Megremeg a kezem. A gumikesztyű alatt az ujjaim már valószínüleg fehérek úgy szorítom a tűt a kezembe. Már csak az utolsó öltések hiányoznak és lezárhatom a műtétet. De már fáradt vagyok. Enyhe hányinger kerülget. Az elmúlt 10 órában egy kakaóscsigát sikerült ennem. De már azt is nehéz lenne megmondanom, hogy mikor ittam utoljára. Lassan kifújom a levegőt a tüdőmből, de egyre rosszabbul érzem magamat. Összeszorítom a fogamat és a rutinra bízom a mozdulataimat.
És kész.
Egy 14 éves srác néhány gramm titánnal lett gazdagabb, mert egy tiktok videóért leesett a lépcsőn és szilánkosra törte a karját. Nekem pedig 2 óra munkám volt. Remélem legalább jó lesz a nézettsége. Szinte menekülök a műtőből. A többi már nem az én dolgom úgy sem. Remegve húzom le magamról a kesztyűt és az egyik gyakornok segít megszabadulni minden mástól. Törtető kis nyomik. Mindent néhány jó pontért. De most hálás vagyok. Lehet, hogy még el is ájultam volna ha verekednem kellett volna a műtős köpenyemmel.

Szinte csillagokat látok mire elérem a büfét. Kávé. Most. Sok cukor, sok tej. Mindegy csak a vércukrom menjen közelebb a normális állapothoz. Az első korty persze leégeti a nyelvemet. Szinte azonnal, de most nem számít. Várom az enyhülést, de még távol vagyok tőle. Az automatából szerzek egy csokit és csak utána zuhanok le szinte az egyik asztalhoz.
1 harapás. Rágás. Nyelés. Gyerünk. Jobbnak kell lennie. A másik falat után még a hányinger is elkap, így csak leengedem a fejemet az asztalra és várok, hogy a cukor tegye a dolgát... vagy... hogy ténylegesen összeomoljon a szervezetem. Mindegy. Csak így ne maradjak de komolyan. Pedig még messze a műszak vége.

Hosszú idő után először érzem azt, hogy tényleg... de úgy istenesen szeretnék hazamenni. Pedig már voltak rosszabb napok. Sokkal, de sokkal rosszabbak mégsem éreztem még ennyire fáradtnak magam. Vagy csak túllihegem a dolgot és nyilván mindig az aktuális probléma tűnik a legborzasztóbbnak. Még az emberekhez sincs kedvem. Mármint egyébként sem vagyok sosem a társaságok fénypontja, de most még annyira sem érzem megbízhatónak a természetemet. Pedig én alapvetően kedves embernek tartom magam. Többnyire. Mármint idegenekkel... és józanon. Az egy kitétel. Persze arcoskodok, de nem mintha az elmúlt egy évben többet ittam volna azoknál a fél pohár boroknál amik abban segítenek, hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabban aludjak. De szerintem most még arra sem lenne szükségem. Tuti nem. Még a csokitól is lehet, hogy hányni fogok.
Persze rövidesen megfordul a fejemben, hogy egy korház büféjében nem éppen a legideálisabb előadni a hattyú halálát, kell a francnak, hogy azt gondolja bárki, hogy nem bírom a tempót, vagy hogy esetleg infúzióra van szükségem. Csak szeretnék még beültetni egy csípőprotézist és hazahúzni amíg még bírok. Persze ez nem így működik.. a műtét időhöz kötött még egyébként is csak most kezdik majd előkészíteni a nénimet, aki a mai utolsó feladatom.
Bármire megesküdnék, hogy megváltozik a levegő. Vagy csak a körülöttem beszélgető emberek lesznek csendesebbek ez pedig csak egy dolgot jelenthet. Maga az Isten ereszkedett le közénk, aki nem is olyan rég még egy enyhén felnőtt tartalmú álmom főszereplője volt, most mégis valami hideg borzongás fut végig a gerincem vonalán.

Aztán már közelednek is a léptei. Felém... Jajj. Még ez kellett mára. Olyan kurva ügyesen kerültem el őt eddig. Azóta talán nem is nagyon keveredtünk szóváltásba, hogy sikerült apucinak neveznem. Persze ez elkerülhetetlen találkozás, de mégis aaaaannyira reménykedtem, hogy nem ez lesz az a nap. Most pedig a hajamhoz ér és közelebb hajol hozzám és soha senkinek nem vallanám be de libabőrös lesz még a combom is a hangjától. Hülye liba vagyok ilyenkor és rohadtul nem vagyok rá büszke.
Felemelem a fejemet az asztalról és szeretném felpofozni, de úgy istenesen. Egyértelmű volt, hogy ha valaki, akkor ő biztosan nem fog felejteni. Főleg nem valami ilyesmit.
Már szóra nyitnám a számat, de már nem felém irányul a figyelme és a következő megnyilvánulásától szinte a tarkómig csúszik a szemöldököm. Gyorsan rendezem azonban az arcomat és egy könnyed mosollyal lépek Robert mellé.
-Boldogan élnék a lehetőséggel... HA a csúnya, kövér, gazdag bácsi nem ragaszkodna a kórház legjobb sebészéhez...
Igyekszem őt a farkasok elé vetni. Ajnározzák csak a kis gyakornokai.
-És persze... hogyan is vehetném el a lehetőséget egy ilyen lelkes csapattól... minden bizonnyal bármelyikük boldogan dolgozna egy ilyen orvos keze alá, mint Dr. Steiner.
Megveregetem a vállát. Csak mert miért ne. A helyzetemen nem ronthatok.
Visszaülök az asztalhoz és magamhoz húzom a maradék kávémat. Remélem ezzel a napi szadi adagomat megkaptam tőle. Ez persze egyből visszahozott az életbe.

Őszintén? Ezt valószínüleg akkor sem úsztam volna meg ha ott helyben elcsap egy vonat. Azért teszek egy próbát, hogy mégse adjam olyan olcsón a bőrömet. Ha észérv nincsa, akkor jön a klaszikus hatalomkártya. Inkább vissza is térek az előző helyemre és lassan beletörődök a következő 1 órámba. Semmi gond. Akkor valakinek lepasszolom a nénit. Kár. Azt még kifejezetten vártam is... de egy biztos. Ilyen lelkesen még sosem tanítottam gyakornokot, mint ahogy a pénzeszsákon fogok.
Amire nem számítok az az, hogy megjelenik mellettem. Megint. Kiváncsian pillantok rá, hogy mi a szart akarhat még tőlem.
-Hurrá.-örvendezek a 'dícséret'nek és megforgatom a szememet.
-Egy ilyen feladat után mélyebbre kell nyalni, hogy még mosolyt csalj egy nő arcára.-a karrieremmel szórakozok? Aligha. Szerződésem van... és lehet, hogy ő a főorvos, de egyenesen az igazgatót kellene kielégítenie ahhoz, hogy ő is bólintson arra, hogy el akar innen pucolni. Nem mellesleg pedig nem hiszem, hogy el akarna tüntetni. Akkor kivel szórakozna egész rohadt nap.. még a végén dolgozna is unalmában.
Felkel. Végre. Talán még lesz 5 nyugodt percem. De már vissza is hajol.
Még a tarkóm is libabőrös lesz. Basszameg... egy idióta vagyok. Vagy csak a testem.. a franc se tudja. Nem is reagálok, csak bólintok.

Néhányan azért bájosan megpróbáltak felháborodni, hogy lepasszolom a csípő protézist, de az egyetlen hasznos része drága főorvosunknak, hogy amint kimondom, hogy ő más feladatot adott azonnal mindenki bólogatni kezd.
Kedvem sincs nekikezdeni. Bemosakszom és a következő 1 órában a gyakornokokkal csináltatom a lehető megtöbb részt. Valóban zsírcsomó. Így sok dolgot nem tudnak nem tudnak elbaszni. Én végzem az eltávolítást, de a varrást már rájuk bízom. Voltam én is gyakornok... de ilyen lelkesen egy seggre sem repültem rá, hogy varrhassak.
Amikor végre végzünk egy kissebb megváltás megszabadulni a kesztyűtől, meg mindentől.
Az öltözőbe vezet egyből az utam. Lezuhanyzok és már az utcai ruháimat veszem fel. Szűk fekete farmer, egy egyszerű fehér trikó, egy magassarkú. Késésben vagyok. Megfésülöm a hajamat és egy könnyű fonatba összerakom. És nem.. ez nem Dr. Steinernek szól, hanem randim lesz. Vagy lenne.
Szinte elfelejtem, hogy még meg kell látogatni a kórház személyes megváltóját. A titkárnő meg akar állítani.
-Milyen csinos vagy ma Rose... oda nézzenek....
És már bent is vagyok.
-Mr. Steiner. -kicsit élnék az ő verziójával.

Imádom Rose-t. Mármint ha éppen elég csak köszönni neki, de most tényleg rohadtul nincs időm pletyiket hallgatni, a formalitásokra meg pláne nem, ha már maga Urunk és parancsolónk szólított magához a műszakom után. Nem akarom szegényt megbántani, de olyan roham léptekkel szaladok el mellett, hogy még az íróasztal mögül sem bír kijönni mire a kezem alatt már lenyomódik a kilincs. Majd holnap hozok neki egy tábla csokit, hogy kiengeszteljem. Steiner meg így is üvölt vele eleget, nem hiszem, hogy különösebben megviselné, ha még azért is kap, hogy elosontam mellette és nem jelentett be mielőtt bevonultam a trónterembe.
Még csak csúnyán sem néz rám a megszólításért, csak megmutatja gyakorlatilag a nekem szánt helyet. Vonakodva ülök le, hiszen elképzelni sem akarom, hogy hány nővér/gyakornok/orvos/beteg pucsított már ebben a szobában, úgyhogy nem kifejezetten szeretnék hozzáérni semmihez. Mégis egy szó nélkül ülök le és várok, hogy megkapjam a szent misét, hogy ma vajon melyik mondatommal érdemeltem ki egy privát találkozót a főorvossal.

Szóval a büfés dologgal sikerült megbántanom.
Kicsit felhúzom a szemöldökeimet és oldalra billentem a fejemet.
-Nem nem... Félreértettél. Beszólogatás az lett volna, hogy túrjon az a pénzeszsák seggében, akinek más dolga sincs egész nap vagy, hogy tartsd meg a fakezű gyakornokaidat és csinálj belőlük te orvost... de ha jól emlékszem semmi hasonlót nem mondtam, sőt... kifejezetten dicsértelek.. de javíts ki kérlek, ha rosszul emlékszem.-angyali mosoly telepszik ajkaimra. Egyáltalán nem érzem magam nyerő helyzetben, de ennyi ébrenlét után már nehezen tudom kontrolálni, hogy mit és milyen stílusban sikerül közölnöm a külvilággal.. és egyébként is.. ne már. Az egyik legjobb vagyok az osztályon. Ő pedig az én véremet szopkodja.
-És akkor lettem volna rossz kislány, ha azt mondom, hogy illik előbb udvarolni... mielőtt leszopatják az ember lányát.-itt mondjuk már lehet, hogy sok voltam, de már kimondtam.

Nehéz lenne eldöntenem, hogy nlhány megnyilvánulásommal sikerül vérző sebekben turkálnom a kicsi (sokak által megkérdőjelezett) lelkében vagy éppen a heréit maszírozom, hogy nem a testemmel habókolok neki, hanem képes vagyok ringbe szállni. Apám azonban mindig jómodorra tanított és, hogy ha megfelelő a stílusa az embernek, akkor úgy lehet elküldeni az embereket a bús picsába, hogy még közben észre sem veszik. Ezt nem feltételezném Robert Steinerről, hiszen a címeres faszkalap cím egyértelműen az övé és büszkén is hordja magán, mint egy cserkész a kitűzőjét. Szóval a rutin meg az évek valószínüleg azonnal lerántották rólam a leplet, de nem érzem még mindig (sajnos vagy sem), hogy meg kellene hunyászkodnom neki. Az nem az én műfajom.
Kiegyenesedek a székben, keresztberakom a lábaimat és szépen a térdem előtt összefonom az ujjaimat. Türelmesen várok, hogy én jöhessek a kis szóváltásunkban. Több ponton is megakad egy kicsit az agyam, de ugyanazzal a türelmes mosollyal vizslatom a vonásait, mint korábban.
-Először is..... Robert komolyan kezdek aggódni a lelki egészségedért... nem vagyok pszichológus, de ezek már lehetnének a paranoia első komoly tünetei...-még színpadiasan a mellkasomra is teszem egy pillanatra a kezemet, miközben összeráncolom a szemöldökömet. Majd visszarakom a kezemet a combomra és a vonásaim is visszarendeződnek.

-Másodszor.-most én nem várok, hogy azonnal reagálhasson.-Nem vagyok egy eltévedt kislány az erdőben, hogy megijesszen a csúnya gonosz farkas.... DE ha már itt tartunk komolyan hagyod, hogy ennyire nyerő helyzetben érezzem magam, hogy már ezzel kell dobálóznod... ne már. Azt hittem ennél eszelősebb párbajban kell részt vennem ellened.-kicsit megrázom a fejemet. Maffia... komolyan? Véleményem szerint ez nem más, mint egy rossz ízű pletyka. Persze Vegasnak vannak különböző poklai, de ennyire senkinek sem lehet drámai színjáték az élete.
-Komolyra fordítva a szót.
Felállok a székből és megtámaszkodok mindkét kezemmel az asztalon, hogy mindent láthasson. Kezdjünk akkor egy játékot.
-Csak szavakkal dobálózol Steiner és a farkadat mutogatod, hogy mindenki behúzza a segglyukát vagy éppen szét tegye a lábát. Szomorú hírem lesz. Ez még nagyon kevés ahhoz, hogy bármelyiket elérd nálam... Viszont. Ha már nincs több mondanivalód. Akkor én mennék. Elkések a randimról.