok”.
Lassan feljebb kúszom hozzá, ha tudok, és egy apró, puha, röpke, de annál szeretettel telibb csókot lehelek az ajkaira.
A homlokomat a homlokához érintem.
- Mit szólnál a tengerparthoz? Egy kicsi vityillóhoz egy néptelen partszakaszon… Ahol sehol senki, csak Te, én, a hullámok zúgása, és néhány sirály…? – ha tehetném, egy lakatlan szigetik meg sem állnék. Ami történt, Villel történt, mégis engem környékez meg a menekülési vágy. És nem tudom miért. Talán csak el akarom innen vinni messzire... Messzire minden szarságtól.
Ha nem lenne annyira fontos a New Yorki munka, már most elhúznék a fenébe.

Egy széles, lelkes mosolyt címzek neki, mielőtt elhúzódnék a homlokáról. Boldoggá tesz azzal, hogy nem ellenkezik, mert semmire sem vágyom jobban, minthogy elraboljam egy csodás, békés helyre - a világ végére.
Ahogy a hajamba túr, a tenyerébe döntöm a fejemet; egyszerűen csak vágyom minden apró érintésére, és el akarok veszni ebben a kellemes érzésben. Imádom, ahogy cirógat és kényeztet.
Közben is folytatja és továbbkalauzol az élete szövevényes történeteiben.
„A Vespához fűződő viszonyom már sokkal kevésbé rémes.”
Ez mindenképp megnyugtat. Hát még a mosolya, ami a szavait kíséri.
„Az a majom egyszer kinn pattogott az utcán.” - ettől már egészen vigyoroghatnékom támad, és amikor azt mondja, hogy együtt szívtak és együtt osztályozták a nőket, már röviden elnevetem magam. Kibukik belőlem.
- Sosem gondoltam, hogy egyszer majd ezt mondom, de örülök, hogy ő ott volt neked. – biztos vagyok benne, hogy remekül megértették egymást. Semmi gúnyos nincs ebben a gondolatban, tényleg úgy vélem, hogy nagy szükségük lehetett egymásra. Mindenkinek kell egy jó barát, akivel egy húron pendülhet. Nekem Jaana volt az a jó barát.
Viszont hiába égtem meg, és vesztettem el a szüleimet korán, közel sem szívtam annyit az életben, mint Ville. Nekem volt támaszom, a nagynéném és az unokanővérem, ők mindent megtettek értem, de Villenek egyedül kellett helytállnia az élet mocsarában és szembenéznie a szörnyűségekkel. Ville az én szememben egy igazi hős; a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam.
- Vespa tudott róla, hogy... – elharapom a kérdés végét, mert maga a gondolat is olyan, mint egy jól célzott gyomros. - Vagy addigra már kiszálltál? – a hangom halk, és kedves. Igyekszem óvatosan kérdezni, nem akarok sebeket felszakítani, de ha már beavatott a titkába, szeretném megismerni a teljes képet.
Szöget üt a fejembe, hogy talán… Vespa is… elszenvedte ezt a... "munkát"?

Kezd lassan megérni bennem ez az egész. Bár mondhatnám, hogy nem esik rosszul.
Ville olyan könnyedén mesél róla, nevetgél közben, mintha mi sem történt volna, de nekem valamiért nehéz hallani őket. Talán túl sok egyszerre.
„Ha eléred a 17-et, már nem kellesz nekik.”
Kész szerencse...
De aztán a következő, valahogy szíven szúr.
„Suzanna aztán egész másfajta képzésben részesített. Oké, ezt már élveztem is, de egész más volt vele, mint a későbbi kuncsaftokkal.”
Suzanna… Rohaggyálmegtemocskosribanc...
Nem szólok, csak magamban dohogok.
Az arckifejezésem biztosan leleplez; határozottan nem vidámkodok, csak nézek Ville szemébe némán, rezzenéstelen, egykedvű vonásokkal.
„Azt mondta ő nem fog vén ringyókat döngetni, inkább éhendöglik.” - magyarázza Ville nevetve, és ezen a részleten már én is elvigyorodom.
- Okos fiú... Ki hinné... Mégiscsak van esze. – dünnyögöm, a szám sarka gunyoros félvigyorra görbül.
„Néha én adtam neki pénzt.. kaját.. Ha valami kellett.” -  ezért meg Villet becsülöm. El is érzékenyülök az önzetlenségén. Meg is dobogtatja a szívem, amiért ilyen jólelkű, de ez nem változtat azon, amit jelenleg érzek.
Fellököm magam a mellkasáról, és úgy helyezkedem, hogy mellé üljek, de szemben legyek vele.
Átnyúlok a felsőteste fölött, és megtámasztom magam a törzse mellett a homokban.
Így a karom alatt fekszik, és idefentről egyenesen a szemeibe nézhetek.
- Tudomásul veszem és elfogadom, ami régen volt… Megértem mit miért tettél... – a hangom halál komolyan búg, a tekintetem sem sugároz mást. - ...De azzal legyél tisztában, hogy most kurvára féltékeny vagyok. – nem vagyok dühös, csak morcos. És ez üvölt rólam.
- Végleg... mikor szálltál ki?... Kérlek, legyél őszinte. - tudakolom ezt már megbékélt hangon. Muszáj tudnom. De hirtelen kapcsolok, hogy talán rossz volt a megfogalmazás, azonnal korrigálok is. - Vagyis... Tudom, hogy az vagy. Csak... miattam ne sunyuld el.

Amikor mozdul, és érzékelem, hogy fel szeretne ülni, épp csak annyira ereszkedem hátrébb, hogy felemelkedhessen hozzám.
A tekintete szinte mosolyog és ragyog. Ó, elhiszem, hogy élvezi a helyzetet; a csaja duzzog a múltbéli „női” miatt.
Igenis duzzogok. A férjem végigdugta az életét. És milyen korán kezdte… Megrontották... Ettől a gondolattól elszorul a torkom, és harag gerjed bennem (nem iránta), de amikor az idősebb éveire gondolok, és azokra az idősebb nőkre… Akkor meg a zöld szemű szörny borítja el az agyamat.
Ha Ville tudná, hogy mennyire felkavar ez a… ez a sok minden. Akkor talán nem mesélne. Jó, hogy ilyen őszinte, ennek valami hihetetlenül örülök. Végre megnyílt; és ez egy csodálatos ajándék.
Majd megemésztem a hallottakat és megbékélek.
„Grid rántott ki, szóval ezért meg neki kell hálásnak lenned.”
- Ha ha ha! Nagy poén! – vigyorodom el, és a végén már elnevetem magam. - …De majd megköszönöm neki. – duruzsolom vigyorogva.
21 éve… Valóban nagyon régen volt. Ez tagadhatatlanul megnyugtat.
Azt mondja, „Neee csináld már..”
Mit? Mi ne csináljak? Ne legyek féltékeny? Ezt olyan könnyű mondani. Őt is kiakasztotta, amikor bevallottam neki Allent ott az erkélyen.
A hangja, a vonásai és a pillantása is változik, Ville egész lénye már inkább kedves és nyugtató. Gondolom ezt elsőre, de aztán a fülemhez bújva benyögi, hogy:
„Ha nincsenek azok az évek... hogy tudnálak akár már egyetlen mozdulattal is nyögésre kényszeríteni.”
Kibukik belőlem egy rövid nevetés, a szavai és az teszik együtt, ahogy a fülcimpámat megcsiklandozza az orra hegyével.
- Olyan hülye vagy. – dünnyögöm.
És ahogy finoman beleharap a fülcimpámba… Végigfut a hátamon a kellemes borzongás. Halk kuncogásra késztet a művelettel, a fejemet kissé oldalra is billentem. Készségesen.
De aztán lassan elhúzódik tőlem, és visszatér a tekintete a szemeimbe. Szerelmes mosoly vetül rá az ajkaimról.
Én is a homlokának döntöm az enyémet, ahogy ő nekem támasztja az övét.
„A főfogáshoz...”
A csókja a számra forrasztja a kerekedő mosolyomat, és azt, amit épp válaszoltam volna. De nem bánom.
A szájára vigyorgom, és ha elengedi azt a kezem, amelyiken az imént még a homokban támaszkodtam, mindkét karomat a nyaka köré kulcsolom.
- Azért az megnyugtató, hogy nem csömörlöttél meg a kufircolástól... – magyarázom. Hirtelen motoszkálni kezd egy ijesztő gondolat a fejemben. Nem tudom hogyan fogalmazzam meg.
- Ugye… ugye nem esik nehezedre velem… együtt lenned? Úgy értem... – Fúúú... - Nem… nem undorodsz… Tudod… mint az a nőgyógyász, aki túl sok pinát lát. – Ez az csajszi! Olyan kibaszott ügyes vagy!
Az kívánom, bár elnyelne a sivatag.

És kiröhög… Én meg duzzogva nézek rá emiatt. Ezek komoly dolgok! Azt hiszi viccelek.
De aztán elcsitul a nevetése, és egészen mássá válik. Magyaráz, és közben is mintha vígasztalna, ami nagyon jól esik.
Tudom, hogy róla van szó, ő szenvedte a múltban azt a sok szarságot, de engem is érint, mivel egy pár vagyunk.
Hogy sok nővel volt együtt a múltban, az egy dolog, de tudnom kell, hogy a vele történtek után hogyan viszonyul a szexualitáshoz. Nem akarnék semmi olyat tenni, ami neki rosszul esik.
Ahogy beszél, és biztosít arról, hogy mellettem teljesen másképp érzi magát, mint „azokkal a nőkkel”, már el is vigyorodom. Sőt, még el is szégyellem magam, hogy egyáltalán eszembe jutott a dolog. Mert mindig olyan vadul nyomult, és a kis „mosolyszünet” ellenére is mindig ragaszkodott hozzám. Valahányszor hozzám ért, sosem éreztem, hogy nehezére esne.
„Mennyivel több... élvezetesebb... Egyszerűen észveszejtő minden érintésed!” - széles mosoly költözik az arcomra, az éjszakai félhomályban nem látszik, de bele is pirulok a kijelentésbe.
Elhúzódik a homlokomról, mire a tekintete a szemeimbe kapaszkodnak.
„Még soha.. senki nem szeretett.. Úgy igazán, és részegítő egy érzés..”
A mondat első fele, szó se róla, megint csak megdöbbent. Hülye ez a világ. Hülyék az emberek. Tudom, hogy nem hazudik, de nehéz elhinni, hogy… senki sem szerette. Pedig olyan könnyű! Ő egy csodálatos férfi! Egy rakat jó tulajdonságát fel tudnék sorolni: például köcsög (nem úúúgy, de köcsög, és jól áll neki), vagyis hülye a humora, de imádom; játékos, mint egy gyerek, de tud komoly is lenni; őszinte, benne van a legőszintébb emberek top 10-ben, aztán ott van a kitartása, ami szerintem legendás. Mi metálpatkányok nem hullunk könnyen. Ő meg főleg nem adja magát csak úgy. Az, hogy megélt egy ilyen zűrös múltat, és még itt van, hihetetlen lelki erőről tanúskodik. Ha voltak is olyan pillanatai, amikor elfáradt, és legszívesebben kiszállt volna az életből, megértem, ő is ember. Végigharcolta a legvadabb körülményeket, méghozzá egyedül, és még itt van; épen-egészségesen (ha úgy vesszük). Tele van érzésekkel, történetekkel, ő egy csodás, rejtélyes de színpompás lélek. És jólelkű is.
Ville a szememben egy csoda és egy hős egyszerre. Hogy a többiek mit gondolnak, az meg nem számít. Imádom, ahogy van.
Nyaka körül a karjaim lefonódnak, és két tenyerem felsiklik az arcára, hogy gyengéd fogságba zárjam.
Mélyen Ville szemeibe nézek.
- Mindennél jobban szeretlek... – duruzsolom mosolyra görbülő ajkakkal. - ...És csak tudni szeretném, hogy jól vagy. – mert aggódom érte.