„Amíg Te itt vagy... nem lesz baj.” - Ville szavai újabb mosolyt csalnak az arcomra.
A karjaim még mindig a nyaka körül kulcsolódnak, miközben az ujjaim a tarkóján piszkálgatják, pödörgetik a hajtincseit.
- Oké. Mert eszemben sincs lelépni, hacsak el nem zavarsz. – vigyorodom el.
Finoman a homlokának döntöm az enyémet, és talán percekig is így maradok. Nem mozdulok, nem szólok, csak élvezem, hogy itt van velem, és kettesben lehetünk, miközben körbeölel minket a langyos éjszaka csendes sötétje.
- Lassan vissza kéne mennünk. Regie már biztosan várja a kocsiját, és elég fáradt is vagyok. Reggel korán kell indulnom. – duruzsolom halkan, miután elvonom a homlokomat Ville-től.
Nem ártana visszaszolgáltatni a verdát a jogos tulajdonosának, mielőtt még ránk állítja a rendőröket, mondván, hogy elloptuk. Ráadásul lefogadom, hogy tele a csomagtartó fűvel. Semmi kedven a sitten éjszakázni ilyen marhaság miatt.

"Ne is mond...  már most fájdalmas..."
A szavain csendesen elmosolyodom. Egyetértek vele. Szívesen maradnék még, itt a sivatagban is; és az is tök jó lenne, ha nem kéne mindjárt holnap NY-ba mennem. Semmit sem szeretnék jobban, mint Villel lenni, és örülni annak, hogy itt van, hogy újra velem van. Ha nem is csinálunk semmi extrát, a puszta jelenléte, a közelsége is bőven elég nekem.
Eközben a kezemért nyúl, és felsegít a homokból. Lassan felemelkedem hozzá, vele szemben.
"De csak hogy tudd... csak azért nem marasztallak, mert tudom hogy ez fontos Neked.."
- Köszönöm. - búgom halkan, hálásan belemosolyogva a szemeibe, amiért nem nehezíti meg a dolgomat. - Tényleg az. De most már... nem csak magam miatt. Most, hogy új szelek fújnak, nem árt minden lehetőséget megragadni. Sosem tudhatjuk, mi kerekedik ki belőle később. - meg aztán, ez a meló nem csak rólam szól, nem csak nekem fontos. Allennek is sokat jelent, számít rám, akárcsak Maurice Florentini. Megtiszteltetés egy olyan nagyság filmjéhez asszisztálni, mint ő. Egyikőjüket sem hagyhatom cserben. És persze... ezen felül még élvezni is fogom ezt a munkát. A legtöbben csak álmodnak efféle lehetőségekről. Bolond lennék elszalasztani.
"Csak pár nap.." - döngi Ville, mire csibészesen elvigyorodom.
- Bizony. Csak pár nap. Hamar el fog telni... Ééés már alig várom, hogy újra lássalak. - bazsalygom élesen csillogó tekintettel. Oké, még el sem mentem, de már most tudom mennyire fogok örülni, amikor végre betoppan a szállodába.

„Kettőt pislogsz és ottleszek!”
Halkan elnevetem magam.
- Nagyon helyes! – mondanám a többit is, hogy ”Ne lepődj meg azon, ha addig is telefonon zaklatlak, amikor csak tehetem”, de Ville magához húz a kezeimnél fogva, és az ajkai elnémítanak egy röpke csókkal.
Amikor elszakad tőlem, csak vigyorgok a szemeibe. Képtelen vagyok uralkodni az érzés fölött; soha ilyen boldog és izgatott nem voltam még. Olyan intenzitással zsong az agyam és forr a vérem, mint egy ütődött, szerelemtől vak tinédzsernek. A fejemet nem csak simán rózsaszín köd borítja; ez a köd csillagzáporként szikrázik és a szivárvány minden színében játszik.
„Menjünk mert végül újra elragadtatom magam.”
Ezt nem mintha bánnám, tuti nem ellenkeznék, de még a szerelem mágikus csillámporába fulladt agyam is azt próbálja közölni, hogy tényleg nem ártana már visszamenni.
Elindulnék Villel, kéz a kézben, de alig tesz egy lépést, meg is torpan, én megkérdőn nézek rá.
Taxi??? Hát már „elkötöttünk” egyet, nem? De aztán megvilágosodok, ahogy továbbmagyaráz. Jaaa, hogy úúúgy!
- Ó… Skorpiók? Már megint? – azonnal lelohad a vigyorom. Elképzelem, ahogy rálépek egyre mezítláb. Egyáltalán nem tetszik. Milyen jó, hogy felhívta a figyelmemet! Eddig ez eszemben sem volt...
- Hát én be is szarok, ha itt a sötétben rámasírozok valamilyen élőlényre. – magyarázom, miközben a kocsi és a köztünk lévő távolságot méricskélem, vajon mennyire van messze, és hány lépést kellene túlélnem anélkül, hogy nézeteltérésem akadna valami rovarral vagy csúszómászóval.
A gondolat pusztító.
Nem mostanában jövök ki mezítláb a sivatagba, az tuti. Minimum acélbetétes bakancsban.
- Csakhogy tudd: utállak. – közlöm nemes egyszerűséggel, miközben a szemeibe nézek.
- Ugye feltétlenül fel kellett emlegetned azokat a dögöket... – olyan jól megvoltam nélkülük.

Ville meg a hülye viccei. Lehet, hogy még visszasírom a szingliséget?
Erre megszólal, „...úgyis már túl rég éreztem a feneked a kezeim között..”
Elvigyorodom, de aztán megforgatom a szemeimet.
- Lehetetlen egy alak vagy. – sóhajtok - Ha azt akarod, hogy megmásszalak, ahhoz nem kell ám ijesztegetned, elég csak szólnod. – magyarázok, a vigyor még mindig az arcomon ül, és Ville háta mögé lépek, hogy a következő pillanatban megkapaszkodjak a vállaiban, majd vihogva a hátára szökkenjek.
Ha sikerül a manőver, és Ville nem borul meg velem, batyuként csüngök a hátán. A kezeim összefonódnak az álla alatt a mellkasán – ügyelek rá, hogy ne fojtsam meg –, miközben a combjaim a csípőjére szorulnak.
Hirtelen eszembe jut valami nagyon fontos. El is felejtettem!
- Hé… Nem fáj a kezed?- duruzsolom bele a fülébe a válla fölött.
Nem akarom, hogy miattam megerőltesse, csak azért mert itt szórakozunk.

Bízom benne, hogy nem erőlteti meg a kezét, nem szeretném, hogy egy kis gyerekes mókázás miatt fájdalmai és baja legyen.
Érzem, ahogy finoman dob egyet rajtam, hogy megigazgasson a hátán, és aztán alám nyúl. Ühüm, érzem az árintését az alfelemen.
- Hogy Te ne tudnál? – döngök bele a fülébe. - Nem is Te lennél. De inkább érjünk előbb haza, jó? – vigyorgok a válla fölött.
Ahogy Ville elindul, enyhe szorítással kezdek kapaszkodni rajta, a karjaim körbeölelik, miközben az arcom a füléhez simul az egyik oldalon.
„Emlékszel a hegyre??”
- Persze, hogy emlékszem. Akkor épp a bokám ment ki. – dünnyögöm, aztán halkan felkuncogok a füle mellett. Ügyelek a hangerőre, nem akarom megsüketíteni.
Megnyugodhat. Tényleg emlékszem arra az eszelős estére ott a hegyoldalon és az erdőben; ahogy a susnyásban keveregtünk mint két idióta. Ő előre ment, engem meg jól otthagyott magamnak, meg az arra járó kedves sorigyilkosoknak. Nincs az az amnézia, ami egy ilyen élményt elfeledtet.
- Egyébként mindig te ajánlkozol... Szerintem ez a fétised. A hátizás. Höhöhö, majd a lányodat is... – ijedtemben elharapom a mondat végét, és azonnal bekussolok, ahogy tudatosul bennem miket szövegelek. ...cipelheted.
Látom is magam előtt a képet, szerintem tök aranyosak együtt, ahogy az a kismanó imádattal csüng az apján, de más az én képzeletem, és más a valóság.
Zavartan megköszörülöm a torkomat, mint aki nem szólt egy szót sem. Azon sem lepődnék meg, ha Ville most levágna a fenébe vagy megborulna itt a homokban. Neki a gyerektéma érzékeny pont, tudom jól, nekem meg csak jár a szám, amikor elfeledkezek.
Pedig egyszer látszódni fog rajtam, és az az idő is el fog jönni, amikor már idekint fog virnyogni a szentem.

Ville hirtelen megáll, úgy érzem baj lesz. Vagy már van. Lever a víz. Ha tehetném, visszaszívnám, ami elhagyta a számat. Röviden: para van.
- Nem... Nem tudom. - motyogom a nyaka körül kapaszkodva. Nyelek egyet. - Csak szeretném... - most valahogy nincs kedvem humorizálni, hogy "nem kell még egy farkangyal a családba".
Hatalmasat sóhajtok. Ha Ville még nem indult meg, akkor összeszedem a bátorságomat és megmukkanok.
- Letehetsz ám... - nagyon sajnálom az egészet, nem akartam elrontani az estét.
- Figyelj... Ha... ha úgy érzed neked ez nem megy, és inkább visszacsinálnál mindent, a... a házassaggal együtt, megértem... Semmi baj. Még... még lefújhatjuk. - hakkan beszélek. Tudom, ez a gyerekdolog válóok Villenél. De ez van. Terhes vagyok. Látszani is fog majd.
Minden joga megvan ahhoz, hogy meggondolja magát, én pedig nem kényszerítem semmire.
Közben fojtogat a félelem elkeseredett érzése, félek, hogy megint elmegy. Rákészülök lelkileg.
Ráz a hideg, ahogy ott csüngök a hátán.

„Soha nem mondanék le rólatok...”
Meglepődök. Nem erre a válaszra számítottam. Valahogy minden percben azt várom, hogy mikor gondolja meg magát és old kereket. Valamiért nagyon nehéz elhinnem, hogy Ville, a nagy Deadman, valóban ezt akarja, egy ilyen életet; egy feleséget és egy gyereket.
Szeretném megkérdezni tőle, hogy nem érzi-e úgy, hogy elkapkodta? Nem fogja-e megbánni… mondjuk már holnap?
Nem akarom, hogy úgy érezze, bármit is muszáj. Mert nincs ilyen. Semmit sem kell megtennie. Csak azért mert terhes lettem, még nem kell elköteleznie magát. Bízom benne, hogy azért szeretne velem lenni, mert velem akar lenni, és nem azért mert kötelességnek érzi.
Hatalmas sóhajt engedek útjára a válla fölött. Biztosan érzi magán, ahogy a testemben az izmok ellazulnak. A karjaim szorítása is változik a nyaka körül, már nem kapaszkodom velük, hanem ölelek.
Fogalmam sincs mit mondhatnék. Egyáltalán mit kéne?
A fejemet az övének döntöm oldalról, és az arcom az övéhez simul.
- Úgy terveztem, hogy New York-ban csinálok egy tesztet. Vannak ilyenek… Már megvettem, csak nem volt időm vele foglalkozni. Kíváncsi vagyok, hogy... kislány lesz-e, vagy kisfiú. – magyarázom halkan, óvatos hangon. - Ha kiderül… eláruljam? – kérdezem, és a tekintetem Ville profiljára vándorol.

„Azt hiszem” – először csak ez a rész üti meg a fülemet és cseng még benne jó darabig, kellemetlen érzéseket kavarva fel.
Megfordul a fejemben, hogy megkérem Villet, álljon meg és tegyen le, hogy elé állhassak és a szemébe nézhessek.
Ide nem lesz elég egy „azt hiszem”. A szavai csak azt erősítik meg bennem, hogy elkapkodtuk ezt az egészet. Tarthatnánk szünetet, hogy jól megemészthesse a dolgot; én úgyis elmegyek New Yorkba, ő meg utána egy hónapig turnézik a világban. Lenne ideje átgondolni, hogy tényleg, hiányzik-e neki ez az élet.
Gyűlölöm azt az érzést, hogy miattam kell keresztülmennie valamin, amit nem is akar. Rettegek attól, hogy idő közben meggondolja magát, mert hiányozni fog neki a régi „szabad” élete, és majd én leszek a hibás, én leszek az, aki megnyomorítja. Én ezt nem akarom.
Tartok tőle, hogy ha felhozom, hogy függesszük fel kis időre ezt a házzasságosdit, amíg tényleg megérik benne minden, félre érti és megint kárt tesz magában. Emiatt sem hangoztatom, hogy kétségeim vannak a mai döntésünket illetően.

Másik felől meg… egy Ville-féle fickótól nem is annyira rossz ez a válasz. Végülis benne van, hogy szeretné tudni, még ha nem is biztos benne. Őt ismerve tényleg időre van szüksége. Nekem meg kitartásra, türelemre, megértésre és kurva sok lelki erőre. El sem hiszi milyen szar, hogy az életem egyik legjelentősebb eseményéről nem beszélhetek vele nyíltan, hogy nem oszthatom meg vele - főleg vele - a baba körüli gondolataimat, érzéseimet, a kételyeimet és az izgalmamat.
Félek neki bármit is mondani, és ez elkeserít.
Felsóhajtok.
- Oké. - felelek csak ennyit halkan.
Alig várom, hogy visszaérjünk a kocsihoz, és hazamenjünk.

Ville a kocsihoz érve lassan letesz, én pedig lecsusszanok a hátáról. A karjaim lefonódnak a vállairól, mire szembe fordul velem, és a tekintetünk összetalálkozik.
A következő pillanatban aztán megered a nyelve, én pedig minden figyelmemet neki szentelem.
„Idő.”
A szó enyhe mosolyt csalogat az arcomra. Egyáltalán nem gúnyolódásként. Csak valahogy sejtettem, hogy Ville-nek idő kell. Már megszoktam.
Aztán az, amit ez után mond, jókora sóhaj szabadon engedésére késztet. Jó tudni, jó érzés biztosnak lenni abban, hogy tényleg akarja ezt az egészet és nem csupán egy futó hóbort részéről.
Ahogy a szavak elhagyják a száját, megnyugtatnak. Kellemes érzéseket keltenek bennem. Nincs szükségem arra, hogy állandóan megerősítsen abban, hogy mennyire akar engem, de ezeket most jól esett hallanom így a kételkedés küszöbén.
Csak azután szólalok meg, hogy ő elcsendesedik és már nincs más mondandója.
- Időd van bőven. – búgom, és kedvesen a szemeibe mosolyodom.
Emlékszem mit mondott a játszótéren; attól fél, hogy olyan lesz, mint az ő apja, aki lelépett. Teljesen kizártnak tartom, hogy olyan rémes szülő válna belőle, mint az ő felmenői.
- Ha attól félsz, hogy rossz apa leszel… Ezt a gondolatot sürgősen verd ki a fejedből, mert ez a gyerek a legnagyobb mázlista a világon, amiért egy olyan fasza csávó lesz a papája, mint te. – néhány másodpercre elhallgatok, de csak hogy ismét felmosolyogjak Ville szemeibe, és egy lépéssel közelebb araszoljak hozzá. - Ha olyan leszel, amilyen vagy, imádni fog, és büszke lesz rá, hogy Te vagy a papája. – a legkomolyabban magyarázom.

Elönt a forróság és a lányos zavar, ahogy két kézzel átfogja a derekamat.
- Nem meggyőzni akarlak, csak azt szeretném, ha kicsit bíznál magadban. – suttogom szélesen mosolyogva, de csak az után, hogy a homlokát az enyémnek döntötte.
Örülök, hogy kimondta, amiket kimondott, mert már kezdtem attól félni, hogy a Soininen-éknél ma ünnepelték a rossz döntések világnapját. Mit ne mondjak, Ville is megnyugtatott engem.
Érzem, ahogy a homloka elhúzódik tőlem.
Ahogy fölém egyenesedik, és a szemeimbe néz, kislányos csínnyel vigyorgok fel rá.
Engem nem zavar, ha elbőgi magát. Csak azért nem lenne szerencsés a dolog, mert ha ő nekikezd, én is tuti vele fogom itatni az egereket; és akkor kurva jól fogunk kinézni, ahogy ketten itt bőgünk a sivatag közepén.
- Igazad van Nagyfiú, takarodjunk haza. – duruzsolom, még mindig vigyorgom, aztán ha hagyja, lábujjhegyre magasodom, és egy röpke, apró puszit nyomok az orra hegyére.
Aztán ha elengedi a derekamat, ellépek tőle, és bepakolom magam a hátsóülésre.
A kocsmánál Regie úgyis átveszi Ville-től a kormányt, haza kell, hogy vigyen minket. Szóval lesz még egy fuvarja.
- Tudoood, előbb a bárhoz kell visszamennünk. – magyarázom okoskán, miközben a két ülés közé csusszanok, hogy annyival is közelebb legyek Villehez, már amennyiben bepattant a volán mögé.
Csak azért emlékeztetem, őfelsége nehogy elfelejtse, és egyenesen hozzánk guruljon.
A cipőmet, a táskámat és a bőrdzsekimet időközben magamhoz vettem.

Ahogy hátul helyezkedem és ücsörgöm, látom a visszapillantóban a vigyorát
„Szóval most már sofőr is leszek.”
- Ne parázz. Csak amíg vissza nem kapom a jogsimat. Pár hét… Addig kiélvezheted a kiszolgáltatottságomat. – magyarázom visszavigyorogva a tükörbe.
Ville közben beindítja a motort.
A következő szavaira halkan kiböffen belőlem a nevetés.
- Hát ebből tényleg csak bújás lesz. – döngöm - Baromira kivagyok. – asszem mára több akciót nem bírnék ki.
És hogy mehetünk-e?
- Naná! – vágom rá, és a kocsi már indul is, zötyög a homokbuckákon az éjszakai sötétben.
Hátulról az anyósülésre lógatom a karjaimat, és rájuk hajtom a fejemet. Ahogy a kocsi búg és rázkódik, úgy érzem, simán el tudnék aludni.

Lehunyom a szemeimet, és érzem, ahogy a kocsi zötyög és rugózik alattam a homokos terepen, majd egyszer csak mintha simává válna. Ebből tudom, hogy Ville kiért a főútra.
Továbbra is csak az anyósülés támlájára dőlve punnyadok. Fizikailag egészen kimerült vagyok, de az agyam nem nyugszik; cikáznak a gondolataim, miközben az ébrenlét és az elalvás közti pengevékony határvonalon egyensúlyozok.
Hallom a valós külvilág zajait, a motorzúgást, a mellettünk elhúzó többi jármű brummogását, de közben a mai nap emlékképei és hangjai túlcsordulnak az elmémben.
Reggel még Allen mellett ébredtem… Beszélgetünk… Aztán már a lakásomon vagyok… Kopogtatnak… Villel nekiesünk Gridnek… Az esküvői ceremónia a kápolnában… A kisfickó feje és hangja… A babarózsaszín színek émelyítenek. Mintha belefulladnék a vattacukorba… A sivatag… Az izzasztó forróság az utastérben… De ez másfajta forróság… Skorpiók bújnak felszínre a homokból, közben Ville szavai visszhangoznak a térben, az, hogy mindhármunkat akarja...
Lehunyt szemhéjaim mögül halványan észlelem a villanásokat, egy-egy lámpaoszlop előtt haladhatunk el.
Szentül meg vagyok róla győződve, hogy Ville a bárhoz megy…
Ahogy végigsuhan a gondolat a fejemben, meghallom a baritonját; halkan, kellemesen döng.
„Alszol??”
- Ühüm... – adok ki valamiféle dünnyögő hangot magamból válasz gyanánt. A szemeimet nem nyitom ki, ahhoz is lusta vagyok. Igazából nem vagyok biztos benne, hogy válaszoltam neki, csak azt tudom, hogy a szándék megvolt. Halványan mindenképp.
Érzem a kanyarokat, ahogy Ville behajt ide meg oda, lövésem sincs merre járunk, csak azt tudom, hogy bízom benne, akárhova elvihetne, jó lesz ott nekem.
A kocsi egyszer csak lelassít, majd megáll, és a motor zaja is elhal. Jólesik a csend. Az elmém egy távoli régiójában sejtem, hogy megjöttünk. De ez a sejtés iszonyat gyengén pislákol, valójában azt sem tudom, hol vagyunk.
Ville hangja ismét lágyan, óvatosan belebúg a fülembe.
„Megérkeztünk, vár az ágy...”
Muszáj elmosolyodnom. A lehelete megcsiklandozza a fülcimpámat.
- Mm… az szuper... – dünnyögöm, és még néhány másodpercig csak heverészek a karjaimon, majd sóhajtok egyet – mint egy erőt gyűjtve –, és felnyitom a pilláimat.
Az ő arca az első, amit meglátok a félhomályban. A mosolyom szélesebbre húzódik.
Kihúzom a kezemet a fejem alól, és lassú mozdulattal megérintem Ville halántékát, csakhogy az ujjvégeimmel megcirógathassam, és félretereljem onnan a kósza fürtjeit. Imádom azt a göndörödő haját.
- Mondtam már, hogy nagyon szeretlek? - bazsalygom a szemeibe.
Egy darabig csak nézem őt és csodálom, miközben teljesen átjár az érzés, hogy mennyire oda vagyok érte, majd lassan felemelem a fejem, és kinézek az ablakokon. A környék… az utca ismerős.
Mellettünk az a háztömb magasodik, amiben lakom. Lakunk.
Az agyam jár, iszonyat kusza minden, egyszerre valós, de mégsem; képtelen vagyok összetenni a részleteket. Hol van Regie? Miért van nálunk a kocsi?…Ville útközben tuti lezsírozta vele, hogy kell még... Ennyi…
Lomha mozdulatokkal magamhoz veszem a holmijaimat, és kilököm az ajtót, hogy kiszálljak. Mint egy erőtlen robot, automatikusan becsapom magam mögött a verda ajtaját.
Nem megyek sehova, nem rohanok előre, a járdán, a kocsi mellett ácsorogva várom meg Villet, míg  ő is kiszáll, és megkerüli a járgányt.
Ha jön, vele együtt lépek be az épületbe, és baktatok fel a lakásba.
Isten érzés újra itthon lenni. Minden vágyam, hogy bezuhanhassak az ágyba.
Odabent, az előszobában, először majdnem mellédobom a kabátomat az akasztónak, amikor fel akarom lógatni a fogasra, de másodikra sikerül a kézmozdulat. A cipőimet lerúgom magamról, és a lábaim szinte ünnepelnek, hogy megszabadultak tőlük.
Érzem, hogy a bőröm ragacsos az izzadtságtól és serceg rajta a homok. Tudom, hogy ez mit jelent, de nincs sok kedvem hozzá. Pedig muszáj, így tuti nem fekszem le.
Ville akárhol legyen, felé fordulok.
- Ellépek lezuhanyozni… Öt perc, és jövök. – magyarázom, és ha nincs mondandója, esetleg ellenvetése, bemasírozok a fürdőbe, hogy kibújjak a fekete ruhából és beálljak a zuhanyzóba lecsapatni magamról a sivatag porát.