Bármi is történt ma, az én lelkem sokkal könnyebb lett tőle. Teljesen felszabadultam; már azt sem bánom, hogy Grid végre kimutatta a foga fehérjét és végleg elszaródott köztünk minden. Ne higgye, hogy ennyi volt; most lép csak igazán életbe a kibaszott metál virtus – legózzon össze akármilyen akadályokat, igazodni fogok a lehetetlenhez is, mint a jó katonák. Nem hagyom, hogy elgáncsoljon. Nekem bármit megér az, hogy Villel lehessek.
Amikor a nyelvem bátorkodik átmerészkedni az ajkai közé, Ville váratlanul elszakad tőlem. Megdöbbenek. Tágra nyílt szemekkel meredek rá a két tenyere foglyaként, Mi a baj? Valami rosszat tettem? Talán túl messzire mentem? Basszus… Pedig én iszonyúan kívánom a csók folytatását.
De aztán visszahajol és újra a számra tapad. Az ajkai mozgása nem heves, nem durva, mégis határozott és szenvedélyes. Fogadom a nyelve érintését, egyre beljebb hatol vele. Azonnal elsöpri az önfegyelmem utolsó szikráját is, és az egész testem olvadozni kezd a forróságtól.
Ajkai ostromából kiérzem a vágyát. És attól, ahogy a nyelve az enyémmel játszik, fellüktet a testem ott is, ahol talán… nem kéne. Én sem úgy tapadok a szájára, mint aki nem akarja azt, amire ő is gondol. Nagyon akarom; beleszédülök, annyira.
Két tenyere elhagyja az arcomat, lecsúsznak a derekamra, a csípőmre, aztán már a fenekemen érzem meg a két markát.
A karjaim azonnal, automatikusan a vállára futnak, hogy a nyaka köré fonódjanak – megkapaszkodom benne, ahogy emel. Nem ellenkezem, inkább vele mozdulok; fellököm magam az ölébe. A lábaim a dereka köré záródnak.
Erre az ajkai elválnak tőlem, és a homlokát az enyémnek döntve a szemembe néz.
„Szeretkezni akarok Veled....”
Hatalmasat dobban a szívem, a gyomromba is belenyilall.
A fülemig szalad a mosolyom.
- Semmire sem vágyom jobban... – búgom.
A következő pillanatban a szájáért kapok, és úgy kezdem falni, mintha attól félnék, hogy éhen halok.
Míg egyik karommal kapaszkodom Villen, a másik kezemmel rámarkolok a tarkójára. Az ujjaim beletúrnak a göndörödő tincsek közé.
Egyszerűen csak akarom Őt.

A nyakába fúrom az arcomat, miközben kapaszkodok és csüngök rajta. Nem csókolom, míg az ölében tartva lépked velem; nem akarom elterelni a figyelmét, hadd lássa, merre kell menni.
Kíváncsi vagyok hová visz; vajon a nappaliban ledob a kanapéra? Vagy a konyhában felültet a konyhapultra? Vagy visszavisz a hálószobába?
Némán belemosolyodom a vállába, amint észlelem, hogy az utóbbit választotta.
Beérve lassan leereszt a földre az ágy mellett, és folytatja, amit odakint elkezdtünk; a csókjaival egyszerűen képtelen vagyok betelni. Az ajkaim egyre csak kívánják az övéit.
„Hát megtörténik.. ” - suttogja rá a számra, miközben két tenyere a hátsómról felemelkedik az arcomra.
A szemeibe mosolygom. A tekintetem ragyog a boldogságtól; reszketek, akarom, hogy megtörténjen.
A pillantásommal követem a kezeit, ahogy lassan lenyúlnak a fölsőmért. Ahogy felhúzza rajtam, készségesen emelkednek a karjaim, és végül lekerül a darab.
Ismét felpillantok rá, a tekintetünk összeakad, miután az övé felvonult a felsőtestemen. Szinte perzsel a pillantása. Beleremegek.
Aztán ahogy a nyakamhoz hajol, hogy végighintse az ajkai puha érintésével, tíz ujjam megkapaszkodik a csípőjében. Hangtalanul lélegzem, hozzábújva.
Érzem a homlokát a vállamon, majd ismét két markába veszi az arcomat. Felnézek rá.
„Hunyd le a szemed." - kísérik a következő szavak a mosolyát, amitől én menten elolvadok.
Engedelmeskedem. Az én arcomra is kifut a mosolygás; az egész helyzet annyira ismerős… A történelem megismétli önmagát. Ugyanaz, ha nem tüzesebb izgatottság jár át, mint akkor… ott… először.
Egyenesen a mennyországba repít a gyengédségével; a csókjai aprók, mégis túlcsordulnak a szeretetétől, a szerelmétől, érzem.
Megbabonázva, elkábítva állok előtte.
„Ez már annyira hiányzott...”
Nyelnem kell. Nem csak neki hiányzott. Én majd beleőrültem a hiányába. És most itt van előttem. Csak nézem őt, elvarázsoltan, mint aki délibábot lát, és csak reméli, hogy az egész mégis fizikai valóság, amit tapinthat.
Nem válaszolok. Az ajkaim, a csókjaim annál inkább beszédesek; elmondják helyettem, mit érzek, ahogy Ville felé nyújtózkodom, hogy elérjem a száját.
Talán percekig is táncolnak az ajkaim rajta, mire az ujjaim a felsőjét kezdik markolászni. Felgyűröm a törzsén az anyagot. Félúton muszáj elengednem a száját, és most neki kell hagynia, hogy kibújtathassam a pólójából. Ha megvan, elejtem, és az a padlón végzi, az enyém mellett.
A felsőteste meztelenül feltárul előttem. Két kezem ujjai finoman megérintik a hasát, felsimítok rajta; érzem a bőre alatt az izmait. Sóvár tekintetemmel követem az ujjaim mozdulatát; szinte cirógatva rajzolgatnak, ahogy egymás után sorra rátérnek a tetoválásaira.
Tenyereim a mellére siklanak; ott is érinteni akarom. Simogatni.
A legszebb férfinak látom. Ő volt az első, és ha rajtam múlik, Ő lesz az utolsó is. Ő tanított meg a bizalomra, arra, hogyan engedjek magamhoz közel valakit, és azt, hogy mit jelent igazán szerelembe esni.
Odahajolok hozzá, a homlokom a szíve fölé dől.
- Azt hittem belepusztulok... annyira hiányoztál. – suttogom rá forró leheletemmel a mellkasára, miközben az orrom hegyével becézgetem ott a bőrét. Biztosan érzi magán a lélegzetemet, ahogy igyekszem magamba szívni az illatát.

Már olyan régen hozzá akartam így érni, szeretgetni őt. Ahogy elkezdtem emlékezni, elkezdtem őt hiányolni is; az együtt töltött időket, a mókákat, a szeretkezéseinket, mindent.
Miután eltűnt az életemből, sosem gondoltam volna, hogy egyszer visszajön és itt fog állni előttem.
„Már itt vagyok... itt vagyok...”
A mellkasára döntve az arcomat elmosolyodom a hangjára, és csak ráérősen cirógatom a felsőtestét. Egy darabig. Aztán felé fordítom az arcomat, és ránézek, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy nem káprázat, hanem hús-vér valójában van jelen.
Lehajol hozzám, én behunyom a szemem. A csókja végletekig gyengéd; emlékszem milyen heves szerető valójában, most mégis egészen másként viselkedik. Talán épp annyira ki akar élvezni minden egyes pillanatot és érintést, mint én.
Megrázkódom, miközben a hátamon felsimít és kioldja a melltartóm kapcsát. A pántok még a vállamon tartják a csipkézett darabot.
Érzem az ujjait a tarkómon, a hajamban, jóleső borzongás szalad végig a bőröm felszínén. Hátrább hajtom a fejemet, hogy belesimuljak a markába, miközben még inkább felkínálom neki az ajkaimat.
Kábulatomban forog velem a világ. A közelsége teljesen megrészegít. Olykor-olykor vágyódva rásóhajtok a szájára, amikor épp lélegzethez enged jutni.
Az ujjaim ráakaszkodnak a nadrágszíjára, kapaszkodót keresek, el ne szédüljek. Aztán az ujjaim lassan maguktól babrálni kezdenek az öv csatján, míg ki nem pattintják. Lassan fűzik ki az övet.
A vérem csak forrósodik az ereimben, egyre jobban hevít.
Élni akarok.
Érezni akarok.
Kockáztatni akarok...
...És mindezt tőle tanultam.

Miután kifűzöm az övét, és megnyitom a nadrágja gombját, majd a cipzárját… csendesen, halványan belevigyorgom a csókba.
Ville… baszki... Nem, nem kuncogok fel, még halkan sem. Visszafogom magam, ne már libidógyilkos legyek.
Nem… Nem a mérete miatt ez a reakció. Annál a résznél még nem tartok, csak annyit érzékelek, hogy a nadrág alatt nincs gatyesz. Látom, azóta sem lettek nagy haverok.
Mindegy is. Könnyebb a hozzáférés…
Valahol egészen izgató a gondolat, hogy csak becsúsztatom a kezem a nadrágjába, és máris érinthetem őt ott. Nagyot dobban a szívem. Kedvem lenne végigsimítanom a férfiasságán, de lenyelem a késztetést. Nem akarok türelmetlennek tűnni, pedig ha sejtené, hogy mennyi mindent tudnék most vele kezdeni hirtelen… Első körben itt helyben letérdelnék elé, hogy az ajkaim közé vegyem és boldoggá tegyem.
Akármit megtennék neki.
Már rég felizgatott az ördögi játszadozásával. A fejemben vonatozó ábrándképek sem segítenek… Irdatlanul lüktet az a bizonyos pontocska a combjaim között. Pokoli nehéz bírni magammal.
A csókjától és az érintésétől félig elaléltan, kábultan állok Ville előtt; a farmernadrágja széle az ujjaim között. Nem tolom le a combjain az anyagot, majd idővel lejjebb ereszkedik magától, miután elengedem.
Megérzem Ville ujjait a hátamon, aztán a vállamon, és lassan lecirógatja a melltartóm pántját a karomra.
Reszketek.
Elengedem a nadrágját, hogy, a fekete csipkedarabtól könnyedén meg tudjon szabadítani.
Meztelen felsőtestemet pásztázó tekintete élénk pírt csal az arcomra.
Ahogy a nyakamhoz hajol és belecsókol, behunyom a szemeimet, miközben készségesen félrebillentem a fejemet, hogy még inkább hozzám férjen.
Halk sóhajt hallatok. Jól esik, amit velem tesz.
Aztán már a vállamon járnak az ajkai; forrók, puhák és nedvesek. Elveszek…
Ebből az elvarázsolt állapotból az sem zökkent ki, hogy magához ránt. Kezeim a derekára fognak.
Közben előretéved a nyakamra, és kénytelen vagyok engedni neki, a mennyezet felé fordítom az arcomat.
A szívem eszelős ütemet ver. Újabb sóhaj szökik a mellkasomból.
Ha ez így megy tovább, össze fogok esni a gyönyörtől.
Halványan észlelem, hogy a nadrágom gombján matat. Örömmel tölt el.

Lassan a kezeim is mozdulnak, és elkezdem lejjebb tolni a nadrágját a combjain, amíg érem, és közben érzem, hogy ő is ugyanezt teszi velem.
A farmerom lecsúszik a bokáimra, mire kilépek belőle. Meztelen, lángoló testtel simulok vissza hozzá. Pőre bőre az enyémen, magamon érzem a porcikáit, az izmait, minden rezdülését – semmihez sem fogható érzés.
Olyan magaslatokba hág a vágyam, hogy kész csoda, hogy még így képes vagyok tartani magam és nem esek neki. Pedig minden sejtem és idegszálam ezt akarná; hanyatt dönteni és szenvedélyesen imádni, amíg bírom szusszal.
Mosoly fut az arcomra, ahogy a keze a fenekemre simul és ismét az ölébe emel.
Kapaszkodom, mint egy kismajom, mire az ágyra térdepel, és hanyatt dől velem.
Nincs olyan részem, ami ne remegne érte, az érintéséért. Sírni tudnék, annyira akarom őt szeretni, boldoggá tenni, az imádott férfit. Szavakkal sem tudnám neki elmondani mit érzek iránta, és mennyire kell nekem.
Mellettem támaszkodik, és én csak az arcét figyelem, miközben ügyködik; gyengén ring alattunk az ágy, ahogy lerúgja magáról a feleslegessé vált holmikat.
Vörösen lángol az arcom, nem merek csupasz testén végignézni, pedig majd megveszek érte. Istentelen zavarban vagyok, pedig nem ez lesz az első együttlétünk. De mintha mégis ez lenne az…
A tekintetünk összefonódik, miközben lemosolyog rám. Az ajkaim nekem is mosolyra görbülnek, és gyengéden megérintem az arcát, hogy megsimítsam.
Aztán mellém heveredik, amit először nem értek, de aztán a tekintete elmondja mi az ok. Lepillant a hasamra, majd vissza rám.
„Neki... nem lesz baja..??”
A szavaitól egészen elérzékenyülök, attól, amilyen lágyan és törődve(?) kérdezi.
Szerelemtől csillámló szemekkel nézek rá. Most meglepett… És nem is hagy hidegen.
Enyhén megrázom a fejem.
- Nem lesz... – felelem halkan, miközben ismét rámosolyodom. - Csak… annyit fog érzékelni, hogy anyuci pokoli jól érzi magát. – búgom, és szeretgetve, finoman megérintem az alhasamon végigsimító ujjait.

„Akkor tegyünk róla, hogy "anyuci" rendkívül jól érezze magát...”
Kedvem lenne felkuncogni. Széles mosolyra szaladnak az ajkaim az ujjai gyengéd érintése alatt. Különösen cseng, mégis szépen az ő szájából visszajátszó szó.
Ahogy beszél, ahogy érint és törődik velem, megdobogtatja a szívem. Soha nem láttam őt ilyennek. Ez egy teljesen új oldala – rabul ejt.
Az ajkamat csiklandozó ujjaira lehelek egy apró csókot, mielőtt elvonná őket tőlem, hogy csókokra váltsa.
Behunyom a szemem, miközben viszont csókolom, és hamarosan megérzem, ahogy egész testével fölém siklik. Sajog érte minden porcikám, a bőröm lángra kap ott, ahol az ő bőre hozzám ér.
Lefelé vándorló csókjai élveteg sóhajt csalnak ki belőlem, a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed az izgalom és a vágyakozás súlya alatt.
Ujjhegyeim két karját érintik, ahogy lejjebb vonul rajtam, és az ajkai rálelnek a mellemre.
Halkan felnyögök. A pilláim alatt színes szikrák pattognak, miközben a dudorodó kis bimbóval játszik a nyelve.
És ahogy az ujjai végigsimítanak a szeméremajkaimon a bugyi anyagán keresztül...
- Ville... – sóhajtom lehelethalkan a nevét. Az ujjaim felfutnak a fejére, bele a hajába.
Az ágyékom egyre csak lüktet. Azt hiszem bele fogok őrülni a sajgásba, ha nem kezd velem valamit.
Lágyan hullámzik, vonaglik a testem a csókjai alatt, aztán megérzem, hogy az ujjai ráfűződnek a bugyimra. Lepillantok rá, épp engem néz azokkal a gyönyörű szemeivel. A tekintete a lelkemig hatol, kimelegszem tőle.
Beharapom az alsó ajkamat, miközben pajkos mosoly bújik meg a szám szegletében. Tudom, csak az övé vagyok. És ha engedi, ha többé nem lök el magától, érte is akarok meghalni. Ő az én... Mindenem. Nincs még egy hozzáfogható férfi, és soha senki nem veheti át a helyét, vagy pótolhatja őt. Csak vele vagyok igazán boldog. Ő az én egyetlen, igaz szerelmem, Őt nekem teremtették – a bizonyosságom megingathatatlan.
Megemelem a csípőmet, majd a lábaimat, hogy le tudja rólam húzni a csipkés fehérneműt. Ha megszabadított a felesleges darabkától, alig várom, hogy visszatérjen hozzám és csókoljon, érintsem, simogasson és szeressen. Lassan felemészt a szenvedély tüze, annyira epekedek érte.

A fülemig pirulok, ahogy lágyan belém csókol.
- Istenem… Ville! – sikkantom, és fennakad a szemem a mennyezeten. A levegő a tüdőmbe szorul.
Finoman köröz járatomban a nyelvével, úgy érzem végem van.
Pontosan ugyanúgy csókol lent, mint fent; határozottan és érzékien. Újból belekapok a hajába, lehunyom a szemeimet, a tarkómat mélyen a párnába nyomom.
Szaporán nyögdécselek, alig bírom visszafogni a hangomat. Csalafinta nyelve bennem jár.
Ville mérföldekkel tapasztaltabb, mint én, ez tény; egyszerűen imádom, hogy irányít és tanít, és ha olyan kedve van, az uralma alá hajt, és a markában tart. Valamiféle sötét mágikus ereje van, mert mindig eléri, hogy teljesen elveszítsem tőle az eszemet; egyszerűen képtelen vagyok rajta kívül másra gondolni vagy vágyni. Ő kell nekem. Ő az én bűnös élvezetem. Függök tőle. A rabja vagyok. Hozzá tartozom. Meghalnék érte.
Aztán az ajkai és a nyelve rátalálnak a csiklómra. Görcsösen összerezzenek, amikor nagyon jó; amikor lecsap rá és fürgén körbetáncolja a nyelvével. Egyenesen szűkölök a karjaiban.
Közben lassan belém csúsztatja az ujját. Elönt a verejték, nem bírom tovább, az ágyékom lüktet, a szívem úgy zakatol, majd kiugrik a helyéről.
Lázasan tekergőzöm alatta. Megemelem a csípőm – azt sem tudom mit csinálok, úgy szenvedek a gyönyörtől. Az egyik lábam emelkedik, és a hátára fut; a lábujjaim ökölbe zárulnak, mintha belé akarnának markolni.
Újra a nevét nyögöm; hangosan, ahogy újra és újra mélyre süllyeszti bennem az ujját. Szívem szerint mozognék rajta, de csak remegve vergődök. Úgy érzem, menten meggyulladok.
Jól mondják… Vannak testek, amik egymásért égnek. Érzik a másik minden egyes szikráját, és vonzásuk olyan erős, hogy amikor összeérnek, lángra lobban a világ.
Ez életem legboldogabb pillanata – az újraegyesülésé.
Ville tudja, érzi, mikor kell abbahagynia, nehogy idő előtt kivégezzen.
Zihálok, amikor fölém kúszik és óvatosan rám nehezedik. A karjaim a karjai alatt felfonódnak a hátára. Magamhoz kell ölelnem, szorítanom őt, magamon akarom érezni; éreznem kell, hogy velem van.
Felhúzott combjaimat kitárom, hogy kényelmesen és könnyedén közéjük helyezkedhessen.
„Őrülten szeretlek..” - döngi mély baritonján, miközben a férfiassága az ölem sikamlós bejáratához illeszkedik.
- Én is téged… Mindennél jobban. – búgom forrón, a pillantásom elveszik a szemei hideg zöldjében, ahogy rám néz.
Azt akarom, hogy bennem legyen, hogy az idők végezetéig csókoljon, öleljen, szeressen, és a párom legyen. Soha senkire nem vágytam ilyen nagyon. Mindent akarok belőle.
A következő pillanatban finoman meglöki a csípőjét és belém nyomja magát. A világ legcsodásabb érzése, ahogy behatol nőiességembe.
Erősen kapaszkodom benne.
A mozdulatával szinkronban hagyja el a torkomat a kéjes nyögés. Összeolvadásunk pillanata határtalan gyönyörrel remegteti meg a porcikáimat.
Szerelmes tekintetemmel fürkészem Őt, látni akarom a szemeit, nézni akarom az arcát, miközben szeretkezik velem.

Az ujjaim belekarmolnak, kapaszkodnak a lapockái fölött a bőrébe, miközben az arcomat az övéhez simítom.
A füle mellett sóhajtozom, nyögdécselem a nevét, miközben végtelen boldogságban úszom, amiért a magáévá, az asszonyává tesz.
Amikor Östen gépre rakott, amikor legelőször találkoztam Villel, azzal a nemtörődöm és bunkó modorával a stúdióban, akkor még nem sejtettem, hogy ennyire vonzódni fogok hozzá, hogy beleszeretek, hogy a lénye így belém fog ivódni.
A hangjába, a zenéjébe már tinédzserként szerelmes voltam, de az teljesen más volt. Hogy titkon álmodoztam-e arról, hogy ő lesz majd a pasim? Ugyan melyik serdülő lány ne játszott volna el mindenféle romantikus és erotikus vágyálmokkal kedvenc hírességéről? Különc voltam, de vágyaim nekem is voltak, mint mindenki másnak.
A fene sem gondolta, hogy ezek a képzelgések egyszer testet öltenek a fizikai valóságban is… Sosem hittem volna. Vagy akár azt, hogy így megőrjít.
És most itt van. Ville… A teste és a lénye teljesen bekebelez. A Sors valamiért mindent úgy rendezett, hogy mi ketten találkozzunk; ok nélkül ilyet nem csinál. Bízom benne, hogy nem akarja elvenni tőlem, az kegyetlen lenne – nagyon odabasznék érte az égieknek.
- Szeretlek…. Szeretlek…. Szeretlek…. – suttogom halkan a fülébe, miközben érzem, hogy már nem bírom tovább. Minden egyes sejtem robbanásra készen ég, az érzékeim vágtáznak.
Nekifeszítem a mellkasomat, a csípőmet, vad élvezettől szenvedve vonaglok alatta. Erősebben ölelem, szorítom Őt magamhoz.
- Ville!... – sikkantom a nevét, ahogy a következő pillanatban rám zúdul és tetőtől talpig eláraszt a remegő orgazmus.
Egész testemben megráz az éles, forró, szerelmi gyönyör. Teljesen elpusztít; a boldogság könnyei csillogva gördülnek le a szemem sarkából.

Érzem, ahogy jön velem, aztán elengedi nagát és forrón belém élvez. Ívbe rándul a testem, nekifeszülök és a nevét nyögöm. Sìrok a gyónyörtől, az arcom ég a boldogságtól.
Ő lenéz rám, mosolyog, azt hiszem ő is elégedett, sőt, van annyira boldog mint én.
Zihálok, és visszamosolygom azokba a szép szemeibe. A kezeim még mindig a hátán simulnak.
Amikor bekopogott, nem gondoltam, hogy ez lesz.
Megkönnyebbült sóhajjal fogadom a csókját, amivel a számra hajol. A kezeim lecsúsznak a testéről, és finom érintéssel a tenyerembe veszem az arcát. A hüvelykujjammal megsimogatom.
Elengedem, amikor legördül rólam. Az én ölem még lüktet. A kezeim erőtlenül hullanak a hasamra.
Feléfordítom az arcomat, mondanám, hogy semmi baj, de megelőz, és a tarkóm alá nyúlva a szájára emel. Kábán, de annál szerelmesebben csókolok rá az ajkaira.  Amikor leválok róluk, az egyik kezem emelkedik, és az ujjaim hegyével megérintem, végigcirógatom azokat.
Örül, hogy nem mentem be a megbeszélésre? Hát még én. Mondanám, de ismét lefoglalja a számat. Na nem mintha bánnám.
Ugyanazt érzem én is iránta, mint amit ő irántam. Őrúltem szeretem.
Felé fordul a testem, a térdemet felhúzom és a combjára fektetem. Kezem lassú mozdulatokkal matat a hajában, fésülgetem a tincseit az ujjaimmal.
Felsóhajtok, amikor elengedi a szája az enyémet, a szemébe villantom a legkomiszabb banditamosolyomat.
- Üdv a klubban... Nem gondoltam, hogy a ma történtek után lesz rajtam kívül még valaki, aki így érez majd. - búgom rá az ajkára halkan, és most én bújok oda hozzá egy finom csók erejéig.
- Én is szeretlek. - lehelem aztán, és leteszem a párnára a fejem, miközben őt nézem.

„Ha eljössz.. a dolgok egész másképp is alakulhattak volna...”
- Az egyszer biztos... – suttogom mosolyogva.
Nagy valószínűséggel a stúdióban semmi sem történt volna meg abból, ami itt a lakásomon igen. Villel biztosan távolságtartóbban viselkedek, és ha beszélgettünk volna is, nem jutunk ilyen mélységekbe. De talán mindez amúgy is megtörtént volna kettőnk közt, csak kicsit később, más körülmények között, más formában.
Arra viszont már nem veszek mérget, hogy Gridnek ott nem zúzom be az orrát. Sanszos, hogy azt sehogy sem úszta volna meg, mert ugyanúgy bunkózott volna velem, mint itt.
- ...Örülök, hogy minden úgy történt, ahogy. – fűzöm hozzá mosolyogva.
Valahogy minden könnyebb lett, és tisztább. Grid mellékesnek tűnik, ő csak háttérzaj.
Muszáj szavakkal is Ville tudtára adnom, mit érzek iránta, majd odahajolok hozzá és lágyan megcsókolom.
„Érezni akarlak.. Gyere..” - mondja, miután felnyitja a szemeit.
Hanyatt dől, és közben a kezemnél fogva magával húz. Engedek a hívásnak, és felsőtestemmel ráheveredem.
Mellkasom a mellkasára simul, két alkarom is rajta fekszik.
Ő a tarkója alá fűzi a kezét, és csak néz engem. Nem tehetek róla, a szemei olyan igézőek, hogy állandóan zavarba ejt a pillantásával; újabb mosolyt csalogat az arcomra.
Az ujjaim komótos játszadozásban cirógatják a mellét, erre ő a hajtincseimmel kezd babrálni. Az érintése hihetetlenül gyengéd. Csiklandós borzongás siklik végig a gerincemen, ahogy az ujjára tekeri, és odavonja magához a hajam, hogy magába szívja az illatát.
Lúdbőrös leszek. Még senki nem pödörgette és szagolgatta a hajamat így. Az arcomat elönti a pír, és beharapom az alsó ajkamat, miközben az arcát nézem. Olyan hatással van rám, mint még soha senki az életben.
Ha belegondolok, hogy nem sokon múlt, hogy elveszítsem... De nem így történt. A Gondviselés színre lépett - biztos megunta mennyit rinyálok Ville után.
„Én pedig ezt nem akarom soha többé elengedni.. Ezt az érzést.. Melletted. ”
Arra a pár másodpercre lehunyom a pilláimat, míg bekötözött kézfejével végigsimít az arcomon, aztán újra felnyílnak és a tekintetünk összeolvad.
Nem tudom abbahagyni a mosolygást. Még addig sem, míg kissé megemelkedik, és a szája újra rátalál az enyémre egy röpke csókkal.
„Hálás vagyok amiért visszakaptalak.” - mondja aztán.
- Ez jó... – futnak szélesebbre az ajkaim, már-már vigyorgom. - Eddig azt hittem, én kaptalak vissza téged.
Nem akarok mozdulni. Annyira jó így, kettesben, egymás meztelen testére simulva, közvetlenül érezve a bőréből áradó meleget, a szíve lüktetését a mellkasom alatt… Soha ilyen közel nem éreztem még magamhoz Villet.
Az ujjaim hegyével simogatom a mellei fölött, egyik oldalról a másikra kalandozgat a kezem, és ahol érintem, oda utána apró csókokat lehelek. Vagy ezerféleképp tudnám szeretni és kényeztetni, ha akarná, ha engedné. Reggelig… Vagy amíg el nem vinne a végelgyengülés. Rohadtul nem segít a helyzeten, hogy meztelenül fekszünk egymáson, és érzem a porcikáit magamon. Csak azt tudom, hogy boldoggá szeretném tenni, és iszonyat nehéz visszatartanom az indíttatást, hogy lenyúljak… oda és megsimítsam… hogy levonuljak, és elhalmozzam a csókjaimmal.
Muszáj útjára engednem egy hatalmas sóhajt, de az ajkaim egyre csak visszavágynak a testére. Nem csak Ő akar engem érezni; én is Őt.
Odahajolok a melle fölé, és lassan rácsókolok az egyik mellbimbójára. Az ajkaim közé merészkedik a nyelvem hegye is, és puhán megérintem vele a gombocskát. Átvonulok a másik oldalra, és a másik mellét is gyengéd, forró kényeztetésben részesítik az ajkaim.
Aztán csak… rádőlök a mellkasára, az államat a kézfejemre engedem, és csak nézem őt, csendesen, csodálva, boldogan. Remélem megbocsátja, hogy megőrülök érte. Egy vággyal teli sóhajjal hűtöm le magam.
A következő pillanatban olyan gondolatok, emlékek bukkannak fel a fejemben, amik kellemes érzéseket idéznek bennem és egészen megmosolyogtatnak. Ville tekintetén csüngök, miközben lágy duruzslásba kezdek:
- ...Te még azt sem tudtad, hogy létezem, de én már csodáltalak a földgolyó másik feléről... Hálás voltam azért, hogy valahol létezik valaki, aki olyan, mint te, és ilyen elképesztő zenét alkot. Fiatalabb koromban nem volt olyan éjszakám, amikor nem a te hangodra aludtam el. Csak bekapcsoltam a CD-lejátszót, és onnantól minden olyan... békés lett. A dalaid hatalmas erőt adtak. Átsegítettél velük azokon a nehéz időkön, amikor annyira haragudtam az életre, hogy majd megbolondultam... Amikor téged hallgattalak, sosem éreztem magam elveszettnek, sem elcseszettnek. Csak szerencsésnek... amiért hallhatlak. - muszáj ezt elmondanom neki, tudnia kell, hogy Ő már régen gyógyír volt a lelkemnek. A kegyetlen létezésben a művei csodás ajándékok voltak.
Tudom, vicces, de a gimiben a házimat is rendre Ville zenéjére írtam meg. Jaana állandóan azzal cikizett valahányszor benyitott a szobámba, hogy "Nem igaz, hogy nem kapsz már mérgezést a csávótól." Azt még Jaana sem hitte, hogy egyszer majd összejövök vele. Sőt! Hogy az Ő gyerekével leszek majd terhes. Vagy hogy egyáltalán bárkinek is sikerül elkapnia és teherbe ejtenie.
Elvigyorodom, ahogy megelevenedik előttem az emlék. És ha a jelent nézzük... azt hiszem, Ville rajongói közül mindenképp én vagyok a legnagyobb, és a legszerencsésebb is.

- Baszki... Kinevetsz? Jól van... Jól van... Ezt megjegyzem. – duzzognék, de hiába akarok megsértődni, nem tudok. A szám egyre csak cinkos, sunyi vigyorgásra görbül.
Ám ha tudnááá... mennyi minden van a fejemben, mennyi mindent tudnék, és szeretnék vele kezdeni, de értem, és érzem, hogy másra van most szüksége. Nem akarom lerohanni, nem akarom megfosztani magunkat ezektől a kellemes pillanatoktól – pedig ha tudná, hogy mennyire megveszek érte. Beérem azzal, hogy itt van mellettem, és szeret.
Szeretném, hogy tudja, már tizenéves koromban fontos része volt az életemnek, még ha nem is személyesen, fizikailag. Többezer mérföldről is hatott rám, és meghatározó szerepet töltött be a mindennapjaimban.
Beleborzongok, ahogy az arcomból félreterel egy kósza tincset. Én közben a szemei zöldjében gyönyörködöm. A szemeiben mindig ott ég az a titokzatos, megfejthetetlen, kicsit sötét fény; vajon miről tudna mesélni?
„És azt gondoltad volna... hogy Neked is írok egy dalt..?”
A tekintetem és az arcom élénken felragyog a szavaira. Nagyot dobban a szívem.
- Tényleg??? Írtál egyet??? – kérdezek vissza, miközben a fülemig szalad a mosolyom. A fejemet is felkapom.
- Nekem még sosem írt senki dalt. - bazsalygom.
Neki talán apróság ez a gesztus, de ebben a pillanatban a világ legboldogabb nőjévé tett.
Írt nekem egy dalt... – pulzál az elmémben a gondolat. Csak nekem...
Aztán folytatja.
„Ott kinn.. amíg vártam Rád.. A szél hozzám sodort egy papírdarabot, és...”
Teljesen elérzékenyülök. Csak hallgatom a szavait, miközben elképzelem a jelenetet… Már tudom mivel töltötte az idejét, mielőtt rávetődött a kocsira.
- Mennyi ideig dekkoltál Te ott? - tudakolom meglepetten.
Szerelmes pillantásokkal csüngök rajta, csak fürkészem az arcát, azokat a szép vonásait, amik nekem a mindent jelentik.
„Talán egyszer majd megmutatom..”
Talán? Mi az hogy „talán”? Szóval nem biztos? Felcsigáz, aztán meg… „vagy megmutatom, vagy nem”. Bakker, ne már, ez nem ér. De legyen így. Kivárom, míg Ville úgy érzi, elérkezett az idő arra, hogy megossza velem.
- Hááát, most nagyon kíváncsivá tettél… – döngöm szélesen mosolyogva, és az államat visszaengedem a mellkasára. - Már alig várom, hogy halljam, de majd megmutatod, amikor szeretnéd… Imádni fogom. – ehhez kétség sem fér.
Ekkor megfogja az egyik kezemet és az ajkaihoz vonja, én meg nem tiltakozom. Hagyom, hogy szeretgessen, kedveskedjen és kényeztessen a maga újszerű módján. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Egyszerűen elolvadok tőle.
Erre a napra örök életemben emlékezni fogok.
Nem akarok azonnal elhúzódni tőle, mert nagyon jó így, kettesben heverészni és bújni, ezért csak percek múlva mozdulok meg, nagy nehezen, ahogy eszembe jut, tényleg illő lenne már jeleznem Allennek, hogy ne várjon vacsorára.
- Lécci, adj egy percet. Gyorsan elintézek valamit. Rendben? – búgom Villel szemezve, aztán rácsókolok a mellkasára, és ha enged, lassan lekúszom a testéről, és még mielőtt felülnék, belecsókolok a hasába. Csakazértis.
Lekászálódom az ágyról, és a végébe csattogok, oda, ahol a farmernadrágom hever a padlón.
Lekucorodok, a gatyámat az ölembe vonom, kihalászom a farzsebéből a mobilomat, a vállamat pedig az ágy szélének döntöm.
Nem hagyom Villet magára a szobában, ott vagyok tőle egy-két méterre. Odafönt heverészve csak a fejemet és az arcomat láthatja oldalról.
Felpillantok rá, ahogy ott fekszik. Elvigyorodom. Kedvem lenne felnyúlni a lábáért és megcsiklandozni a talpát. Pont elérem. De talán meg sem érezné.
Inkább visszafordulok a mobilomhoz, hogy pötyögjek pár sort Allennek:



Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne ijesszek rá Allenre, csak aggódna. Másnap, amikor találkozunk, úgyis mindenről beszámolok neki részletesen.

Elküldöm Allennek az SMS-t, aztán várok egy kicsit, hátha visszaír. Amikor viszont nem történik semmi… és ha már itt vagyok, helyben, rendet rakok. Azaz felszedegetem a padlóról a ruháinkat, és az íróasztalomnál posztoló székre teszem őket. Különválogatva.
Nem bírom a rumlit. Aha, és mi lesz, ha gyerekem lesz??? Anyám! Legódarabkák meg plüssgecimacik elszórva mindenfelé… Már most látom, hogy ki fogom lógatni a kölyköt az erkélyről. Csak lépjek rá egy kibaszott építőkockára is...
Visszamasírozok az ágyhoz, feltérdepelek rá, és lassú mozdulatokkal visszatelepedem Ville mellé. Ha engedi, akkor az oldalához simulok.
Felkönyöklök a párnára, és a fejemet megtámasztom a markomban.
Villere vonul a tekintetem. Az arcára. Komornak tűnik, és mellé csendes is, de nem hagy időt azon méláznom, hogy mi lehet a baj, már ha van egyáltalán.
A jelek szerint viszont van. Hangot is ad neki.
„Ő.. tud rólunk??”
Nem feltétlenül ér váratlanul a kérdés. Azt hiszem, Ville eddig emésztette, amit odakint mondtam neki az erkélyen. Akkor ott nem kérdezett semmit. Persze, valahol örültem, hogy nem feszegeti a témát, de sejtettem, hogy idővel előjön vele.
Elengedek egy sóhajt.
- Igen, tud. – felelem egyszerűen. A tekintetem a szemeiben nyugszik. Bármit kérdezhet, őszintén fogok válaszolni. Nem fogok titkolózni, hazudni, sem ferdíteni, de arra ügyelni fogok, hogy ne haragítsam Allen-re, és hogy ne okozzak fájdalmat neki a szavaimmal.
Épp elég, hogy nekem még mindig sajog a tegnapi szakítás. Istentelenül megrázott, és túl friss az élmény – emlékszem arra a kegyetlenül elkeseredett, ótvar érzésre, ami akkor átjárt.
Pontosan ugyanezt a szart éreztem, amikor felhívtam Villet, hogy szakítsak vele.
Én lehetnék a szakítások királynője; 2 szakítás 3 nap alatt. Na ezt csinálja valaki utánam. Ráadásul az egészet Allen hiánya kíséri. De tudom, még ha kegyetlenül is hangzik, hogy Ville mellett el fog múlni, el fog halványodni bennem; nem a kötődés, az megmarad, hanem a fájdalom. Szépen jobb lesz majd. És nem csak nekem, Allennek is – reménykedem benne. Szeretném, ha találkozna valakivel, aki begyógyítja azokat a sebeket, amiket én ejtettem rajta. Szeretném, ha olyan boldog lenne, mint én Ville mellett. És szeretném, ha valaki úgy szeretné és imádná, ahogyan én szeretem és imádom Villet – rajongásig. Allen egyszerűen csak csodálatos, és megérdemel egy hozzá hasonlóan fantasztikus társat.
„Vele mész New Yorkba...”
Ez az a mondat, amitől én Villet megkíméltem volna, mert olyan, mint egy arconcsapás, de ő csak kimondta. A vonásait elnézve, ugyancsak keserű ízzel. Megértem. Az ő helyében engem is jócskán lehangolna a felismerés.
- Igen. Az ő stúdiója készíti a felvételeket. – hogy magyarázatképp mondom-e ezt el? Talán. És hogy ez az apró részlet megnyugtatja-e Villet? Kizárt.
Szabad kezem a mellkasára csúszik, a szíve fölé. Érzem a tenyerem alatt a lassú dobbanásokat.
- Meg tudsz bennem bízni? – teszem föl most én a világ legegyszerűbb kérdését. A tekintetem kitartóan szegeződik a szemeibe.
Csak azt ne mondja, hogy Allenben nem bízik, mert az nem válasz.
Tudni akarom mit gondol. Még akkor is, ha netalántán olyat mond, ami rosszul esik.