A homloka az enyémnek dől. Közben a bilincset tartó kezem leesik kettőnk közé az ágyra.
Fél...
Hát én is. Leginkább attól, hogy ha nem ma, akkor majd egy hét múlva lelép, és rohadtul utálom ezt az érzést. A bizonytalanságot. Most akkor mész, maradsz, vagy mi lesz? A férjem vagy, vagy mégsem? Baszki, jó lenne ezt eldönteni. Most úgy érzem, ez az egész csak bohóckodás.
Szeretnék Villeben bízni, de rohadtul nem könnyíti meg ezt nekem.
Sosem tudhatom, milyen egyszerű kis elszólással borítom ki és hozom rá a frászt. Frusztrál, hogy folyton kussolnom kell előtte. Rettegni attól, hogy mit mondhatok és mit nem. Elvileg a férjem. Elvileg. És ő az egyetlen, akivel nem beszélhetek a legfontosabb dologról.
„Nem hiszi, hogy képes rá.” Hát ez oltári. A faszért nem jöttél erre rá előbb.
Elég érzékenyen érintenek a szavai, és mivel tudom, hogy tombolnak bennem a hormonok, ezért sem akarok minden gondolatomnak hangot adni – csak súlyosbítanák a helyzetet. Pedig kurvára kedvem lenne most ezt-azt kiadni magamból. Csakhogy tisztában legyen vele, én ezt hogyan élem meg, és én mit érzek. Azt hiszi, csak neki rosszt, és csak ő fél?
Én sem hittem, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Hogy összejövök egy hozzá hasonló alakkal, aki a végén felcsinál. De ez van. A tetteim és a döntéseim következményekkel jártak.
Ha néhány apró megjegyzéstől így betojik, mi lesz vele később, amikor nőni fog a hasam? A látványom meg a növekvő gyereké majd rosszabb lesz neki egy-egy véletlenül elejtett mondatnál, hisz a nap minden percében szembesülnie kell a ténnyel. Na, azt hogy fogja bírni? Ezek után úgy érzem, sehogy.
Most még úgy tehetünk, mintha ez a gyerek nem létezne, de pár hét, és úgy fogok kinézni, mint aki egyben lenyelt egy óriáshamburgert.
Ez kibaszott ijesztő így, hogy tudom, bármelyik percben felszívódhat. Mert neki ez nem megy. Megértem Őt, hiszen jól tudom, milyen ember volt, hogyan élt. De akkoris Ő volt az, aki megkérte a kezemet, bassza meg!
A keserű valóság az, hogy számolnom kell azzal, hogy talán megint eltűnik az életemből.
Igazából, mehet, amikor csak akar. Nem fogom megkötözni, és nem fogok semmit ráerőltetni.
Gyanítom, csak Allen miatt találta ki, hogy házasodjunk össze. Lefogadom, beijedt a gondolattól, hogy két hétig Alennel leszek itt.
Ebben a szent pillanatban egy viccnek érzem ezt a… házasságot. Házasság… Na jah... Ez a szó, meg ez a gyűrű is komoly jelentéssel bír a számomra. De vajon az Ő számára?… Én teljesen komolyan vettem Őt. Hinni akartam Őbenne, és abban, hogy tök jó életünk lehet együtt.
Ahhoz képest, hogy mennyi minden kavarog a fejemben, csak ennyit mondok végül:
- Semmi baj… Majd meglátjuk mi lesz. – a szavaim halkak, és egy rövid, beletörődő sóhaj kíséri őket.
Na ja, kár erőre rinyálni, úgysem látjuk a jövőt.
Elhúzom a fejem Villetől, de csak azért, hogy egy apró, de szeretetteljes puszit nyomjak a homlokára, miután kicsit feljebb nyújtóztam hozzá.

Ville nem szól, csak elfekszik mellettem.
Én sem nagyon tudom, mit mondhatnék, nincs is igazán semmi mondandóm. Ami meg ha mégis lenne, azt inkább benyelem, mert egyáltalán nem tűnik jó ötletnek kihangosítani. Lehet, hogy amúgy is csak túlkombinált okoskodás. Éppen ezért inkább csak kényelmesen elheveredem az ágyon, és a párnára hajtom a fejem.
Még mindig csend van.
Ville kisvártatva ficeregni kezd mellettem, én meg közben fáradt tekintettel bámulom az alakját, ahogy kikel, és felegyenesedik az ágyból, majd az ablak felé lépked a homályban.
Az a helyzet, hogy pokoli későre, vagy épp koránra jár, és reggel nagyon korán kell kelnem. Vár a munka.
Egy sóhajjal engedek el minden gondolatomat, aztán le is csukódnak a szemeim az álmosságtól. Ólomsúlyúnak érzem őket.
Hamar elalszom, félig beletekeredve a paplanba. A bilincs meg még mindig ott hever valahol az ágy közepén.
Mire Ville elszívja a cigarettát, és visszabújik az ágyba - már ha így tesz egyáltalán, és nem old kereket a sötétben -, akkor hallhatja, hogy már javában békésen húzom a lóbőrt.

Mély álmomból a telefonom ismerős dallama ébreszt.
Kelletlenül felnyögök. Még aludnék. Egyszerűen csak fáradtnak érzem magam. És lassan elmémbe tolul az éjszaka emléke, miért is megy nehezen a kelés.
A szemem még csukva, de a szám vigyorra görbül, ahogy eszembe jut, hogy ki van mellettem.
Apropó… Mellettem van egyáltalán???
Félve nyitom ki az egyik szemem, hogy meglessem, őfelsége megvan-e még, vagy suttyomban lelécelt az éj leple alatt, mert közben megvilágosodott, hogy a fasznak kell egy feleség kölökkel…
Lehet hogy gáz, de azok után, amit egyszer alakított, kinézem belőle, hogy megint meglépi. Sőt, rettegek tőle, hogy megint bekövetkezik.
Ha ott fekszik mellettem, néma és láthatatlan örömtáncot lejtek fejben. Még férjnél vagyok...
Lassan, komótosan megemelem a kezem, és amennyiben hanyatt fekszik, a mellkasára fektetem a tenyeremet. Csakhogy megérintsem, és érezzem. És hogy jelezzem, én ébren vagyok. Meg talán fel is szeretném ébreszteni, ha eddig nem ébredt volna fel.
Nekem lassan készülődnöm kell dolgozóba.

Friss ébredéstől kótyagosan pislogok Ville-re. Felesleges tagadnom, és baromság is, piszkosul örülök, hogy itt van mellettem az a dinka feje. Egy kellemes alvás után valahogy mindig más színben látom a világot.
Látom, hogy Ville mosolyog az orra alatt, de a szemét még nem nyitja ki. Szerintem pont annyira lusta, mint én.
Az ujjai finoman a kezemre fognak, én meg így is megsimogatom a mellkasát.
- Ébren vagy, férjek gyöngye? – tudakolom dünnyögve, a szám sarkában pimaszkodó vigyor bujkál.
Az oldalamról a hasamra fordulok, hogy közelebb kerüljek hozzá, aztán nagyon lassan felkúszom a felsőtestére. A kezem a kezében a mellkasom alatt, az arcom pedig az övé fölött lebeg.
Pár másodpercig csak fürkészem csendben mosolyogva az arcvonásait, majd apró csókot lehelek a szájára.
- Nekem nem sokára mennem kell... - suttogom nagyon halkan - Jó lenne, ha kicsit megriadnál… Nem akarlak köszönés nélkül itt hagyni... – és még egy pici puszit kap a szájára.
Mindez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem a tegnap esti para-perceket, csak próbálok túljutni rajta.

- Szóval nem vagy... - dünnyögöm vigyorogva, miközben a képén díszelgő mosolyát fürkészem.
Kap egy apró puszit a szájára. Hátha ez segít neki észhez térni, de a szavaim azok, amikre felpattannak a szemei.
- Szia... - köszönök én is, lelkes mosolyom kitartóan tündököl az arcvonásaim között.
Ville kérdésére enyhe mozdulatokkal megrázom a fejem.
- Nem... Igazából... minimalizálnám az esélyét annak, hogy összefuss Allennel. - vallom be őszintén, mégha ez nem is az, amit közvetlenül ébredés után akar hallani. - És ha már itt tartunk... Ha esetleg mégis megesne... azt szeretném kérni tőled, hogy legyél jófiú. Rendben? Kérlek... ne bunkózz vele. Megteszed ezt a kedvemért? - tudakolom óvatosan. Mindkettejükért aggódom. Nem kellenek a kínos percek.
Tudom, hogy ez egy kényes téma, és Ville heves vérmérsékletét is ismerem. Nem szeretném, hogy bántsa Allent, se verbálisan, se fizikailag. Nem akarok semmilyen balhét, Allennek így is elég nehéz lehet ez az egész szituáció. Akárcsak nekem. Jó lenne, ha elkerülnék egymást, és az elkövetkező napokban egyáltalán nem akadnának össze. Bízom benne, hogy nem lesz semmiféle konfrontálódás.
Aztán folytatom mással.
- Viszont együtt ebédelhetnénk. Mit szólsz?... A stúdió épülete mellett van egy jó kís kajálda... A wc-jüket legalábbis már jól ismerem. - bazsalygom majdhogynem heherészve.

Érzékelem, hogy kényelmetlen ez Villenek, és mozdul is, én pedig lesiklom róla, hogy kényelmesen és akadálymentesen elhelyezkedhessen az ágyon.
„Megpróbálja nem felaprítani.”
Hát, ez már valami. Jó hírnek számít. Tudom, hogy a baba mellett még Allen neve az a szó, amit nem szívesen hall, de… amit muszáj tisztázni, azt muszáj.
Villere mosolyodom, aztán bólogatni kezdek.
- Ühümm, megteszi. – válaszolom.
Olyan képet vág, mint egy duzzogó kisgyerek. Odahajolok hozzá, és ha hagyja, egy apró hála és egyben vigasz puszit préselek arra az okos homlokára.
A budi felemlegetése aztán szemmel láthatóan jobb kedvre deríti.
Halkan elnevetem magam. Helyben vagyunk. Vagy akár azt is mondhatnám, hogy Jellemző...
- Az dobna a napodon? – kérdezek vissza cinkos mosollyal az arcomon.

Nevetve dőlök az ölébe, ahogy Ville elkapja a derekamat és magához von.
- Látom, máris beindult a fantáziád, Miszter... Nagyon helyes!... – dünnyögöm vigyorogva, mire egészen az arcom fölé hajol, és az orrunk milliméterekre vannak egymástól.
Jégzöld szemeinek a csillogása egészen őrjítő, hát még ilyen közelről, most, hogy összefonódik a pillantásunk.
Ville tekintetében a vágy és a hév tüze ég. Széles, önelégült vigyora is jóval több, mint árulkodó.
Méghogy turnébusz…
- A repülő mosdójában sem reklamáltál a hely miatt... - duruzsolom mélyen zengő altomon, ahogy futólag felidézem magamban azokat a felettébb élvezetes emlékeket.
A szám sarkába, finom ördögi vigyor bújik, forró leheletem pedig végigsimít Ville száján. Mindez alig történik meg, máris megcsókol. Hosszan, és mélyen. Olyan… Deadmanesen. Olyan… bugyileizzasztó módon. Én meg csak nem bánom. Odaadón és fülig szerelmesen viszonozom a szenvedélyes gesztust. Nem sietem el az ajkainak a kényeztetését és a kóstolgatásukat.
Csak azután szólalok meg, hogy a szánk milliméterekre elválik egymástól.
Először is, vágyakozón felsóhajtok, ugyanis totál beindított odalent, ami csak azért nem fair, mert mennem kell dolgozóba.
- Nem kell kétszer mondanod, Szivi… – búgom. Számító, incselkedő vigyorom kiül a képemre, és mit sem lankad, miközben megint csak a ragyogó fénnyel tündöklő férfiúi szempárt csodálom közelről.
- Boldogan szétdöngetem veled az éttermi WC-t is... – döngöm válaszul. Ha már nem hagyott szóhoz jutni az előbb.
Akármennyire is kívánom őfelsége minden porcikáját, igyekszem legyőzni a sürgető szexuális ingereket.

- Sejtettem... – dünnyögöm roppant gúnyosan, épp csak nem öltöm ki rá a nyelvemet.
Kuncogva vigyorgok, ahogy Ville újból kisajátítja a számat.
Most, hogy így maga alá terített, és fölöttem van, feszültebbé ééés fülettebbé vált a helyzet.
Halkan belemorranok a szájába, miközben csókol. Megveszek az ajkai ízéért és puhaságáért, ahogy az enyémeket masszírozzák, vagy épp gyengéden harapdálják.
Nálam ilyenkor teljesen elmennek hazulról. Ha tudná...
Két kezem a meztelen derekára fog. Az ujjaim finoman belemarkolnak a bőrébe.
- Ótejóég... – sóhajtom, amennyiben hagyja, hogy egy pillanatra levegőhöz jussak.
- ...Legszívesebben szétszednélek... – döngöm, miközben lázban égő tekintetem az övét keresi, aztán a következő pillanatban én vagyok az, aki mohón lecsap a szájára, hogy a következő hosszú másodpercekben alaposan megdolgozza és kiélvezze a kényeztetésüket.

A csókba belesóhajtva veszek el az érzésben, Ville teste alatt, ahogy könnyedén és lassan fölém kerül.
Szeretem, amikor fölöttem van, és beterít – nem csak testileg, de a jelenlétéve is –, mert ilyenkor nem csak a vágy önt el, de mindig biztonságban is érzem magam.
- Veheted annak... – dünnyögöm halkan, szembe vigyorogva Villel, mire ismételten tüzes, de finom csókkal illeti a számat.
Ezt a reggeli ölelkezést ki nem hagynám semmi pénzért. Egy kis késés belefér, el fogják nézni, elvégre amúgy is szuperül állunk a felvételekkel, bőven a megadott (nevetségesen szűkös) határidőn belül készülnek el.
Ez a kis entyempentyem dukál nekem. Sokkal jobban fog indulni a nap, és lefogadom, hogy a stúdióban nyújtott teljesítményemre is jó hatással lesz.
Most, hogy ezt így megbeszéltem magam, teljesen átadom magam a férjem ölelésének és csókjainak. Ezeket a perceket kizárólag neki szentelem. Hadd induljon neki is remekül a napja.
Miközben az ajkaim az ajkaival, és a nyelvem a nyelvével cicázik, a kezeim felsimítanak a hátán. Felkúsznak a vállára, majd lesiklanak a karjain.
Felhúzom az egyik térdemet, mire a combom az ő meztelen testének simul.
Lüktet a vágytól az ágyékom, és hogy kifejezzem mit szeretnék, az ölemet az övének nyomom.
Ville biztosan érzi a porcikáim rezdülésein, a bőröm fokozódó forróságán át és a sóhajaimból, hogy mennyire kívánom. Teljesen felajzott. A türelmetlenségig. Legszívesebben könyörögnék neki, hogy szeretkezzen velem, mert annyira akarom Őt.

- Dettó... - suttogom mosolyogva a füle mellett.
A testem készségesen mozdul, válaszul Ville mozdulataira. Borzalmasan epekedem érte, szinte megőrülök azért, hogy a magáévá tegyen.
A combjaim közé helyezkedik, az arca az enyém fölé kerül, és a tekintetünk elszakíthatatlanul összetalálkozik. A következő pillanatban lassan belém siklik, nekem pedig muszáj hatalmas, sóhajszerű lélegzetet vennem, mert megérzem őt magamban. Mennyei érzés, és ez a végtelen kellemesség végigcikázik a testemben.
Ahogy mozogni kezd, még mindig, és csak Őt nézem. Parázsló tekintete egyszerűen vonzza a pillantásomat. Ahogy Ő látni és nézni akar engem engem, úgy én is Őt.
Egyszerűen nem tudom türtőztetni magamat – nem is akarom –, és az első boldog sóhajokból halk, kéjes nyögések lesznek.
A karjaim a karjai alatt futnak át, és tíz ujjal kapaszkodom a hátában. Egy-egy döfésére finoman bele-bele marok a bőrébe.
Az ágyékom vadul lüktet és ég az élvezet tüzében.
Elképzelni sem tudom jobb módját a búcsúzásnak egy forró reggeli szeretkezésnél.

Ahogy Ville odaadóan és gyengéden szeretkezik velem, teljesen beleveszek az illatába, a forrón lángoló testének hőjébe, a fülem mellett halkan ziháló lélegzeteibe.
Úgy ölelem, simogatom és csókolom, mintha nem lenne holnap és az égvilágon semmi sem számítana.
Olykor jólesően felnyögök a mozdulatai alatt. Egész lényemben és testemben égek, verejtékezek, és amikor belül megerzem, hogy eláraszt Ville forrósága, a mennyei vég pillanatában megfeszülök alatta, és a combjaimat a csípőjére szorítom, miközben a nevét sóhajtom. Talán bele a tincsei közé a fülébe, vagy épp a szájára.
Aligha indulhatna szrbben egy reggel.
Jól esik, ahogy a testevel rám nehezedik. Hogy velem van. Egyszerűen lebegek az érzésben, a szeretkezésünk visszhangként bennem zengő utóhatásaiban.
Ujjaim Ville hajfürtjeiközt matatnak. Pödörgetem öket, játszadozom velük. Szeretem a tapintásukat.
- Ez valami fantasztikus volt... - suttogom Ville fülébe mosolyogva. - Ezzel elleszek egy darabig... - dünnyögöm elvigyorodva.

Amit mond, és a nevetése széles mosolyra késztetnek. A baritonja búgásába meg egyszerűen csak beleborzongok.
Bár szavakba tudnám önteni mennyire boldoggá tesz az Ő boldogsága. Jó mindezt Ville szájából hallani. Azok után, ahogy annak idején elváltak útjaink, nem hittem, hogy valaha ez még megtörténik velünk.
Nem akarok felkelni, és elmenni. Annyira jó most így. Nem akarom megtörni a varázst.
Ahogy fölém kúszik az arca, és a szemembe néz, a halántékán matató ujjaim előre siklanak a homlokára, hogy gyengéd cirógatással félretereljék a hajtincseit a szeme elől.
- Bárcsak ne kéne mennem, és veled tölthetném a napot... – sóhajtom egy mosoly kíséretében, de tudom, hogy ezt most nem lehet. Reménytelen ábránd ez…
Ám ami késik, nem múlik. Egyelőre vár a munka, és mindenkinek az lesz a legjobb, ha mielőbb elkészülnek a felvételek. De már nincs sok háta. Utána pedig… szabadok leszünk, mint a madár.