♦ ♦ WELCOME TO FABULOUS LAS VEGAS ♦ ♦

Where the world can be your playground.... or You can be the toy

 
HomeHome  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
FIGYELEM!
Az oldalon korhatáros, erotikus tartalom és durva szövegek találhatóak. A később esetlegesen kialakuló lelki defektekért és a fejlődésben való visszamaradásért felelősséget nem vállalunk.

♦ ♦ ♦

Az oldal alapötlete a „Passion in Las Vegas” nevű fórumról származik. Annak folytatásaként jöttünk létre.


Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat

Latest topics
» Ilyen a box
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Nyda Marshall Hétf. Júl. 18, 2022 8:21 am

» Nyda otthona
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Nyda Marshall Pént. Júl. 15, 2022 10:51 am

» Zsaruvér és Csigavér
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Gloria "Sapphire" Salinas Pént. Júl. 15, 2022 9:43 am

» Oliver Reynolds - aka. Oliver S. Sullivan
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Gloria "Sapphire" Salinas Kedd Júl. 12, 2022 10:32 pm

» P.S.: Some things are worth the trouble
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Benjamin Alexander Sawyer Kedd Júl. 12, 2022 3:52 pm

» Peter Pan és Csingiling
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Gloria "Sapphire" Salinas Pént. Júl. 08, 2022 8:54 pm

» Backstage - Hol vagytok jótündérek!??
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby Troy Filemon Csüt. Júl. 07, 2022 8:41 pm

» rave in the grave. George & Keegan
Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeby George Andrew Goodwin Csüt. Júl. 07, 2022 5:25 pm

Top posting users this month
discord
Discord
Regisztrálj az oldalra
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (35 fő) Hétf. Szept. 20, 2021 8:20 pm-kor volt itt.

Share
 

 Néha jó... néha rossz...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#1TémanyitásTárgy: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeKedd Feb. 15, 2022 11:12 am


I’m sure there’ll be a price to pay. But ‘till then we own the night.




2021. január 13. - Finding Neverland
Talpig elegánsban állok a hátsó udvarra vezető üvegajtó előtt. A szellő borzolja a hajam, de ha nem tenné, akkor is lenne egy-egy elszabadult, makacs tincs. Mint apának volt. Bármit tett, bárhogy simította, fésülte, állította, kicsit mindig kusza maradt.
Meg sem próbálok mosolyogni, ahogy előttem kattan a polaroid gép. A fénykép másik oldalán ott áll Steven és egy könnyed mozdulattal kezdi rázni a friss fotót. Elégedettnek látszik az eredménnyel. Tudom, hogy úgyis hamarosan elégeti, szóval fogalmam sincs, miért bajlódik vele egyáltalán. De nem is kell tudnom. Mint annyi minden az életben, ez sem rám tartozik.
***
Úgy szorongatom a kezemben a jegyet, mintha egy több millió dolláros, nyerő lottószelvény lenne. Ez az első estém idekint a felügyelete nélkül. Nem mintha nem lennék tudatában a sorban mögöttem álló két méter magas férfinak. Nem vagyok egyedül, de közben mégis, hiszen ez nem az ő hideg tekintete! Nem ő követi minden mozzanatom és valahol már ez ajándék. A szabadság apró villanása az állandóan sötét horizont mögött.
Teszem egyik lábam a másik után, majd egy apró, alig hallható sóhajjal átadom a jegyem a csokornyakkendős fiatalnak. Mire észbe kapok, már a széles lépcső tetejéről nézek vissza a mögöttem lévő embertömegre. Mindenki esélyiben és öltönyben, nevetnek és pezsgőt kortyolnak. Boldog életük egyik boldog estéje ez. Vajon ki van közöttük, aki csak színészkedik? Mondjuk az a nő, aki éppen elhúzza a kezét a férje - vagy talán szeretője? - szorításából? Az az alacsony férfi hányadik pezsgőt issza? Még csak második lenne?
- Boldog születésnapot, vakarcs. Élvezd ki az estét, amíg tudod - motyogja az égimeszelő, miután a tőle lehető legdiszkrétebben tovább terelt és szinte belökött Steven privát, bérelt kis páholyába.
Hiába az apró lökés, én mégis fellélegzek, ahogy tudatosul bennem, ezúttal tényleg egyedül vagyok.
Mire elkezdődik az előadás és a nézőtér elsötétül, már gyermeki örömmel figyelem a színpadot. Előredőlve ülök a fotelban, karjaim a korláton, az állam pedig rajtuk nyugtatom. Teljesen elveszek a dalok csodájában, a világban, ami a szemem láttára épül fel.
Egészen addig tart a nyugalom, amíg meg nem lebben mögöttem a páholyt mindenféle nyilvánosságtól elválasztó függöny.
Akaratom ellenére is beleborzongok, ahogy megjelenik mögöttem. Nem kell hátra néznem, hogy tudjam, ő az. A kezeim egy pillanatra erősebben szorítják a korlátot és hiába a színpadon zajló, lenyűgöző parádé, bennem a vér is megfagy egy lélegzetvételnyi időre. A nézőtér sötétjében, a páholy jótét takarásában megragadja a hajam és oldalra rántja a fejem, hogy a nyakamba csókoljon. Egyszerre gyengéd, szinte már szerető, és agresszív, ahogy a fekete tincseket tépi. De tartom a szám, egyetlen nyikkanás és elrontom a játékot, amiért büntetés jár. Csendben tűrők, tekintetem a színpadon és mire Matthew Morrison, vagyis hát J. M. Berry szabadul a felolvasásról, én is újra zavartalanul merülhetek el az előttem zajló csodákban.
- Sajnálom, hogy késtem.
- Semmi baj... - suttogom a lehető leghalkabban, de a szemem le nem veszem a színpadi forgatagról.
Persze időnként még így is magamon érzem a vizslató tekintetét, és a keze is újra meg újra a combomra siklik. Jóleső simogatás, néha egy birtokló szorítás, de semmi több, így egyelőre könnyedén maradok a jelenben, és nem kezdek feszengeni azon, mi jön majd ezután. Otthon. Ha jól sejtem, valami egészen különleges. Különlegesen fájdalmas és megalázó.
Mióta felkeltem, nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire örül nekem. Hogy milyen jó napot tervezett el, így méltó módon ünnepelhetjük a tizennyolcadik születésnapom. De nagyon jól tudom, hogy ebből csak kevés van értem, nagyobb részben saját magának jó indok, hogy azt tegyen velem, amit akar és úgy használjon, ahogy épp kedve tartja.
***
A harmadik óra végéhez közelítve már szipogok és a zakóm ujjával törlöm a patakzó könnyeim.
- Ne rejtsd el előlem! - szólal meg halkan, de annál parancsolóbban.
Nem akarom, hogy most beszivárogjon az elmémbe! Nem akarom, hogy ott legyen, amikor a gyerekek az anyjukat siratják! Nem akarom! Legszívesebben közölném vele, hogy nem előle rejtem el, ez nem miatta van.
De csendben maradok. Úgyis beeszi magát az agyamba, ott lesz, ha akarom, ha nem. Lényegében bérelt helye van. Így végül anélkül adom fel a küzdelmet, hogy igazán elkezdtem volna. Hagyom, hogy a sós cseppek akadály nélkül rajzolják fel útjukat az arcomon és figyelem az utolsó perceket. A meghajlást. Tapsolok és a könnyek közé mosoly vegyül.
Bármi történt vagy bármi fog történni még ezek után, itt és most boldognak érzem magam. Ez pedig Stevennek és a tőle kapott ajándék jegynek köszönhető.

Csodálatos a ma este. Fogadni merek, hogy odakint még a csillagok is fényesebben ragyognak. Csak értem.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#2TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeSzer. Feb. 16, 2022 1:13 pm


I know it seems like the worst thing that could have happened. It looks bleak and you want to find a way to escape from all this, but the world outside doesn't exist for you.




2020. november 15. - Az első... és talán az utolsó

- Hova, hova?
- El.
- Nem rémlik, hogy kiérdemelted volna. Nem mész sehova.
- Nem kértem engedély és főleg nem jövök vissza! Nem fogsz még egyszer...
Mielőtt folytathatnám, csattan a pofon az arcomon. Talán kiolvashatta a szemeimből, hogy ezúttal tényleg megmakacsoltam magam és ezért ütött szavak helyett, vagy egyszerűen nem tetszett neki, hogy feleseltem. De ezzel nem tántorít el. Most tényleg nem. Sokkal rosszabbat, sokkal fájdalmasabbat is tett már velem, mint egy kis pofon. Még csak fel sem repedt a bőr az arcomon! Persze, érzem a keze nyomát, ég az egész és egy kicsit zsibbad, de ezzel ráérek még foglalkozni a jövőben. Abban a jövőben, amit én alakítok! Amiben szabad vagyok.
- Fizettem érted. Az enyém vagy, ezt sose felejtsd el!
Hogy tehetném, amikor újra és újra emlékeztetsz rá? Legszívesebben a fejéhez vágnám, de nincs értelme vitatkozni. Csak menni akarok.
Egyelőre viszont mozdulatlanul állok, összegyűjtöm az utolsó-utáni erőm, hogy ténylegesen hátat fordítsak neki. Amikor pedig ez megtörténik, már kapom is fel az ágyon rám váró, minden szükségessel megpakolt bőröndöt.
Ezt már természetesen nem hagyja. Hirtelen mellettem terem és olyan erővel szorítja meg a csuklóm, hogy úgy kell visszanyelnem a fájdalom provokálta nyöszörgést. A bőröndöt akaratlanul is kiejtem a kezemből, ami a gravitációnak engedve azonnal a padló felé veszi az irányt, én pedig ezzel egy időben ugrok félre, mielőtt a föld helyett a a lábamon landolna. Nincs cipő rajtam, ami akár egy kicsit is megvédhetne tőle.
- Tudod, mit? Menj - lép végül oldalra és mutat az ajtó irányába. Egy lélegzetvételnyi ideig csak nézek rá. Az ajtóra. Újra rá. Tudom, hogy van csapda. Mindig van csapda, ha úgy viselkedik, ami nem vall rá.
- De csak azt vihetsz magaddal, amivel idejöttél. Minden, amit én vettem neked, amit tőlem kaptál, itt marad.
- Jó! - vágom a fejéhez sértetten, szinte már megemelve a hangom. Sosem szoktam kiabálni vele. Nem tudom, hogy a fájdalom teszi, vagy tényleg ennyire kétségbeesetten szabadulni akarok, de bátornak érzem magam.
Még egy pillantást vetek a bőröndre és anélkül, hogy belegondolnék, hova is megyek pénz és a dolgaim nélkül, masírozok az ajtó irányába.
- Szerintem azt is tőlem kaptad, ami most rajtad van - jegyzi meg hideg nyugalommal.
Megtorpanok. Nagyot nyelek. Nem adhatom most fel, nem igaz? Elenged. Ő maga mondta! Ha csak ennyi a csapda, legyen. Lényegében hozzávágom a méregdrága bőrkabátot, majd a karórát is, amit még csak tegnap kaptam, csomagolva, masnival, bársonyos dobozban. Hallom, ahogy a beálló csendben a földre érkezve hangosan koppan az üveg. Egy pillanatig olyan hülye gondolatok cikáznak a fejemben, minthogy betört-e az üveg vagy szétugrottak-e a fogaskerekeket tartó rugók. De aztán alig észrevehetően megrázom a fejem, kitisztítom az elmém és folytatom az utam.
- Mindent, amit tőlem kaptál - erősíti meg az előbb elhangzottakat újra utánam szólva.
- Mindent? - kérdezek vissza most már sokkal csendesebben az előző kis kirohanásomhoz képest. Ezúttal eljut a tudatomig, hogy mennyire szigorúan gondolja, amikor azt mondja, mindent.
Már fogalmam sincs, ki irányít. Én határoztam el magam, hogy megyek. Én pakoltam össze. Én akarom a szabadságot, most mégis kezd olyan érzésem lenni, mintha ő dobna ki a házból, mint egy elvadult korcsot. Ki az utcára. A szakadó esőbe.
Meztelenül.
- Kérlek, Steven... - fordulok felé, valószínűleg pont azzal a megalázkodó tekintettel, amit látni akart.
- Vegyél le mindent és takarodj! - hiába lépek közelebb hozzá, úgy hátrál tőlem, mintha fertőző beteg lennék. Vagy inkább az a korcs, aminek érzem magam, ő pedig csak nem akarja, hogy megharapjam.
Esélyem sincs.
Vetkőzni kezdek, mindent ledobok és lényegében hálás lehetek, hogy amikor az alsónadrágnál hezitálok, végül megállít. Az maradhat. Nem mondom, szinte elégedetten sóhajtok fel, de ettől még vár rám az ajtó.
Szó nélkül kísér végig a jól ismert falak alkotta börtönöm folyosóin. El az ő szobája előtt, le a lépcsőn, keresztül az étkezőn, ahol a szó nélkül dolgozó két bejárónő még csak felém sem pillant. Lehajtott fejjel teszik tovább a dolgukat, terítenek a készülő vacsorához. Nem is tudom, miért fáj, hogy még csak rám sem néznek, hiába a kérlelő tekintetem. Okosabb is lehetnék annál, minthogy reménykedek. Nem feltétlen egy segítő kézben, de legalább egy jó szóban. Csak néznének csúnyán Stevenre, amiért ezt teszi! Akármi!
- Szedd a lábaidat! Nem érek rá egész este - nyaggat, mielőtt elérnénk a hátsó udvarra vezető kijáratot.
Most már le sem veszem a tekintetem az üvegajtóról... valójában üvegfalról, ami felfedi előttem, mi vár rám odakint. Még csak nem is a valódi világ, az még egy újabb kapu és több méter magas kerítés mögé rejtőzik.
Már nem kérlelem, nem könyörgök. Megállok az ajtó mellett, mire Steven odalép és egy könnyed mozdulattal tolja félre az üveget.
Kilépek.
A hideg eső a nyakamba szakad.
Karjaimat magam köré fonom, úgy próbálom védeni a bőröm.
Mint ezernyi tűszúrás, úgy érkeznek a cseppek fedetlen testemre.
Egy pillanattal később a szemem is becsukom, amikor az üvegajtó közel hangtalanul a helyére csúszik. Nincs visszaút. De nem is akarom, hogy legyen... ugye? Nem akarok visszamenni...? Előttem az úgy vágyott szabadság! Csak el kell indulni! Hatalmas az udvar, mégis olyan, mintha egy lépésre lenne tőlem a célom. És képtelen vagyok megtenni. Mégis hova mennék? Mit csinálnék? Se papírjaim. Se munkám. Se senkim.
***
Három perc után nem érzem az ujjaimat.
***
Öt perc után, mintha az egész lábam betonba öntötték volna.
***
Hét perc múlva kontrollálhatatlanul remegek.
***
Tizenegynél a földön vagyok.
***
Steven lép elém, igaz, csak a méregdrága lakkcipőt látom a lábain, és abszurd módon az első gondolatom, hogy koszos lesz.
- Szeretnél mondani valamit?
- Ké... ké... kérl...ek - a fogaim fájdalmasan koccannak össze minden egyes kiadott hang után. Annyira vacogok, hogy képtelen vagyok ennél többet kinyögni és abban sem vagyok biztos, hogy ez érthető.
De úgy tűnik, nem számít. Úgy kap ölbe, mintha semmi súlyom nem lenne, én pedig készségesen fúrom a fejem a mellkasába, hogy érezzem a testéből áradó meleget. Kezeim az puha ruhájának agyagát markolják. Foggal-körömmel kapaszkodok belé, mintha ez megakadályozhatná abban, hogy meggondolja magát és mégis odakint hagyjon.
***
Órákkal később, miután beállt velem a forró zuhany alá, hogy kicsit átmelegedjek, már az ágyában fekszünk. Még mindig remegek, de ő félig magához ölel. Fejem az ölében, nagy keze megnyugtató ritmusban simogatja a hajam. Hallom, ahogy arról beszél, csak magamnak köszönhetem, ha ezután lázban fürödve ébredek majd, egy jó kis tüdőgyulladással fűszerezve. De azt is ígéri, hogy ápolni fog, amíg jobban nem leszek, hogy aztán újra az övé lehessek. Végül elhallgat és nem is szólal meg újra. Miért is beszélne? Ha megtenné, akkor is valószínűleg csak annyit kérdezne: megérte?
Én pedig felelnék: nem.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#3TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimePént. Feb. 25, 2022 11:57 am


Who are you to judge how other people deal with reality?




2021. április 26. - Kárba veszett reggeli

Ha valamit meg tudok csinálni egyedül, akkor az ez. Egyszer, még gyerekként láttam, ahogy apa készítette, amikor irtó másnapos volt. Ott ültem előtte a konyhapulton, a zene ritmusára lóbáltam a lábam, miközben apa hatalmas koncentrációval olvasgatta a csomagolás hátulján lévő utasításokat. Emlékszem rá, hogy mondott valamit, mire elnevettem magam. Felkapott, megpördült velem a levegőben és csak akkor volt hajlandó letenni, amikor már fájt a feje a hangos nevetéstől.
Ha valamit, egy adag palacsintát össze tudok dobni.
Jól van, bevallom, kicsit azért elveszettnek érzem magam a hatalmas konyhában. Nem sokszor tettem be ide a lábam. Általában minden találásra készen van, mire Steven bejelenti, hogy reggeli idő van. De tudtommal most üres az egész villa, csak ketten vagyunk és ő valamikor hajnalban ért haza. Nem tudom, hol volt, nem kérdezem és nem is érdekel. Az egyetlen, ami számít, hogy nyugodt estém volt. No meg, hogy éhes vagyok és az egyik szekrény sarkába rejtve ott van a palacsinta-alap egy kissé viseltes, vékony dobozban.
Elmélyültem olvasom a hátuljára írt szöveget, de valahol félúton elkalandozok és azon kapom magam, hogy a pultnak dőlve bámulok ki a semmibe a nagy ablakon. Vakít a napfény, hunyorgok, de akkor is nézek kifelé és jár az agyam. Vajon kezdek úgy kinézni, mint apa? Egy egészen kicsit? Talán úgy, mint mikor anyát feleségül vette?  
Szándékosan hagyom csapongani a gondolataimat pár percig - nem tudom eldönteni, hogy majdnem mosolyt csal az arcomra, vagy szomorúvá tesz -, de utána újra a leírásra koncentrálok és lábujjhegyre állva kezdem gyűjteni a nekem tetsző keverőtálat, fakanalat és mindent, amire szükségem lesz.
Nem mondom, keresnem kell a dolgokat és hagyok is magam mögött egy kis rumlit, de ennyi baj legyen. Hamarosan már a kikevert alappal forgolódok. Hol találok egy serpenyőt? Azt leszámítva, hogy én, magamtól, láthatóan lényegében sehol. Már minden ajtó nyitva, a rend oda és teljesen elveszetten forgolódok a keverőtállal a kezemben.
Mire észbe kapok, már az orrom alatt motyogok, bosszúsan. A nap újra és újra a szemembe süt, mintha szándékosan akarna nekem keresztbe tenni. Vakon még ennyire sem tudnám megtalálni azt az átkozott serpenyőt. Végül egy pillanatra feladva a pultnak dőlök és dühösen nézek az ablak irányába.
Mintha a kinti, tavaszi napfény tehetne az egészről.
- Nagy levegő. Meglesz az.
Hunyorgok. Éhes vagyok.
Bosszús. Mégis azon kapom magam, hogy valami mosolyféleség akar felkúszni az arcomra, ahogy újra visszakanyarodnak a gondolataim gyerekkorom reggeliére.
Hunyorgok. Éhes vagyok.
A kezem újra járni kezd egy ritmusra, mint már annyiszor. A különbség az, hogy ezúttal ez egy létező ritmus. Egy dallam. Ami ki tudja, honnan kúszott be az elmémbe... Végül dúdolni kezdek. Anya hallgatta és énekelte sokat. Azt mondta, a boldog fiatalságra emlékezteti.
Hunyorgok. Majd megfordulok a saját tengelyem körül.
Újra.
Újra.
Mosolygok.
Újra pördülök.
Újra.
És még egyszer.
A dúdolásból motyogás lesz. Majd halk éneklés. Mígnem teljes beleéléssel kiabálom a szöveget - már amennyire emlékszem rá.
- I didn't ask him his naaame. This lonely boy in the raaaaaain!
A fakanalat használom mikrofonnak és teljesen beleéléssel mászkálok a konyhába, félig már táncolva. Az éneklés közben a kanálról az ujjatlan felsőmre cseppen egy kevés a keverékről, de egyáltalán nem zavar. Ahogy a tavaszi napfény sem, ami újra és újra megpróbál elvakítani.
- All I wanna do is make love to yoooooouuuu!
Pörgök és forgok, most már csak amolyan tessék-lássék módon kutatva a serpenyő után, inkább élvezve a reggelt és a ki tudja, honnan támadt jókedvem. Végül csak eljutok addig, hogy letegyem a tálat a kezemből a pultra, mielőtt esetleg magamra borítom az egészet, majd lendületből nyitom az alsó szekrényeket... és ott is van!
A serpenyő a pulton, mellette a tál, gyümölcsöt tudom, merre találok, vagyis minden készen áll, hogy megsüssem a reggelim.
- Please, pleeeease understand! I'm in love with another maaan! - éneklem teljes beleéléssel a serpenyőnek, és hatalmas mosollyal fordulok újra, amikor valami csodának köszönhetően a saját hangom mellett meghallom azt a halk torokköszörülést.
Azonnal elhallgatok és természetesen a nagy táncolás is félbemarad. Egyetlen másodperc alatt próbálom rendbe szedni magam, a tenyeremmel tüntetve el a felsőmre cseppent foltot - de természetesen csak még jobban sikerül elkenni. Majd már beszélek is.
- Kibe vagy te ilyen halálosan szerelmes?
- Bocsánat, hogy felébresztettelek.
Egyszerre szólalunk meg Stevennel, de én vagyok az, aki végtelenül zavarban és kényelmetlenül érzi magát.
- Szerelmes vagy?
- Csak énekeltem... Nem... Nem vagyok szerelmes.
Sejtem, hogy ez a rossz válasz és már alig észrevehetően húzom is össze magam, hogyha ütni készülne, kevésbé... mi is? Kevésbé fájjon? Vagy csak kisebb helyen tudjon elérni. De hiába pillantok fel rá fél szemmel, nem érkezik semmi.
Mosolyog.
A szája legalábbis. A szemei pont olyan jegesen, mint mindig.
- Gyere ide - halk kijelentés, én mégis kihallom belőle a parancsot. És mozdulok, mint egy jól betanított kiskutya.
- Mit szólnál, ha most a szobában adnád elő újra a kis táncod? Csak nekem.
Aprót bólintok, kényszeredetten, mire a hajamnál fogva ragad meg és tartja biztosan a fejem. Szavakat akar. Nem néma bólintást.
- Csak neked - nyögöm ki. Tényleges nyöszörgés, ahogy végül egyre hátrébb húzza a fejem.
- Jó fiú... Öt percet adj - teszi hozzá, ahogy elenged és eltűnik a szemem elől.
Nos... ha eddig éhen is akartam halni, azzal, ami vár rám, egy pillanat alatt elvette az étvágyam. Bármennyi idő is telt el, bármennyire is hozzászoktam már lényegében mindenhez, amit velem tehet, utána pár óráig képtelen vagyok akár egy falatot is enni. ​
Kár ezért a palacsintáért.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#4TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Márc. 07, 2022 11:06 am


Doesn't take long for the world to fall apart
does it?




2020. május 29. - Itt nincsenek csukott ajtók

Azt mondják, mindig az első a legrosszabb. Hiszen akkor törik szilánkokra az ember lelke. Az első csapás az, ami a fájdalommal, megaláztatással együtt megsemmisít valamit, amit már sosem kaphatunk vissza.
Arról viszont senki nem beszél, hogy mi történik utána. Mi történik a következő napokban? Mi történik azután, hogy az ember elkezd összerezzenni minden zajra? Mi történik, ha félelemtől vezérelve megszegi a szabályokat?
Mi van a... másodiknál...?
Biztos vagyok benne, hogy beleremeg a kacsalábon forgó kis kastély is, amilyen erővel és lendülettel becsapom újdonsült börtönöm ajtaját. A szobám. Kalitkám. Zárkám. Azonnal ellenőrzöm, hogy a kilincs nyelve a helyére csúszott, majd remegő kézzel próbálom minél kevesebb idő alatt ráfordítani a zárat is. Csak harmadjára sikerül eltalálni a kis pöcköt, majd az egészre rásegítve még neki is dőlök, mintha a saját súlyom elég lenne ahhoz, hogy soha, senki ne tehesse be ide a lábát és biztonságban legyek.
Alig hallom az utánam dübörgő lépteket, azt viszont még egy süket is megérezné, ahogy egy másik test, az ajtó túloldaláról lényegében nekiütközik. A kezem kontrollálhatatlanul remeg, a szívem a torkomban dobog. Tudom magamról, hogy nem gondolkodok tisztán, de azt is, hogy képtelen vagyok az ösztöneim ellen küzdeni.
- Nyisd ki - ahhoz képest, hogy ütközött az ajtónak, riasztóan nyugodt a hangja. Újra meg újra elismétli, fáradhatatlanul. Mire a kérésből egyértelmű parancs lesz, már a földön ülök. Hátam ugyanúgy az ajtónál, de... mit is képzelek? Miben reménykedek? Hova menekülhetek innen tovább?
Tenyérrel törlöm le az első könnycseppeket, amik megszöktek és most végigfutnak az arcomon.
- Nem maradhatsz odabent örökké - mintha hallaná a kétségbeesett gondolataimat. Mintha azt is pontosan tudná, mire gondolok. Másszak ki a tetőre? De onnan...?
- Benjamin! - megugrok a hangjára, ahogy elkiáltja magát és ha jól sejtem, ököllel az ajtóra üt. Majd hallom, ahogy elfordul a zár. Hát persze, hogy ki tudja nyitni onnan is! Hát persze, hogy be tud jönni, ha akar! Csak játszadozott. Húzta az időt, hogy azt higgyem, ha elég sokáig kitartok, nyerhetek.
Bárhonnan nézzük, erősebb nálam. Engem a félelem hajt. Őt a düh. Ő akarja, amiért fizetett. Én... én... én csak egy kölyök vagyok, aki az utóbbi két napban egy falatot sem tudott lenyomni a saját torkán.
A nyíló ajtó úgy lök félre, mint ahogy a huzat csapja ki a szabadon hagyott ablakot. Mondanám, hogy még itt is küzdök, de valójában a földön maradok.
- Állj fel!
Nem mozdulok. Nem tudok. Fekszek a földön összegubózva és várom... a csodát, azt hiszem. Ami természetesen nem érkezik. Ez nem valami tündérmese. Nem egy, a sok regény közül, amit mióta az eszemet tudom, olvastam.
A földön maradok egészen addig, amíg el nem kezd rángatni. Az ujjai a karomba mélyednek, ahogy talpra rángat és még utána sem ereszt. Majd lekever egy pofont. Nem kezdem kérlelni, hogy hagyja abba. Beszél ő helyettem is. Az ajtóról magyaráz. Arról, hogy az ő házában nincsenek csukott ajtók és ha még egyszer becsukom az enyémet, ha még egyszer az orrára csapom, úgy megver, hogy hetekig a puszta létezés is fájdalmat fog okozni.
- ...megértetted?
Közel a teljes súlyom rajta. Ő tart talpon, a saját lábaim folyamatosan összecsuklanak alattam. Alig futja egy bólintásra is, hogy jelezzem, hallottam. Megértettem.
- Halljam! - újabb pofon csattan az arcomon. Csak pislogok. Érzem, ahogy felreped a bőr a szám szélénél.
- Meg... megértet... tem - szégyen vagy sem, a szavaim nem többek alig érthető nyöszörgésnél.
- Ismételd el, amit mondtam!
- Nincs több...
Az ágyra lök, de azért is befejezem a mondatot. Most már mindent és bármit, csak legyen vége.
- ...csukott ajtó... Nem... csukom be... Nem zárom... Nem...
Egy idő után már nem érzem. Az agyam teljesen lekapcsol, hogy védje a józan eszem. Vagy a lelkem egy apró maradékát. Nem érzem az ütéseket. Az egész testem zsibbad. Nem érzem magamon a kutató kezét. A szívem dobolásától nem hallom szakadni a ruhám. Alig jut el a fülemig a lihegése, amitől hányni tudnék. Tudom, hogy teljesen szétfeszít éppen. Tudom, hogy vérezni fog. Tudom, hogy napokig érzem magam. De most, ebben a pillanatban, nem érzem.
Ez jó dolog. Ugye?

- Zuhanyozz le - veti oda nekem egy örökkévalósággal később. Lehetséges, hogy mondott mást is, de azt nem fogtam fel.
Remegek. Rosszul vagyok. Undorodom... magamtól. Ki sem nyitom a szemem, csak érzem, amint a hatalmas ágy szinte felsóhajt megkönnyebbülésében, ahogy egyedül maradok benne.
Mára végzett velem.
- Az ajtó pedig nyitva marad - teszi még hozzá, majd a léptei halkulni kezdenek. Csak ekkor sírom el magam.
Kell fél óra, mire egyáltalán meg tudok mozdulni. Majd még egyszer ennyi idő a zuhany alatt. Bámulom a rózsaszín vizet, ami a talpamnál kavarog, mielőtt eltűnne a lefolyóban. Mintha nem is én lennék. Holnapra mindenem sajogni fog, de most még ugyanolyan zsibbadt vagyok, mint ahogy nem sokkal ezelőtt, a kezei alatt voltam.
- Anya. Apa. Megmentenétek? Kiszabadítanátok innen? - suttogom a fejemre zuhogó vízbe. És újra elsírom magam. Vagy inkább folytatom? Még mindig, megállás nélkül sírok? Maradt még egyáltalán valami odabent? Hogyan lehetséges, hogy ennyi után, tudok könnyezni?
Semmivel nem érzem magam tisztábbnak, amikor kiszállok a zuhany alól. De odakint már új, élére vasalt pizsama és tiszta ágynemű vár. Nincs gusztusom hozzányúlni. Csak egy bokszeralsót veszek magamra. Valahogy már a szoba legeldugottabb sarka sem tűnik biztonságosnak. Az ágyhoz hozzá sem érek. A gondolattól, hogy belefeküdjek és ott aludjak, azonnal felfordul a gyomrom.
Szó sem lehet róla.
Nagy levegő veszek. Újra és újra, egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy képes vagyok képes vagyok lent tartani az el sem fogyasztott vacsorámat. Ácsorgok és kizárólag a légzésemre figyelek, amíg az egész ház el nem csendesedik. Ekkor járom be a már egészen ismerős lépcsőket, folyosókat. Bolyongok, mint valami holdkóros, míg ki nem kötök a nappaliban. Talán valami rémálommal vegyes órát töltök a kanapén gubbasztva. Majd tovább megyek. Nem találom a helyem. Minden kezd fájni, ahogy az agyam leengedi a védőfalat, amit körém emelt.
Mire észbe kapok, a konyhába vagyok, cipelem magammal a kanapéról hozott párnát, mint kisgyerek a mackóját. Végül a teraszra nyíló ajtó előtt telepszem le. Az utolsó utáni pillanatig a kinti, éjszakai életet és a csillagos eget bámulom. Egészen addig, amíg meg nem látom az első, hajnali fényeket.
A konyhakövön fekve alszom el, azt a fránya párnát ölelve.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#5TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeSzer. Márc. 09, 2022 10:00 am


I don't need to solve all the world's problems.
Solving some is more than enough.




2017. november 02. - Anya kicsi fia

- Bátor vagyok. Bátor vagyok. Bátor vagyok! - mondom magamnak minden egyes lépésnél, miközben az összecsavart újsággal közelítek a fenevadhoz. Lóg le a könyvespolcomról és fogadok, épp nagyon büszke magára.
Nem tudom, honnan került ide, de nem is számít. Csak azt akarom, hogy az újságról lógjon és záros határidőn belül ki tudjam tenni a szobámból. Ami azért elég hosszú utazás lesz neki, de bízok benne, hogy nyugton marad. Le a polcomról, végig a lépcsőn, ami a félemeletről elvisz egészen az ablakomig. Ott már ki tudom tenni a szűrét és... győzelem!
Annyira szép elképzelés, nem igaz? Nem bántom, mindössze kiteszem innen és utána mindenki békében élheti az életét. A gond ott kezdődik, amikor a második lépcsőfokot megtéve úgy dönt, elereszti a hálóját és ezzel mindent beleadva szökni próbál. Rám.
- Nem vagyok bátor! Nem vagyok! - kiabálom neki, ahogy a tenyeremmel próbálom lesöpörni magamról. Valószínűleg már nincs rajtam, de azért ugrok párat azon a fránya lépcsőfokon állva, majd lassan, kissé lenyugodva vizsgálom meg magam.
A vadállat... a hatalmas... vagyis csak hosszú lábú pók, sehol. Ennél még az is jobb volt, amikor háborút indított a könyveim ellen. Akkor legalább tudtam, hol van.
- Ugye kitalálsz magadtól is? - mondom neki hirtelen nagyon is csendesre váltva. - Nyitva hagyom az ablakot, amíg nem indulunk, oké?
- Nico, nem teheted ezt velünk! ...megint!
Anya hangja.
Levegőt sem veszek. Nem azért, mert ki akarom hallgatni, miről van szó, sokkal inkább azért, mert az ösztöneim ezt súgják. Ha veszekednek, meghúzom magam és nem vagyok útban. De aztán beáll a teljes csend, én pedig aggódni kezdek. Nem az eltűnt pók miatt. El is feledkezek róla, ahogy anya újra és újra beszélni kezd. Csak az ő hangját hallom.
- Hányszor fogod még ezt eljátszani? Miért nem...? ... Nem.
Először csak néhány lépést teszek meg és még egy utolsót mielőtt megállok.
Majd még három lépés, biztos, ami biztos.
...és állok...
Apró lépésenként haladok anyáék hálószobája felé, de az ajtó mellett elfogy a nem is olyan nagy lendület. Úgyhogy nemes egyszerűséggel a falhoz simulok és hallgatom az apró zajokat, mígnem újra felváltja őket a beszéd.
- Nem érdekelnek a kifogások! Abból valahogy mindig akad, nem gondolod? Tele van velük a padlás! ... Bezzeg az italból sosem fogysz ki! ... Bele se kezdj, Nico!
Már megint túl hosszúra nyúlik a csend, én pedig végre megértem. Apa csak telefonon jelentkezett.
- Lassan a fiad sem fog már benned hinni. Egy kicsit sem zavar? ... Nem kisgyerek már, hogy teljesen vakon... Ne szakíts félbe! Nem játszhatod ezt a végtelenségig, ha azt akarod, hogy Beanie felnézzen rád!
Biztos vagyok benne, hogy még a hívásba is behallatszik, mekkorát nyelek, amint rám terelődik a szó. Felnézek rá! Hiszek apában! Talán csak... abban nem, hogy...
- Ne merd megemelni a hangod! ... Nicodemus! ...
Vágni lehet a beálló csendet.
- Remélem, nekimész a legközelebbi fának! - most már anya is kiabál, de hallom, hogy megbicsaklik a hangja a mondat végén. Nem gondolja komolyan. Csak csalódott és próbálja kiadni a dühöt, ami benne kavarog.
- Nico. Nicodemus - feszült suttogás csupán a hangja, hogy ne hallatszon, most már zokog. De biztos vagyok benne, hogy csak a süket telefonnak beszél. A gyanúm be is bizonyosodik abban a pillanatban, amikor anya a falhoz csapja a méregdrága kis készüléket.
- Nem jön ma haza, igaz? - lépek be. Nem akarom hagyni, hogy egyedül legyen. Még azon az áron sem, hogy tudom, hogyha nemcsak hallom, de látom sírni, én is úgy nyelek majd vissza egy-egy könnycseppet.
Természetesen anya azonnal elfordítja a fejét és próbálja minden nyomát eltüntetni az előbb lezajlott veszekedésnek és annak, hogy bármi felzaklatta volna.
- Úgysem igazán volt kedvem menni - vonok vállat remélhetőleg teljesen lazán, nagymenő módjára. Igaz, anya még mindig nem néz rám, nem láthatja a mozdulatot, de része a szerepnek, amit próbálok hozni.
- Apádnak közbejött valami munka - hazudik, a zokogás utáni remegő hangon. Tudja, hogy tudom és mégis. Hazudik és úgy tesz, mintha nem sírt volna. - Nagyon sajnálja. De hamarosan bepótoljátok.
Végre rám néz és még mosolyog is. Sosem leszek ilyen erős, hogy képes legyek mosolyogni, amikor...! De nagyon szeretnék. Esküszöm, igyekszek!
- Tényleg nem volt kedvem menni. Kiöltözni, miegymás.
- Pedig olyan jóképű vagy öltönyben!
- Anyaaa!
- Az én gyönyörűségem... - mosolyog újra és int, hogy menjek oda hozzá. A széttört telefon darabjai a földön, de én egy pillantást sem vetek arra. Csak anyát figyelem, ahogy az ágyon ülve emeli a karjait a levegőbe, hogy öleljem meg. Bújjak hozzá, mint már annyiszor.
Pár éve már nem úgy megy, hogy csak odalépek és ölelem. Teljes természetességgel térdelek le előtte és úgy fúrom a fejem a vállába. Túlnőttem rajta, nem kicsit.
- Annyi mindenben az apádra ütöttél. A hajad. Az orrod. Az anyajegy a mellkasodon...
- Anya...
- Csak te sokkal, sokkal... sokkal jobb ember vagy nála. Sokkal nagyobb szíved van - már megint a csalódottság beszél belőle. Tudom, hogy nem lejáratni akarja apát előttem. Nem akarja, hogy kevésbé szeressem, csak...
- Igyekszek.
- Gyönyörűségem... - suttogja, ahogy az ölelésben lassan simogatni kezdi a hajam. Ő az, aki feldúlt, mégis engem nyugtat, ahogy mindig is, mióta az eszemet tudom, tette. A göndör tincseimmel játszadozva.
Hosszú percekig egyikünk sem mond semmit, csak öleljük egymást, mígnem a fejemben fojtogató kezd lenni a tudat, hogy nem teszek semmit. Semmi lényegeset, amivel kirángathatom ebből a szomorúságból.
- Smile, without a reason why - kezdem nagyon csendesen, a nyakába suttogva, ahogy elhúzódok tőle.
- Laugh, as if you were a child - inkább szavalás ez, mint éneklés. Nem vagyok énekes, nincs tökéletes hangom, sőt, de nem is az a lényeg, hogy karrierem legyen, csak anya arcán akarok őszinte mosolyt látni.
- Táncolj velem, anya! Nem kell ehhez semmiféle bál vagy... akármi... Smile, no matter what they tell you! - kezdek éneklésre váltani, ahogy teljesen kibontakozok az ölelésből és elegánsan meghajolva előtte nyújtom felé a kezem. A szemeim csillognak. Hogy egy bent tartott könnycsepptől vagy ez lenne a saját mosolyom, én magam sem tudom.
Végül elkapom a kezét és próbálom felvenni a pózt, amit tanultam. Annyira igyekszek tökéletesen, úriember módjára csinálni, de nem megy ez olyan jól nekem.
- Húzd ki magad, Benjamin! - mikor ezzel rám szól, már tudom, hogy minden rendben lesz. - ...tarts úgy, mintha attól félnél, megszököm tőled... de közben eltörni sem szeretnél...
Táncolunk a zenére, ami valójában nem is szól és amit néha elfelejtek énekelni, de anya kitartóan veszi át a szerepet és dúdolja a beálló csendben. Végül már csak a fejét a vállamhoz hajtva ringatózunk.
- Szeretlek, anya - suttogom. Mosolyogva.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#6TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Márc. 14, 2022 10:48 pm

There is no law saying best friends have to have the same dreams.


2018. július 6. - Őrült éjszaka

Lényegében mindig hárman voltunk a bandában. Daniel, Paul és én. Persze megesett, hogy odacsapódott hozzánk egy másik srác, de senki nem maradt túl sokáig. Egy nyár vagy pár hónap és mintha ott sem lettek volna. Aztán megtörtént az, amire egyikünk sem számított. Valahogy közénk keveredett a nálunk két évvel idősebb Elizabeth Vance és a maga szomorú titokzatosságával Dannyt és Pault is az ujjai köré csavarta. Úgy éreztem, nem lóghatok ki én sem a sorból. Addig ismételtem magamnak a tőlük hallottam mondatokat, hogy idővel én is úgy éreztem, mindent megtennék érte.
Rendszeres program lett, hogy mikor hármasban voltunk nem Alagaësia történelmét vitattuk meg, hanem arról vitatkoztunk, mitől is van Lizzienek mindig kókusz illata, amikor megölel minket. Persze ott voltak az ennél komolyabb témák is. Senki nem tudott róla semmit, azon kívül, hogy ő és a bátyja az anyjukkal jöttek a városban és év közepén kerültek az iskolánkba. Bár hogy hogyan, arról fogalmunk sem volt. Először is, a mi osztályunkba került, pedig idősebb. Másodszor... nem kocsival, hanem a helyi busszal jártak be. Az egyenruhájukból kilógott egy-egy cérnaszál és Derek, a bátyja nyakkendője is kopottabb volt az illendőnél. De valahogy mégis itt voltak, mi pedig őrültebbnél őrültebb teóriákat gyártottunk arról, mi is lehet a múltukban.
Tanúvédelem alatt álnak!
A mafia elől menekülnek!
Az apjuk valami nagykutya, és őket küldte előre kémkedni.
- Azért vannak itt, hogy kiépítsék a rendszert, amivel a tudtunkon kívül befolyásolnának minket! ...és csak egy különleges szemüveggel...
- Paul! - egyszerre szólunk rá, Daniel és én.
- Most miért? Ez sem vadabb, mint a ti teóriátok! Nem sokkal.
- Az Elpusztíthatatlanok már a maga idejében is sántított - érvel Daniel, de hamar el is lesz hallgattatva, ahogy Paul hozzá vágja a kitudja mióta ölelgetett párnát.
- Most miért? Képzeljétek el, milyen tökéletes álca! Kiadták a filmet '88-ban, ezzel előkészítve, hogyha le is buknának, mindenki bolondnak nézze azt, aki felfedné a valóságot!
- Ott a pont - ítélem végül a vitát Paulnak. Tényleg zseniális terv lenne, ha ezt tennék. - De valljuk be...
- Ne már, Benji!
Hamarosan egymást próbáljuk túlkiabálni, de egyikünk sem jut elég szóhoz, hogy a másik kettőt meggyőzze vagy épp leszavazza.
- Helló, fiúk! Miről megy a vita? - huppan le közénk Lizzie, anélkül, hogy egyáltalán feltűnt volna bárkinek, ő is felbukkant nálunk.
Beáll a hatalmas csend, Danny tarkón csapja Pault, aki mint valami hűséges kutya, már csorgatja is a nyálát. Én csak megrázom a fejem.
- Csak beszélgettünk. Vad dolgokról. Teóriák. Idegen faj.
- Csúcs... - hallani a hangján, hogy nincs elragadtatva, de azért mosolyog, ahogy egyesével a szemünkbe néz.
- Van négy jegyem a fesztiválra - jelenti ki végül, és mire észbe kapunk, már mindhármunkat meggyőzött arról, hogy bizony ki akarunk mozdulni ezen a péntek estén.
Tíz perc alatt lebeszélem apával, hogy mi most mennénk, majd úgy surranunk ki itthonról, hogy anyának fel se tűnjön. Imádom őt, de tudom, hogy nem engedne el, én pedig mindennél jobban szeretnék a barátaimmal tartani. Amúgy sem vagyok már gyerek, betöltöttem a tizenötöt... el tudom dönteni, mit akarok.
Amúgy is, nem mintha valami hatalmas, elborult fesztiválról lenne szó, ahol minden csapból alkohol folyik és anélkül drogoznak be, hogy bárkinek tudomása lenne róla. Csak egy színpad valami koncerttel és pár vidámparkos játék, standok. Szóval, mi baj is lehetne?
Tizenkét perc. Ennyi ideje tört be a szobámba Lizzie és mi fiúk máris összehúzzuk magunkat a házunk előtt parkoló kocsi hátsó ülésén, míg a lány bevágódik az anyósülésre és a bátyja már csikorgó kerekekkel indít.
- Mióta van kocsitok? - csúszik ki a kérdés a számon, miközben Daniel oldalába könyöklök. Három nyurga srác, de valahogy így is szűkösen vagyunk.
- Mióta Derek elcsórta a kulcsokat a fickótól, akit leütött egy sikátornál.
Mindenki nevet. Engem is beleértve. Mert csak vicc, ugye? De közben le sem veszem Derekről a szemem. Szinte azonnal összeakad a tekintetünk a visszapillantótükörben. Vajon észrevette, hogy az arcát, szemeit figyelem, vagy csak véletlen nézett felém?
Nem számít. Megrázom a fejem és inkább másfelé figyelek.
Mire olyan közel kerülünk, hogy beszűrődjön a koncert hangja, Lizzie már az ülésen térdel, háttal a szélvédőnek és nekünk magyaráz. Nesze neked biztonságiöv, mi? De mind nevetünk, megjegyzéseket teszünk és cikizzük Pault, amiért túl feltűnően bámulja a kivillanó dekoltázst. Fülig vörösödik, de pontosan tudjuk, hogy máris a bosszút tervezi. Duplán kapjuk mi még ezt majd vissza tőle!
Mire Derek leparkol és mind kiszállunk, kicsit elveszetten figyelem a tömeget. Szinte csak velünk egykorúak és idősebbek vannak. Daniel és Paul elindul, de én még ácsorgok. Várom Dereket, hogy leállítsa a motort és...
- Gyere már, szépfiú! - nyúl a kezem után Lizzie, majd Pault is megragadja és mindkettőnket húz magával. Daniel csak caplat utánunk, de be nem áll a szája.
Az egész estét és éjszakát a fények és standok között bolyongva töltjük. Aprót lejmolunk... na jó, valójában Elizabeth csikar ki ismeretlenektől egy keveset és elverjük olyan játékokra, ahol esélyünk sincs nyerni. De mindannyian megpróbáljuk. Megpróbáljuk lenyűgözni Lizziet és elhozni neki a főnyereményt.
Mire hajnal kettőt mutat a karórám, boldogan, de iszonyú fáradtan sétálunk és hallgatjuk a koncert utolsó taktusait. Mind a négyen.
- Ki szerez nekem egy szendvicset? - dobja fel a kérdést Lizzie. Mily' meglepő, ketten azonnal ugranak is, és mire nekem is esélyem lenne beállni a sorba, már kettesben maradunk.
- Tudod, én is szívesen hoztam volna neked. A kártyám nálam van...
- Mi lenne, ha egyszer nem húzna a fejed feléjük?
- Hogy érted...?
- Oh, fogd be!
Pontosan úgy lassul be minden, mint ahogy a regények említik. A hangok körülöttünk tompa zajjá válnak én pedig két dolgot érzek. Azt, ahogy Lizzie megragadja a pólóm a mellkasomnál és azt, ahogy a kókuszillat mindent elönt, ahogy megcsókol. Az ajkai puhák és árad belőlük valamiféle forró sürgetés.
Az első csókom. Túl maszatos, túl feszültté tesz és mégis, ahogy telnek az első másodpercek, úgy érzem, belelendülök. Visszacsókolok. A szemem csukva. Valójában élvezem...
...és csak később, már a kocsiban ülve, a hajnali fényeket figyelve vagyok hajlandó beismerni magamnak, hogy miközben a nyelvünk valami különös, édes táncot járt, én végig Derekre gondoltam.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#7TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeSzer. Márc. 16, 2022 12:57 pm


... attól félt, hogy most a lelke az, ami elzsibbadt...




2021. augusztus 23. - Csak add meg magad!

Már régen nem dörzsölöm addig a bőröm, amíg az egész vörössé és érzéketlenné válik.
Már régen nem figyelem megbabonázva a halvány rózsaszín vizet, ahogy eltűnik a zuhany lefolyójában.
És már nagyon régen nem könyörgök a szüleimnek, hogy mentsenek ki innen.

Az egész puszta rutin lett, hogy minden alkalommal lemosom őt magamról. Ahogy az is, hogy utána a tükör előtt állva vizsgálom a nyomokat, amiket rajtam hagyott. Most csak három komolyabb van. Az első a keze nyoma az arcomon és a szám sarkában, ahol egy kicsit felrepedt a bőr. A második az ujjainak helye a csípőmnél, ahogy próbált biztosan, egyhelyben tartani. A harmadik... nos, azt csak magamnak köszönhetem. Egy tenyérnyi, máris kékülő folt a derekamon, ahol rám térdelt és az ágyba nyomott, amíg meg nem adtam neki magam.
Én... tényleg nem tudom, mi ütött belém. Fogalmam sincs, miért próbáltam tiltakozni, ellökni magamtól és egyszerűen csak nem hagyni, hogy azt tegyen, amit akar. Sokkal fájdalommentesebb lett volna és talán a víz sem vált volna rózsaszínné, hogyha egyszerűen megadom magam. De ma valami volt bennem, ami küzdeni akart, én pedig voltam olyan bolond, hogy rá hallgattam.
- ...most pedig itt az eredménye... - motyogom a tükörképemnek, ahogy még egyszer, utoljára megvizsgálom a nyomokat, majd öltözni kezdek. Magamra kapok egy tiszta alsót és mintha minden a legnagyobb rendben lenne - hiszen rendben is van. Rutin. Nem az első, és nem az utolsó. - megyek a szobába, gyűröm gombócba az ágyneműt, majd miután behajítottam a fürdőszobába, hasra vágom magam a csupasz matracon. Próbálok olyan pontot találni, ahol még az a tompa fájdalom is elcsitul és hagyom, hogy elnyomjon valami őrült, színekkel kevert álom.

Órákkal később ébredek arra, hogy a benti kellemes levegő ellenére is izzadtságban fürdök. Tudom, hogy álmodtam valamit, de képtelen vagyok részleteiben felidézni. Talán nem is valódi álom volt, hanem egy emlékkel kevert kusza valami. Az viszont biztos, hogy nem érzem úgy, képes vagyok azonnal visszaaludni. A karomon lévő órára nézek és pislogok kettőt. Majd újra. Hiába minden, nem tisztul ki az óralap. Ahogy megdörzsölöm a szemeimet, akkor jövök rá, hogy ez nem izzadság. Nem csak izzadtság. Könny. Sírtam álmomban és úgy tűnik, még most sem hagytam igazán hagytam abba.
Különös, nem? Anélkül potyognak a könnyek, hogy valójában tudatában lennék, sírok.
Próbálom összekapni magam, vagy legalább felidézni, mi is történt álmomban, ami ennyire kiborított, de képtelen vagyok rá. Azt tudom, hogy a múltban jártam. Ott volt Daniel és Paul. Otthon voltam. Velük és a szüleimmel... a szüleim!
- Nem emlékszem. Nem emlékszem tisztán az arcukra.
Anélkül, hogy tudatában lettem volna, szépen lassan elfelejtettem őket. Külön-külön fel tudom idézni a szemüket, a hangjukat... de nem áll össze. Már a képzeletemben sem vagyunk egy család. Ők a homályos folt a múltamban, ahonnan csak apró részletek vannak meg, míg én itt állok egyedül...
Addig dörzsölöm a szemem és az arcom, amíg nem érzem, hogy a hirtelen felerősödött, fojtogató érzés végre enyhülni kezd. Ki kell jutnom a szobából. Ki a konyhába. Az égre nézni. Nem! Ki a szabadba és a friss levegőn állva nézni a csillagokat.
Minden mozdulat fáj a hátamnak köszönhetően, de legalább eltereli a figyelmem a felejtésről. Hamar talpon vagyok, majd még egyszer, utoljára megdörzsölve a szemeimet, mezítláb indulok meg. Egészen a lépcsőig tetejéig eljutok, de tovább nem.
- Benjamin - rekedtes hang, de semmi meglepő nincs abban, kihez tartozik.
Nem. Kérlek, ne. Most nem bírnék elviselni egy újabb kört... Ki kell innen szabadulnom!
- Ne lapítsd ott! Gyere - rá sem nézek, úgy lépek be a szobájába. Most miért? El kellett volna futnom? Ugyan már!
A szemeimet összeszorítom, amikor odabent kattan a lámpának a gombja és az ágy környékét elárasztja a fény.
- Szökni... - kezd bele, de elakad. Meg sem próbálja befejezni a mondatot. Némán vizsgál. Ez most jobban zavar, mintha meggyanúsított volna, hogy megpróbálok lelépni.
Végül a kezét emeli és int, hogy menjek közelebb hozzá. Közelebb. Még közelebb, míg előtte állok, a talpa a földön, én pedig a lábai közé lépek. A térdeim a matracának a szélét érintik és hagyom, hogy a felnyúljon az államhoz.
- Sírsz?
- Már nem - nincs értelme hazudni. Ha egyből kiszúrta, valószínűleg vörösek a szemeim, nem tudok semmivel előállni, amivel elterelhetném a szót
- Miattam?
Megrázom a fejem, már amennyire tudom attól, hogy az ujjai az államnál vannak.
- Miattam? - ismétli. Utálja, ha nem válaszolok szavakkal is.
- Nem. Nem miattad.
Szinte már hallani vélem a nevetését, ahogy visszakérdez, "Miért nem miattam?", de nem nevet, sőt, elég sokáig csendben marad.
- Mi történt?
Megint csak a fejem rázom, mire erősödik a szorítás. De nem érdekel. Erre nem vagyok hajlandó válaszolni.
- Mi. Történt. - ismétli el, ezúttal hangosabban.
A kezem ökölbe szorul, de olyan erővel, hogy most ezért kezd remegni.
- Semmi közöd hozzá - bukik ki belőlem.
- Mindenhez van közöm! - vág vissza és a csuklómnál megragadva ránt maga mellé az ágyra. Egy pillanat alatt fölöttem van.
- Látod, mit művelsz megint? Kedves akartam lenni! Érdeklődni, hogy mi a baj, te pedig játszod a makacs kisgyereket!
Lehet, hogy mozdulni nem tudok, sőt, nincs is értelme, de a fejem elfordítom. Nem vagyok hajlandó ránézni.
- Miért csinálod ezt velem? Miért csinálod ezt magaddal? Miért... - a szemem csukva, várom az ütést, de az ökle a fejem mellett, a puha ágyon köt ki. A mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, a kezem még mindig ökölben, teljes erőből szorítom.
Majd megérzem azt, ami végül beszédre bír. Ahogy a vékony réteg alsón keresztül nekem nyomódik.
Nem. Ezt most tényleg nem tudnám elviselni újra.
- Csak... csak egy rémálom volt, Steven. A szüleimről - adom meg magam neki. Nem hazudok, de nem is ez a teljes igazság.
Hogy ne kelljen tovább beszélnem, az egész testem akarattal ellazítom alatta. Érezheti a változást és azt is, hogy már nem kell szorítania a csuklóm, akkor is nyugton maradok. Az ujjaim ellazítva. Teljesen kiszolgáltatva magam neki.
- Jól van. Ez olyan nehéz volt?
- Nem.
- Jó fiú vagy... Semmi baj... - ő is pont olyan hirtelen vált, ahogy én tettem. A hangja sokkal csendesebb és már majdnem kellemesnek mondható. Hamarosan pedig egy kicsit el is távolodik tőlem, éppen csak annyira, hogy rendesen végigfeküdjön az ágyon. Feje a párnán és emeli a karját.
- Gyere, bújj ide - készséggel teszek mindent első szóra. Mi más választásom van? Pár órával ezelőtt is csak saját magamnak okoztam a bajt és most is majdnem... pedig csak válaszolnom kellett. Pár szó, semmi több és máris mennyivel kezelhetőbb a helyzet.
- Tudom, hogy fáj, de itt vagyok neked. Mindig itt leszek - suttogja, ahogy magához ölel. Nem tudom eldönteni, hogy ezt megnyugtatásnak vagy fenyegetésnek szánja.
Nem mintha visszakérdeznék. Hagyom, hogy vizsgálja az arcom, de én továbbra sem akarom őt nézni. Becsukom a szemem és még ha alvásról szó sem lehet, próbálok úgy tenni, mintha... Érzem, ahogy mocorog. Ahogy átölel. Ahogy az ujjaival először az arcomat simogatja, majd egy kicsit elidőzik a részen, ahol a pofontól felrepedt a szám.
- Nem olyan nehéz jól viselkedni, nem igaz? - kérdezi, de meg sem rezzenek. Alszok. Ugye?
Akkor is mozdulatlan vagyok és még a légzésemre is figyelek, amikor az ujjai végül az ajkaimat cirógatják. Egy pillanatig azt hiszem, meg fog csókolni, pedig valami íratlan szabály lehet nála, hogy ilyesmit nem tesz. Mindig csak a nyakamba, a hajamba, a vállamra nyom csókot, de neki is megvannak a fura pillanatai.
Úgy tűnik, a mostani is kicsit ilyesmi. Még ha nem is csókol meg, egy másodpercre elveszi az ujját, majd mikor újra visszaérinti, már a nyálától nedves. Valószínűleg elárulom magam azzal, ahogy nagyot nyelek, de nem tudtam visszafogni.
- Aludj csak - mondja mosolyogva, továbbra is cirógatva, simogatva... kiélvez minden pillanatot, én pedig tűrök.
Ahogy egy jófiú tenné.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#8TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeSzer. Márc. 16, 2022 3:29 pm






2021. március 01. - Az utolsó kötet

Napok óta egy bizonyos könyvről áradozok Stevennek. Tudom, hogy nem figyel rám valójában, de azt is, hogyha megfelelő időben és mennyiségben adagolom, akkor van esély rá, hogy elenged a dedikálásra. A könyv hátulján, a tervezett turnék között a holnapi dátum szerepel. Már egyszer említettem Stevennek az időpontot, ha most bedobom és ténylegesen engedélyt kérek...
A tervemmel ott lőttem mellé, hogy nem számoltam vele, egy rossz napján a legkisebb szóra is csattan.
- Fejezd be, Benjamin! - lényegében üvölt, ahogy a dolgozószobájában lévő asztalra csap. Azonnal összeszorítom a szám és olyan kicsire húzom magam ültömben, amennyire lehetséges. Fogadni mernék, hogy az egész ház összébb ment a hangjára és nem én vagyok az egyetlen, aki most meghúzza magát egy időre.
- Bocsánat - suttogom az orrom alatt, de olyan az egész, mintha meg sem szólaltam. Mégsem ismétlem el, nem akarom még jobban felidegesíteni. Meg sem moccanok, ugyanúgy ülök ott a dolgozószoba kanapéján, mint eddig, csak most már egy mukkanás nélkül.
Pedig olyan szépen készítettem elő az egészet! De valahol félúton elfelejtettem figyelni az apró jeleket és most itt állok, vagyis ülök meglőve és most már biztosan nem enged el a dedikálásra.
- A rohadt életbe, Benjamin! Ne ülj ott úgy, mintha megütöttek volna! - még mindig morog, ahogy egy nagy sóhajjal rám néz. - Inkább menj... ne is lássalak itt. Majd később bocsánatot kérsz.
Aprót bólintok és szó nélkül hagyom magára. Csak percek múlva, a házból kilépve veszek úgy igazán levegőt. Mintha még abból is baj lehetett volna odabent. De a szabadban, a kertben mászkálva már sokkal jobb. Egyik ösvényt taposom a másik után, végül egy szimpatikusnak tűnő bokorhoz lépek. Óvatosan megsimogatom a levelét, majd valami néma engedélykérést követően lefekszem a fűre a takarásába.
Órákon át hallgatom a közeli kis mesterséges folyót és a természet hangját. Hagyom, hogy ellazítson és végül kiűzöm a fejemből az elszalasztott lehetőséget. Mondanám, hogy idekint töltöm az éjszakát, végül is már egyáltalán nincs hideg, de valójában csak a vacsorát bliccelem el, utána már nem kísértem a saját sorsom.
Nem mondom, hogy bármivel jobb hangulatban van odabent Steven, pedig órákra magára maradt. Sőt. Valójában hozzám sem szól, némán int magához a nappaliba. Valami jogi műsor megy a TV-n, de még csak nem is nézi, a tablet kijelzőjére firkál valamit az eszközhöz tartozó tollal.
- A bocsánatkérésed - emlékeztet és azzal, ahogy felpillant rám, tudom, mit vár el. A bocsánatkérés mindig ugyanaz.
Készségesen teszem a dolgom, de ezúttal tényleg meg kell dolgoznom érte. A műsor, amit firkál vagy egyszerűen nincs hangulatban, fogalmam sincs. Hamarosan már érzem a torkomban feltörő savas ízt, a szokásos rosszullét, ami néha még mindig előjön, de kitartok, amíg kell.
Ezek után az este nagy részét Steven mellett töltöm. A fejem az ölében, ahogy szereti, ráérősen simogatja a hajam, de én nem rá koncentrálok. Csak a műsort figyelem, mint aki sosem látott még filmet. Pedig dehogynem! Itt viszont elég ritkán kerülök képernyő elé, szóval ki kell élvezni. Akkor is, ha éppen valami bugyuta akciófilmről van szó.
Végül hiába a lövések és robbanások, elnyom az álom. Rémlik, hogy valamikor Steven felébresztett és ágyba parancsolt, de az egész ösztönből történt. Reggel már a saját szobámban ébredek és pont ott folytatom a napot, ahol tegnap abbahagytam. Odakint a udvaron és a kertben mászkálva fél nap.
Mire Stevennek a színét látom, már késő délután van, én pedig egy üres füzetbe firkálok a kertibútorokhoz tartozó asztalnál.
- Benjamin - felnézek rá, hajam a szememben és próbálom megállapítani, hogy maradt-e benne bármi abból a tegnapi fesztültségből. - Tegnap eléggé kihoztál a sodromból.
- Bocsánatot kértem. Élvezted - nem vagyok értetlen, csak bizonytalan. Fogalmam sincs, most épp mire számítsak tőle.
- Máskor tudd, hol a határ.
- Igyekszem, Steven - bólintok aprót.
- igyekezz jobban! - veszi elő egy pillanatra a szigorú hangját, de azonnal vissza is vált, ahogy beállna a csend.
- Szóval... miről is szól az a könyv?
Akaratlanul is apró mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy mesélni kezdem a történetet. Nem érdekli. Valójában... egyáltalán nem érdekli. Nem ül le, nem mozdul, tornyosul fölém és figyel. Nem rám, de engem. Én viszont beszélek. Mert élvezem, hogy mesélhetek arról, amit szeretek. Mesélek Marina és Oscar különös barátságról. Mesélek a rejtélyről. Arról, hogy milyen különleges hangulata van a könyvnek és csak annyira félelmetes, hogy nyomasztó és érdekes maradjon, mint a történetben a ködbe burkolódzó temető.
Még javában mondom a magamét, amikor fogalmam sincs honnan, de felém nyújt egy könyvet. A Marina az. Nézek rá értetlenül. Olvassak fel neki belőle vagy...?
- Nyisd ki.
Az egész helyzet túl különös, de engedelmeskedek. Óvatosan fogom kézbe a kötetet és kezdem lapozni az első oldalaktól, amikor feltűnik a változás. Ez nem az én példányom. Az enyémben nincs...
- Dedikáltattad - mondom ki a nyilvánvalót, ahogy vigyázva, egyetlen ujjal végigsimítok az élesen kanyarintott tinta nyomán. Érzem, ahogy az arcomon lévő mosoly egy kis időre kiszélesedik.
- Köszönöm! - ugrok talpra és a késztetést nem elnyomva... megölelem. A karjaimat a nyaka köré fonom és csak kapaszkodok egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig.
Nem érdekel, hogy nem engedett el. Nem érdekel, hogy tegnap üvöltött velem. Ahogy az sem, hogy szándékosan dolgozott ellenem tegnap a bocsánatkérésnek. Az pedig főleg nem, hogy ez is olyan valami lesz, amit meg kell hálálnom neki. Most csak örülök és perceken belül, ahogy magamra hagy, elmerülök a történetben. Csak egy kicsit olvasok. Csak pár fejezetet.

Mint idővel kiderül, az utolsó példányt kaptam, amit az író a saját kezével írt alá. ...és csak ekkor, hónapokkal később árulja el Steven, hogy valójában Zafón tavaly júniusban meghalt.

R.I.P. Carlos Ruiz Zafón



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#9TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeCsüt. Márc. 17, 2022 10:24 am






2019. február... - Csak beszélj róla!

Kezemben az öngyújtó. A szikra újra és újra felizzik egy halk kattanás kíséretében, majd fellobban az apró láng is. Egy kis ideig megbabonázva figyelem a vörös-kék táncot, de végül hagyom kialudni. Képtelen vagyok megtenni. Dühös vagyok, haragszom. Mindenre. Mindenkire. A egész világra. De főleg apára. Mégis hiába fogadkoztam éjszakákon át, hogy megteszem, most itt állva, kezemben az öngyújtóval, nem tudom lángra lobbantani. Pedig már kitéptem az első lapokat, galacsinná gyűrtem és csak arra várnak, hogy meggyulladjanak, de...
Dühösen markolok a saját tincseimre, miután nekihajítottam az apró kavicsoknak az öngyújtót és a semmibe üvöltök. Nincsenek szavak, mindez kimondhatatlan düh, semmi kézzelfogható.
Ma ötödik napja, hogy be sem tettem a lábam az iskolába és a barátaimnak sem vagyok hajlandó felvenni a mobilt, nemhogy visszaírni nekik. Anyával egy szót sem beszélek, pedig látom, hogy szeretne. Az egyetlen, amit kapok... kapunk, már több, mint egy hete, az a sajnálat. Mindenki sajnálja, mindenki ott van, hogy részvétet nyilvánítson, de a szavak már régen elvesztették jelentésüket. Amúgy sem vagyok benne biztos, hogy akár egy is őszinte lett volna. Üres szavak, amit ki kell mondaniuk, hogy jobban érezzék magukat, amikor pár lépés múlva már arról beszélnek, így a legjobb, sőt, talán hamarabb is megtehette volna.
Megállás nélkül erről beszélnek. A családunk ismerősei, barátok, apa üzlettársai, a sajtó. Sajnálkoznak, közben pedig be nem áll a szájuk. Mindent mindenki jobban tud és egy pillanatig sem szégyellik ezt közölni másokkal.
Én pedig még arra sem vagyok képes, hogy felgyújtsam ezt a három könyvet!
Gyönyörű kiadások, még 1988-ból, és én tényleg szeretem is őket. De valójában nem az enyém. Nem teljesen. Ez volt a közös könyvünk apával. Ő olvasta még gyerekként és ezek az ő példányai, még ha én is vettem le a polcról évről évre, hogy elmerüljek a történetben. És ahogy akkor, most is őrzöm őket. Neki. Vagyis hát... már mindegy. Meg vagyok róla győződve, hogyha elégetem, talán jobban fogom érezni magam. Az egész olyan lenne, amivel kiadhatom magamból a haragom. Valami különös, kicsinyes bosszú apa irányába, amiért itt hagyott minket.
De az öngyújtó darabokra tört, ahogy nekidobtam a kavicsos útnak és ha elsőre nem volt bátorságom megtenni, tudom, hogy másodjára, harmadjára, negyedjére sem lenne. Így csak felmarkolom a könyveket, kisimítom és visszaillesztem a kitépett lapokat a helyére és megindulok. Csak úgy előre. A saját fejem után. Bolyongok a város legkisebb utcáiban, mígnem kikötök az egyik parkban. Viszonylag csendes, tekintve, hogy iskolaidő van, a turisták pedig nem sok vizet zavarnak.
Lekuporodok az egyik fa tövébe, kiélvezve az árnyékot, amit nyújt és belekezdtek az első kötet olvasásába. Mire észbe kapnék, már a második hetemet töltöm ugyanitt, ugyanígy, ellógva az iskolát - összesen tizenkét igazolatlan nap -, nem szólva senkihez, csak Frodohoz, Samhez...
Nem mondom, hogy a dühöm elpárolgott, de a sorok között átélt kalandoknak köszönhetően úgy érzem, sikerült elfogadnom. Minden nap felkelek, elindulok az iskolába vezető úton, majd egy ponton másik irányba kanyarodok és letelepszem a parkban olvasni egészen a nap végéig.
Általában vacsorára érek haza. Mindig együtt eszünk anyával, de némán. Már nem próbál beszélgetni, és ez nekem kezd megfelelni. Viszont úgy tűnik, a mai nap kivételes.
- Ma felhívott az igazgató - szólal meg két falat között, én viszont fel sem nézek rá.
Könnyedén hagyom, hogy szinte már fájdalmassá váljon a csend. Fejben még mindig sokkal inkább Középföldén járok, mintsem itthon.
- Majdnem két hete nem jársz be?
Nemtörődöm módon megvonom a vállam. Nem számít.
- Beanie... beszélj velem! - kérlel csendesen, ahogy a kezemért nyúl. Ha valami, ez megteszi a hatását. Vagy legalábbis kibökök két szót.
- Nem akarok.
- Nem csinálhatod ezt a végtelenségig, kisfiam.
- Mit, anya? Nem haragudhatok apára? - hangosabban jönnek a szavak, mint aminek szánom, de ha jól sejtem, anya pontosan tudta, hogy ez lesz belőle.
- Lehetsz szomorú. Dühös. Érezhetsz, amit csak akarsz. De beszéljünk róla - tart egy pillanat szünetet. Tudom, hogy most jön majd a lényeg.
- Utána pedig vissza kell menned az iskolába.
- Minek?
Láthatóan meglepi a kérdésem.
- Be kell fejezned az iskolát. Az apád... - hallom, ahogy egy pillanatra elcsuklik a hangja, de nem nézek fel, hogy megvigasztaljam. Nélkülem is hamar összekapja magát és már folytatja is.
- ...az apád hibázott. Egyik rossz döntése követte a másikat. De te okosabb vagy nála. Sokat beszéltünk már erről, nem igaz?
Magamon érzem a tekintetét, de tőlem csak egy bólintásra futja, miközben a villával az ételt piszkálom. Megszorítja a kezem.
-Nagyon sokat beszéltünk róla, hogy már most jobb ember vagy, mint az apád. Okosabb. Jobb döntéseket hozol. Nagyobb szíved van és...
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy ismerlek, Beanie.
- Ahogy apát is ismerted. Mégis hozzámentél.
- Ez bonyolult.
- Ha nekem beszélnem kell, te miért nem teszed?
Ezzel megfogom. Elhallgat. De kivárom, amíg felel.
- Valójában talán mégsem olyan bonyolult. Egyszerűen csak beleszerettem az apádba. Nem volt mérlegelés, nem írtam listát, hogy miért menjek hozzá és miért ne. Szerettem és kész.
- Most jön az a rész, hogy idővel majd én is megértem? Ha szerelmes leszek?
- Pontosan most jön, igen - hallom a hangján, hogy mosolyog, de továbbra is magam elé nézek. Akkor is, amikor újra megszólalok.
- Előbb befejezem A király visszatér-t - mondom végül. Igen. Visszamegyek majd az iskolába, csak hadd fejezzem be a könyvet.
- Miért?
- ...
- Miért?
- Mert felgyújtani nem tudtam.
Végül elmondok neki mindent. Hogy mi volt az eredeti terv és mi lett belőle. Elmondom, hogy a parkban töltöm minden napom és nyílt színen bújva el mindenki elől csak olvasok. Hogy remélem, mire az Egy Gyűrű a lávába merül, én is képes leszek elengedni apát és...
- Olyan dühös vagyok, anya. Haragszok rá. Haragszok mindenkire. Önmagamra. Azt hiszem, még rád is - fejezem be és végre felnézek rá, miután kipislogtam egy könnycseppet.
- ...és ez rendben van. Amíg beszélünk róla. Csak beszélj, kisfiam. És most ölelj meg, jó?
- Jó...



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#10TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Márc. 21, 2022 11:51 am






2021. május 29 - Egy régi barát

- Vigyél vissza. Haza akarok menni - szólalok meg most először beszélve ténylegesen az engem kísérő testőrhöz, miközben le sem veszem a tekintetem az üzletről, ahova mi is tartunk. És ahova az előbb sétált be egy pár, egymás kezét fogva.
- Hogy mondod?
- Vigyél haza.
Fogalmam sincs, mi lehet a tekintetemben, mi mindent árul el épp az arcom, de további kötözködés helyett már terel is maga előtt és igyekszünk vissza a kocsihoz. Alig bírom kivárni, hogy elém lépjen és nyissa az ajtót. Minél előbb bent akarok ülni. Elég volt egy másodperc, amíg az utcán összeakadt a tekintetünk és most úgy simulok az üléshez, a sötétített üvegek jótékony takarásába, mintha ezen múlna az életem. Valahol úgy érzem, tényleg ez a helyzet és ezen semmi nem változtat.
Egész nap ágyban vagyok. Nem olvasok és főleg nem csábít a kinti levegő és a zöld kert. Fekszek órákon át, az agyam jótékonyan kikapcsolt, próbál védeni. Mitől is? Valószínűleg a saját gondolataimtól. Attól, hogy futószalagon jöjjenek a "Mi lett volna, ha...?" kérdések.
- Mi történt ma? - mint valami sziréna, úgy rángat ki Steven kérdése a saját fejemből, de közben meg sem moccanok.
Nem lep meg, hogy itt van, valószínűleg a testőr első hívása volt, hogy leadja a drótot, valami történt.
- Haza akartam jönni.
- Igen, ezt hallottam - mire elhangzik az utolsó szó, már ott van mellettem az ágyon. A hátam mutatom neki, kicsit össze vagyok kuporodva, de őt ez láthatóan nem zavarja. Sosem zavarta.
- Szeretném hallani, mi történt - az ujjai a hajamba szántanak, majd áttér a vállamra. A vékony anyagon keresztül is érzem, ahogy ráérősen cirógat, apró köröket írva le a bőrömre. Valahol még talán jó érzés is lenne... ha nem ő csinálná.
- Megláttam valakit, akit régen ismertem. Éppen csak összeakadt a tekintetünk.
Biztos vagyok benne, tudja, mi történt és mi nem, mégis érzem, ahogy a cirógatásból szorítás lesz és az ujjai megtalálják azt a bizonyos részt a kulcscsontomnál és belemélyednek.
- Figyelek, Benjamin.
- Daniel. Egy régi barát. Nem beszéltem vele - a szorítás enyhül. Szinte már érezni vélem a levegőben, kimondatlanul is ott lebegő dicséretet.
- Megismert?
- Nem tudom. Talán. Azt hiszem - becsukom a szemeimet. Nem akarok erről beszélni, mégis lejátszódik előttem a pillanat, amikor összeakadt a tekintetünk. Majd ő bement, én kint maradtam... és megléptem.
De mi lett volna, ha kimondja a nevem? Mi lett volna, ha megfordul és odajön hozzám? Mit mondok? Hazudok arról, mi történt velem? A szemébe hazudok Danielnek, akivel mindent megosztottam, mielőtt darabokra tört minden körülöttem?
- Emlékszel, mit mondtam, amikor kérleltél, hadd találkozz a régi barátaiddal?
Ezúttal túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy megmakacsoljam magam és ne válaszoljak azonnal szavakkal. Ahogy elvárja.
- Az már nem az én életem.
- Az már nem a te életed - ismétli utánam, mosolyogva, miközben a keze áttér a vállamról a karomra, majd hamarosan azt is érzem, hogy átnyúlva fölöttem, egyesével kezdi kibontani az inggombokat.
Nem tiltakozok.
- Akartam velük beszélni...
- ...de már nem lenne értelme - fejezi be helyettem a mondatot. A saját gondolataim ezek. Ugye? A sajátjaim. De az övé is Hiszen nem kérdez. Kijelent. Mintha még nálam is magabiztosabban mozogna a fejemben.
- Hiszen tovább léptek a saját életükkel. Elfelejtettek téged.
A fejemben visszhangzik minden kimondott szava. Nagyon úgy tűnik, hogy igaza van. Igaznak hangzik.
- Igen.
- Látott téged. Valószínűleg felismert. Te magad mondtad - tart egy pillanatnyi szünetet. Mintha lefoglalná az, amit éppen tesz és közben nem tudna beszélni. Pedig csak az ing kerül le rólam. - ...mégsem ment oda megkérdezni, hogy vagy és mi történt veled.
- Meg sem próbálta. Csak bement. A barátnőjével.
- Hát milyen barát az ilyen?
Erre már nem felelek. Mert fáj. És minden egyes gondolattal egyre fáradtabb, kimerültebb vagyok vagy legalábbis annak érzem magam.
- Én ilyet soha nem fogok veled tenni.
- Tudom.
Reflexből jön a válasz. Vajon tényleg ennyire biztos vagyok? Sosem hagy egyedül, sosem hagy magamra.
- Az enyém leszel, bármi is történik. Sosem hagylak magadra, nem eresztelek el.
Lehet, bennem van a hiba, de most nem érzem a szavaiban azt a fenyegető élt, amit már annyiszor, mikor hasonlókat mond. Ez ígéret és nem más. Valami, amitől ma kivételesen nyugodtabbnak érzem magam.
Így hát csak elfogadom, amit mondott és tovább nézek magam elé, egy biztos pontot fixírozva a falon, ahogy az utóbbi pár órában tettem. Majd szép lassan hagyom, hogy az agyam újra lekapcsoljon. A legkisebb mértékben sem kell lélekben ott lennem, amikor a keze már a nadrágomnál jár. Nem kell mozdulnom, amikor teljesen levetkőztet. Nem kell semmit tennem, miután hasra fordít és úgy igazít el, mintha valami rongybaba lennék.
Amikor küzdök, mindig látom az a mohó csillogást a tekintetében, de úgy tűnik, neki így is megfelel. Vagy legalábbis ma beéri ezzel.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#11TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimePént. Márc. 25, 2022 1:38 pm


There in their secret place, his feelings bubbled inside him like a stew on the back of the stove...




2012. december 26. - Karácsonyi összejövetel

- Nem! - kiabálom, ahogy mindkét kezem markolja a csokornyakkendőt és próbálom letépni a nyakamból.
- Beanie, gyönyörűségem. Ez nem kérés - na persze! Pontosan annak hangzik és azt is tudom, hogyha elég kitartó vagyok, anya úgyis engedni fog.
- Nem, nem, nem... - mondom és mondom, ahogy tovább tépem a királykék anyagot egészen addig, amíg az fel nem adja a harcot és elszakad az inggallértól.
- Benjamin! - apa hangja úgy hasítja félbe azt apró, ismételgetett szó folyamát, mintha lövés dörrent volna.
Nagy levegőt veszek, a tenyerem rejtekébe gyűröm a csokornyakkendőt és csak ezután nézek fel apára. A makacs, duzzogó tekintetem egy pillanatig sem halványul, de attól még tagadhatatlan, apától azért jobban tartok.
- Itt lesz az egész rokonság, barátok, munkatársak, Benjamin - magyarázza, ahogy megigazítja a saját nyakkendőjét. Az bezzeg rendes nyakkendő, nem ilyen izé, mint amit rám akarnak aggatni! Az iskolában is olyat hordunk, nem értem, minek most ez...
- Helyes kisfiú leszel, hidd el nekem - szól közbe anya, ahogy a kezemért nyúl és meglepően nagy erővel kihámozza a tenyeremtől az anyagot.
- Nem - mondom újra anyának címezve, de a tekintetem apára siklik. Kérlelem. Némán könyörgök neki, hogy ne akarja, ne hagyja, ne engedje....
Látom a szüleim között szavak nélkül lefolytatott beszélgetést, majd azt is, ahogy végül apa megrázza a fejét és elsétál. Benne van az a jól ismert "hagyd csak".
- Győzelem! - ugrok talpra hatalmas vigyorral és már szaladok is el, fel az emeletre, megcélozva a szobám. Nyoma sincs az előbbi duzzogásnak. Hiszen megkaptam, amit akartam.
- Beanie! Fénykép! - kiált utánam anya.
- Mindjárt! - meg sem állok, úgy rontok be a szobámhoz tartozó fürdőszobába, hogy megnézzem magam a tükörben. Egy kis ideig csak ide-oda forgatom a fejem, majd összeborzolom a hajam és egyszerű csapvízzel állítom be úgy, ahogy nekem tetszik, kicsit bozontos, kicsit kusza, de én imádom.
Elégedett vigyorral szemlélem magam egy újabb percig, végül egy hirtelen ötlettől vezérelve felhajtom az ing gallérját.
- Máris jobb - mondom magamnak és csak ezek után futok vissza. Zeng a hatalmas előtér, ahogy lépcsőket átugorva száguldok vissza a szüleimhez.
- Itt vagyok! - jelentem ki az egyértelműt, miután a zoknis lábamnak köszönhetően csúsztam még fél métert anya előtt. De csak lefékeztem! Most pedig nemes egyszerűséggel süt az arcomról, hogy továbbra is teljesen elégedett vagyok magammal. Az egészen még tovább ront - legalábbis az ő szemszögükből -, ahogy apa elneveti magát a háttérben.
- Jaj, te gyerek, te... - sóhajt anya, de nem tudja elrontani a kedvem. Akkor sem, amikor azért is igazít egy kicsit a tincseimen. Most viszont már tűröm. Elrontani nem tudja. Nagyon.
Hamarosan már minden erőmmel azon vagyok, hogy nagymenőnek tűnjek, amikor a régies fényképezőgép újra és újra kattan. Végül anya és apa ölel magához egy, amolyan megszokott, karácsonyi képhez. Mindenki mosolyog, csupán én próbálok nagyon rejtélyes és komoly lenni.
A nagy szerep egészen addig tart, amíg befutnak a vendégek. Egy részét nem is ismerem a másik felét pedig nem kedvelem. Nem kicsit érezhetően veszek vissza a korábbi energiabomba énemből, amikor apa munkatársai is beállítanak családostól. Akkor meg főleg meghúzom magam, amikor az a bizonyos munkatárs is megjelenik, Thomas és Liliana társaságában. Az a két gyerek semmi mást nem csinál, csak folyton összesúg a hátam mögött. Utálom őket!
- Viselkedj, Benjamin - szól rám apa suttogva, ahogy a vállamra teszi a kezét, éppen csak megszorítva azt. Tudja jól, látja rajtam, hogy azonnal meg akarok lépni a színről, még az üdvözlést sem várva meg, de így kénytelen vagyok maradni még egy ideig.
Mindenki mosolyog, nevet. Ölelések, puszik, kézfogások. Mindet tűröm és valahol tényleg próbálok viselkedni. Amíg muszáj.
- Menjetek játszani, gyerekek. Csak szépen - hangzik el a várva várt mondat. Már ott sem vagyok. A szobámba nem mehetek, lent kell lennem, de nem számít. Még korábban lecsempésztem, amire szükségem van.
Az első szavakat hallom. Azt is, ahogy egyik kuncogás követi a másikat. Azt meg főleg, amikor a két gyerektől újra és újra elhangzik, milyen fura vagyok... Utána viszont már csak Jess gondolataira figyelek. Arra, hogy milyen érzés neki különcnek lenni. Milyen érzés olyan szegénynek lenni, ahol a nővéred kinőtt, rózsaszín cipőjét kell hordanod, pedig fiú vagy!
Mert igen. Olvasok. De egyetlen szabályt sem szegtem meg vele! Nem mentem a szobámba. Nem zárkóztam be. Nem bújtam el... valójában nem. A könyv lent volt, az ágyam helyett pedig a kanapéra letett, kupacba rendezett kabátok közé feküdtem. Nem elbújtam, csak belep a sok drága, puha anyag és alig vesz bárki észre.
Mire eljutok addig, amikor Jess Leslievel az oldalán legyőzi a trollokat és visszaveri a teljes gonosz hadsereget, már bele-beleaszok a kalandokba. Időközben persze a testvérpár régen megunja a nevetgélést. Sőt, szinte észrevétlenül, de beáll valami csendesebb beszélgetés, míg végül az is egészen elhal...
- Beanie...? - érzem, hogy lekerül rólam egy kabát, ami eddig puha takaróként óvott, de a szemeim nem nyitom ki. A nyitott könyvet ölelem és csak nyöszörgök valamit.
Majd apa felemel és magához szorít. Nagy vagyok én már ehhez! - mondanám, de valójában ösztönből fészkelem be magam az ölelésbe és fonom köré a lábaimat, már amennyire tudom.
Hogy innentől mennyi idő, amíg ágyba kerülök, fogalmam sincs. Az egyetlen, amit még így, félálomban is tudok, hogy a könyvet felváltja anya puha keze és amíg vissza nem alszom, az utolsó utáni pillanatig azt szorongatom.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#12TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimePént. Ápr. 01, 2022 8:29 am






2021. július 11. - Mit tettél?

- Benjamin.
Nem úgy hangzik, de én tudom, hogy rossz napja van. Mostanság mindig rossz napja van. Félnem kellene attól, mit akarhat, de nincs bennem semmi egy kissé tompa, nyomottságon kívül. Úgyhogy teljes nyugalommal, szinte már ráérősen sétálok elé. Egyik kezemben még benne a ceruza, a másikban a gyűrött kis füzet, amibe cél nélkül firkáltam egyszerű formákat. Jól esett lefoglalni a kezeimet és hagyni, hogy a gondolataim szabadon pörögjenek.
Talán ennek köszönhető, hogy nem lehet rólam leolvasni semmit. Semmi jele annak, hogy feszengenék előtte. Nem kezdenek dobolni az ujjaim, nem sütöm le egészen a szemeimet és főleg, nem úgy állok, mint akit kivégzésre parancsoltak ide. Még úgy sem, hogy a bőröm szinte égeti Steven vizslató tekintete, mielőtt elmosolyodna.
Végül előre dől ültében és megpaskolja a bőrkanapét a lábai között. Magam mellé teszek mindent a kezeimből. Csak ezután mozdul. Készségesen lépek közelebb, majd térdelek a lábai közé, de amint a nadrágjához érek, megragadja a csuklóimat.
- Mire készülsz?
Felnézek rá egy pillanatra, majd vissza le a nadrágra. Bolond vagyok, de akkor is leolvasható  az arcomról valamiféle lenézés az irányába. Minek néz ki? Ezt akarod, nem?
- Benjamin... - kezdem rosszul érezni magam. Nem fizikailag, inkább úgy, mint egy túlbuzgó kisgyerek, akit épp leteremtenek. - Értékelem a lelkesedést, de nem kértelek meg rá.
Szeretném leengedni a kezeimet, de még mindig tartja mindkét csuklóm. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de valójában nem is akarom tudni.
- Ugye tudod, hogy nem akartalak tegnap bántani?
- Persze, Steven.
- Komolyan beszélek - biztosít róla. Hagyom leesni az ölembe a kezem, ahogy elengedi. Már csak az egyiket tartja. Jó lenne, ha a másik is szabad lenne, de azt nem ereszti. Helyette végig simít a bőrömön. Már én is azt nézem, mit művel. Figyelem, ahogy az ujjai körözni kezdenek az alkaromon lévő csúnyán liluló nyomon, amit tegnap hagyott. Szorította, teljes erőből, ahogy a hátam mögé csavarta.
- Tudod, hogy vannak napok, amikor csak annyit akarok, hogy legyél egy kicsit hálás. Csak egy egészen kicsit. Hálás és készséges, ha kérek valamit - tart egy pillanat szünetet, én pedig hagyom addig elkalandozni a gondolataim. Miért rosszabb ez, mintha ütne? Ha kiabálna? Ha elérné, hogy remegjek előtte... Tőle.
- Haragszol rám, Benjamin?
- Nem - utálom, hogy minden egyes kimondott szóval erőtlenebb a hangom.
De őt láthatóan nem zavarja. Sőt, újra mosolyog és ahogy elengedi a kezem, már elő is kap a kigombolt zakója zsebéből egy dobozt. Türelmesen várok, amíg felnyitja a tetejét. Éppen csak végigfut a csillogó láncon a tekintetem.
- Nézzük csak... - magának beszél, én csak mint valami biodíszlet vagyok jelen, térdelek előtte és hagyom, hogy a nyakamba tegye az ékszert. Tényleges apró láncokból áll, valószínűleg méregdrága és sokkal rövidebb, szűkebb, mint szeretném.
De még így is beférnek az ujjai a nyakam és az ékszer közé. Tudom, mert kipróbálja és magához képest még ugyan gyengéden, de megrángatja.
- Tetszik?
- Köszönöm, Steven.
Újabb mosoly. Újabb simítás.
- Gondolkoztál már azon, hogy kerültél hozzám?
Erre már felkapom a fejem. Az első valódi reakcióm ma. Vajon mit akar mondani. De nem kérdezek vissza, várom, hogy magától folytassa.
- Jól tudod, hogy fizetek érted. Szerencsém van veled. De... mit tettél, hm?
- Nem tettem semmit - válaszolok őszintén.
- Valamit csinálnod kellett, amiért nem tűrt meg se a nagybátyád se más. Valamit...
- Nem. Csináltam. Semmit!
Hamarabb csattan a pofon az arcomon, minthogy megszólalna.
- Ne merd megemelni a hangod Benjamin! Főleg ne vágj a szavamba.
- Bocsánat - mondom azonnal. Vagyis csak suttogom.
- Nem számít.
A bocsánatkérésem, vagy hogy a szavadba vágtam? - szeretném kérdezni, de inkább hallgatok. Tűröm, hogy gyönyörködjön a nyakláncban. Vagy bennem. Hogy elkalandozzon és ki tudja, miről álmodozzon.
- Bármit is tettél... Jó helyed van itt. Nálam. Velem. Szerencsés vagy, hogy nem az utcán kötöttél ki.
Nem vár egyetértést, mégis bólintok és amikor újra húzni kezd az újonnan kapott nyakláncnál fogva, készségesen teszem a fejem a combjára. Végül elindul valami műsor a falon lévő hatalmas képernyőn.
- Nem akarod nézni?
Nem igazán. Most nem. De attól még felülök mellé a kanapéra. Hagyom, hogy magához húzzon. Hogy öleljen és a karom cirógassa, amíg bele nem feledkezik valami munkába a tabletjén.
Miért rosszabb most ez...? És főleg... vajon tényleg tettem valamit...?



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#13TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Ápr. 11, 2022 1:26 pm






_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#14TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeKedd Ápr. 12, 2022 12:44 pm








2018. szeptember 15. - Mint a könyvekben...?

- Szakítani akar veled. Teljesen egyértelmű. Szerinted is, Paul?
- Egyetértek. Mit tettél, Benji?
Úgy néznek rám, mintha én lennék a legfurább hármunk közül. Pedig én vagyok az első, aki becsajozott. Vagy valami olyasmi.
- Nem tettem semmit!
- Lehet, hogy ez a baj...
- Kösz srácok, tényleg. Igazán jó és támogató barátok vagytok.
- Tenned kellett volna valamit, amíg még lehetett. Mi bármit megadnánk érte. Nem dobod be, hogy esetleg mi is...?
- Oh fogjátok már be! Mind a ketten! Vegyétek úgy, hogy egy szót se szóltam.
- Késő - egyszerre vágják rá, én pedig elvetődök a kanapén, az arcom a kezeimbe temetem. Látni sem akarom őket.
- Nem ez a világ vége, haver - komolyodik el Danny, ami nem mondom, javít a dolgokon, de mégsem old meg semmit.
- De még megpróbálhatod menteni a helyzetet!
- Pontosan. Feküdj le vele! Még ma. Láttam egy videót, amiben egy férfi úgy...
- Paul! - úgy kiabálunk rá, mintha valami világraszóló titkot próbált volna épp nyilvánosságra hozni.
- Most mi van? - komolyan kérdi. Fogalma sincs, mi rosszat mondott vagy készült mondani és az arcára kiülő értetlenkedést látva mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Kösz a semmit, srácok - állok végül talpra és mindenféle búcsúszkodás nélkül hagyom hármasban őket az aktuális videójátékkal. Tudom, hogy úgyis itt kötök majd ki újra. Ha Lizzie tényleg szakít velem, szükségem lesz a barátaimra. A bolond szövegükre, hogy eltereljék a figyelmem. És amúgy is, otthon azt mondtam, az egész hétvégét Paulnál töltjük és csak holnap délután megyek haza, szóval...
Nem számít hazugságnak, hogy közben elugrok Lizziehez, ugye? Nem mintha ez olyan mindennapos lenne. Még sosem jártam náluk, mindig a srácoknál vagy nálam ülünk össze. Fogalmam sincs, hogy a szülei otthon lesznek-e. Vagy esetleg Derek. Még azt sem igazán tudom eldönteni, hogy a kettő közül melyik verzió tesz még feszültebbé, csak azzal vagyok tisztában, hogy ideges vagyok. Még akkor is, amikor már Lizzie szobájában ülünk. Az ajtaja csukva, én pedig hol az elég sötét szoba falait vizsgálom, hol a barátnőm arcát.
- Szóval... - kezdek bele, hogy megtörjem a csendet, pedig itt most nem nekem kellene beszélnem.
- Van valakid?
- Tessék? - a semmiből ér a kérdése és nem is igazán tudom hova rakni. Valakim? Mármint rajta kívül?
- Jól hallottad.
- Honnan veszed ezt? Nincs senki rajtad kívül.
- Pedig szerelmes vagy, látom rajtad.
- Dehogy! - vágom rá reflexből.
- Szóval engem sem szeretsz.
A fenébe!
- Nem úgy értettem, Lizzie! - képes lennék könyörögni neki, bár én magam sem értem, miért. - Úgy értettem, hogy nagyon is kedvellek, de a szerelem... Tényleg kedvellek! Jó veled lenni és olyan dolgokba viszel bele, amibe senki... és élvezem! Kedvellek és...
- Ilyenkor olyan irtó aranyos tudsz lenni! - neveti el magát, amivel végképp összezavar és az sem segít, hogy már közelebb is húzódott hozzám az ágyon. A fejét a vállamra hajtja, de még mindig mosolyog.
- Ennyire nem ismered a saját érzéseidet? Vagy csak félsz?
- Nem értem, miről...
- Szépfiú... - sóhajt egyet, még mindig vidáman, miközben máris újra eltávolodik tőlem, éppen annyira, hogy rendesen rá tudjak nézni. Ő pedig kapva kap az alkalmon, hogy megcsókoljon, mint már annyiszor az elmúlt hónapokban.
- Milyen érzés? - suttogja egészen közelről, mielőtt megismétli a csókot.
- Kókuszos. Mint az illatod - nyögöm ki őszintén. Másra most nem is vagyok képes, mint őszinteségre. Teljesen összezavart.
Először beszélni akar. Hagy kételyek között forgolódni fél éjszaka. Majd azt állítja van valakim. Végül letol, amiért nem szeretem... most pedig csókol és faggatni kezd.
- Ennyi? - neveti el magát és még egyszer megismétli.
Becsukom a szemeimet, próbálok tényleg mindent érezni, amit a könyvekben írnak, de...
- Tompa.
- Erről beszélek! - teljesen elégedett magával. Hallom a hangján. Ennyi támpontom van, a hangja, mert a szemeim továbbra is csukva tartom.
- Ki ne nyisd a szemeid! Maradj így! - szól rám határozottan, mosolyogva. - Meg se moccanj!
- Mire készü...?
- Shh! Egy mukkanást se! - én pedig hallgatok rá. Érzem, hogy feláll mellőlem. A matrac egy kicsit megemelkedik, majd jön valamiféle kuncogás. Léptek. Pakolás.
- Próbálj ki valamit a kedvemért, rendben, szépfiú? - egyenesen a fülem mellett suttog Lizzie, majd nyom egy csókot az arcomra.
- Oké...
Nem mondom, minden egyes eltelt másodperccel feszültebb vagyok. Egyik lábammal a másikra taposok ültömben, de próbálok nyugton maradni, nagy levegőt venni és főleg, ami mindennél fontosabb, nemcsak csukva tartani a szemeimet, hanem össze is szorítani, hogy ne pattanjanak ki.
Az egész közel lehetetlenné válik, amikor az ágyon landol valami tárgy és ezzel egy időben felhangzik a Careless Whisper. Ismerem a zenét. Apa sokszor énekli anyának. Talán túl sokszor is. Kezd elcsépelt lenni, mint a bocsánatkérései is, amiket ki akart váltani ezzel.
- Lizzie... Én inkább nem akarok kipróbálni semmit - szinte már kérlelő a hangom. Nem akarom elveszíteni, de egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész. Túl feszültté tesz, hogy fogalmam sincs, mire készül. A zene... a tény, hogy nem látom, mit művel. De végül, valahonnan fentről a puha ujjak az arcomhoz érnek, némán kérlelnek, hogy én is álljak talpra.
Valami nagyon nincs rendben, tudom és érzem is, de esélyem sincs újra tiltakozni. Mire talpra állok, már nem az ujjai beszélnek hozzám, hanem ajkak kérlelik az enyémet. Egészen másképp, mint ahogy már megszoktam. Lizzie általában nem szokott játszani, csak csókol azonnal és bármikor, amikor akar. Még anyáék előtt is! Ami általában az őrületbe kerget. De most nincs csók, most csak... játszadozik. Húzza az időt én pedig arra eszmélek, hogy minden alkalommal, amikor majdnem megcsókol, éhesen próbálok utánakapni.
Csak amikor sikerrel járok, akkor esik le két hatalmas különbség. Az első, hogy ezúttal szinte lábujjhegyen kell állnom, hogy kényelmesen elérjem. És el akarom érni! A második... hogy a kókuszillat helyett halvány, mentolos cigaretta lengi körül.
A szemeim ebben a pillanatban kipattannak.
Derek!
- Nyugalom, szépfiú - az ő szájából a becézés egyszerre bizarr és helytelen. De nem ereszt. Egyik keze az arcomat simogatja, a hajam... míg a karjával szorosan magához húz... én pedig valójában nem próbálok annyira ellenállni, mint kellene. Két tenyerem a mellkasán, de nem küzdök. Nem igazán. Mert élveztem. Egészen más volt ez, mint Lizzievel és bárhogy hazudnék önmagamnak, nem egyszer játszottam már el a gondolattal, hogy milyen lenne helyette a bátyját csókolni.
Nos, ilyen.
- Olyan, mint az unalmas könyveidben, amiket folyton bújsz? - kérdezi, ahogy újra játszani kezd. Nem csókol, csak épphogy hozzám ér egy-egy pillanatra, incselkedik. Próbálja elérni, hogy én lépjek.
- Nem tudom.
- Nekem úgy tűnik, tudod.
A kezeim most már nem eltolni akarják, hanem kapaszkodok belé. Csak alig feltűnően. Azt hiszem. És csak egy egészen kicsit azt akarom, hogy újra csókoljon.
- Na mi lesz? Kiderítsük?
Mindössze bólintani tudok. Ő viszont elmosolyodik. Egészen szédítő. És megcsókol. Ezúttal erőteljesen, mintha mindent beleadna, hogy elvegye az eszem.
Játszi könnyedséggel sikerül neki.
- Azt hiszem, én most magatokra hagylak titeket - neveti el magát Lizzie, fogalmam sincs, mennyi idővel később.
Lehetséges, hogy egy kicsit jobban beleéltem magam a csókba, mint szabadott volna. Valahol útközben az idő elkezdett összemosódni. A zene már régen elhallgatott. Körülöttem pedig az egész világ megszűnt létezni.
Most pedig, miután az ajkak magamra hagytak kénytelen vagyok belátni, hogy egészen kimelegedtem, miközben teljes testtel Derekhez simulok. Az agyam továbbra sem tisztázta önmagával, mit is akar, de valahonnan mégis tudom... még több mentolos csókot... Amit meg is kapok. Minden porcikám Derekért lázong, és ezúttal még addig sem jutok, hogy megpróbáljam titkolni, mit tesz velem... és hogyan reagál rá a testem.
Fogalmam sincs, mennyi simítással és édes csókkal később mégis úgy tessékel ki Derek a házukból, mintha semmi dolgom nem lenne már ott. De közben mosolyog. Én is mosolygok. Lustán. Boldogan. Valahol a fellegekben járva.
- Most már tudod, mit akarsz, igaz? Szóval ne szédítsd tovább a húgom - még egyszer megcsókol, búcsúszásként. Idekint. Az utcán. A világ szeme láttára. Majd az arcomba csukja az ajtót.
Na most jön az a rész, hogy le kell nyugtatnom a testem. Összekapnom magam. Visszamenni a barátaimhoz. Vagy haza. Vagy Lizzievel beszélni. Vagy... vagy.
De most komolyan? Mi a fene jön ezek után?



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#15TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeSzer. Ápr. 20, 2022 11:36 am






2013. március 10. - A boldogság definíciója

Az ujjaim egészen lassan simítanak végig a vastag papírra nyomott betűkön, miközben a szám némán formálja a szavakat. Egyik lemez a másik után, de mindegyikben találok valami kivetnivalót és már csúsztatom is vissza a többi közé a helyére. Hamarosan inkább le sem veszem őket, csak döntöm félre, hogy rálássak a következőre.
- Semmi?
- Semmi.
- Ne legyél ilyen válogatós, kisfiam.
- Nem vagyok!
- Mi van épp a kezedben?
- Sinatra. Strangers In The Night. '66-os kiadás.
- Mi bajod van vele?
- Nem tudom. Túl sokat hallgatjátok apával? Unalmas?
- Vigyázz a szádra, Beanie!
- Bocs... - motyogom, de már lapozom is tovább a sort, olvasom a címkét és a hozzá tartozó kiadás évét. - Dean Martin. Dino. '62... Roy Orbison '88...
Lassan már többet válogatok, mint ameddig tartana meghallgatni egy-egy lemezt. De akkor is meg akarom találni a tökéleteset.
- Dion?
- Nem.
- Akkor a Drifters lesz. Vitának helye nincs - és már dúdolni is kezdi a Save The Last Dance For Me-t egész halkan, majd ahogy mögém ér, már a fülembe suttogja a dalszöveget.
- Melyik évből is van ez, gyönyörűségem? - keze a fejem tetején, és onnan csúszik lefelé, hogy magához húzva puszit nyomjon a hajamba.
- Hetven...?
- Hatvankettő - javít ki azonnal, meg sem várva, hogy esetleg magamtól pontosítsak.
- Nem tévedtem tíz évet sem!
- Évekkel voltál eltájolva.
- Anya... ne már! Hagyhatnál néha egy kicsit... - már itt is van a nyöszörgő - apa szerint hisztis - hang, de be sem fejezem a mondatot máris mosolygok és kifordulok az ölelésből. A polctól persze nem megyek messze, éppen csak egy nagy lépés oldalra és már pörgetem is végig a többi lemezt, keresve azt a bizonyosat.
- Drifters. Hetvenhárom - olvasom, majd anyára pillantok, hogy nem gondolta-e meg magát. Az arcára kiülő mosolyból ítélve ennél maradunk.
- Nem lehetne inkább Nat King Cole? ...L is for the way you look at me... - kezdek motyogva énekelni, próbálom eltántorítani a választásától, de már ott a grimasz az arcomon. Tisztában vagyok vele, hogyha a Drifters marad, márpedig az lesz... akkor táncolnom kell vele és... nem is tudom...
- Ne grimaszolj, különben úgy marad az arcod! - szól rám, de közben mosolyog és nevet.
Hamarosan a kezében a lemez, én pedig a polcon könyökölve nézem végig, milyen óvatossággal veszi ki magát a fekete korongot, hogy a lejátszóra fektesse. Valójában nem is a mozdulatot nézem, nem teljesen, sokkal inkább a kezét. Az érintést, amivel hozzáér, mintha a legnagyobb kincs lenne a világon. A keze alig érinti, de az ujjai végig simítanak a kissé kopott címkén a lemez közepén. Itt már én is mosolygok, nem tehetek mást.
Mire betölti a szobát a gyengéd sercegés, ahogy a tű a helyére kerül és a bakelit forogni kezd... kénytelen vagyok beismerni, hogy boldoggá tesz. Ez az egész boldoggá tesz. Annak ellenére vagy lehet épp azért, mert már ott is van előttem anya keze, fogja az enyém és húz magához, magával. Táncolni.
- Ne kéresd magad, kisfiam - szól rám, amikor rájön, hogy nem vagyok hajlandó rendesen táncolni, csak ringatózok vele, őt ölelve.
- Így fogsz táncolni a lányokkal is? - hangzik fel a mély hang a nappali ajtajából.
- Apa! - tudom, hogy felragyog az arcom, ahogy az irányába kapom a fejem. De miért is próbálnám elrejteni? Ma korán dolgozni ment, szóval tegnap óta nem láttam... és anya hangjából ítélve, ahogy apa nevét sóhajtja, nem én vagyok az egyetlen, akinek hiányzott.
- Semmi ölelés? - tárja szét a karjait, ahogy beljebb lép.
Egy pillanattal később már csapódok a mellkasának és ölelem.
- Szóval? Így fogsz a lányokkal is táncolni? - ismétli el a kérdését, miközben eltol magától, hogy a szemeimbe nézzen. Csak megvonom a vállam. Nem fogom beismerni, hogy eszemben sincs lányokkal táncolni. Sőt, senkivel. Az egész tánc dolog béna. Még akkor is, ha valójában néha... nagyon ritkán... jó érzés...
Egy pillanatra talán el is veszek a gondolataim kavalkádjában, mert mire észbe kapok, már egyedül ácsorgok. Anya apát öleli, a karjai a nyaka körül pihennek, lényegében kapaszkodik belé.
- Hol voltál, Nico?
- Igyekeztem haza. Hozzátok.
Oda sem figyelek a szavakra. Miért is tenném? Csak a szokásos, és a csók is lényegében menetrend szerint érkezik. Ahogy az én grimaszom is.
- Fejezd be, Benji! - honnan tudja apa, hogy grimaszolok? Ide sem nézett! - Pontosan ezt fogod te is tenni a lányokkal... hamarosan. Meg még ennél is cifrább dolgokat...
- Én? Soha! - állítom nagy magabiztosan, ahogy pár lépéssel, ugrással a hatalmas fotelnél kötök ki és ledobom magam. A lábaim fent a támlán, a párnát a fejem alá húzom... és figyelem a szüleimet, miközben egy másik Ben és a barátai teljes beleéléssel énekelnek a háttérben.
Ez... azt hiszem... pontosan ez lehet a szótárban a boldogság szó mellé írva. Ugye? Így kell lennie.



_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#16TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeCsüt. Ápr. 21, 2022 9:31 am




2020... valamikor... tavasszal...

Mondanám, hogy számolom a napokat, de valójában elvesztettem az időérzékem. A nappalok sokszor összefolynak az éjszakával és minden, ami történik, keveredik valami különös érzéssel, miszerint mindez nem is én vagyok. Pedig pár pofonon kívül az ég világon semmi nem történt. Mégis tudom, hogy ez így nem jó. Nem tudom, mire számítsak és fogalmam sincs, hogy jobb lesz-e attól, ha majd egyszer már tudom...
Néha nehéz csendben maradni. Néha nehéz szavakat kimondani, legalábbis úgy, ahogy elvárja. De igyekszek megfelelni. Mi más választásom van? Az engedelmességgel csak a saját dolgom könnyítem meg. Ahogy azzal is, hogy próbálok minél több időt a napon tölteni. Mint valami macska, úgy követem - az ágyat leszámítva üres szobámba - beszűrődő napfényt. Van, hogy csak éppen annyi szűrődik be, hogy a mezítlábas talpam megfesse, de ez is több, mint a semmi.
Az esték rosszabbak. Olyankor úgy érzem, nincs az a hatalmas szoba, ami enyhítene az érzésen, miszerint fogoly vagyok. Pedig ezelőtt sosem zavart a bezártság. A barátaimmal egész nappalokat és éjszakákat tudtunk eltölteni a pincében, mindössze a konzol villódzó fényében létezve. De most...
Hiányoznak a szüleim.
Hiányoznak a barátaim.
Hiányzik... ő is.
Hiányzik az életem.
...és az is, amikor nem kellett meggondolnom minden lépésem. Nem mintha most gondolkodnék, pedig a szabályok tiszták. A szobámban maradok, hacsak ő mást nem mond. Ennek ellenére úgy rohanok le az elegáns lépcsőn és rontok ki az udvarra, mintha minden jogom meglenne hozzá. Mintha bármi jogom lenne még a világon.
Már csak a végét látom annak, amit fentről megpillantottam. Már csak a legvégét, az utolsó mozdulatot és azt, ahogy őszinte undorral az arcán húzza végig a cipője talpát a burkolaton.
- Ne bántsd őket! - anélkül kiabálok, hogy bármi tudatos lenne benne. De már úgyis mindegy, nem igaz? Kint vagyok az udvaron. Kiabálok. És úgy tűnik, hogy az öklöm csapódik a mellkasának. Sok erő nincs az ütésben, de düh annál inkább. Lényegében csak félre akarom lökni. Még úgy is, hogy az agyam egy apró szeglete már tudja, semmi értelme annak, amit teszek.
A vak is látná a hófehér teraszon a véres tojáshéjakat.
- Ne bántsd... őket! Nem tettek semmit... Még meg sem születtek! - ütöm a mellkasát, újra meg újra, fel sem nézve rá, hogy vajon mennyire dühítem fel. Teszem, amit az ösztöneim diktálnak.
Ő pedig hallgat és minden egyes csendben telt másodperccel jobban sérti a fülem a saját hangom. De akkor sem állok le. Miért tenne ilyet bárki...? Miért lökne le fészket? Miért bántana ártatlan madarakat? Még ki sem keltek a tojásból...
és már sosem fognak.
Én pedig semmit nem tehetek, hogy változtassak ezen. Főleg, hogy amint a magabiztos kéz megragadja a karom már csak sodródok az eseményekkel. Úgy szorít, mintha sosem akarna elereszteni és rángat magával, vissza a házba. Valamiért biztos vagyok benne, hogy meg sem áll, amíg nem vagyunk a szobámban. A valóság viszont az, hogy valamivel a lépcsők előtt ránt még rajtam egy nagyot. A lábaim valahogy nem tudják követni a lendületet és a földön kötök ki. Az egyetlen, amire figyelni tudok, hogy a fejem ne verjem az alsó lépcsőfokba.
Valójában nem tudom, hogy mennyire sikerül. Mindennél élesebben érzem, ahogy a két kéz megragad a bokámnál fogva, húzni kezd, éppen csak egy kicsit, majd a még mindig véres cipő talpa rákerül a mellkasomra.
- Mondd csak mit képzelsz te magadról?! - annyira nyugodtnak tűnik a hangja, hogy abba beleborzongok. De az is lehet, hogy minden azért van, mert... félek. Mert a lába minden egyes szó után erősebben nyomódik a mellkasomba.
- Kérdeztem valamit!
Most komolyan válaszolnom kellene? Mármint... megpróbálom én, de ahogy kinyitom a szám, csak egy fájdalmas nyüszítésre futja, tényleges szavakra nem. Mégis, mintha ez lenne a jó válasz, mert ereszt kicsit a nyomáson, én pedig kapva kapok az alkalmon. A két kezem a bokájára kulcsolom, próbálom elhúzni vagy legalább tartani, hogy ne tudjon újra erősebben lépni...
- Vedd el a kezeidet - szinte már kérlel! És elmosolyodik, amikor rájön, hogy eszemben sincs engedelmeskedni. Az ujjaim a bokájába mélyednek és most már küzdök. Próbálok. De mindennel együtt a nyomás erősödik, mígnem már alig vagyok képes oxigént préselni a tüdömbe.
- Lélegezz, fiú, lélegezz...!
Könnyű azt mondani! - üvöltenék vissza, de valójában erre már nem futja. Csak pislogok rá ijedten... és végül elengedem a lábát. A karjaim magam mellett és... próbálom tenni, amit mond. Lélegezni.
Tényleg ott az a pont, amikor hallom a reccsenést vagy csak odaképzelem az éles fájdalom mellé? Vajon lehet hallani... amikor elreped egy borda...?
Fogalmam sincs. Se erről, se másról. Az egyetlen, ami számít, hogy végül elereszt. A lába lekerül rólam én pedig azonnal fordulok az oldalamra. A fájdalom nem szűnik, de nem is érdekel. Csak lélegzek. Aprókat. Lassan. Legalábbis próbálok lassan. Miközben ő ott áll mellettem, némán nézve le rám, mintha ő sem tudná, most mi lesz.
- Tudod, én nem akarlak bántani. Ha jófiú leszel és megtanulod, hol a helyed, semmi ilyesmi nem fog történni a jövőben.
- Igen... uram... - nyöszörgés, nem több, de mindent beleadok, hogy érthető legyen.
- Nyugodtan átszokhatsz a Stevenre. Ez nem a sereg valamelyik divatos videójátékotokból.
- Igen... Steven.
- Máris jobb. Helyes. Látod? Nem olyan nehéz - mosolyog. Hallom a hangján, hogy mosolyog, mielőtt újra morgolódni kezdene. De azok a szavak már nem nekem szólnak.
- ...rohadt tojások... Most hajíthatom ki a cipőm és intézhetem a takarítást... - egyszerűen elsétál tőlem. Végig morgolódva az orra alatt, mintha teljesen rendben lenne, hogy a földön vagyok. Mintha ez lenne a normális dolog.
De talán nem is baj, hogy magamra maradok. Így utat engedhetek a fájdalom és félelem szülte könnyeknek. ...és amúgy is... még nem érzem magam képesnek arra, hogy talpra álljak. Még fáj a légzés és igen, egy kicsit a létezés is.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#17TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeKedd Ápr. 26, 2022 11:43 am






_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#18TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeKedd Ápr. 26, 2022 11:44 am






_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#19TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Május 02, 2022 2:08 pm

2018. szeptember 16. - Érzések és titkok

Paul lényegében nekem ront, amint lelépek a pincébe vezető utolsó lépcsőfokon és az ujja máris kitartóan bökdösi a mellkasom.
Az egész nem lenne annyira komoly, ha az arcán ezúttal nem igazi harag látszódna. Ebből nem lehet nevetés pár másodperc múlva, bármit is mondanék. Daniel kicsivel mögötte áll, nem szól egy árva szót sem, csak néz rám nagy komolyan.
- Mi a fene volt ez az egész, haver?!
- Bocs...
- Bocs, bocs, medvebocs! Mi a frász történt? Se telefon, se üzenet, de még online sem voltál sehol!
- Nem zárhatsz ki minket... - vág közbe Danny, próbálva enyhíteni az egész helyzet élét, de esélye sincs befejezni a mondatot.
- ...amikor végre történik valami érdekes. Valami, ami valódi!
- Mi történt, Benji? Szakított veled? - Danny sokkal nyugodtabb hangot üt meg és csak egy egészen kicsit, de annál határozottabban eltolja Pault az útból.
Nos, minden, ami kapok, valójában teljesen jogos. Eltelt egy teljes nap, én pedig nem jelentkeztem. Nem jöttem vissza ide és haza is csak este értem. Ahol teljesen bezárkóztam. Testben és lélekben is. Csukott szobaajtó és egy könyv, amiről még most sem tudnám megmondani, miről szól pontosan. Mert kizárólag Derek járt az eszemben.
- Fura helyzet volt... - próbálom magyarázni, de már az első szónál tudom, hogy nem leszek képes mindent elmondani nekik. Akkor sem, ha ők a legjobb barátiam. Az egyetlenek.
- Szakítottatok? Akkor van nála esélyem?
- Hülye vagy, Paul. Épp most törték össze a szívét! Tudnál egyszer nem a saját farkad után menni?
- Bocsesz. ...Tudod, hogy melletted állunk Benji - erőltet magára nyugalmat végre Paul is, ahogy közelebb lép, hogy vigasztalóan meglapogassa a hátam.
Majd pillanatokkal később már veti magát a kanapéra, mintha mi sem történt volna, és elmerül a játékba. Fel sem tűnik neki, hogy mellette szinte fülsértő a csend. Én még állok a lépcső alján nagyrészt tanácstalanul, hogy akkor most beljebb induljak, vagy inkább menjek haza vagy...? Danny dönti el végül a dolgokat, amikor int a fejével, hogy irány a konzol.
Hosszú percekig csak a hangfalakból kiszűrődő lövések tompa hangja van és az, ahogy Paul olyan mocskosan káromkodik, hogy még rám is lecseszés várna, ha bárki felnőtt meghallaná.
- Na mi az? Nem szálltok be?
Danny rám néz, de én le nem venném a hatalmas kijelzőről a tekintetem. Mintha nem is hallanám a kérdést. Igaz, a játékot sem figyelem igazán.
- Most nem, Paul. Ez a te köröd. Aprítsd fel őket.
- A ti bajotok, ha kimaradtok egy rakat XP-ből! De ne féljetek, ha szépen kértek, húzom majd a fonnyadt seggeteket magam után.
Vérszegény a nevetés, amivel próbálkozik mellettem Danny, de legalább úgy tesz, mintha. Kár, hogy a tekintetét még így is végig magamon érzem. Még akkor is, amikor felállva a kanapéról hátra sétálok, hogy a minihűtőből pattintsak magamnak egy üdítőt.
- Benji?
Valójában nem lep meg, hogy Danny máris utánam jött. Érzem a tarkómon a tekintetét, és pont ezért nem fordulok meg, nem nézek felé.
- Hm...?
- Tudod, hogy nem kell titkolnod előttünk semmit, ugye?
- Persze.
Tudom, tényleg tudom, mégis megteszem. És azt hiszem, hogy az egész hallgatásom éket ver a barátságunk közepébe. Vagy csak az én lelkembe. Amiért nem merem elárulni a barátaimnak, hogy valójában nem vagyok szomorú. Hogy valójában... be vagyok szarva a saját érzéseimtől és attól, milyen jól esett Dereket csókolni.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#20TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Május 02, 2022 2:08 pm

2018. szeptember 18 - Mit is akarok én pontosan?

Ha bárki kérdezné, nem tudnám megmondani, hogy pontosan hogy is keveredtem ide, de tény, hogy elég kényelmetlenül érzem magam. Több dolog miatt is. Az első, hogy iskolában kellene lennem, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hófehér ing mellé a nyakamban lóg az iskola címeres nyakkendője.
Semmi keresnivalóm itt. Tudom, tudom, kifogások mindig vannak, de... de hogy mondhattam volna nemet, amikor Lizzie megjelent korán reggel a házunk előtt - Derekkel a volán mögött -, és azt mondták, csak szálljak be és elvisznek?
Nem hazudtak.
Vittek.
Kocsival.
Az iskola helyett a plázába.
Most pedig itt állok egy ékszerekkel és sminkkel teli üzletben, miközben Lizzie mellettem arról duruzsol, hogy vajon melyik vörös árnyalat állna neki jobban. Ez a második, ami kezd kellemetlen lenni. Úgy érzem, nem tartozok ide. Annak ellenére sem, hogy az ujjaim egész jól lefoglalnak, miközben az állványon lógó karkötőket piszkálom.
- Megveszed őket? - hangzik a kérdés mellőlem. Fogalmam sincs, mikor kezdett rám figyelni a rúzsok helyett, de legalább a hangja kirángat ebből a fura, nyomott állapotból.
- Nem hiszem.
- Miért? Tetszik, nem?
- Talán...?
- Oh szépfiú! - sóhajt és félrelökve a kezem leveszi a csomag karkötőt, amivel eddig elszórakoztattam magam, majd belenyomja a tenyerembe, ezzel eldöntve a kérdést.
- Ne kéresd magad, csak fizesd ki!
Én pedig nem kéretem magam. Akkor sem, amikor a pult felé sétálva még egyszer magamra hagy, pusztán azért, hogy egy másik adagot is utánam hozzon.
Apró láncszemek... fonott ékszer... és pár sor gyöngy...
Valójában tényleg tetszik. Az egész, ahogy a különböző stílusok kiegészítik egymást. Teljesen más mindegyik és mégis egy tökéletes egészet alkot a sok karika.
- Illik a szemedhez - emeli az új adagot az arcom mellé, nagy, lelkes mosollyal. - A bátyám odáig lesz érte - teszi hozzá, mire nálam is bekúszik egy mosoly.
Ami marad is a következő pillanatig, amíg ki nem szúrom azt a negyed másodpercnyi mozdulatot, amivel mindkét vörös rúzst, amit nézegetett a zsebébe csúsztatja.
- Lizzie! Megveszem nek...!
- Shh, shh! - szinte reflexből hallgattat el egy csókkal. - Csak viselkedj természetesen. Tudom, hogy van pénzed, szépfiú. Ne feledd, láttam, hol laksz. De ez nem erről szól - még mindig az ajkaimba suttog és addig nem is távolodik el, amíg meg nem győződik róla, hogy hallgatok.
Nagyot nyelek, de viselkedek... próbálok... Nem szólok többet. Ezek után már, mint valami programozott robot, úgy sétálok Lizzivel az oldalamon a pénztárhoz. Végig a karomba kapaszkodik, ragaszkodóan, ahogy a pultra teszem a karkötőket, érintem a szüleimtől vészhelyzetre kapott kártyát és egy kényszeredett mosolyt villantva köszönök el.
Levegőt sem veszek, amíg ki nem érünk az üzletből. És még utána is csak félve.
- Szinte soha nem gyanakodnak, ha közben valamit meg is vesz az ember. Zseniális vagy! - fakad ki Lizzie lelkesen, de csendesen, miközben én fogadni mernék, hogy bőven volt hiba az alakításomban.
Mi a fene történt már megint?!
Alig térek észhez ebből, a következő pillanatban már húz tovább magával, csacsogva az üzletről meg valami divatról és csukódik mögöttünk az ajtó. A női mosdó ajtaja. Levegővételnyi szünetet sem vesz, úgy mondja a magáét, ahogy odaállít a tükör elé és azon keresztül néz a szemeimbe.
- Tudod, állítólag ahhoz, hogy az ember életben maradjon, nem árt néha lélegeznie. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt rosszul lesz... - állapítja meg és egy pillanat erejéig tényleg aggodalom csendül ki a hangjából.
Fogalmam sincs, minek köszönhetően, de végül magamtól eljutok addig, hogy két dologra figyeljek csak. Az első, hogy továbbra is lélegezzek. Igen, ez fontos. A második, hogy megnyissam a csapot és az arcomba locsoljak valamennyi józanító, hűvös vizet.
- Csak két rúzs, Benji! Nem a világ vége. Ezért még nem csuknak le és főleg nem végeznek ki - veszi fel a megszokott stílust, miközben az én arcomba kezd visszatérni a szín. De azért, biztos, ami biztos, a víztől nedves arcom a két tenyere közé fogja.
- Jobb?
- Azt hiszem.
- Jól van. Akkor... ki akarod próbálni?
- Mit?
- A rúzst! Melyik tetszik jobban? Meggy- vagy rozsdavörös? - emeli fel mind a két árnyalatot.
- Rajtad?
- Nem, a biztonság őrön! ...szépfiú... - kezd belefáradni a beszélgetésbe, szemet forgat, de már mondja is tovább. - Majd letörlöd, ha nem tetszik.
Már most tudom, hogy nem fog tetszeni, de hagyom, hogy megcsinálja, amit elhatározott. Lábujjhegyre áll, egyik keze az államnál, óvatosan tart, némán kérlel, hogy lehajtva tartsam a fejem és így nagyjából kényelmesen elér... közben pedig a másik keze gyakorlott mozdulatokkal rúzsozza a szám.
- Csinálj így! Mintha grimaszolnál! Próbáld elmaszatolni - mutatja is a mozdulatot, majd a végén cuppog párat.
Próbálom tenni, amit mond, utánozni, de az egész csak még kényelmetlenebbé válik. Nem tetszik a rúzs érintése. Nem tetszik az egész. Erre pedig még rádob a tény, hogy a pláza női mosdójában vagyunk, ahova bármikor, bárki benyithat.
- Most nézd meg magad a tükörben.
Oh, nem, nem, nem! Abban a pillanatban, amint megpillantom a tükörképem, már emelem is a karom, hogy letöröljem a rúzst. Elmaszatoljam. Ennyi erővel a hófehér ingembe is törölhettem volna, akkor sem lenne kevésbé feltűnő a vörös, mint most, végig kenve az alkaromon.
- Elrontod a szórakozást!
- Sajnálom, Lizzie. De ez nagyon nem én vagyok...
- Egy próbát megért - von vállat. - Amíg én nem voltam, arról sem tudtál, hogy jó eséllyel meleg vagy - teljes természetességgel, könnyedén ejti ki a szavakat, amihez nekem még fejben sem volt bátorságom. Nem is tudok mit felelni rájuk. Nem mintha megvárná, amíg kitalálok valami választ.
- De legalább a karkötőket felveszed, ugye? Azokat te is akartad.
A zsebemből elővéve vizsgálom a kis szatyrot, amibe a kasszás lány tette a csörgő ékszereket, majd egy igazán apró mosollyal, de kiveszem a karkötőket. Egy könnyed mozdulatot követően már enged is a masni, amivel egymáshoz voltak rögzítve és hamarosan a csuklómon fityegnek.
Így sétálunk ki a parkolóba, ahol Derek már vár minket, hogy ki tudja, hova vigyen legközelebb. Csuklómon a karkötők - egész jól lefoglal, ahogy egyiken-másikon megcsillan a napfény -, karomon az elmaszatolt rúzs nyoma, mert természetesen az ilyesmi makacs és vízálló... De mire a kocsihoz érünk, már egészen máshol van a figyelmem. A tekintetem le sem veszem Derekről, miközben ő félig a kormányra hajolva mosolyog. Mosolyog. Rám. Csakis rám.
- Mit műveltél szerencsétlen sráccal, Lizzie? - fakad ki nevetve, ahogy látványosan végig futtatja rajtam a tekintetét.
Kell mondanom, hogy úgy érzem, már ennyitől fülig vörösödök?
- Úgy látszik, a smink a te területed marad, Derek. Ő még a rúzst sem bírja - int felém lemondóan
Most jönne az a rész, hogy én is vállat vonjak, majd ugorjak és nyissam az ajtót a... volt csajomnak, ahogy egy úriembertől elvárható. De ehelyett állok ott bizonytalanul és végignézem, ahogy Derek átnyúl az üléseken és vágja ki mind a két ajtót. Az anyósoldalit nekem, a hátsót a húgának.
- Én nem megyek. Van még egy kis dolgom. Te vidd csak haza Benjit. Vagy ahova menni akar. Pápá drágáim!
Ezzel pedig el is tűnik, sietve, mintha kergetnék. Pedig egy biztonsági őr sincs a nyomában a rúzsok miatt. Még egy kicsit nézek utána, majd megkésve ugyan, de beszállok az első ülésre, várva, hogy meginduljunk... Hova is?
- Komolyan kirúzsozott a húgom? Ezzel? - nyúl a karomért Derek és emeli a magasba, mintha anélkül nem tudnám, miről beszél.
Némán bólintok és amint elereszt, hagyom is leesni a kezem az ölembe. Az övé viszont nem tétlenkedik, nyúl az arcomért és egyetlen ujjal, de a számhoz ér.
- Egy kicsit vörös maradt...
Azonnal odakapok, dörzsölöm, próbálom eltüntetni az utolsó nyomokat is. Az én zavarom, az ő nevetése, válaszul a kapkodásomra... Ha nem érezném magam ennyire kínosan, még tetszene is. A nevetése. Az, ahogy figyel. Sokáig. Akkor is, amikor már rég elhalt a nevetés.
- Nem kell mindent megtenned a húgomnak, amit csak akar. Ez tiszta, igaz?
- Persze.
- Nekem sem kell mindent megengedned, ha nincs ínyedre.
Erre már nem felelek. Kétlem, hogy lenne bármi, amire nem bólintanék rá azonnal, amíg ő kéri. Különös, de rajta valahogy nem zavar a smink. Pedig még nem láttam úgy, hogy ne lett volna minimálisan rajta valami. Most is ott a fekete, füstös árnyalat a szemeinél és... valójában... talán tetszik. Sokkal áthatóbb így a pillantása, amikor rám néz.
Egyszerre vagány, lázadó és közben szédítő.
- Ha hagyod, az utolsó porcikádig ki fognak használni az emberek. A lelked rá fog menni, ha engeded... Hallod, amit mondok, Benjamin?
- Ühüm.
- Ühüm?
Nagyot sóhajt, de végül nem erőlteti. Talán belátja, hogy nem fog tudni egy árva szót sem kiszedni belőlem. Percek telnek el, amíg csak néz rám, de nem szól. Amikor pedig megteszi, van valamiféle lemondás a hangjában.
- Nos? Hova vigyelek?
Hova? Hova akarok menni? Be az iskolába? Haza? Könyvtárba? A parkba? Nincs válaszom, így meg sem próbálok felelni. Sőt, hagyom a fenébe a szavakat és hirtelen mozdulva feltérdelek az ülésen... és a következő pillanatban megteszem, amiről már harmadik napja álmodozom, hogy újra megtörténjen. Nem azért, mert ő ezt kérte volna. Nem azért, mert bármit hagynom kellene neki. Azért, mert szeretném újra érezni, szóval nemes egyszerűséggel megcsókolom.
- Sehova. Akárhova - bököm ki két csók között a feleletet, amivel tartoztam. Ekkor már szinte az ölében vagyok és egy pillanatig sem fordul meg a fejemben, hogy bárki benézhet a kocsiba. Csak Derek érdekel. A csókja. Az, ahogy a keze a gerincem mentén szánkázik fel és alá.
- Ugye tudod, hogy nem fogok lefeküdni veled? Nem én leszek az a srác, aki elveszi a szüzességed.
- ...nem érdekel...
Újra elneveti magát, miközben én továbbra is próbálom csókolni. Mintha a közelsége lenne minden, ami számít a világban. De ő eltol magától. Nem durván, de határozottan. Vissza az ülésre.
- Próbáld lehűteni magad, szépfiú - veszi vissza a megszokott, nagymenő stílust, miután a keze a combomra simul. Csak egy pillanat az egész, egy simítás és mintha ott sem lett volna, máris fordul a kulcs, felbőg a motor...
Már nem érdekel, hova visz. Az sem, ha a szavai ellenére a házukhoz és az sem, ha haza.
Azt hiszem, ilyen érzés lehet.
Fülig szerelmes vagyok.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#21TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeHétf. Május 02, 2022 2:09 pm


2020. június 30. - Ház az erdő mélyén



Még mindig görcsbe rándul gyomrom, amikor mosolyogva ér hozzá az arcomhoz. Még mindig a rosszullét kerülget, amikor ráérősen a combomon nyugtatja a kezét, néha-néha rászorítva, mintha ellenőrizné, itt vagyok, az övé vagyok. És még mindig összeszorítom a szemeimet, amikor a mellkasomat cirógatja a vékony ingen keresztül, mígnem megpihen a tenyere a szívem fölött, hogy érezze, hevesen ver.
Minden mozdulatát, minden érintését tisztán érzem ezúttal is.
Most annyi a különbség, hogy mindezt a sötétített ablakú kocsi hátsóülésén teszi. Hárman vagyunk a sofőrrel együtt, de ő mintha nem is létezne. Nem szól, nem tesz semmit, csak elkísér a mosdóig, amikor nagyritkán, pár óránként megállunk egy benzinkútnál. Ilyenkor végig odakint szobrozik, majd irány vissza és csapja is rám a kocsi ajtaját.
Steven ilyenkor sosem száll ki. Nem kockáztatja, hogy együtt lássanak minket. Még úgy sem, hogy állítólag megvannak az új irataim. Az új nevem. A lakat, ami az új életem utolsó két láncszemét is összekapcsolja. Én vagyok az unokaöcs, aki végtelen szomorú események következtében a szigorú, de azért jószívű nagybátyjánál kötött ki.
Minden hivatalos. Papíron.
Pezsgő, fanfar és torta, hogy megünnepeljük az események boldog kimenetelét. Talán az egész út ezért van. Csakhogy egy percét sem élvezem, pedig egy örökkévalóságig tart. Majdnem tizennégy óra telik el, hogy pontos legyek. Ennyi időt töltök vele a kocsiban, miközben a kezét le sem veszi rólam. Akkor sem, amikor telefonál, akkor sem, amikor a sofőrnek dirigál... akkor meg pláne nem, amikor feladom a látszólagos nyugalmat és próbálok elhúzódni. Csakhogy innen sincs hova, ahogy a birtok és a szobám falai között sem igazán akad menekvés. Lassan, de biztosan kezdem belátni.
Pedig kint vagyunk, egyik autópályát szeljük át a másik után. Valahol örülnöm kellene, hogy legalább kiszabadultam a házból. Ki a birtok falai mögül... de nem Steven karmai közül.
Most viszont a kocsiból kiszállhatok. Nyílik mellettem az ajtó és a lábam földet ér egy fenyőkkel sűrűn körülvett kisház mellett. Itt lenne a lehetőség, hogy fussak. Láthatóan a semmi közepén vagyunk. Mennem kellene. Hiszen nincs bilincs a lábaimon, nincs lánc a nyakam körül. Futnom kellene. Bárhova. Akárhova. Csak el innen egészen addig, amíg a lábaim bírják.
De nem teszem. A gondolat is éppen csak átszáguld az agyamban és el is tűnik. Én pedig állok a kocsi mellett és várom, hogy valaki megmondja, hova menjek vagy mit tegyek.
- Hát nem szép itt, Benjamin?
Bólintok.
- Mindkettőnkre ránk fér egy kis nyugalom. Pár nap, amíg kettesben lehetünk.
Nagyot nyelek és hiába tudom, hogy nem számíthatok segítségre, attól még kérlelve nézek a napszemüveges kopaszra. Nem látom a szemeit, de biztos vagyok benne, hogy minden felesleges, rám sem pillant. Ahogy abban is, hogy a kettesben továbbra is három főt fog jelenteni és végtelen óra fájdalmat számomra...
Egy másodperc erejéig sem tudok gyönyörködni a fák hatalmasságában. Az egyszintes ház otthonosságában. A mellette elterülő kristálytiszta tóban. ...az erdő nyugalmában.
A fejemben a legkisebb csepp nyugalom sincs, sőt, minden egyes eltelt órával csak erősödik valamiféle rossz érzés. Mert békén hagy. Mert semmit nem tesz. Odabent a rönkház falai között egyszerűen hagy lézengeni, felfedezni, míg ő egyik telefont intézi a másik után.
Hogy van itt egyáltalán térerő?!
Már javában sötét van odakint, amikor az utolsó embertől is elköszön és nagy mosollyal fordul felém. Látom az egyirányú üvegablak tükröződésében. Érzem a hátamban a tekintetét. Érzem a belőle sugárzó mohóságot...
- Igazán sajnálom Benjamin, hogy eddig tartott. De most már a tiéd minden figyelmem, ha szeretnéd - jelenti ki, én pedig tudom, hogy felé kell fordulnom. Csak azért szólalt meg, hogy tudjam, ha ő rám szánja az értékes idejét, nekem viszonoznom kell.
- Nem mész ki úszni egyet? Tudsz, nem? - vált szinte azonnal, fel nem állva az íróasztal mellől, aminél eddig is ült.
- Tudok.
- Még mindig jó idő van, nem lesz bajod. Szabadulj ki egy kicsit!
- Komolyan? - kérdezek vissza csendesen. Egyszerűen nem értem. Kell valami csapda legyen. Nem engedne ki csak úgy, felügyelet nélkül.
- Hát nem bízol bennem?
Nem...? - szeretném mondani. Vagy kérdezni. Vagy magam sem tudom. De végül ő hamarabb megunja a várakozást, mintsem én kitalálnám, mit feleljek.
- Menj, Benjamin. Póló, nadrág le. Az alsó maradhat. Aztán irány a víz, kicsit felfrissít majd.
Szófogadóan bólintok, de nem kezdek vetkőzni. Előtte, nem. Helyette megteszem az első pár lépést, készen arra, hogy azonnal megtorpanjak, ha utánam szólna, de semmi ilyen nem történik. Kijutok anélkül, hogy előtte kellene megszabadulnom a ruháimtól.
De valljuk be, még én sem lehettem olyan bolond, hogy azt higgyem, miután a tóparton levettem az említett darabokat, nem jön utánam. Hallom a lépteit, de már a vízfelszínt bámulom rezzenéstelenül. A külső kis lámpák fénye és a csillagok odafentről szépen megvilágítják. Szinte már varázslatos...
- Nagy mosolyt, Benjamin! - ezzel a pár szóval ki is rángat a képzeletbeli világból, amiben talán el tudtam volna merülni. Amint elhangzik a nevem, már fordítom is felé a fejem. A karjaim magam köré fonva, próbálom takargatni a ruha hiányát... és ő elkattint egy ősrégi fényképezőgépet.
- Tökéletes - húzódik elégedett mosolyra a szája, ahogy leereszti a gépet és már csak vizsgál. Idekint áll és figyel, miközben elvárja, hogy úgy tegyek, mintha élvezném a tóban fürdést.
Mert bele kell mennem. Úsznom kell. Mosolyognom felé, amikor néha integet.
Valahol mégis azt kívánom, bárcsak idekint maradhattam volna. Színészkedhettem volna neki órákon át. Mindent és bármit, amíg nem kell bemennem vele, ahol már valamikor hajnalban elhangzik a mondat, ami a következő, itt töltött napokra az agyamba ég.
- Nyugodtan ereszd ki a hangod. Itt aztán végképp nem hall meg senki.
És én megteszem. Üvöltök. Mert fáj, amit tesz és mert fogalmam sincs, hogy fogom ezt kibírni... a következő nap. A következő hétben, hónapban... évben...
Nem látom, hogyan lehetnék elég erős hozzá.

Nem látom, hogyan ne adjam ki a reggelim utolsó darabját is minden alkalommal, amikor pár havonta elvisz ugyanide és belépve meglátom az ekkor készült fényképet, keretbe foglalva, kitéve az íróasztalára.
Egy büszke, boldog nagybácsi emléke, az első, itt töltött hosszúhétvégéről.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#22TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimePént. Május 06, 2022 8:09 pm


2020. december 25. - Boldog Karácsonyt!

Tudja, hogy megtörtént.
Tudja, hogy vele történt.
Talán emlékszik is rá, csekély részletekre, de valójában olyan mélyre zárta magában, hogy az ünnepi hét végére már nem igazán fájt neki. Még úgy sem, hogy ezúttal tényleges fájdalomról nem volt szó. A férfi nem ütötte vagy rúgta meg, nem csattant a jól ismert pofon sem, hogy figyelmeztetően helyreigazítsa. Egyetlen ujjal sem ért hozzá. Nem úgy, mint máskor.
Mégis ez az, amit eltemetett, míg minden más élénken élt benne.

A fiú feje fölött az idő múlása úgy lebegett, mint egy végzetes bárd.
Aznap egy hangosabb szó sem hallatszott. Parancsok voltak, de azok is olyan halkan csendültek, hogy az odakint süvítő szelet élesebben lehetett hallani a vastag, rönkökből épített falakon keresztül. Mire besötétedett, odakint havazni kezdett. Valódi csoda egy vegasi fiúnak, de neki eszébe sem jutott akár egy lopott pillanatra kilesni az ablakon. Pedig megtehette volna, senki nem tiltotta meg. De ő csak a hatalmas kandallóban lobogó tüzet nézte, és hagyta, hogy magával ragadja a szemei előtt zajló különös, halálos tánc.
Pontosan tudta, mire vár és hiába nem evett egy falatot sem, a sebesen tovaszálló másodpercek végén, amikor a kegyelmet nem ismerő láng elkezdi bekebelezni a kisebb gallyakat, őt nem egy kiadós vacsora várja majd. Be kellett érnie a parányi kék tablettával, ami valamivel több, mint fél órája a gyomrába került.
A férfi mindeközben izgatottan készülődött, ügyelve arra, hogy minden olyan tökéletes legyen, ahogy megálmodta. Tökéletesen simuljon a bársonnyal bevont fotel karjára a puha pléd és pontosan annyi fény vetüljön oda a közeli állólámpáról, amennyi még nem nyomja el a fát díszítő karácsonyi égősorok hangulatát.
Merthogy ünnep volt, igen. Karácsony első napja. A fiút tömérdek ruha, ékszer és néhány könyv várta a fa alatt, az igazi ajándék mégis a férfinak járt. Magától, magának. Ehhez kellett a kék tabletta és a kamera is, amit nagy gondosan rögzített az állványra, éppen úgy, hogyha ő helyet foglalt mögötte, még a szuszogása se rontsa a felvétel minőségét.
- Hadd nézzelek - törte meg a csendet végül, egyetlen másodperccel azelőtt, hogy a csuklóján fityegő méregdrága karóra is csipogni kezdett volna. A kis készülék mindössze a dolgát tette azzal, hogy jelezte, mostanra már hatnia kellett a gyógyszernek, mégis egy kissé frusztrált mozdulattal lett elhallgattatva.
Semmi egyéb, csak pillanatnyi kilengés a hibátlanul szervezett program kezdetén, és az előbbi hangulat máris visszatért, miközben a férfi csillogó szemekkel vizsgálta a kanapéról szófogadóan talpra állt fiút.
- A kezeid… - gyengéd kérlelés volt, de a fiú ennyinek is engedelmeskedett. A kezeit a háta mögé rejtette és ujjait a saját csuklója köré fonta. Szorította.
Kívülről, a szégyenlőséget leszámítva nyugodtnak, beletörődőnek tűnt. Senki meg nem mondta volna, hogy ez nem valami rendszeres esemény. Pedig most először történt, hogy a férfi nem önmagát és a saját kielégülését helyezte előtérbe. Ezért is a kék tabletta. A fiút akarta látni és az ő gyönyörét.
Bármi áron.
Pedig mindig szerette elvenni, ami neki járt és sosem tűrt meg más forgatókönyvet. Mindezt most is tisztán látni lehetett, abból a mohónak induló mozdulatból, amivel emelte a kezét, hogy ellenőrizzen. Mégis, mire a nadrághoz ért, hogy az anyagon keresztül megsimogassa, már szinte félően óvatossá vált.
Talán önmagában nem bízott eléggé. Abban, hogy lesz elég önuralma pusztán nézni.
- Szeretném, ha odaállnál a kamera elé, és amikor jelzek, levetkőznél. Szép lassan, ahogy szeretem. Emlékszel, ugye?
Nem voltak szavak, nem volt válasz, csak a lassan elégő fatönk pattogása, ami a fiú fejében inkább egy fájdalmas kiáltásnak hallatszott. Sikolynak, amivel a fa megadta magát az őt ellepő lángoknak.
Hiszen mi mást tehetett volna?
- Jó fiú vagy – mosolyodott el végül a férfi és a dicséret mellé egy újabb simítás is járt, mielőtt elhúzta volna a kezét.
Önfegyelem!
- Ne kapkodj. Ha ma nem sikerül tökéletesen, holnap újra megpróbáljuk. Ha pedig kell, segíteni fogok. Bízhatsz bennem. Nem akarok neked rosszat.
Hogy meggyőzőbb legyen, a szavai kíséreteként egy lágy csókot nyomott a fiú nyakába és útjára engedte. Türelmesnek tűnt, gondoskodónak, szinte már szeretőnek. Elég időt hagyott arra is, hogy a fiú megtalálja a helyét a kamera előtt. Ő csak ezek után lépett oda, hogy egy alig hallható kattanás kíséretében megnyomja a feltétel gombot.
Majd jelzett. Szája némán formázta a fiú nevét, hogy a készülő videón nyoma se legyen. Hiszen ki akarná ilyen esetben a saját hangját visszahallani, amikor majd a jövőben visszanézi a most készülő csodát?
Ez most nem róla szólt, hanem a fiúról, aki tényleg próbálkozott. Próbált teljesíteni. Mindent megtenni, amire képes, hogy megadja a férfinak, amit tőle kért.
Egész lassan kezdte kigombolni a rajta lévő, vidám mézeskalács figurákkal telített inget. Először a mandzsetta jött, majd a hagyományos gombok következtek, míg a mellkasa szabaddá nem vált. Miután pedig ki tudja, mennyi idővel később az utolsó ruhadarab is a földre került a lábai mellett, felpillantott a férfira, aki egy apró kört rajzolt a levegőbe a mutatóujjával.
A fiú pedig újfent engedelmeskedett és körbefordult. Egyszer. Kétszer. Először átölelve magát, majd a kívülről érkezett, szintén néma kérésnek eleget téve, maga mellé eresztette a karjait és megismételte.
Odakint, talán tiltakozását fejezve ki, felsüvített a szél és egy nagyobb adag havat csapott az ablaknak. De ez senkit nem hatott meg. A férfit az éjfekete szívével főleg nem.
Ekkor már a világ is összedőlhetett az államhatáron innen és túl, ő akkor sem látott mást, csupán az előtte, érte zajló műsort, és mire a fiú a fotelba került, egyik lábát a karfára téve, hogy tökéletes rálátást adjon mindenre, az a fekete szív már sötét, forrongó vért pumpált.
De a férfi türtőztette magát. Tudta, mire vállalkozott. Tudta, hogy az utolsó csepp önuralmára is szüksége lesz ma este, és nem lépett közbe. Figyelt és idővel ő is kényelmesen helyet foglalt a kamera szerencsésebb oldalán.
Minden érte történt, még úgy is, hogy nem vehetett részt benne. Az ő karácsonyi ajándéka.

A fiú pedig… Nos, igen. A fiú…
Próbálta kizárni az átható, mohón tekintetet.
Próbált megfelelni.
Próbált elég jó lenni.
Hogy ne kelljen megismételnie holnap.
Akkor is mozgott a keze, amikor már a könnyeivel küzdött és akkor is, amikor átszakadt benne a gát és a sós cseppek a csupasz mellkasára hullottak.

Megalázott volt.
Átjárta a szégyen.
Miközben a lelke egy újabb szeglete veszett oda.
Itt. A férfi előtt. A boldogan pislákoló karácsonyi fények nyújtotta félhomályban.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#23TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeVas. Május 08, 2022 9:22 pm

2018. szeptember 21 - A fiú, akit egy másik fiú csókol

Mi lesz, ha bárki meglát?
Mi lesz, ha meglátnak a szomszédok?
Mi lesz, ha a szüleim kinéznek az emeleti ablakon és meglátják, ahogy a gyereküket egy másik fiú csókolja?
Csak egyetlen, apró csók, amit Derek a számra nyom, én pedig a gondolataimnak köszönhetően ahelyett, hogy hozzá simulnék, a mögöttem lévő falnak dőlök. Próbálok elhúzódni tőle, tartani valamiféle távolságot... de talán nem vagyok se elég kitartó, se elég határozott.
Derek viszont tudja, mit művelek. A szája már a próbálkozásomat látva is mosolyra húzódik. Úgy néz rám, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben és tisztában lenne vele, mit miért teszek. Mégis követ, hozzám hajol, egyik keze a fejem mellé kerül, tenyere a falra simul.
- Minden oké?
A némaságom és azt, ahogy összeszorítom a szám, valami különös okból kifolyólag bátorításnak veszi és hamarosan már egyetlen ujjal, lassan cirógatja az arcom. Szinte ösztönből fordítom a fejem, próbálom elkapni a játszadozó ujját, apró, félénk csókot nyomni a kezére.
Minél tovább kell küzdenem a győzelemért, minél többször lóg meg, annál inkább kezdem úgy érezni, hogyha csak hagynám, hogy érintsen és becsuknám a szemeimet... ha pár másodperc erejéig is, de képes lennék hátra hagyni a kavargó gondolataim.
Mégis hamarosan, egyszerűen a bronzbarna szemeibe veszve találom magam és ahogy eltűnik az érintése, hogy ezzel a kezével is mellettem támaszkodjon, máris kibuknak belőlem a szavak.
- Derek... a szüleim...
- Mi van velük?
- Nem igazán mondtam el nekik...
- Hogy lehet "nem igazán" elmondani valamit?
- Derek! - morgok a lehető leghalkabban, mégis dühösen, mire elneveti magát.
- Szóval... köszönöd, hogy hazahoztalak, de most már ne játszadozzak veled, egyszerűen hagyjalak menni...? Bemenni és elmenni?
A kezem gyengéd ökölcsapásként puffan a mellkasán. Iszonyatosan zavarba tud hozni a nyíltságával. Sokkal, de sokkal bátrabb nálam. Soha nem leszek ilyen merész, mint ő...
Őt egy pillanatig sem érdekli, mit mondanak róla mások. Nem számít neki, ha ferdén néznek rá a festett szemhéja, kihúzott szemei miatt. Nem törődik vele, ha jobban tapad rá a felső, mint illene vagy éppen rövidebb a kelleténél. Meg sem rezzen, amikor valaki hülye buzinak hívja, amikor meglátja a lakkozott körmeit. Bemutat bárkinek és mosolyogva megy tovább.
Én pedig itt és most, már attól a gondolattól be vagyok szarva, hogy esetleg valaki megláthat vele, a saját házunk ajtaja mellett ácsorogni, miközben túl közel van hozzám.
- Gondolj rám közben, szépfiú...
Véletlen sem ér a nadrágomhoz, még csak nem is néz le kettőnk között, de még így is pontosan tudja, mit művel velem és én mit fogok, amikor egyedül leszek.
Búcsúzásképp még egy csókot lop, éppen annyira elnyújtva, hogy az ajkai közé nyögjek, majd olyan határozottsággal tolja el magát tőlem, mintha rá semmilyen hatással nem lenne, amit művelünk. Mire képes vagyok két nagy levegőt venni és megszólalni, már a kocsijánál jár.
- Egy utolsó szemét vagy, Derek! ...és még élvezed is! - kiáltom utána.
- Még szép! - pillant vissza rám, az arcán hatalmas, büszke vigyorral, mire én is elmosolyodok.
Sokkal szégyenlősebben.
- Álmodj szépeket, Benji! - veti még oda egy laza intés kíséreteként, de már nem fordul újra felém. Csapódik az ajtó, felbőg a motor és jön a jól ismert csikorgó kerekek hangja, ahogy elszáguld.
Ez egy hosszú este lesz. Nagyon kevés alvással...

_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#24TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimeSzomb. Május 14, 2022 3:07 pm

2020. június 18. - A hívás

- Elnézést a zavarásért, Mr. Russel.
- Valami gond van...?
A nappaliban vagyok.
Bujkálok.
Egy szál alsóban kuporgok a földön, hátam a kanapénak döntve és próbálom a lehető legkisebbre húzni magam. Próbálok nem létezni.
- Mi is ezt szerettük volna kérdezni. A portán a férfi tájékoztatott, hogy minden rendben, de kötelességünk személyesen ellenőrizni...
- Mire akar kilyukadni, főtörzs...?
- Khm, csak őrmester vagyok, uram.
- Oh, igazán sajnálom. Azt hittem, amilyen szívvel és lélekkel végzi a munkáját, már előrébb jár.
- Ez igazán hízelgő, de... még nem léptettek elő - hallani a hangján, hogy zavarban van. Talán még ő sem tudja eldönteni, hogy most valójában vérig sértették vagy megdicsérték.
- Hallgatom, őrmester.
- Kaptunk egy hívást fél órával ezelőtt.
- Innen?
- Igen, uram.
- Egészen biztos ebben?
- Teljesen. Innen érkezett a hívás. Bemondták a cím egy részét, mielőtt megszakították a hívást és a jel alapján...
A férfi megköszörüli a torkát, én pedig magamban könyörögni kezdek egy olyan felsőbb erőnek, amiben már régen nem hiszek, hogy ne mondjon többet.
- Kötelességünk utána nézni, uram, hogy minden rendben van.
- Megértem, őrmester. Mindössze a munkáját végzi.
Kínosnak hosszúra nyúlik a csend, miközben az én szívem a torkomban kezd dobogni.
- Beszélhetnék a fiúval?
- Tessék?
- Egy fiú telefonált, miszerint bajban van és azt kérte, segítsünk neki...
- Oh. Biztosan az unokaöcsémről beszél. Már mindent értek. Higgye el nekem, az a csirkefogó a legjobb kezekben van. Gyerekcsíny volt az, semmi több. Kicsit nehezen akar felnőni, hiába tizenhét már. Nem érzi, hol a határ.
- Az ügyeletesünk szerint nagyon is komolynak hangzott. Ha pedig csíny volt, akkor is beszélnem kell vele.
- Természetesen, őrmester. Az ilyesmit nem lehet szó nélkül hagyni. A mostani generációnak is meg kell tanulnia, hogy mi az, ami vicc és mikor játszanak mások életével.
- Pontosan, uram - szinte látom magam előtt, ahogy a rendőr kihúzza magát, már csak a tény miatt is, hogy hiába fiatal, nem lett egy kategóriába sorolva... velünk. "A mai generáció"-val.
- Benjamin! Egy percre, kérlek. Gyere ide és beszélj az őrmesterrel!
Kiabál, de közben mézédes méreg csöpög a hangjából. Mozdulnom kellene. Itt az alkalom. Ha elmondom a rendőrnek, hogy mi történt, ki kell vinnie innen, nem?
- Benjamin! Ne kelljen könyörögnöm!
Hallom. Tökéletesen kihallom a hangjából azt, aki velem szokott lenni, mikor senki nem látja. De kívülről? Kívülről csak egy kicsit bosszús nagybáty, akinek minden látszat ellenére épp elrontják a napját.
És én képtelen vagyok megmozdulni. A lábaim egyszerűen nem engedelmeskednek, hiába parancsolok rájuk újra és újra.
- Benjamin! - most már dühös. Meg sem próbálja rejtegetni.
- Uram. Talán bemehetnék, hogy...
- Nézze, őrmester. Mi lenne, ha rám bízná a dolgokat? A fiúnak semmi baja nincs, elhiheti nekem. Biztos kint van a kertben és a tóban a halakat kergeti vagy ilyesmi. Persze estére megint behordja majd a sarat a lábán... De hát, fiúk, ugye.
- Megértem, uram. Nekem is van egy háromévesem otthon.
- Na látja. Nehéz velük, de mindent megér, amikor nagy büszkén mesélnek az első csókjukról.
- Az nekünk még odébb van, Mr. Russel. De már alig várom.
- Meghiszem azt. Bízza rám a dolgokat, rendben? Biztosítom, hogy az eset nem fog megismétlődni még egyszer. Gondoskodom róla. Megkapja a fejmosást, ami kijár neki.
- Legyen vele kíméletes, uram. Ahogy maga is mondta, csak egy fiú, aki nem érzi a vicc határát...
- Mr. Alvaro. Őrmester. Köszönöm, hogy ilyen odaadással végzi a munkáját. Kevés a magához hasonló a mai világban. Hálás vagyok, amikor ilyen fiatal, kötelességtudó emberekkel találkozom.
Fogadni mernék, hogy egy bizonyos összeg is gazdát cserél. Pusztán a hálája jeléül, amiért ilyen sietve kijött ellenőrizni, hogy minden rendben van-e.
De nincs.
Ő mégis mosolyog.
És elnézést kér a zavarásért.
És becsukódik az ajtó mögötte.
Én pedig tudom.
Ez most nagyon fájni fog.


_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Benjamin Alexander Sawyer

Benjamin Alexander Sawyer

WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼



Job : Játékszer...
Location : Aranyketrecben
Posts : 215

#25TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitimePént. Május 20, 2022 10:31 am






_________________

You're okay.
You're here, you're going to be fine.
Just try to get some sleep.
Everything fucked up is still going to be here tomorrow,
you can freak out then.
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom



WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼




#26TémanyitásTárgy: Re: Néha jó... néha rossz...   Néha jó... néha rossz... Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 

Néha jó... néha rossz...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Rosszkor-rossz helyen - avagy a szerencsétlen helyzetek következményei

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Las Vegas :: ∷ OOC ∷ :: játékkal kapcsolatos :: Saját bejegyzéseid :: Naplók-