Vannak napok, amikor nem áhítozok a szabadságra és mégis megkapom. Fogalmam sincs, hogy egy ügyet zárt le sikeresen, jó hírt kapott, vagy egyszerűen attól van jó kedve, hogy egész hajnalban ébren tartott, de valójában már nem keresek indokot. Egy hálás mosoly jelenik meg az arcomon, amikor egy élére vasalt, hófehér inget nyújt felém. A vékony, valószínűleg méregdrága anyag könnyedén leng a reggeli szellőben. Talpra kecmergek, hogy az ajándékért nyúljak, mire egy halk ciccenéssel, mint ahogy a rossz kutyát szidják, elhúzza előlem.
Pontosan tudom, hogy mit akar.
Hezitálás - és valljuk be - a legkisebb szégyenérzet nélkül kezdek vetkőzni előtte. Fel-fel pillantok rá, de nem nézek végig a szemeibe. Úgysem a tekintetem érdekli, de így legalább azonnal kiszúrom, ha valami nem tetszik neki. Ha azt akarja, hogy forduljak. Ha lassabban  vagy épp gyorsabban csináljam. Minden egyes mozdulatnál magamon érzem a kutató pillantást, de nem lép közelebb és nem teszi rám a kezét.
Mire teljesen meztelenül állok előtte, már színtiszta büszkeség van az arcán. Vizslatja a tulajdonát és valószínűleg a saját keze által rajtam hagyott nyomokat. Az apró, még éppcsak kékülő, a hajnalban húsomba mélyedő ujjai nyomát.
- ...jófiú...
A karjaim magam mellett lógatom, teljesen nyugodtan, de erre a szóra a bal kezemen az egyik ujjam kissé feszülten kezd el dobolni a combomon. Nem veszi észre, csak elégedetten felém nyújtja az inget.
Természetesen azt is végignézi, ahogy felveszem, majd előszeretettel véleményez minden darabot, amit a gardróbszobából kihozok, magamra húzom... és lecserélteti velem. Esküszöm, élvezi, hogy az önjáró próbababát játszatja velem!
De végül meglesz a nyertes, egy feszülő, kék farmer, és már mehetek is. Pontosabban, mintegy végszóra az egyik kutyája belép a szobámba. Miután Steven még odasétált hozzám, megragadva az állam, lop egy csókot és az ingzsebembe csúsztat egy hitelkártyát, a testőr már terel is kifelé, mint puli az eltévedt birkát.
Percek múlva már csillogó szemekkel bámulom Vegas forgatagát a sötétített üveg biztonsága mögül. Alig emlékszem már, mikor voltam utoljára kint. Odabent összefolynak a napok, bármennyire is próbálom jegyezni őket. De legalább már nem zavar. Főleg most, amikor a kocsi fékez, majd olyan lendülettel ugrik ki a testőr, majd nyitja nekem az ajtót, amit a termete alapján senki nem nézne ki belőle.
Egy időben ez is zavart. Hogy kinyitják előttem az ajtót. A kocsiban tilos hozzáérnem az ajtókhoz. Most viszont semmit nem lehet leolvasni az arcomról, csak a szemeimből a vágyakozást, ahogy a nyomomban vele megindulok a könyvesbolt bejárata felé. Mondanám, hogy nem egy feltűnő jelenség, hiszen nem az a tipikus, kopasz, napszemüveges fickó, aki árnyékomként követ, de valójában, ha feltűnő, ha nem, nem érdekel. Egy gyors köszönés után már bent is vagyok a könyvekkel terített sorok között és újabb perc elteltével már egy vaskos könyvvel a kezemben csúszok le a polc mentén, hogy a földön kényelmesen elhelyezkedve, beleolvassak. Ezt akarom? Vagy valami mást? Mindkettőt?
Az ingem zsebében pihenő kártyával bármit megvehetek, ha akarom. Akár az egész üzletet!
Hamarosan a negyedik könyv bevezetőjét bújom, mikor zavarni kezd az árnyékom figyelő tekintete. Az ujjam ezúttal a könyv borítóján kezd dobolni, majd a lábam is járni kezd egy senki által nem hallott ritmusra. Harmadjára olvasom ugyanazt a mondatot és még most sem állnak össze értelmes szöveggé a szavak. Újra meg újra felpillantok a testőrre, nemcsak ő, de most már én is egyre feszültebb vagyok. Csak míg én valószínűleg inkább szánalmas hatást keltek, ő félelmetesebb kezd lenni. Hiába a diszkrét megjelenés, a póló és melegítő összeállítás... rajta semmi nem segít.

D.O.D.O. még a könyv címe is nevetséget és pont ezért keltette fel a figyelmem ez a féltégla. Viszont bárhogy próbálok, nem haladok a mondatokkal, de azért a felhúzott lábaimon nyugtatom a kötetet és kitartóan küzdök, hogy a teljes figyelmem a történeté legyen.
Amin egyáltalán nem segít a bennem burjánzó feszültség. A testőr felől áradó rosszalló, türelmetlen pillantást. És még rosszabbá válik a helyzet, amikor egy elég feltűnő nő - hogy nem vettem észre eddig? -, a nyakába veti magát. Úgy pislogok a könyv fölött és lesem a jelenetet, mintha titokban, egy sötét sarokból figyelnék.
A nem is létező rejtekhelyem viszont abban a pillanatban füstté válik, ahogy látom a búcsúmozdulatot és hallom a csattanó hangot. Akaratlanul is feltör belőlem egy kis nevetés. Abból a valódi, jóízű fajtából. Minden ellenére, most éppen, teljesen jól szórakozok.
Persze meg is kapom azt a gyilkos pillantást szinte azonnal és a gyorsan jött jókedvem el is tűnik. Tudom, hogy nem bánthat, Steven kinyíratná érte, ha csak egy hajszálam meggörbülne, de akkor is...
- Végeztél már? - kapja össze magát és lép hozzám, hogy fenyegetően fölém magasodjon.
- Nem...
Mintha meg sem szólaltam volna, kapja fel mind a három könyvet mellőlem, amiket eddig kiszemeltem és nyújtja a kezét a D.O.D.O.-ért is. Megfordul a fejemben, hogy tiltakozzak, magamhoz szorítsam a kötetet és makacs gyerek módjára a földön maradjak.
- Megyünk! - vágja hozzám a szavakat, alig hallhatóra halkítva a hangját és kirántja a könyvet a kezemből. - Még el kell vigyelek egy másik helyre is és időre vissza kell lakatolnom az ajtót.
Rám. Rám kell zárnia az ajtót. Otthon.
Nincs választásom, talpra állok, majd a pénztár irányába indulva felkapok még két könyvet, amikkel szemeztem. Egy perc múlva már egy apró mosollyal nézem, ahogy a választott kötetek egy zacskóba kerülnek, majd nyújtom az ingzsebemből kivett hitelkártyát. Mint a nagyok.
Az eladó mosolyogva nyújtja vissza, miután a számla rendezve lett vele, jó olvasást kíván és egy perc múlva már érzem a kinti szabadság édes illatát. Lehet, hogy valójában csak egy pláza, de akkor is fogadni merek, hogy átjárja a szabadság.
A testőr mögöttem, természetesen ő hozza a megvett könyveket, én csak sétálok előtte, még egy utolsó pillantást vetve a megpakolt polcok irányába és teszem ki a lábam az üzletből...
Az idő a szemem előtt úgy lassul be, mint ahogy a filmekben mutatják. Először is a hirtelen szorítás a csuklómon. Nincs rajta látható zúzódás, mégis úgy szisszenek fel, mintha szilánkosra lenne törve. Majd jön a lopásgátló csipogása. A testőr káromkodása. ...és a rántás, egyidőben azzal, hogy a vigyorgó arc irányába fordulok.
Talán a Steven által szó szerint belém vert ösztönök teszik, de a csuklómon érzett szorításnak hála azonnal engedelmeskedek. Általában itt már nincs értelme küzdeni, vagy legalábbis nem igazán éri meg. Szóval... futok.
A fejemben felhangzik a fülsértő sziréna és egy szusszanásnyi időre sem hagyja abba. De a lábaimat szedem hosszú utcákon keresztül és csak akkor állok meg, majd próbálom elhúzni a csuklóm a szorításból, amikor már fogalmam sincs, pontosan hol is járunk. Behúzódok valami szűkösebb sikátor takarásába és a hátam a falnak döntve próbálok megfelelő mennyiségű oxigénnel megtölteni a tüdőm.
Ennek nagyon nem lesz jó vége.
- Miért...? - próbálom kipréselni a szavakat, de talán, ha jobban menne a beszéd, akkor sem tudnám befejezni a kérdést.
Miért csinálta? Miért rántott magával? Miért voltam olyan esztelen bolond, hogy vele futottam?