Régen nem jártam már ezen a környéken: no nem azért, mert gondom/bajom lenne ezzel a területtel vagy épp "tiltott" lenne a számomra, egyszerűen csak a rohanó és két kanállal falom az életet életvitelem mellett nem sűrűn jutott rá időm.
Hiába, az idő telik és ez alól én sem vagyok kivétel: néha arra eszmélek a nappalok és az éjszakák váltakozása közötti ritmusban, hogy már eltelt "x" idő. Függetlenül attól, hogy rengeteg határidővel dolgozom fejben, azért mégis más, mintsem olyan egyszerű és "snassz" dolognak a fejben tartása, ami az egyszerű emberek kiváltsága a szememben: a puszta idő.
Szóval a mai éjszakai duhajkodásom és utána a távozásom a helyről - ritka kivételek egyike, amikor gyalog - sétálgatok, amolyan ki kell szellőztetnem a fejemet. Magamhoz kell térnem, rendeznem a gondolataimat és igen: innom kellene egy finom kávét is.
Homályosan él az emlékeimben egy fakó kép, hogy mintha, talán, esetleg lenne errefelé egy kávézó, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy tudjak valami finom, ízesített kávét inni.
No igen: a kávé. Én finoman szeretem.
Azt mondják, olyan a lelked, amilyan a kávéd. Tanusíthatom, mint élő példa, hogy ez nem igaz. Az én lelkem igenis egy szemét, mocskos, elcseszett szarkapuc, de ettől még a kávét igenis ízesítve és kevés tejjel/tejszínnel szeretem. Nem pedig mocsokfeketén, vegytisztán. Persze, ilyenek is vannak. Bánja a tököm, aki így szereti. Egy a biztos: én nem ilyen vagyok.
Hatalmasakat ásítozom és nagyokat pislogok, miközben a bőrkabátot lazán széttárva hagyom magamon, ami alatt felsejlik(?), inkább kikiabál az erősen gyűrött ingem, ami tegnap este még frissen vasalt és tiszta volt. Most pedig inkább finoman szólva is megviselt, de annyira még éppen jó, hogy hazaérjek. Vagyis vitessem magam hamarosan, de előtte egy jó kávé. Mert az kell és fontos.
Álmosan beletúrok és kicsit, bár az esélytelenek nyugalmával összébb kócolom a hajam és belépek a Skylarkba. Vagyis én úgy gondoltam, hogy elegensan benyitok, de inkább ki(be)csapom belépve, mint a budiajtót, mert még nem sikerült teljesen az irányítom alá vonni az érzékeim, de annyi lélekjelenlétem már van, hogy a visszafelé, a lendület által sebesen érkező ajtót azért sikeresen megállítsam.
- Bocsi, totálisan véletlen volt.
Engedek meg egy mosolygós bocsánatkérést a pult irányába, mert kivételesen tényleg nem akartam balfasz lenni és trollkodni, egyszerűen csak így jött ki a lépés.
Újabb hatalmas ásítás, amivel a torkomig lelátni, mivel tuskó és gyökér vagyok, nem teszem a szám elé a kezem, ahogyan a pult felé ballagok.
Magasról teszek rá, hogy kik vannak rajtam kívül még az épületben, csak ihassak már egy jót. A következő ásítást már elharapom, kicsit csíkba szaladnak a szemeim, végül odatehénkedve a pultra, majd az egyik kezemmel a kis fenekem alá csapva a legközelebb álló bárszéket, le is ülök. Elégedetten mosolyodom el ismételten és ahogyan a pultos leány inkább unott, mintsem érdeklődő pofával kérdezi, hogy mit adhat, leadom a rendelésemet.
- Kérek egy extra nagy és finom kávét, legalább fél liter legyen, kb 10 cukorral és kb 1 dl tejjel. Ha nincs, akkor sok tejszínnel. Köszi. Jah, és ha van süteményetek, akkor mondjuk vagy 2 szeletet csapjál hozzá. - közben végigmérem a leányzót is, és mivel most tahó formámban talált és nem szeretem ezt a flegma nézést, még egy kéretlen megjegyzést is hozzácsapok. - És ha majd kihúztad a karót a seggedből, akkor esetleg magadat is hozzácsaphatod a rendeléshez, de nem fogok megsértődni, ha mégsem. Ha pedig beleköpsz a kávémba, vagy a süteményembe, utána az összes fogad ki fogod köpni a sikátorban, csak mondom. Hidd el nekem, szar dolog fog nélkül szotyizni.
Teszem hozzá a fenyegetést is a végére, mert láttam rajta, hogy eléggé tágra nyíltak a szemei és már mondani is akart volna valamit, de végül illedelmesen lenyelte - jó kislány - ám szinte láttam rajta, hogy majd akkor másképp áll bosszút. Szóval jobb volt elébe menni ezeknek, hogy tudja, velem nem lehet szarozni.
Ha pedig valami hatalmas bátorság révén mégis bármi butaságot csinál: nos, én szóltam. Szívfájdalom nélkül fogom kicsapkodni a szájából azokat a csinosnak vélt fogakat, amik jelenleg még a tulajdonában vannak.
Látszik rajta, hogy egy hosszú pillanatig habozik, hogy vajon mit is tegyen: szóljon, vagy sem, vagy inkább szóljon a managernek, hogy egy vendég extra fasz éppen. Végül némi habozás után úgy tűnik, hogy meghozza a "helyes" döntést és inkább teljesíti a rendelésemet. Vagy legalábbis hozzálát.
Csak ekkor bambulok vissza magam elé, az arcomat a tenyereimbe engedve, megdörzsölöm a fáradt szemeim. Lassan, szinte csigalassúsággal fordulok közbe, hogy na, akkor ideje megnézni, hogy kik is vannak a teremben még rajtam kívül. No, nem mintha nagyon érdekelne, de azért mégis.
Első pillanatokban még a szemem is hirtelen tágra nyílik és jól láthatóan megdöbbenés ül ki az arcomra, amikor meglátom a sarokban Gloriát, ahogyan egy melange-t iszogat.
~Na bakker, erre nem számítottam. Most mi a cukros faszom lesz? Áhhh, relax. Szerintem totál elfelejtett már azóta.~
Suhán át a gondolataim között és még én magam is elhiszem ezt, így mire ez átfut a fejemen, minden visszaáll alapállapotba, sőt: még vetek is egy mosolyt és egy kacsintást is felé, majd visszafordulok a bárpult felé, mint aki marha jól végezte a dolgát, bármi is volt az.

Még mindig nem teljesen érzem azt, hogy magamnál lennék a tegnap/ma éjszaka után, valahol a koponyám mélyén még mindig tamtam dobok hangja kolomol: nem túl erősen és nem túl hangosan, de azért érezhetően ahhoz, hogy érezzem: van.
Talán ennek is köszönhető az, hogy amikor visszafordulok a bárpult felé és várok a rendelésemre, akkor pár másodperc késéssel materializálódik a fejemben a kép, pontosabban a pillantásba ágyazódott mosoly a sarokban lévő Glóriától: igenis emlékszik rám. Látni vélem a szemem sarkából, bár szándékosan erőltetem magam, hogy még véletlenül se forduljak másodszor felé, hogy még mindig mosolyog és engem néz.
Nem gondolnám, hogy ez csöppet kínos, vagy kellemetlen, ilyen fölösleges érzésekkel viszonylag nagyon ritkán szoktam vesződni és foglalkozni és ez a pillanat sem tartozik ezek közé.
Inkább csak az suhan át rajtam, hogy igazából milyen felemás is ez a találkozás: hogy alapvetően egy kellemes hölgy, látszatra.
Függetlenül attól, hogy számomra az egész élete és minden egyéb dolga is nyitott "könyv", mióta volt egy ügyem "vele", aki lényegében mindent a rendelkezésemre bocsájtott, amit csak tudnom kellett Glóriáról. Talán még sokkal többet is annál, mintsem amit tudnom kellett volna, mielőtt felvettem vele a kapcsolatot a szívesség miatt, aminek az árát egyszer mindenképpen be fogom hajtani. Nem szoktam elfelejteni sem a szívességeket, de az ellenségeimet sem.
Szóval csak ültem és néztem ki a fejemből, a percek pedig némán vánszorogtak. Próbáltam nem tudomást venni arról, hogy a nő is itt van. Jelenleg nem volt dolgom vele és az is bizonyos volt, hogy sem így, sem pedig úgy nem akarok vele semmit sem kezdeni. Egy szép madárka volt, hosszú láncon, ami egyelőre más kezébe futott be.
Nem mondom, hogy nem lehetne átvenni, de egyelőre nem láttam benne a lehetőséget és azt a fajta potenciált, ami végett megérte volna azt az áldozatot, amivel esetlegesen járna és kerülne számomra, ha meg akarnám lépni azt a lépést. Talán, majd egyszer.
Ezzel kb. le is zárom ezt a részt magamban és időközben megérkezik elém a rendelésem is, amit egy elégedett mosollyal, sóhajtással és biccentéssel nyugtázom.
Már rég elengedtem magamban a belépőmet, a "beköszönést", mindent is: csak az járt a gondolataim között, hogy egyek és igyak. Alap dolgok, de fontos, hogy kielégülésre törjenek éppen úgy, ahogyan a többi vágy is, ha épp úgy van. Én pedig semmi ilyesmit nem szeretek megvonni magamtól, soha.
Ha mégis meg kell, akkor valaki azért fizetni fog és nem is keveset.
Magam elé húzom a kávét és a tányért, és már jobb kezemmel fel is vettem a süteményes villát, és már majdnem bele is mélyesztettem a süteménybe, amikor jobb oldalról meghallom a nevemet. Glória áll mellettem és rám köszön.
Majd, ahogyan a filmekben is látni néha, mintha lassított képkockákon át szemlélném, a fejem fölé emeli az egyik, az asztalokon található vázát és a fejemre borítja lassan, de valamiért nagyon magabiztosan.
Nyilvánvalóan a hang és a nevem hallatára azért odafordulok abba az irányba, amerről hallom, tehát mindenképpen valamelyest vagy már teljesen felé is fordultam a felszólalónak, ahogyan egyszerre látom és utána közvetlenül érzem is a fejemen, majd onnan továbbborulva a vízet. Szinte látom, ahogyan úsznak a cseppek a levegőben, ahogyan elhagyják a vázát, hogy végül a fejemen, a hajamon, és a teljes felsőtestemen lévő ruházatomon állapodjanak meg. Nem beszélve arról, hogy ennek tetejébe még 3 szál virág is rám esik, majd pattan továb és hullik alá a padlóra.
Egyszerre olyan üressé válik a fejem, a gondolataim, ahogyan voltak, úgy válnak semmivé. Elönt a teljes üresség, nincs szükségem gondolatokra. Csak mereven nézem a nőt, aki karnyújtáson belül van tőlem, még mindig fölém tartva a mostanra már üres vázát és mosolyog.
Az, hogy honnan vette ez a csöpp nő ezt a fajta bátorságot, el sem tudom képzelni. Nem is akarom. Főleg annak fényében, hogy bár nem tudja, hogy pontosan ki is vagyok, de azt azonban sejtheti, hogy mivel ismerem azt a valakit, akivel neki más jellegű kapcsolata van, illetve a "munkám" egy részével is tisztában van, mégis meg mert lépni egy ilyen lépést: az teljességgel kimeríti a hallatlan és az öngyilkosság fogalmát: egyszerre.
Csak mereven nézem a nőt, a mosolyát. Még mindig nincsenek gondolataim. Arcom, mintha egy élő szobor lenne, semmi érzelem nem tükröződik rajta, csak a hajszálak végén csöngő, majd lepottyanó vízcseppek törik meg ezt a pazar, de mindenképpen halálos, időközben teljesen beálló csendet.
Tekintve, hogy amint ez a pillanat megtörténik, mindenki befejezett mindent, amit előtte csinált: evés, ivás, beszélgetés, telefonnyomkodást. Még a levegőt is elfelejtik talán venni.
Mindenki csak vár és vár, hogy ez most mi és mi lesz ez után.
Kellemetlenül kúszik fel mindenkinek a gerincén a csend és a feszültség, ahogyan továbbra sem szólok semmit sem, csak nézem Glóriát. A mosolyt, amit talán utoljára tett azon kívül, hogy rám borította ezt a vizes vázát, mert ennél kevesebbért is öltem már.
Továbbra sem gondolok semmire sem, ahogyan váratlanul lecsúszom a székről, és ahogyan a lábam leért, már lépek is a nő felé. Egy hang vagy szó nélkül. A jobb kezemben lévő villával pedig a szeme irányába szúrok, de olyan erővel, hogy semmi sem lenne képes megállítani, addig fog hatolni, amíg a nyél avagy az anyaga engedni fogja, hogy el nem görbül.
Majd elengedve azt, szintén jobb kézzel már nyúlok is a tarkója felé, majd erőnek erejével megragadva a nyakát, minden erőmet és súlyomat beleadva megfejeltessem vele a pultot, ami tömör és masszív anyagból készült.
A csattanás, amit a feje és az anyag találkozása okoz, gyomorforgató és kellemetlen. A vér, ami már így is jócskán beborított engem és a közvetlen környezetet körülöttünk a szemen szúrás végett is - a sikolyáról nem is beszélve (bár ez hamar elhal, amint találkozik az asztal lapjával) - és rongybabaként csuklik össze és esik össze a padlón. Onnan már szinte fölösleges is a mozdulat, ahogyan fölemelem a vasalt bakancsba bújtott lábam és rátaposok a nyakára. A csigolyák roppanása talán még az eddigieknél is kellemetlenebb.
Tetőtől talpig véresen és továbbra is szótlanul nézek végig a teremben lévőkön.
- Bocs.
Felelem, majd sarkon fordulok és elsétálok.

Legalábbis, ez játszódik le a lelki szemeim előtt.
Ehelyett azonban csak nézem az előttem álló, jelenleg még élő nőt, a mosolygását. Nem tudom továbbra sem hová tenni. Felfoghatatlan.
Letekintek a jobb kezemben lévő villára és bármennyire is csábít a gondolat, nem teszem meg. Még nem. Inkább visszateszem a pultra oda, ahonnan felvettem, mielőtt megtörtént, ami megtörtént.
Lelépek a székemről és odaállok Gloria elé, olyan közel, hogy a cipőnk orra egymásnak feszül, miképpen az arcom is annyira közel feszítem hozzá, hogy szinte az orrunk is összeér, ahogyan a tekintetébe mélyesztem a tekintetemet.
- Egyetlen egy JÓ okot mondj, hogy ne bántsalak, itt és most, ezen a "szent" helyen.
Szűröm ki a szavakat lassan, halkan és alaposan megválogatottan résnyire zárt ajkaim közül. A reggeli "kóma", álmosság és fáradtság már a múlté. Az ösztönök és beidegződött reflexek már pattanásig feszültek bennem, készen arra, hogy cselekedjek. Jelenleg inkább az okoz nagyobb gondot, hogy ne tegyek semmit sem.
- Ajánlom, hogy jól gondolod meg, hogy mit mondasz, illetve figyelmeztetlek, ha bármiféle hirtelen mozdulatot teszel, a válaszod előtt olyat fogok tenni, amit nem fogok megbánni.
És jah, mielőtt még válaszolnál: "Ő" nem elég jó indok. Csak mondom.

Továbbra sem a józan gondolkodás jellemez, erősen dobol a vér bennem, leginkább a fejemben erősödtek a dobok és az izmaim is pattanásig feszültek, és igazából fogalmam sem volt, hogy vajon mit is fog válaszolni majd a feltett kérdésemre.
Azonban, még mielőtt szólásra nyílna a szája, azon lepődöm meg, de csak mélyen belül, hogy az suhan át rajtam, mint egyfajta sejtelem, hogy remélem, hogy tudd egy értelmes magyarázatot adni.
Megfogadtam magamnak, hogy szemrebbenés nélkül végzek vele, ha nem fog tetszeni a válasz, de valahol...mégis reménykedtem benne, hogy fog találni olyat. Mert azért mégsem szívesen tettem volna meg és bár azt mondtam, hogy nem bánnám meg, később, amikor újragondolnám ezt a pillanatot, akkor vélhetően mégis sajnáltam volna.
Látom, ahogyan a bátorsága továbbra is töretlen, nem lép el előlem, bár a mosoly már lehervadt az arcáról. Talán a hallottak miatt, talán azért, mert rájött arra, hogy mégis mekkora butaságot is követett el.
Amint meghallom a választ, olyan érzésem támad, mint amikor kipukkasztasz egy lufit: elengedem magam. Nem lépek el előle és tőle, de már nem feszülnek meg az izmaim, helyette mosolyra húzom a szám és készen a nevetésre, ami hamarosan elő is fog törni belőlem, valamelyest elfedve azt a suttogást, amit csak kettőnkre tartozik.
A nevetésem olyan hatást kelt a beállt csöndben, mint egy korbácsütés, de ezzel egyidejűleg azért mégis oldja a hangulatot: az emberek lassan, tétován, de elfordulnak rólunk.
Tényleg annak tűnhetünk, amit szeretnénk, hogy lássanak: egy civakodó férfi és nő, akiknek van némi közös múltjuk. Ez pedig ránk igaz, még ha nem is abban a formájában, ami általában jellemző az emberekre.
A nevetés után, ami pár másodpercet ölel fel csupán, csendül, majd alábbhagy. Végül már csak mosoly marad a számon.
- Ne haragudj Kicsim, sok volt a dolgom. -jegyzem meg félhangosan, miközben engedem, hogy felitassa a víz egy részét, ami ímmel-ámmal sikerül csak csupán, javát már azért felitta az ingem, illetve a hajamon szárad majd meg. De, talán csak a színjáték kedvéért, talán csak azért, hogy zavarba hozzam, ha már ezt a megoldást választotta, akkor még közelebb lépek hozzá, hogy szinte összeér a testünk, és a jobb kezemmel finoman megcirógatom a hátát, majd "mintha" csak véletlen lenne, lentebb körözök, egészen a fenekéig, ahol aztán határozottan belemarkolok; miközben a fülébe suttogom:
- Akkor talán üljünk vissza a sarokba, ahol ültél és beszélgessünk. És ha lehet, ne boríts rám több dolgot, mert minden "poént" egyszer lehet elsütni.
Felelem halkan, amiben benne van érezhetően, hogy jelenleg nincs veszélyben, de a bújtatott fenyegetés is, hogy ha megismétli, akkor azért akadhatnak gondok belőle.
Elengedem a fenekét, hátrébb is lépek vagy 2 lépést, majd ismét a pult felé fordulok, ha esetleg nincs érdemi megjegyzés a fenti cselekedetemre.
Belenyúlok a zsebembe, melyből előhámozom a pénztárcám, miközben a bal kezemmel intek a pincérlánynak, akinél leadtam a rendelésemet.
Látom az arcán, hogy marhára nincs kedve odajönni, amit megérteni megértek, bár ez engem baromira nem érdekel.
Ellenben, a reggeli hangulatom, talán a locsolkodással, talán csak az úri szeszélyem végett, de már tovaszállt.
Szóval, mikor odaér, egy szót sem szól, csak a szemöldökét vonja fel, várva, hogy vajon mit és hogyan akarom mondani.
Addigra én pedig kinyitom a pénztárcám és odacsúsztatok egy ötvenest. Ez nagyon sokkal több, mintsem az, amit rendeltem. Nem szól semmit sem, csak futólag néz a pénzre, várva, hogy akkor most mi is van.
- Ez a rendelésemre. A visszajáró pedig a Tiéd, az összes. Elnézést kérek a faragatlanságomért, sajnálom.
Felelem kedvesen és udvariasan, mintha nem is az az ember lennék, aki nem is olyan rég még a fogait akarta volna kiverni. Jól láthatóan jelenik meg az értetlenség az arcán és félszegen nyúl a pénz felé. Én csak biccentek egy aprót, majd bal kezembe fogom a kávém, a jobb kezemmel pedig felvéve a letett villát ráhelyezem a süteményes tálra, majd azt is felkapva fordulok vissza Glória felé; aki vagy megvárt, amíg ezt megtettem, vagy már elindult/meg is érkezett vissza az asztalhoz, ahogyan kértem.
Az, hogy ezen idő alatt kiment volna az épületből, eszembe sem jut.

Csupán csak pár nagyobb lépés, ahogyan a pulttól az asztalig áthidalom azt a távolságot, ahol végül is visszatért a "kezdeti pontjára" Glória, és már neki is látott az itala szürcsölgetésének.
Tény és való, még páran azért furcsán pislognak felénk, de azért, ahogyan látják, hogy jelenleg újabb jelenet semmiféle szinten sem várható, azért a kávézó is visszatér a maga megszokott életritmusába, ahogyan a benne lévők is. A tekintetek szép lassan kopnak el rólunk, míg végül magunk maradunk, a tekintetük nélkül.
Épp beleengedném a süteményes villát a süteményembe, hiszen épp csak helyet foglaltam az asztalnál, úgy tűnik a partnerem nagyon beszélhetnék; amit valahol meg is értek. Nyilván nem tagadhatja meg azt az ősi ösztönt, ami a nőkben; ha átvered, megígérsz valamit és nem hívod fel: akkor utána magadra vess.
Úgy tűnik, hogy ez alól ő sem kivétel és látszólag nagyon is a szívére vette, hogy nem hívtam vissza, ahogyan mondottam, hogy meg fogom tenni. De, mit is mondhattam volna?
"Ugyan baby, csak egy munka voltál, mint bármely másik? Nem jelentettél semmit sem, úgy alle?"
~Jah, biztosan nagyon megértő lenne és azonnal megértve, higgadtan kezelné.~
Magam sem hiszem el ezt, miközben ezeken elmerengek és inkább elkezdem elpusztítani szépen, komótosan az első süteményemet.
Addig nem szólok egy szót sem, hagyom megülni a levegőben a kijelentést, mintha csak azt mondta volna, hogy szép napos az idő. Amikor befejeztem az első süteményt és már-már kezdtem érezni a cukrot szétáradni az ereimben, éreztem a késztetést, hogy akkor talán kortyolhatnék egy hatalmasat - csak az érzés kedvéért - abból a hatalmas koffein és cukorbombából, ami folyékony állapotban hevert előttem, a poharamban.
Jóleső érzéssel áradt szét először a számban az első korty, majd ezt követően a torkon lefelé csúszva még követte jópár, majd visszatettem az asztalra.
Csak ez után emeltem fel a tekintetem Glóriára, és ott is felejtve válaszoltam.
- Mennyi?
Kérdeztem csak röviden és tömören, majd gondoltam, hogy ennyi talán nem biztos, hogy elég lesz, ezért szinte azonnal hozzá is tettem.
- Mármint mennyibe kerültek a fáradozásaid? Mondd az árát és el van intézve. A képet pedig, add majd oda annak, aki elsőként kéri.
Mondtam ezt rezzenéstelen tekintettel, de azért mégis valami csibész mosollyal a szám sarkában, ami alig észrevehetően ott bújkál, de azért nem olyan bátor, még, hogy elő is jöjjön.
- Nézd... - kezdem, ahogyan a kínos beszélgetések szoktak kezdődni - én megértem...na jó, ez kamu. Nem értem meg.
Szóval fussunk neki újra.
Köhintek egy aprót, amire iszom is egy újabb kortyot, majd belevágok.
- Szóval nézd... nem a tetoválás miatt mentem oda hozzád az üzletbe. - Ez mondjuk igaz is, biccentek egy aprót - Hanem miattad. - És igazából ezzel sem mondok hazugságot, mert valóban így volt.
- A hölgy, akit említettem neked, nos, ő mesélt rólad. És mit mondhatnék: a zsánerem vagy. Mármint az a típus, az a ... szenvedély, érzés, megjelenés kívül és belül, amit képviselsz. Ez nekem nagyon bejön.
Szóval igen, ezért mentem el hozzád. És jó, tudom, eléggé "béna" volt, hogy így akartalak valamelyest megismerni, hogy csináltatnék közben valamit, de az szerintem még bénább lett volna, ha virágot viszek, mint valami fasz, meg csokit?
Azt hiszem a legtöbb nő ezért rajong annyira, de gondoltam, hogy Te más vagy.
Betolok egy akkora blöfföt, hogy szinte azt várom, hogy leszakad az ég, de alapvetően azért mégsem. Hiszen, ha azt nézzük, "megágyaztam" ennek a beszélgetési alapnak, hiszen elkezdtem vegyíteni az igazságot a hazugsággal és fordítva: hiszen tényleg Glória miatt mentem az üzletbe. És tényleg meg akartam ismerni, de nem úgy, ahogyan én ezt most beállítom. De pont ezért lehetséges, hogy hihető, még ha nem is akarja elsőre bevenni a gyomra. És talán nem is fogja elhinni, a hatalmas adag kétkedés mellett, ki tudja: talán mégis elhiszi. Persze, az már más kérdés, hogy mindez számára jelentéktelen és nem érdeklem, de legalább ez az érzés kölcsönös. Azt hiszem.
Hiszen tény, magamnak beismerem, hogy valamelyest szimpatizálok vele, de ennyi. Semmi több. Talán meggyűrném magam alatt a lepedővel is, de alapvetően, az a kevés beszélgetés sem váltott ki belőlem semmi olyasmit, amire azt mondanám, hogy nem láttam és éreztem már sokkal jobbat is életemben, valaha. Akár a drogok, akár más miatt (is).
- Jó persze...nyílván sokan mondják ezt neked. Nálam kevésbé...khmm...bunkó, tapló és kevésbé megbízhatatlannak tűnő alakok is, ezt elismerem. Belátom. Ahogyan azt is, hogy talán le sem szarod a fejemet.
Naná, ez benne van a pakliban. Ezért is nem hívtalak fel végül. Gondoltam, nálamnál mégis csak jobbat érdemelsz, miért basszam szét a kis nyugodt életedet: velem. Nemde?
Tolom a dumát, hiszen ha már lúd, akkor az legyen alaposan kövér. Mindeközben figyelem a reakciókat, és vélhetően hatalmas, tágra nyílt szemeket fogok kapni, mert szerintem mindenféle ócska kifogásra és dumára számít, de erre nem valószínű. Mindamellett, nekikezdek a második süteménynek is, és ha azért még rátromfolok egy kicsit, mielőtt tényleg befogom a pofámat.
- De..., ha már ilyen szépen mégis összefutottunk, gondoltam: ez a Sors. Talán még Isten is - ha van és létezik és érdekli egy olyan seggfej, mint én - akkor talán éppen nem beint nekem, hanem... elém sodor téged, hogy mindezt elmondhassam.
Adom meg a "kegyelemdöfést" a monológnak, vagy legalábbis ezt gondolom, de 2 falat között csak nem bírok magammal és nem morzsákat köpködve, de azért finoman még hozzáteszem
- Hiszen, azért talán még számomra is lehetséges, hogy az élet jó dolgokat is sodorjon felém, akár személyedben; ne csak a rossz dolgok legyenek a mindenapos terítéken. Ki tudja..., talán Te lehetnél az, aki képes lenne megváltoztatni. Mindent (is).
Ennyi. Érzem, hogy itt kell befogni a pofámat, mert akkorát alakítottam, hogy ezért vagy az Oscar járna, vagy pedig most nyílik meg a föld és fog elnyelni a pokol.
Ha pedig "nincs szerencsém", akkor nagyon tetszeni fog neki amit hallott - hiszen nőből van - és akár még a nyakamba is omlik. Mondjuk, arra nem vagyok felkészülve, de ha mégis, akkor majd improvizálok. Abban úgyis jó vagyok, legalábbis ezt gondolom magamról és általában úgy van.

Igazából már abban a pillanatban tisztában voltam azzal, hogy amit mondani készülök, már a kigondolás pillanatában halálra van ítélve: hiszen a kapott információk birtokában is, illetve az azt követően a személyes találkozás alkalmával tett benyomások csak tovább erősítettek; nem egy buta nőről van szó, amikor Glóriára gondol bárki is.
Nyilván, én sem gondoltam ezt olyan nagyon komolyan. De kíváncsi voltam, ha más nem arra, hogy vajon hogyan "lát át", mivel hárítja el ezt, ami talán másoknak nagyon is bejött volna.
Nyilván nem a reggeli bedobbanásomra gondolok, bár tény, olyanok is akadnak, akik az jön be.
Okos nő és valahol ez valóban imponál a számomra, de ennyi. Tényleg semmi több.
Csak félmosolyra húzom a szám, ahogyan kielemzésre kerül a reggeli találkozásunk, illetve az "esély", hogy nekifussak újra.
~Mondjam el...? Biztosan nem. Függetlenül, hogy egy munka volt, attól még...a fene se tudja miért, de tényleg nem akarom bántani, ha nem muszáj és nem provokálja ki. Más helyzetben és körülmények között talán még kedvelném is. Jah, akár még... kedvelne is...
Egy jól látható pillanatra elmélázok a gondolataimban, miközben a tekintetem valahol a válla irányába néz, és akár, meglehet, hogy ennek valamelyest a zenének is köze van, ami most ott leng a levegőben és óhatatlanul befurakszik a hallójáratomba.
Elvetem a gondolatát annak, hogy patáliát csapjak emiatt, hogy ez nekem mennyire nem jön be, mert egyrészt, ez nem kívánságműsor. Ez egy nyilvános hely, nem otthon vagyok, nem a saját befektetésem. Másrészt meg..., ki tudja: talán még tetszik is valahol, egészen a legmélyebb, legsötétebb bugyrokban.
Az arcvonásaim is olyan szinten enyhülnek meg, hogy szinte teljesen más embernek is tűnhetek, de csak addig a hosszú pillanatig, amíg elmererengek. Utána máris visszarendezem a soraimat.
- Ohh. Ezt szomorúan hallom. Akkor..., azt hiszem a miénk sem lesz egy sikeres és romantikus történet. Kár érte, de ha nem, akkor nem. Nincs mit tenni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, ugye?
Lövöm el kb. az összes szaros klisét egy nekifutásra, amitől még kivételesen nekem is hányingerem lesz egy kósza pillanatra, de azonnal le is gyűröm. Persze, ez meglehet, hogy inkább az éjszakának szól(t) volna, nem pedig a mondandómnak, de nem is akarok annyira gondolkodni rajta.
Látszólag, némiképp hezitálok, ahogyan a villával érintgetem a második süteményt, miközben a tekintetét keresem és ha sikerül, akkor bele is nézek.
Próbálom csak, fürkészni. Nem kívánok belemélyedni, sem olvasni benne. Inkább csak nézni. Hogy milyen.
Végül és közben leteszem a villát, vissza a süteményre és átnyújtom félútig kettönk között mindenestül.
- Kéred? Neked adom. Én jól vagyok, inkább befejezem majd a kávébombám.
És szavaim megerősítendően iszom is belőle egy nagyot és újra. Majd visszahelyezve jön tőlem egy mély levegő és akkor "nekifutok".
- Nézd, nem tudok mást mondani, mint amit mondtam. Ha hiszed, hiszed. Ha nem, nem.
De őszinte vagyok.
Mondom ezt most eléggé hihetően, lassan és kimérten. Nem kapkodva, nem nevetve el. Hatásvadász módon.
No, nem azért, mert nem tudnék mást kitalálni, de talán ez lesz a legjobb mód rá, hogy jól végződjön a történet és ha tényleg van Isten, és tényleg jó a humora, akkor talán soha többet nem engem látni. Mert azt már inkább elhiszem, hogy nem jövök be neki.
És ha szerencséje van, soha többé nem keveredik bele olyan ügyekbe, ami engem is érinteni fog.
- És tény, most én sem miattad jöttem ide. Csak...egy hosszú este után kellett egy kis felfrissülés és kikapcsolódás. És nem tagadom, ez volt az utamba eső legközelebbi. Semmi más oka nincs a találkozásunknak, "akkor". Mert elmondásod szerint, több ponton is cáfolandó a mondott szavam.
Felelem mosolyogva, már-már majdnem kedvesen és utána egy nagy húzásra megiszom a maradék italomat. Tompa koppanással helyezem vissza az asztalra és picit félre is nézek. Amolyan "távozás"-szag jelenik meg hirtelen a levegőben: hiszen, gyanítom, hogy második körben sem sok vizet zavar a mondandóm, illetve tényleg nem sok beszélnivalónk van egymással. Különböző világ(ok), különböző embere(i) vagyunk. Alapesetben ritkán kereszteznénk egymást, kivéve, amikor ha nem is odafenn valami szakállasnak, de a Sorsnak esetleg van némi fanyar humora.
- Héé, de ne aggódj: nem rontom tovább a levegőt itt. Sem neked, sem pedig ezeknek itt.
Intek a kezemmel futólag a többi vendég felé, amibe azért beleértem a kiszolgálóközösséget is.
- Jól tudom én, hogy mikor kell menni, amikor már nem látnak szívesen.
Felelem apró, de tényleges mosollyal, és egyik kezem a háttámlán, a másik az asztal sarkára helyezem, amolyan ténylegesen indulásra készen. De még nem állok fel. Mintha "csodára"(?) várnék, vagy a fene tudja, hogy mi van velem. Lehet, hogy még mindig túl durván az éjszaka utóhatásai alatt állok és ha éppen nem kitörni készül belőlem az indulat, akkor nem feltétlenül vagyok tisztában azzal, hogy mit is kellene tennem. Főleg, az ilyen, számomra ismeretlen helyzetekben.

Kacérkodom a gondolattal..., hogy oly sok mindent megtehetnék: annyira tág a lehetőségek tárháza, hogy szinte ordít, hogy ragadjam meg a "pillanatot" és a megfelelő szavakat helyezve egymás után, teljesen az uralmam alá hajtsam azt. Mint mindent, általában, ha úgy van kedvem.
Most mégis, nem teszem ezt.
Helyette valami fura, rég nem érzett valami remeg a gyomromban - bár meglehet, hogy csak a kávé döntött úgy, hogy az egy süti az nem süti és minden mást is könyörtelenül felold, és utána irány a királyi kitérő, ha nagyon úgy van (és általában úgy van) - és mégsem teszem meg a lépést. Nem lököm el magam lustán az asztaltól, felállva és komótosan elballagva és ki tudja, talán tényleg soha sem látva többé ezt a nőt. Legalábbis addig biztosan nem, amíg valamiféle munka miatt ismét nem kerülne a látómezőmbe, vagy pedig a véletlen játéka folytán - mint most is - ismét megjelenjen előttem.
Közben játékosan a gondolataim közé penderül, szinte incselkednek a nő szavai, ahogyan kifejezte "ellenkezését" a felajánlott sütemény láttán, de azért behúzta.
~Aranyos, azt hiszem.
Még magam is meglepődöm, de elmosolyodom ezen. Őszintén és zavartalanul, hiszen úgysem fogja megtudni soha senki sem, hogy éppen mit mosolyogtam. Ő sem.
- Nézd, ha nem kell a sütemény, akkor nem kell megenni. Told csak szépen vissza és megeszem azt is.
Nyúlnék is nagyon lassan a sütemény felé, bár úgyis tudom, kimondatlanul is, hogy arra már akkor keresztet lehetett volna vetni, amikor felajánlottam. Sőt, talán már annak előtte is.
- Annyira nem mócsingoltam össze, épp csak a tetejét böködtem meg, ahogyan eszembe jutott egy-két dolog. De ne zavartasd magad emiatt, jó étvágyat hozzá.
Jegyzem meg, bár teljesen feleslegesen, mert addigra már bőven meg lett támadva a szerencsétlen és már megkezdődött a darabokra cincálása ténylegesen is a tányéron. Kegyetlen, de édes precizitással.
Leheletnyit, éppen csak felvonom az egyik szemöldököm az időközben beérkező kérdésre.
"Őszinte?! Mint eddig? Mint a szalonban?"
Nos, ebben tényleg van valami. Ám ennek ellenére, hogy sejt dolgokat, nyilván nem tudhatja meg. Az ilyenek ártalmasak az egészségre, főleg az övére nézve. Nem mintha nem venném a szívemre a dolgot, és ölném meg saját kézzel, ha úgy hozná a szerencsétlen sors, de ettől függetlenül, magamnak megvallva mélyen, legbelül: nem szeretném ezt.
Továbbra is úgy tekintek rá, mint vadvirágra a betondzsungelben, az árnyékos repedésekben megfakadt magra, mely valahogy túlélte és élni akar, mindenáron.
Ám ehhez néha olyan döntéseket is meg kell hoznia és lépnie, mint pl Freddy.
Hiába, az élet nem habostorta, szóval mindenki azt eszi, amit kap. Jelen esetben pedig Glória éppen a süteményt, amit felajánlottam.
- Nem, nem úgy. - jegyzem meg, még mindig felvont szemöldökkel, bár ez hamarosan visszamerészkedik a helyére, csak pillanatnyi a felvonása. - Én inkább azt mondanám, hogy úgy és annyira, amennyire az számodra elégséges és elendő, hogy tudd. Hiszen, Te magad is tudhatod, anélkül, hogy én most mondanám, hogy vannak az életben olyan dolgok, tudás, ami nagyon káros az egészségre. Jelen esetben pedig, számodra, ÉN vagyok a legkárosabb.
Szóval elég, ha azt mondom, hogy mindig csak annyit mondok el, amennyit éppen tudnod kell és úgy, hogy emiatt (se) essen semmi bajod sem.Mi capisce?
Teszek hozzá egy olyan mondatot a mondandóm végére, ami akár ezer szónál is többet mondhat(na), ha épp úgy van. Bár ez kivételesen nem volt szándékos, egyszerűen csak "kiszaladt" a számon, mint amikor nem figyelek oda, hogy kivel és mit is beszélek. Pillanatnyi megingás volt csupán.
Az ezt követően érkező nagyobb lélegzetű gondolatkifejtés várható volt, és bár nem teljesen számítottam rá, de úgy tűnik, hogy az előbbi válaszom végén elejtett "félmondat" igenis megnyomott egy gombot valahol a fejében.
-Mit is mondhatnék? A pillanatok embere vagyok. Azt teszem, amihez és amikor kedvem van.
Alapvetően sosem mondtam volna el neked azt, hogy bejössz nekem. Pont azért, amit mondottam már. De mivel most, a Sors, Isten, vagy bármi is, de találkoztunk, gondoltam, egy próbát megér.
Nyilván megértem, hogy nem jövök be ÉS ez ezen felül, SZÁMODRA valóban egy helyes döntés. Persze, nem mondom, hogy örülök neki, mert nem. De megértem ÉS kivételesen, nem is akarom megváltoztatni eme döntést, hanem csak elfogadom és tovább fogok lépni. Nem fogom könnyesre sírni miattad a párnám, bár gondolom, Te alapból sem fogod. - nevetek egyet, még ha nem is teljesen őszintén, de azért felszabadultan ahhoz, hogy ne legyen erőltetett - De legalább akkor most már ezt is tisztáztuk. Vagy ki tudja? Ez meglehet, hogy épp a fordított pszichológia és pont emiatt fogsz majd belém bolondulni?
Kérlek, ne tedd, csak ha tudnál a "Királynőm" lenni, hiszen én vagyok a Joker, aki mindent visz, szóval kevesebbel nem érném be.
Egy rövidke időre csücsörítek és visszafordulok, teljesen szembefordulva Glóriával, tekintetem a tekintetébe mélyesztve.
-Ő?
Ismétlem meg, mintha ízlelgetném a nyelvem hegyén a szót, keresve-kutatva, hogy vajon hol és honnan esik le jobban.
- Nem, nem küldött. Mint mondottam, véletlen találkoztunk. De azt már eddig is elismertem, hogy ismerem Őt. Tudod, a "mi" szakmánk... gyakran mutat átfedéseket, bár egyelőre nem háborgatjuk egymás köreit. És amíg ez így is marad, addig semlegesen, vagy éppen kéz kezet mos szinten mozog ez a dolog.
Vagy szeretnéd..., ha mondjuk változtatnék valamin? Akár veled kapcsolatosan?
Teszem fel a kérdést, és az utolsó mondatnál apró szüneteket tartok a szavak között, hogy érzékeltessem azt, hogy valójában mit is szeretnék vele mondani. Bár, ahogyan azt már eddig is tudtam és mindig tudatosul is, Glória okos nő, ez pedig imponáló számomra. Tetszik.
Szóval biztos vagyok benne, hogy érteni fogja, amit mondok, teljes egészében. Ha pedig nem, akkor van annyira bátor, vakmerő, netán felelőtlen, hogy meg merje kérdezni ezt tőlem, arra a furcsa "kapcsolatra" alapozva, ami mostanra valami érdekes módon kettőnk között feszül. Csak túl ne becsülje azt, véletlenül.

~Az a hajó már elment.~
Magam sem tudnám megmagyarázni magamnak, hogy miért, de valamiért felkuncogok, mint amikor valaki mond valami kedvesen vicceset, amin éppen hangosan nevetni nem akarsz, de azért mégis mulatságos.
Nos, a kuncogás részemről nem feltétlenül annak szól, hogy elment az a bizonyos hajó esetleg, hanem... hogy bár ez lett kijelentve, mégis; maga a jelenleg fennálló helyzet, annak minden komolysága, komikuma és minden jelentése egybesűrítve egy igen érdekes egyveleg alkot.
Annak kapcsán pedig bennem, nekem, ez a kijelentés ilyen kis kuncogást csal elő.
- Értem. Szóval elment. De hátha visszajön. Vannak néha menetrendszerinti hajók is. Talán ez is ilyen...?
Szánom ezt valamelyest költői kérdésnek, amire nem várok választ, bár ettől még önnön természetéből fakadóan, mint elhangzott kérdés, meglehet, hogy ott lóg egy ideig a levegőben.
Csak nézem elmélázva, hogy mintha csak gyerekek lennénk hirtelenjében, akik incselkednek egymással egy süti felett. Olyan nyugodtnak érzem azt pillanatot, ahogyan nézem ezt a mozdulatot, hogy megeshet, hogy egy hosszú pillanatra elfelejtek mindent: ki vagyok, miért vagyok itt, mindent. Csak megélem a pillanatot, belül, ami kívülről úgy néz ki, hogy elbambultam, de durván.
Eszmélve ennek kapcsán, kószán megrázom a fejem, apró mosolyt eresztve fel az szám sarkába.
- Uhh, ne is mondd. Néha még nekem sincs kedvem saját magammal ébredni, nemhogy ezt esetleg más szemszögéből élni meg. De szerencsére, azért mindenhez hozzá lehet szokni. Illetve, bár nem mondják, de szerintem azért nekem is vannak jobb pillanataim, mint mindenki másnak. Gondolom én, bár ezt természetesen még nem biztos, hogy így is van.
Felelem csendesen, már-már komoran és ismét elmerengve egy kósza pillanatra, de ez már szándékosan, ahogyan fel-felidézek egy-egy pillanatot mindenféle reggelekről. Van ott minden, és néha tényleg eléggé szörnyűek is tudnak lenni, az már egyszer szentigaz. De ezekről nem fogok sem beszélni, sem pedig az orrára kötni. Azért még jócskán vannak határok, amiket nem kell átlépni, ez is valahol ezek közé sorolható be.
És ahogyan haladunk a beszélgetés menetében, én magam is érzem, hogy helyenként eléggé gyengére sikerült 1-1 mondatom, és látom a szemén, hogy elég okos ahhoz, hogy bár nem tudja a puzzle részleteit; akár rólam, akár Freddyt nézve, de alapvetően jól logikázik.
~Okos, határozottan okos. Kedvelném is akár.~
A sütemény, miközben lassan, de annál határozottabban kopik elfelé a körözgetés és a nagy "vallomások" közepette, azért ponton túl én magam is azt kezdem el érezni, hogy ez kezd nem annyira a kedvemre való lenni.
No, nem az, hogy egyfajta kimondatlan macska-egér játék van folyamatban és nehéz lenne megmondani, hogy ki és mikor melyik szerepben van, hanem érzem, hogy bár alapvetően nem esik nehezemre reggeltől esik, szemrebbenés nélkül hazudni akár, ha kell: most mégis, kesernyés íz költözik a számba, így bár szólásra nyitnám a szám, inkább a nagy adag "lötty" felé nyúlik és hörpintek belőle, hogy elűzzem ezt az ízt.
Nagy korty, hatalmas nyelések; fogjuk rá, hogy valamelyest igazad van.
-Igazad van.
Felelem hirtelen és váratlanul, és bár nagyon is jól hallottam, hogy feltette a kérdést arra, hogy milyen nekem egy királynő, "látatlanul" félresöpröm az egészet.
Magam sem tudom miért, de valamiért úgy döntök, hogy adok egy esélyt, bár hogy pontosan mire is, fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy menet közben ki fog majd derülni mindkettőnk számára.
- Teljesen jól látod a helyzetet. Valóban nem véletlenül találkoztunk és igen, "üzletfelek" vagyunk, érintőlegesen az illetővel.
Csak hogy akkor maradjak annál a játéknál, hogy nem nevezzük nevén az illetőt, de valójában mindketten pontosan tudjuk, hogy kiről is beszélünk ilyenkor.
-Tudod, vagyis inkább nem, de akkor ezt most, mint egyfajta "konyhatitkot" fellebbentem: néha nem árt felülvizsgálni bizonyos "befektetéseket", hogy azok megfelelően, rendeltetésüknek megfelelően müködnek-e, nem romlott-e valami, valahol a gépezetben; ha igen, akkor jöhet a csere.
Hiszen ismered szerintem ezt a mondást: mindenki pótolható. És szomorú, de sajnos Te is.
Ez a mondat a legvégén talán hasíthat, mint egy éles kés a levegőben, függetlenül, hogy most nem szándékosan erre volt kiélezve, de ettől még a rideg pontosságában pontosan ez a helyzet áll fenn.
-Szerencsédre, eddig, úgy tűnik, hogy átmentél. Minden folytatódhat a megszokott medrében. Tehát lényegében semmi sem változott számodra, hacsak nem szeretnéd, hogy így legyen.
Folytatnám a mondatot máris tovább, ahogyan a fejemben már közel vázlatosan, de már elkezdett kiépülni valami, hiszen úgy tűnt, hogy sikerült valamiféle kíváncsiságfélét megpendítenem benne.
És azért ez valamelyest el is gondolkodtatott: vajon sejti-e, hogy mire is akarok kilyukadni?
Ha pedig igen, akkor ennyire nem lenne jó ott, ahol most van.
Nos, ez hamarosan kiderül.
Vagyis derülne, ha folytathatnám, mert az asztalon egy óvatlan mozdulat következtében máris felbillen a maradék itala Glóriának, ami, mint lusta folyadékkígyó indul meg az irányomba.
De ami ezen felül különös, hogy nem riadok meg. Vagy csak annyira kómás vagyok még valahol - függetlenül a kezdeti intermezotol - hogy meg sem mozdulok, pedig igen, akár ez az édesen ragadó vacak akár rám is folyhatna, amit persze nagyon nem szeretnék ám.
Szerencsére gyorsan reagál a hölgy és máris megkezdi a probléma elhárítását, miközben teljesen átrendeződnek az arcvonásai, szinte lágynak vélem látni, ahogyan serénykedik a romok feltakarításán, zavart mosollyal és sok pillogással.
Egy röpke pillanatra ismét azt érzem, mintha tinik lennénk, rossz időben és helyen.
-Ühm, nos...- próbálván figyelmen kívül hagyni, hogy most éppen mivel is serénykedik, és mégis maradva a gondolat komolyságánál (?), zavart köhintés után, valamint a kezem ügyébe véve a saját poharam lehelyezem magam mellé a padra, karnyújtásnyira, mielőtt még az is az előző sorsára jutna.
- igazából arra gondoltam, bár megvallom, egyelőre magam sem tudom pontosan miért, hogy "átveszlek", "tőle".
Bököm ki végül naturan a gondolatot, mert fejben több variáció is átfutott, de igazából mind olyan erőltetettnek hatott, és most nem volt kedvem már ehhez.
Úgyis igazat és őszinteséget akart, hát akkor beszéljünk így, aztán meglátjuk, hogy meddig bírja majd így a beszélgetés súlyát.

Csak a szemöldököm vonom fel egy pillanatnyi rezzenés erejéig, ahogyan az arcomba csap a mondat; amit azért lássuk be: sokféleképpen is lehetne értelmezni.
Hiszen "azt a hajót" vissza is lehet hívni? Vagy egy "hasonlót"? Nem mindegy. De bármelyik is, ha ezt a módot nézem, rettentően csalódott is lennék, és erre kicsit el is húzom a számat. Bár nem gondoltam volna, hogy ez így lehetséges és vélhetően csak most is én gondolom túl, mint általában az összes lehetséges végkimenetelt egy-egy helyzetben.
Szóval erre (sem) reagálok érdemben semmit sem, inkább csak elengedem a fülem mellett eme kijelentést és csak vagy két aprót biccentek, egyfajta jelzésképpen, hogy azért hallottam és megértettem, csak éppen nem érdekel annyira, hogy reagáljak is rá különösebben.
- Nos igen, valóban sok mindenre képes vagyok, attól függően, hogy én mit akarok, illetve valóban: az sem elhanyagolandó tény, hogy ki is az, aki szemben áll velem. Így vagy úgy. De akkor, mivel a jelek szerint erre nem vársz választ, nem is fogom megtenni azt.
Felelem tárgyilagosan, éppen csak egy gyenge mosolyt borítva erre a kijelentésre, hogy azért valamelyest enyhítsem a hidegségét, de felmelegíteni semmiképpen sem szeretném.
Azt azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni, ami Glória arcán megjelenik és jól láthatóan erőnek erejével kell visszafognia magát, mielőtt valami olyasmit tenne, vagy mondana, amit később megbánna.
Jól látom rajta, hogy nem csak felfogta, de még inkább: realizálta annak a kijelentésnek a súlyát, amit oly nagyon keresett a beszélgetés alatt, pedig nem akartam odaadni neki.
Most pedig, hogy megkapta, látom a keserű tehetetlenséget(?), ami kiül és annak minden variánsa átcikázik rajta.
Én pedig csak ülök, egyetlen szó nélkül és rezzenéstelen arccal, mintha kb azt akarnám ezzel mondani:
"Te kerested, megkaptad a választ."
Nyilván, ezt eddig is tudta, még ha szőnyeg alá söpörve is: léte, az egész létezése homokszem a hatalmasok játszmáiban, akik számára egy ember élete annyit sem jelent, mint kidobni egy zsebkendőt.
Szomorú vagy sem: igaz.
Ő sem ér ennél többet. Nekem sem, bár ezt nem mondtam ki és nem is akarom.
Hiszen bár jelentéktelen, látok benne potenciált. Nem csak egy csinos díszdoboz, azért a belsője is rejthet még mást is, mint amit eddig láttam.
És ki tudja, talán érdekelne is.
Legalábbis nagyon ez üllepszik le bennem, ahogyan a nő dühe egyre magasabb tetőfokra hág, én annál inkább nyugodtabbnak és érzem, kezdenek a gondolataim is egyre tisztábbá válni az éjszaka után.
Hiába, ez a masszív cukorbomba csodákra képes.
- De. Én is, Ő is, és mások is tisztában vannak azzal, hogy mi a kereskedelem tárgya. - felelem halkan, épp csak picit előrehajolva közelebb hozzá, keresve a tekintetét, ha sikerül. - Csak tudod, csak épp értéktelen. Senkit nem érdekel az, amit léleknek nevezünk.
Csak az számít, hogy mire vagy képes és ettől függ úgymondd az érték is.
Látom rajta, hogy nem elégítik ki a szavaim, bár az is tény, nem is azért mondtam őket, hogy így tegyenek. Igazat akart, hát megadom. Erre szokták mondani, hogy mindig jól meg kell gondolni, hogy mikor mit kívánunk, mert igenis megkapjuk.
Utána pedig fölösleges a reklamálás, mint jelen esetben is.
A tettek, a mozdulatok, ami a balesetet követően történt, mintha egy késsel vágták volna el: mint tőrdöfés hasította át a beszélgetésünket az őszinteségem.
Minden félbemarad, nincs mosoly, a tányér visszamászik elém. A szalvétát ledobja az asztalra, félkészen hagyva a takarítést és jól láthatóan távozni készül.
Egyetlen egy másodpercre átfut rajtam, hogy elé állok, megragadom a karját, hogy ne menjen...de miért is tenném?
Tényleg nem a barátnőm, semmi közünk egymáshoz: egy vadidegen, akit egy hirtelen jött gondolattól vezérelve, mintha aprópénzt akarnánk cserélni, átvettem volna a "gazdájától".
Mintha csak állat lenne, nem is ember, holott nagyon is jól látom, hogy az.
Azonban, az én szemszögemből nézve; mindentől függetlenül is: lényegtelen. Az ilyen morális szemét tőlem viszonylag messze áll, még akkor is, ha szeretek rajta el-elmerengeni, hogy mint emberi mozgatórugó, mennyire is érdekes tud lenni.
A szavai, mint egyfajta búcsúmonológ: szívesen szólásra nyitnám a szám és mondanám: "Ne haragudj, nem így akartam és nem ezt..."
De ez nem lenne igaz: csak egy újabb hazugság, amit nyilván elviselne a lelkem könnyedén, de most kérte, hogy ne alázzam meg, ha nem muszáj. Szóval miért hazudjam azt, ami nincs és nem igaz.
Csak annyi, hogy megvan az esélye annak, hogy kedveljem. Van benne valami...vonzó?
Talán, csak úgy tekintek rá, mint a bogár a lámpafényre: amit mindig is akar, de sosem érhet el. Ha pedig eléri, halálra égeti.
~Vajon, a vesztemet okozná...nem csak metafórikusan, ha...?
Fut át a gondolataimon a kérdés épp úgy, ahogyan a nő elhalad mellettem, mert választ azt nem adok kirohanására. Nem állok elé, nem nyúlok utána. Hagyom elsietni, ki az épületből.
Tudom, hogy levegőre van szüksége, mert az a sok(k), amit most kapott, a jéghideg és tárgyilagos, az ördög körhintája, amiből, amíg él, sosem fog kiszabadulni önerőből: nehéz elfogadni. Vagy ha el is fogadja: így élni tovább a mindennapokat, ennek fényében és tudatában.
Szomorú sors, bár tény, magasról leszarom. Nem ő az egyetlen, milliárdok élnek így világszerte, és miért éppen Ő lenne a kivétel?
Nos, talán azért, mert találkoztunk: így vagy úgy.
Mérlegelem magamban ezt a ki nem mondott mondatot, miközben lassan, de biztosan felállok és otthagyva csapot-papot, mert nem érdekel, magam is kilépek az épületből.
Lustán nyúlok a zsebembe és kotrok elő egy cigarettát. Néma és robotikus rutin, amivel a számhoz emelem és meggyújtom a másik kezemmel előkapart öngyújtóval, majd mintha csak levegőt vennék, letüdőzöm a lassú mérget.
Ha még van lehetöségem látni és legalább pár másodpercet egyhelyben marad Glória, akkor odalépek mellé. Nem érek hozzá, nem érintem meg. Nem akarom. Csak közel, nagyon közel állok meg. Nem nézek rá, csak előre, mintha azok lennénk, akik valóban vagyunk: két vadidegen ismeretlen, egymás mellett.
- Valóban az vagyok. Sőt. Sokkal rosszabb vagyok, mint egy szarkupac, messze gázabb.
És igen, igazad van abban, hogy valamelyest ismered azt, akivel vagy, éppen most.
Az, hogy ez jó-e vagy sem: megítélheted, de el nem döntheted.
A miért pedig: rossz helyre születtél és rossz csillagzat alatt. Olyan elvekkel, amikkel nem fogod soha megváltoztatni az életedet.
Nem mondom, hogy rosszak az elveid. Nekem valahol tetszenek, bár soha nem használnám, mert így mindig áldozat maradsz.
Mondom lassan, kimérten a gondolataim, miközben rövidke szüneteket tartok egy-egy mondat között, ahogyan nikotint szívok be és levegőt kifelé. Vagy fordítva, oly mindegy ezt is.
-Az pedig, amit elmondtam: nem hiszem, hogy újdonság volt számodra. Inkább csak keményen megütött a realitás, amit eddig talán elrejtettél a babaszobádba valahová, vagy a szőnyeg alá tetted, de ettől még mindig is ott volt.
Sosem lehetsz szabad így, ahogyan most vagy. És nem is leszel, örökre...- becsukom a szám, nem fejezem be a mondatot. Valamiért úgy érzem, hogy átlépnék egy határt; félek, hogy elérem a határait és összetörik.
Alapvetően ez sosem zavart, sőt, inkább ez volt a célok egyike, mint teljesítendő cél. De most pont ez az, hogy nem akarom.
Ha még mindig ott van mellettem, ledobom a cigit, amit majdnem teljesen elszívtam és rátaposok.
Megragadom a karját és erővel magam felé fordítom.
- Nézd, sajnálom. Nem biztos, hogy tényleg így van, de próbálom. Tőlem pedig ez is messze olyan csúcs, amit sosem akartam. Eddig, a mostani pillanatig.
Szóval sajnálom.
Elengedem a karját, amit eddig végig a markomban tartottam, hogy el tudjam neki mondani. De talán, már így is túl késő: mindkettőnk számára. Mindkettőnkben elindult valami változás, amit egyikünk sem akart és tervezett.
Bár ki tudja, talán ez is visszafordítható, ha tényleg nem találkozunk többet.
Nem is igazán várok szerintem választ arra, amit mondtam, mert az elmondottak egy része számomra is ismeretlen, mint érzés, holott, mint fogalom, tisztán értem őket. Fogalmam sincs, hogy mint benne lévő és nem külső szemlélő, mik a helyes reakciók.
Így azt teszem, amiben jónak gondolom magam: rágyújtok egy újabb cigire, miközben teszek hátra 2 lassú lépést, majd sarkon fordulok és elindulok egy irányba.
Ami teljesen mindegy merre van, amerre az orrom visz.

Egy örökké tartó cseppbe sűrűsödik össze a pillanat; az, ahogyan kimegyek Glória után, a szavak egymásba akaszkodó és hadakozó ereje, az indulatok áradata: mindez hirtelen olyan távolinak hat. Mintha egy törött és zuhanó vízcseppen keresztül szemlélném ezt az egészet.
Érzem, hogy a zaklatottságom kezd elérni egy olyan szintet, ami már olyan rég volt már. Nyilvánvaló - érthető okokból csak számomra, mivel nem szoktam a belsőmben zajló dolgokat senkivel sem megosztani, mert létemből, származásomból és minden egyébből fakadóan bizalmatlan vagyok - hogy ez nem "csak" a nővel való munka (?), találkozás, Freddy és sok minden más folyománya csupán, ami ebben a pillanatban lecsapódik bennem.
Legszívesebben most csak eldőlnék az ágyamon és csak léteznék, nem gondolva senkire és semmire sem: csak lenni.
Persze, bármennyire is tűnjön egy pillanat hosszúnak, végtelenbe tartónak, sohasem az. Ahogyan az enyém sem.
Egy átszakadó gáton átrobbajló víz erejével és "tömegével" csap le a tudatomra a külvilág és annak minden mozzanata, érzete.
A fejembe nyilaló fájdalom érzete miatta egy pillanat alatt elmegy a kedvem attól, hogy befejezzem az újabb cigaretta, és már igazából már az is belémvillanna, hogy el is tegyem, amikor a beszélgető partnerem úgy dönt, hogy megszabadít ennek a terhétől és kiveszi a kezemből.
Olyan tompának érzem magam, pedig még csak most cikáznak át a gondolataim között a szavai és kérdései is, amikre nyilván vár valamiféle választ.
De érzem, ahogyan az elmém, úgy a tekintetem is vélhetően hirtelen leszálló ködöt mutathat kifelé, olyan sután fordulok felé, miközben a bal kezemmel megfogom először a fejem, majd pár pillanattal később megdörgölöm az arcom, a szemeim.
Próbálok fókuszálni, magamnál maradni.
- Nézd... sajnálom.
Nyögöm ki végül, holott annyi minden mást is mondhatnék. Elmondhatnám a kérdéseire (is) a választ, elmondhatnám az igazat Freddyről és arról, hogy miért is éppen én jöttem el hozzá és miért nem más, vagy esetleg miért fog más jönni később és nem én, vagy épp mi is az élet értelme.
Megtehetném?
Nos, én azt gondolom igen, függetlenül attól, hogy nem így van. De még mindig nagyon hasogat a fejem, ez pedig nagyon megnehezíti mind a gondolkodást, illetve azt, hogy önuralmat erőltessek magamra és ne zárjak ki minden zavaró tényező, beleértve jelenleg a csinos kíséretemet is.
- Csak egy pár percet adj most, mielőtt válaszolok, mert szétrobban a fejem. És nem akarlak bántani.
Erőlködöm ki magamból nehezen a szavakat, szinte tagolva, mert tényleg fizikai fájdalomként hat még a beszéd is.
Nem foglalkozom senkivel és semmivel sem; nem érdekel, hogy ki lát és mit gondol. Nem keresek padot, sem egyebet: csak leülök a földre, bánom is én, hogy mennyire piszkos. Jelenleg lefoglal az, hogy amint leültem, azonnal a kezembe temessem az arcomat és abban reménykedbe szoros abroncsba fogjam, hogy hátha a 2 fájdalom kioltja egymást.
Természetesen nem ez történik, így nagyon hosszú percek telnek el, mire csillapodik, majd enyhül. Ezen idő alatt egy szót sem szólok és fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem.
Tény, ezek a pillanatok nagyon ritkák és általában magányomban, elzárva történik, vagy néhány testőr társaságában, akik felügyelnek.
Ez a mostani az első és remélhetően az utolsó eset, hogy ennyire kiszolgáltatott és védtelen állapotomban talál(t) ez a roham.
Amikor már úgy vélem, hogy talán, de csak talán már a körülményekhez képest beszámíthatóvá tudom magam tenni, csak akkor emelem el a kezeim az arcom elől és nézek körül.
Elsőre azt keresem, hogy a nő itt van-e még mellettem, utána nézek csak körül, hogy vannak-e mások is rajtunk kívül az utcán, stb.
Ha a partnerem úgy döntött, hogy nincs annyi ideje, hogy várjon, akkor még üldögélek egy kicsit a hideg kövön és nem zavartatom magam azzal, hogy előkészítem a terepet az aranyérnek: aggódjanak emiatt azok, akiket érint. Én erős vagyok és fiatal. Szóval még csendesen összeszedem a gondolataim és csak utána indulok el tova.

Amennyiben Glória még mindig ott van és várt rám türelmesen, hogy visszanyerjem "önmagam", akkor szintén ülve maradok még, de ekkor már felé és fölnézve rá válaszolok.
- Ismételten elnézést kell kérjek, ezért az egészért. Nem gondoltam, hogy... - harapom el a mondatot, ezt talán mégsem kéne az orrára kötnöm - ... ennyire heves rosszullét fog majd el. De mindesetre, köszönöm a türelmedet és a megértésedet.
Hagyják el számat a rezignált, de ettől függetlenül valós és komolyan gondolt bocsánatkérés anekdotái. Mindeközben, ha lassan is, de feltápászkodom a földről és már szemtől szembe nézve folytatom, de azért hagyok némi távolságot kettőnk között. Ez önkéntelen, mintsem tudatos távolságtartás.
- Szóóóóval, hol is tartottunk, mielőtt volt ez a kis "intermezzo"?
Lehet, sőt inkább biztos, hogy kellemetlen és hidegvérű természet vagyok, de ettől függetlenül, ha megemberelem magam és úgy vélem, hogy valaki megérdemli, akkor igenis tudok tisztelettudó és teljes lenni. Jelen helyzetben pedig úgy vélem, ez a helyes.
- Jah igen, nos: valóban nem. Attól még, hogy megváltozol, nem fog a környezeted is megváltozni hipp-hopp. Főleg, hogy már belekényszerültél bizonyos helyzetekbe, amik habár változhatsz, önerőből nem fog menni. Mindenképpen segítséget fog igényelni.
Mondom ki a szintén nyilvánvalót, amit talán tudott eddig is, talán nem. Ha nem, akkor most már biztosan.
Persze, ahogyan ezeket kiengedem magamból, tudom, hogy sok mást is mondhatnék, amivel nagyban megkönnyíthetném a dolgát: de adja magát a kérdés. Miért tenném?
Nekem jelenleg teljesen megfelel ez a mostani helyzet, mert ez jelenleg felém billenti minden mérleg nyelvét akkor is, ha neki fogalma sincs erről.
Később pedig az a tudás, amit most is megkaphatna, önkéntelenül is többet fog nyomni majd abban a bizonyos "latban".
Mondhatnám klisésen,hogy a türelem rózsát terem: de jelen esetben inkább valami teljesen másnak a táptalaja.
- Még több látogatásra? Mármint arra gondolsz, hogy hozzám hasonlóra? Nem, nem hiszem.
Felelem annyira őszintén, hogy talán már magam is elhiszem ezt.
- Illetve azt hiszem, hogy jobb lesz, ha mi sem találkozunk többet. Mint mondottam, meglehet, hogy így lesz a jobb mindkettőnknek.
Felelem egy apró félmosollyal a szám szegletében, kezdem magam határozottan jobban érezni és ez több szempontból is örömmel tölt el, de ezt is megtartom magamnak, mert ennyire egy számító dög vagyok.
- Miért? Nos, szerintem egyszerű és kézenfekvő a válasz: megkedveltelek.
Ejtem ki a valóban igaz(nak) (ható) mondatot, de olyan nemes egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról beszélnék, nem pedig egy olyan horderejű kinyilatkoztatásról, mint ez is éppen.
- Csak ezzel egy, nos, nem. Valójában több gond is van, de maradjunk annál, hogy csak egy: nagyon különbözőek vagyunk. Más értékrenddel, más nézetekkel. Alapjában véve minden eltérő. De mindezektől függetlenül, felkeltetted az érdeklődésemet. Úgy is, hogy tudtam, már akkor halálra volt ítélve ez az egész, amikor megfoggant bennem a gondolat.
Szóval, ha romantikus léleknek akarnék tűnni - még ha nem is vagyok, de olvastam róla - azt mondanám, hogy elhagylak, mert így lesz a legjobb, mintkettőnknek.
Rakom egyik mondatot a másik után, mintha színes építőkockák lennének és haladnék velük a cél felé, ami megfogalmazódott a fejemben. Persze meglehet, ahogyan a valós kockáknál is, fennáll a lehetősége annak, hogy rosszul felépítve összedől minden: nincs ez itt sem másképpen. Minden esély megvan arra, hogy egy pillanat alatt romba dől minden. De aki nem kockáztat, nem is nyer, nemde?
- Szóval maradjon ez a mostani találkozás az utolsó kettőnk között. Ne keress, én nem foglak, csak ha végtelenül szükségszerű lenne.
Akkor is majd igyekszem a lényegre szorítkozni és ki tudja: mire esetleg véletlenül újra találkozunk, már mindez az egész réges rég feledésbe fog merülni.
Kacsintok egyet pajkosan, visszafogottan, de ettől még belül nagyon-nagyon élvezem. Hogy mit is: nehéz lenne megmondani, de valamit miért örömmel tölt el az egész, amolyan "időn kívüli" beszélgetés.

// Akkor táncoljunk; ne siess annyira. //

Habár az arcomon mosoly ül, nem lehet minden esetben belátni a maszk mögé: hogy ez mennyire és végtelenül mesterkélt, hogy valójában, talán, most egyáltalán nincs is kedvem mosolyogni. Csak követem a saját magam által magamra szabott és felvett szerepem egyik forgatókönyvét. Szeretem azt hinni, hogy egyszerre vagyok a falak mögött megbúvó szürke eminenciás és a színpadon táncoló majom is, akire mindenkire figyel.
De vajon tényleg lehetek egyszerre mindkettő vagy egyik sem? Nehéz lenne megmondani. Végtelenül szomorú az, ami feszegeti a határokat és ettől csak egy kósza pillanatra térít el a nagyon is együttérző kérdés a hogylétem felől.
- Igen, most már jobb. Lebuktam, én sem vagyok tökéletes.
Válaszolom csendesen mosolyogva, de ahogyan az eddigi mosoly sem, ez sem teljesen az őszinteség mintaképe, és egyre kevésbé van kedvem fenntartani ezt. Lassan olvad le rólam, az arcomról, mint ahogyan a nap nyugszik lefelé valahol, a világ valamelyik részén éppen. Még ha nem is éppen itt. Ettől a kedvem, ha ez valami csoda folytán lehetséges lenne, még jobban elveszti a varázsát, már csak az "alapállapot" látható rajta, miközben azon morfondírozom, hogy elővegyek-e egy cigit és rágyújtsak, de valamiért elnyomom ezt a késztetést. Helyette egy régi dalfoszlány tolakszik elő belőlem és dúdolom halkan, de érthően.
- "Felhívlak az éjszaka közepén,
mint egy szentjánosbogár világítás nélkül,
te is ott voltál, mint egy égő fáklya,
én voltam a kulcs, ami fordíthatott volna...."
Lassan tápászkodom fel, egyáltalán nem sietek. A dal régi emlékeket idéz fel egy olyan időszakról, amire jobb esetben lehetne mondani, hogy talán igaz sem volt, olyan rég volt. De egyik sem lenne igaz.
Odasétálok a padhoz, és leülök Glória mellé. A lábamat keresztbe vetem és féloldasan felé fordulok, egyik karommal felkönyökölök a karfára és a tekintetét keresem.
- Igazad van.
Felelem röviden,tömören, a kívántaknak megfelelően nagyon tömondatban.
-De nekem ez nem elég: és szerintem neked sem.
Csak nézem a szemeit, és hogy vajon...vajon miért is vagyunk itt, éppen itt, egy elvadult padon, 2 olyan idegen, akik jó eséllyel sosem találkoztak volna. Most mégis, a sors fintora, hogy mindez lehetséges.
Csak nézem őt, szólásra nyitnám a szám, majd inkább becsukom. Majd ismét szólni szeretnék, de most sem megy. Végül csak sikerül megtörni a csendet, mielőtt még kínossá válna.
- Mit tennél, mit kezdenél az életeddel, ha azt mondanám, hogy szabad vagy?
Tudom, ez kifejthetném, nagyon sok egyebet is mondhatnék: vagy mondhattam volna szebb felvezetővel és nem "bumm a közepébe" jelleggel. De mégis: miért hazudjak magamnak, miért ne legyek önmagam.
~ Hahahaha, nagyon megy önmagadnak lenni: egyik arcodat a másik után veszed elő, szerencsétlen sem tudja, hogy most éppen hogyan viszonyuljon hozzád: és erre most saját magadnak akarod beadni és "megjátszani", hogy "Jajj, ezt kell tennem, mert így leszek önmagam". Lószart.
Fedem meg saját magam gondolatban, mert ez az igazság: mindig is azt vallottam, hogy amit teszek, azért teszem, mert az nekem aktuálisan éppen jó vagy így tartom megfelelőnek és ennek érdekében mindent meg is teszek: leszek szenteket meghazudtoló személy, vagy a legutolsó szemét tetű. Amiben persze az a legjobb, hogy csöppet sem érdekel, hogy más mit is gondol.
És igazából, talán most sem érdekel... de mégis, mégis most: zavar. És amíg ez a tusakodás zajlik bennem, és vagy kapok választ a feltett kérdésemre vagy csak a hatásvadászat, amíg a nő átgondolja, addig feltolakszik a számra egy újabb gondolat.
- Nincs többé Freddy, sem Beton, sem pedig én: mit tennél, akkor?
Teszem fel újra a kérdést, talán akkor is, ha az elsőre is megkaptam már a választ, mintegy nyomatékosításképpen, hogy valami nagyon motoszkál a fejemben.
Mindeközben pedig meg sem mozdulok, csak a tekintetét nézem rendületlenül. Mondanám, hogy mint szobor, de ez nem lenne igaz, mert levegőt is veszek, illetve néha azért pislogok is. De ezektől eltekintve minden változatlan.
Aztán újra átcsap rajtam egy újabb "hullám" és ismét eszembe jut egy másik sora annak a réges-régi dalnak és a késztetés, hogy eldúdoljam, függetlenül, hogy mi is a helyzet éppen.
De azért a kelleténél udvariatlanabb sem szeretnék lenni, mint amennyire már így is vagyok, szóval testhelyzetet váltok: visszafordítom a felsőtestem, a lábam most a másikra vetem keresztve, miközben mindkét karom a karfára vetem hátrafelé könyökölva. Ha véletlen ezzel közelebb kerülök is észrevétlen, nem nagyon figyelek rá. Csak azok a régi sorok és a velük felgyülemlő kavargás kering egy kis ideig bennem, ahogyan magam elé, a semmibe révedve dúdolgatom:
"Vettem egy jegyet a szökevényvonatra,
mint egy őrült,nevetek az esőben,
érintés nélkül, kicsit őrülten,
ez egyszerűbb, mint a fájdalomra gondolni..."
Aprót biccentek, mintegy csak magamnak, és ismét felé fordulok majd: akár válaszolt, akár nem.
- Ne haragudj: ez egy ilyen nap.
Veszek egy nagyon mély sóhajt és lassan kiengedem. Mintha gyűjteném az erőt, és még majdnem büszke is vagyok magamra. Számomra ismeretlenek valahol ezek a kontextusok és rigmusok, ahogyan és amiről most beszélgetünk, mégis azt gondolom, egészen jól megy.
Vajon mondjak még többet, vagy várjam a hatásokat?
Jó kérdés.
Végül úgy döntök, hogy várok: hagyom beérni a kérdéseket és azok súlyát, hatását. Megérleli a gondolatot, a döntést, a súlyt, a lehetőséget, amiket rejt(het)nek.
- Ohh, és mielőtt el nem feledem, vagy elkalandoznak a gondolataink: nem játszom meg, hogy kedvellek. Tényleg kedvellek valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Még ha minden másban füllentettem... vagy pontosabban mondva hazudtam is, ebben az egyben nem.
Teszem még hozzá, csak hogy még jobban felkavarjam az amúgy sem nyugodt vizet a beszélgetés tükrében.

Egyetlen kósza, de megrökönyödött pillanatra meglepődök Glória válaszán, holott pontosan erre a válaszra számítottam tőle. Mégis... annyira naív. Annyira törékeny, hogy komolyan elcsodálkozom rajta, hogyan volt képes eddig ellavírozni komolyabb balesetek nélkül nem csak életében, de főleg ebben a városban.
Kivéve... ha a kezdetek óta tartozott valakihez, valamiért. Nos, ez sincs kizárva és mégis: oly jelentéktelen. A múlt már levetett bőr, a jelenben pedig én vagyok a domináns, nem pedig a múlt árnyai, amelyek a jelen fényében tehetetlenek; max kísértenek, ha hagyjuk őket.
- Olyan kis buta vagy.
Suhan ki a számon a gondolat, amit eredetileg csak a fejemben akartam pörgetni, de végül csak kiszökött. Talán bosszankodnék miatta, hogy megsértődik, de ez fel sem merül bennem. Inkább az, hogy talán ideje volt: talán eddig is mindenki kesztyűsen bánt vele azért, mert egy csinos nő és a lehetőségekhez képest óvták. Gondolom ezt persze csak én, és meglehet, hogy totálisan nem így van. De ettől még ez sem zavar, ugyanúgy.
Keresem a tekintetét, melyben vélhetően és nagyon nagy valószínűséggel harag, düh, dac, ellenkezés és még ki tudja mi, ehhez hasonló dolog kavaroghat.
Ám nincs ezzel baj: amit meg kell élni, azt meg kell.
- Alig akarom elhinni, hogy léteznek még olyan emberek, mint Te. Itt, ezen a világon, mi több: ebben a városban.
Tényleg... akarom mondani Te, tényleg azt hiszed, hogy nyugodtan élhetsz? Ebben a világban?
Felállok a padról és szembe fordulok vele, felkészülve arra, hogy esetleg bármiféle érzelmi kirohanás következtében elragadtatná magát, mondjuk, hogy megpofozzon.
Vannak helyzetek, amikor engedném is, hogy így tegyen..., de ez most nem az. Ha így tenne, mindenképpen törekednék elkapni a kezét és visszakézből adni egyet a feladónak.
Persze, azért remélem, hogy ennyire csak nem ragadtatja el magát, de belegondolva, hogy mit meg nem engedett magának a kávézóban, ez talán nem is annyira egy lehetetlen dolog.
De, amíg ez nem történik meg, addig nem is teszek semmit sem. Csak lustán benyúlok a zsebembe és újra előveszem a cigimet. Rá fogok gyújtani.
Nem azért, mert zavarja. Bár meglehet, hogy az is benne van. De legalább azért, mert rá akarok gyújtani. Érezni akarom az ízét a számban, a nyelvemen, a tüdőmbe toluló fekete mérget, ami szép lassan engem, csakis engem akar.
Rágyújtok.
Lassan, mélyen leszívom a füstöt, miközben végig az arcát figyelem.
- Nos, a helyzet az, hogy nem. Egyáltalán nem jó neked az, hogy megkedveltelek.
Újabb mély slukk, benntart, kienged.
- A sorsod lényegében már akkor eldőlt, mielőtt találkoztunk volna. Már akkor, mikor először megláttam a fényképedet és az első találkozás pedig csak rásegített erre.
Már akkor tudtam, hogy akarlak.
Felnevetek és játékosan elhessintem a lassan szálló füstöt magam előtt.
- Ne értsd félre: nem elsősorban azért, hogy magam alá gyűrjelek, úgy. Legalábbis most nem érzek erre igényt és talán később sem, függetlenül attól, hogy csinos vagy. Egyszerűen csak... ahogyan már ezt beszéltük a kávézóban: csak "birtokolni" akartalak. És most: itt vagyunk.
Folytatnám még a gondolatom, de ekkor megcsörren a telefon a bal zsebemben.
- Pillanat, szavad ne feledd.
Mondom Glóriának, majd felveszem a telefont, mert egy pillanat elég volt, hogy lássam a hívó felet.
Rövid mondat hangzik el a túlvégről, majd egy kérdés hozzá.
Olyan érzésem van, mintha egy hegy tetején állnék, és csak épp egy érintésre váró sziklagörgeteget kéne leeresztenem a mélybe. A válaszomtól függ, hogy beindul-e az a kő vagy sem.
Csak nézem Glória szemeit és azon gondolkodom, hogy vajon mennyit bírnak el azok a szemek; mi következhet be előbb: megtörni vagy behódolni? Szinte bizsergeti a belsőm a vágy, hogy megtudjam rá a választ.
Mély és hosszú sóhaj, majd gyors mozdulattal ledobom a cigim maradékát a földre és eltaposom, vad mozdulattal.
Érzem, hogy az adrenalin lassan, de nagyon biztosan rugózik a vénáimban, pattanásig feszülve; mint a gyerek, aki nagyon jól tudja, hogy amit tenni készül, az egy láncolatot indít és szinte sikítani tudna örömében, hogy lássa, vajon úgy lesz-e, ahogyan gondolta.
- Még várj Roger. Ne tegyél semmit sem. Maradj a helyeden, hamarosan jelzek és tudni fogod, hogy mit kell tenned.
Kinyomom a telefont és lassan elindulok a nő felé; bár nem tudom, hogy mostanra mi is zajlik le benne pontosan, azt sejtem, hogy még ezer és ezer kérdése lenne/lehet. Mindet nem fogom megválaszolni, de meglehet, hogy fedek majd fel a valóságból, amely várakozik rá már, a lepel mögött.
Sétálok lassan és kimérten felé, arcomon olyan ragadozómosollyal, aki biztos abban, amit tesz, vagy tenni akar. A külsőm, megjelenésem ellenére is ilyenkor inkább rémísztő és ijesztő, főleg, mintha akár az őrület lángjai is meg-megjelennének.
Ha nem fut el, akkor olyan 2 méterre közelítem meg, mielőtt megállok előtte, zsebredugott kézzel.
Ha el akar menni/futni/szaladni, akkor utána kiáltok.
- Ha elfutsz, azzal több rosszat teszel magadnak, mintsem gondolnád. Jobb, ha meghallgatsz. Sok mindent nem változtatsz vele; de jobb tudni a dolgokat, nemde?
Bármelyik is legyen, zavartan köhintek egyet, de ez inkább színjáték, mintsem valós torokkaparó élmény, ami miatt szükséges lenne ez a lépés.
- Nos, akkor öntsünk némi tiszta vizet a pohárba: az enyém vagy. A hogyan és a miért nem lényeges, ez most nem az a hely és idő, hogy erről beszéljünk. Tetszik vagy sem: lényegtelen. Egyszerűbb, ha csak elfogadod ennek a tényét.
Mondom ki a szavakat olyan rezignáltan, hidegen, idegen, mintha csak egy halálos ítéletet mondana ki valaki egy tárgyaláson. Kicsit még billegek a sarkamon, majd ismét megindulok, felé.
Csak amikor már karnyújtáson belül vagyok, akkor állok meg egy rövidke pillanatra, de nem nézek már rá: inkább csak magam elé, előre tekintek; így a szavaim is olyannak hathatnak, mintha a levegőbe mondanám, pedig nagyon is neki szólnak.
- Élj nyugodtan; tedd, amit mindig is tettél. Én nem foglak meggátolni benne mindaddig, amíg valami miatt meg nem fogom gondolni magamat.
Ha pedig akarok valamit, bármit: hidd el, jelentkezni fogok. Bármi is legyen az.
Csak amikor befejezem a mondatot, akkor fordulok felé ismét, de csak a fejemmel.
-Van kérdésed? Ha igen, most kérdezhetsz és megkapod rá a választ is. De...!
Jól vigyázz, hogy mit kérdezel; vagyis pontosabban hogyan.
Majd egy kósza pillanatra leszegem a fejem, miközben várom, hogy mi is történik és halkan, de azért hallhatóan megjegyzem.
- Annyira nem így akartam elmondani...