gészen a medence falához húzza magát és a fejét újra a csempézett felületnek dönti. Szemeit Lilyn tartja, s a lány első megállapítására csupán egy biccentéssel válaszol. Kár is lenne megakasztani a hölgyikét a mondandójában, ha már ennyire belelendült. Tetszik neki, hogy a szöszi nem hátrál, sőt! Egyenesen megemeli a tétet.
– Hmm! – s lazán beharapja alsó ajkát pár másodpercre. – Ez nagyon érdekesen hangzik… Rendben! – majd elengedi a kapaszkodót, ellöki magát a medence falától, s közelebb tempózik a szöszihez. Nagyjából kartávolságnyira.
– Úgyse volna túl érdekes, ha egyszerű feladatot adnál… azt hiszem, menten itt hagynálak abban az esetben – neveti el magát röviden újra. – De lássuk… Kérhetném – mondjuk – azt, hogy a vacsora után én választhatom meg mi legyen a desszert… és Neked el kell fogadnod. És nincs beleszólásod…
Halovány mosolyt villant a lányra ravaszkás felhanggal, miközben néhány tempónyit eltávolodik tőle a medence közepe felé.

eg sem próbál nem meglepett arcot vágni. Na igen, erre pont nem számított, de azért a helyzet mégsem olyan rettenetes. Zavart mosoly következik, abból a kisfiús fajtából, amit akkor vág az ember fia, mikor rájön, hogy túl nagyot mondott és/vagy vállalt, azonban visszatáncolni gáz volna… vagyis… ebben a helyzetben még ez az ige sem a legmegfelelőbb.
Fabrice jobbat nem tudván mosolyog tovább, s egy egészen kicsit ő is közelebb tempózik a szöszihez, ügyelve azért arra, hogy ne rúgja meg a kislányt.
– Persze! De alighanem mérlegelnem kell – jön a diplomatikus válasz. – Az egészen bizonyos, hogy egy szál fürdőgatyában nem fogok riszálni előtted. Biztosan nem. Több okból sem.
Ezt követően újra eltávolodik Lilytől.
– Nem mellesleg… honnan tudod, hogy nem tudok táncolni, hogy a tényleges tánctudást nem nézed? – vált immár magabiztosra a mosolya, pedig nem biztos, hogy ebbe a kérdésbe bele kellene mennie. Persze, ha az ember egy ennyire helyes lány előtt arra készül, hogy bohócot csináljon magából, akkor legyen az a bohóc minimum világméretű, de legalábbis kellően nevetséges… egy márkitól végülis ennyi mégiscsak joggal elvárható.

ldalra biccenti a fejét a lány sajnálkozását hallva. Nem, még így sem tűnik jó ötletnek egy szál gatyában kalimpálni a kishölgy előtt… vagyis nem ilyen kalimpálásban, de ebbe most inkább nem megy bele.
Tipp?! Jó kis tippjeid vannak, cicamica…
Még jobb kezének mutatóujját is felemeli, hogy válaszoljon a szabályváltoztatásra, minek következtében némileg megsüllyed, s néhány hangos prüszkölés után jut újra levegőhöz.
– Mind az ötöt? Vagyis… – Mert összesen öt-öt van? Nem csak négy-négy?, de azért az agya csak beindul…
– Lássuk-lássuk… Nem mellesleg, ha már mindenképpen a kedved szerint csinálok magamból ökröt, részpontokat kapok, ha csak néhányat sorolok fel? Mert az összes nem megy… tutira nem – enyhén megrázza a fejét, csak hogy egyértelmű legyen. Aztán visszaúszik kedvenc rajtkövéhez, s belekapaszkodik. Lesznek itt még meglepetések, nem lenne rossz nem elsüllyedni, ahányszor bedob valami új ötletet a szöszi… vagyis, ennél azért masszívabb Őmárkisága, lelkileg mindenképpen, éppen csak kezd kifáradni az egy helyben kalimpálástól, s ugyan a szöszike nem, ellenben ez az egész úszkálás kezd monoton lenni neki.

gy tűnik, hogy a lánnyal nem egyszerű alkudozni, s az újabb gunyoroskodást hallva, őmárkisága ezúttal összevonja minkét szemöldökét. A plusszpontokat érő feladatot azonnal passzolja, ráadásul kedve támad egy fröcsélésnyi vizet a szöszi arcába küldeni, de végül meggondolja magát, s a mérge amilyen gyorsan jön, úgy el is párolog a következő szavakat hallva. Ezek fényében újra kell gondolnia az állítását, de továbbra sem látja másképpen, nem mintha bánná. Csinál ennél nagyobb baromságot is… vagyis… nem, ez nem jó jelző ide. fogalmazzunk inkább úgy, hogy tette magát már ennél nevetségesebbé is…
Hmmm…
A szöszke az újabb ötletével kapcsolatban el kell ismernie, hogy ez most határozottan a kedvére való. Négy hossz, öltözés, pizza… Már gondolatban a pizzériában ücsörög, miközben visszamosolyog a lányra, majd elengedve a kapaszkodót, megindul felé. A Lily által mutatott túlpart irányába fordítja a tekintetét, de mielőtt válaszolhatna, a kislány már neki is iramodik. Szerencsére egy kényelmesen beérhető sebességgel.
Fabrice utána indul, majd az első hossz megtétele után szól oda a lánynak.
– Ne sértegess, kérlek! Nem olyan családból származom, hogy bármit is feladjak – jelenti ki széles mosollyal, bár a saját magabiztosságát kicsit meginogni érzi ebben az esetben.

negyedik hossz végére még sikerül olyan képet vágnia, ami azt mutatja: bírnám még az ötödiket is, s erre még egy mosolyt is rápakol. Elkap egy rajtkövet ő is, amin át azonnal kimászik a vízből, s a medence szélre ülve néz le a szöszke lányra. A homlokáról hátrasimítja a haját, de a víz még mindig nagy cseppekben gurul végig az arcán, s csöppen le az álláról a jobb combjára.
– Majd meglátod! – mondja nagyon magabiztosan, s még ki is húzza magát. Ajkain mosoly, de csak addig, míg fel nem tápászkodik ültéből, közvetlenül aztán, hogy meglátja a lányt kimászni a vízből. Nem rest újra szemrevételezni a szöszit.
Megállapítható, hogy érdemes hajtani azért a desszertért – s míg ezt végiggondolja, elindul a medence túlsó felén hagyott törölközőjéért. A lány hangját meghallva lassan fordul vissza felé, s résnyire szűkült szemekkel néz Lilyre. Ajkain a mosoly sokkal ravaszabbra vált az imént látottnál.
– Azonnal! – szól vissza a lánynak, s magához veszi a törölközőt majd nekikezd megtörölni a haját. Mint egy fél perc után megunja, s a nyakába csapja az átnedvesedett cuccot. Ez részint ahhoz is elég volt, hogy utánagondoljon a kérdésnek…
Vagyis az arra adandó válasznak.
– Van az angolkeringő és a bécsi keringő. A quickstep… ezek tuti, a másik kettőt nem tudom. Rémlik valami foxtrott nevű, de erre most nem vennék mérget. A latin táncok közül a cha-cha-cha, a paso doble, a tangó… és a rumba…? És… talán a szalsza… – elgondolkodó képet vág, miközben utánaszámol. Ez akárhonnan is nézi, nem több kilencnél, s még így sem biztos, hogy mindet eltalálta. De amint ezzel végez, tettetett sértettséggel pillant vissza a szöszkére:
– Ugyanakkor ami a guglizást illeti…! Még a feltételezés is sértő, señorita, hogy engem egy svindlernek néz!

edig simán utánaguglizott volna, bár tény, hogy kevésbé fárasztó végighallgatni a szöszi monológját a témáról, mint kibogarászni a telefon kijelzőjén megjelent apró betűket. Fabrice egy határozott biccentéssel veszi tudomásul a hallottakat, s igen, elégedett az eredménnyel, elvégre mégsem táncos. Lám-lám! Mire nem voltak jók azok a gyerekkortól kora kamaszkorba benyúló táncórák. De tény, hogy a „neheze” még hátra van.
A pukedlire egy meghajlással reflexszerűen válaszol – bár közel sem olyan méllyel, mint Lily –, ahogy azt az etikett megköveteli (bele is néz a dekoltázsba, nem mintha nem látta volna a csajt szinte teljesen meztelenül néhány perccel ezelőtt), s ha a szöszike kinyitja a szemeit, még láthatja is, milyen udvarias és jólnevelt a srác! Ennek ellenére Fabrice nem ragozza túl a témát. Ennél jobban nem.
– Ez egyszer kegyeskedünk megbocsájtani Önnek – veszi elő ezúttal a királyi többest is. Elnézve a lányt, ha kibuggyan belőle a nevetés, azt Őmárkisága személyes győzelemnek éli meg. Persze ha ez most nem fog megtörténni, akkor sem fog összetörni lelkileg. Minden esetre az Etonban tökéletesített modoros angolságával felhagy, s sokkal lezserebbül folytatja. – Fél(?) óra múlva az uszoda főbejárata előtt?
Amennyiben a válasz egy igen, Fabrice elindul az öltözők irányába. Természetesen, ha ezt a felet kitolná ¾-ed re a leányzó, a fiú az ellen sem tiltakozna.


A megadott idő előtt pontosan három perccel Őmárkisága az uszoda előtti egyik pad mellett várakozik. Nem ül le, ahhoz túl hideg van. A telefonja kijelzőjén megnézi az időt, majd elolvassa a reggel óta halogatott SMS-eit. Némelyikre még válaszolni is méltóztatik. Az öltözéke most is fekete a feketével, legalábbis a kabátja, s ami az alól kilátszik. Fogalma nincs, hogy Lily mennyire ismeri a járást a kampuszon, így a két közeli pizzériát veszi alapul a srác, mint szóba jöhető lehetőséget, de majd a szöszke eldönti, melyiket akar menni, ha már ő fizet, ez legyen az ő privilégiuma.
Szerencsére túl sokan nincsenek a közelben, így Lilyt nem lesz nehéz észrevennie. A telefon visszakerül a sötétszürke oldaltáskába, s Fabrice zsebre tett kézzel figyeli az épület bejáratát az egyik közeli utcai lámpa fényében.
Ez olyan csodálatosan közhelyes!

ánszorognak a percek, s Lily egyre csak várat magára. Bekalkulált tényező, hogy a szép lányokra várni kell… Fabrice éppen ezért nem esik kétségbe, nem lesz bosszús, még csak ásítozni sem kezd. Várakozásának vagy tízedik percében lazán a lámpaoszlopnak dől, s megállja, hogy ne vegye elő a mobilját, amit vagy két perce tett a zsebébe. Amikor meglátja Lilyt, elválik az oszloptól, s ráérősen elé megy. Sivatagi klíma dívik Vegasban, vagy sem, a koratéli hideg idő cseppet megcsípte Fabrice arcát.
– Nem probléma – válaszol a szabadkozásra, majd a válla fölött hátramutató hüvelykujjával belövi az irányt.
Csak eztán fogadja el Lily jobbját, s szorítja meg nem túl erősen, ha már lány a másik.
– Fabrice Mercer, nagyon örvendek a találkozásnak, Lily – veszi elő egyúttal a vasárnapi modorát is. – Legyen… kezdjük el útközben – teszi még hozzá.
Amennyiben a lánynak nincs kifogása ellene, emellett komoly hajlandóságot mutat a követésére, akkor néhány lépés hátrálás után Fabrice elindul a megadott célobjektum felé.  
– Nagyjából tíz percre ide van egy remek pizzéria. Most még tömve sem lesz… és nem Pizza Hut!
Kacsint még a szöszire, s amennyiben a helyzet úgy adja, a kezét, karját nyújtja neki… ha már lovagiasságról van szó, ugye…

evének hallatára aprót biccent, s széles mosoly jelenik meg az ajkain, ahogy Lily végül is belékarol. Majd vesz egy mély levegőt, mielőtt válaszolna.
– Mondhatni. Igen. Apai oldalról – fejti ki kicsit bővebben. Itt, az amcsiknál amúgy sem egyszerű elmagyarázni, hogy a nevével ellentétben ő inkább vallja magát spanyolnak, s az ittléte alatt megtanulta, hogy nem is biztos, hogy annyira üdvös ezzel villogni. De még ha megtenné – amit az első időkben rendre megtett – valahogy a francia hangzású név után nehezen fogadják el, hogy ő mégsem gall breton, sokkal inkább latin, s valljuk be, ez a hozzáállás érthető. A szőke haj és a világos bőr nem éppen egy őshonos hispánra utalnak.
Persze Russell Crowe se túl spanyolos, neki mégis elhitték. Fene essen Hollywoodba!
– És Te? – kérdez vissza kisvártatva. Elvégre azt a tíz percet el kell ütni valahogy… vagyis azt a kis időt, míg Lily elő nem áll a táncikálós feladattal újra. – Helybeli vagy, vagy egy másik államból jöttél?
Arra nem kérdez rá, hogy külföldi-e… elég gyorsan megtanulta, hogy az UNLV nem éppen a külföldi cserediákok Mekkája, báááár, Lily nem diák, de valahogy mégis, annyira amerikai a kiscsaj…
…szigorúan jó értelemben…

ily mosolyát egy mosollyal viszonozza őmárkisága, s maga elé vezeti a tekintetét. A kampusz szokatlanul csendes, s alig-alig találkoznak valakivel. Egy pillanatra az is felötlik benne, hogy lehet emiatt a pizzéria sincs nyitva. A gondolatot azonban gyorsan elhessegeti, elvégre tegnap, még igenis látott embereket odabent, mikor elment előtte. A lány származási helyét próbálja belőni ezen gondolatmenet után, de ebben a szöszi következő mondata megzavarja. (Szégyen vagy nem, nincs képben az USA tagállamainak pontos helyével.) Ezúttal rajta a sor, hogy diadalmasan elmosolyodjon, bár nem viszi túlzásba.
– Na igen… – sandít le Lilyre. – Az anyám családja valóban spanyol és kilencéves koromtól Spanyolországban éltem… Kisebb-nagyobb megszakításokkal.
Pontosít. Ha már a szöszi így ráhibázott, megérdemli a teljes választ.
Vagyis… majdnem a teljeset.
Nem mintha olyan nehéz lenne ráhibázni, az enyhe spanyol akcentusát a mai napig nem volt hajlandó levetkezni teljesen, hiába a legelitebb angol magániskola. Egy amcsi pedig éppen eleget hallhatja ezt a tónust takarítóktól, futároktól, kertészektől, és szobalányoktól… Vagyis majdnem ezt az akcentust. És, ha már szobalány:
Oh! Pepita! Mi lehet veled…? Négy nap oly’ hosszú idő…
– Hogyhogy Vegas? Én lázadásból… de Te? Vonzott a revü! – kérdez, miután visszatér a kis szőkéhez, majd találgat, bár túlzottan behatárolni nem akarja a lány válaszát. Mégis, Lilyből minden huncutsága ellenére sem nézné ki a sztriptízt… nem, ahhoz túlzottan életvidámnak tűnik immár sokadik blikkre.

z elkerekedett szemeket látva Fabrice elneveti magát. Elképzeli, hogy akkor milyen képet vágna a lány, ha elmondaná, hogy ő bizony nem csak spanyol, hanem éppenséggel spanyol arisztokrata és francia arisztokrata. Grófok, márkik és hercegek leszármazottja! – Valószínű el se hinné… és persze őmárkisága sem dicsekedhet a származásával, ez egy volt az anyjának tett ígéreték közül… talán az egyetlen, amit ő maga is be akar tartani.
– Pedig lelki szemeim látják, hogy Neked, kislány, jól állna a sok toll, a hangos zene, meg a csillogás! – mondja ajkain széles mosollyal, s bíztatóan meglapogatja Lily kézfejét. A lány azonban tovább beszél, ezért a fiú sem akar feleslegesen rugózni a témán. Lily lázadása egyébként is elgondolkodtatja. Azt a részét átérzi a dolognak, hogy milyen művésznek (vagy szimplán csak művészi hajlamokkal) születni egy családba, ahol a fiúktól minimum egy katonai akadémia elvégzése az elvárt, no és pár év aktív katonai szolgálat őfelsége hadseregében…
…persze őmárkiságát nem ez üldözte a tengeren túlra.
– Áh, nem… – kezdi kicsit szelídebb hangon, s már akkora önbizalom sem ül a képén. – Remek kérónk van Madridban, imádom. És a sulit is szerettem, ahova jártam… éppen csak… hogy úgy mondjam a felmenőim szerint a helyi társaság, amivel lógtam nem volt éppen üdvös a számomra. Volt néhány vadabb bulink. Jóanyám ezt megelégelte és… – lemondó sóhaj – …és most itt vagyok.

óhajt a strasszos-tollboás Lily rövid vizualizálása után, s egy sokat ismerő ember mosolyát villantja meg, majd pár másodpercre beharapja alsó ajkát.
Egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy fűzögesse-e tovább a témát, a téma által Lilyt, de végül csak rá terelődik a szó és ha valaki annyira imád magáról cseverészni, mint Fabrice, akkor nincs mese, hagyni kell, hogy a szöszke témát váltson.
Az alsó ajkát kiengedi a fogai közül, de a mosoly megmarad. Biccent helyeslésül, s tekintete Lily arcát kezdi fürkészni, miközben a lányzó elsorolja, hogy szerinte milyen is ő. És milyen jól látja! Ráadásul még a nevét is olyan szépen ki tudja ejteni.
– Nos – mondja. – Angliában is tanultam pár évig. Olyan középiskolába jártam, ahol nagyon adtak a szép beszédre és ahol nem javasolták az UNLV-t, mint elsődleges továbbtanulási lehetőséget, bár mint hallom a pszichológia és a matematika tanszékek egészen jók, na és a jogász képzés… Bezony! Egy ilyen városban kell a sok jó ügyvéd, hogy megvédje a csalafintaságokon kapott üzletembereket… ugyebár?
Majd megszaporázza a lépteit elhúzva a karját a lánytól, de csak annyira, hogy el tudja kapni Lily kézfejét. (Feltéve, hogy a szöszi nem húzza el a kezét.)
– Remélem, nem vagy vegetáriánus. A mexikói cuccokat sem szeretem, bár a sombrero jól áll… ami pedig a vad bulikat illeti… majd amikor tollboában és strasszban látlak, mesélek róluk…

Nem? – kerekednek el Őmárkisága szemei, s arcára is meglepett kifejezés ül ki. Az ügyvédek szaporaságán nem csodálkozik… de ezen…?! – Miből maradtál ki, Te lány? Borzasztó! Legközelebb pótoljuk…! Szerzek egy sombrerot csak Neked.
Akár vicc is lehetne, de Őmárkisága ezt most komolyan gondolja, bár annyira nem komolyan, hogy ne mosolyodjon el utána, s a tánc felemlítésére még rá is kacsint Lilyre. Nem mintha annyira várná, sőt! Egyre inkább biztos abban, hogy ez a kis szőke nagyon nagy bolondot fog csinálni belőle. Közben elérik a pizzériát, s a fiú még mindig fogva Lily kezét belép az étterembe. A téli szünetnek hála, ahogy számított rá, nincsenek túl sokan az épületben. Bár a pincérek így sem feltétlenül unatkoznak, mert a Vegas-i diákok csak be-bejárkálnak ide szünidőben is.
– Hova üljünk? – néz a lányra, miután gyorsan felméri a terepet. – Ahogy látom, a sötét sarkok még nem foglaltak.
Persze nem indul el egyik asztal/sötét sarok felé sem, majd a hölgy eldönti, hova szeretne letelepedni.

em is! Csak az életbevágóan fontos bepótolnivalókat! Mint a sombrero! – persze ezt csak gondolatban fűzi hozzá, miközben a lány előtt/mellett sétál, el nem eresztve a szöszi kezét.
A következő mondatra viszont már válaszol.
– Hogyne! A csuklódra írom tollal a számot. Vagy a szalvéta belsejébe… amire rárajzoltalak – emlékezteti a lányt, hogy bizony az nem akármilyen szalvéta lesz. – Eldöntheted, melyik passzol jobban hozzád!
Ám mire ezeket a szavakat kimondja, a lány már el is veszett a pizzéria nyújtotta látványvilágban. Fabrice képére elégedett mosoly telepszik. Mindig öröm lenyűgözni egy szép lányt! Bár a legtöbb általa ismert széplány a helyi Vdara Hoteltől esik ekkora ámulatba… vagy egy újabb hipszter lánnyal hozta össze őt a sors… Lily azonban nem tűnik elvarázsolt bölcsészhallgatónak, szimplán csak mókás és mókás az ízlése. És minden rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben (már ha ilyenek vannak), ez nagyon bejön most őmárkiságának.
– Legyen a sötét sarok! Ahogy kívánod, tündérke –engedelmesen indul el Lily után, s ahogy kiszabadul a keze a lány meleg szorításából, Fabrice is elkezd nekivetkőzni. Táska a kanapé mellé, a kabát a sapkával és a sállal együtt a támlára kerül, a márki pedig leül az ülőalkalmatosság másik végébe. Amennyire tud, szembefordul Lilyvel, majd rámosolyog, de egyelőre nem szól semmit, csak nézi a szöszi arcát.