A nagyok azt mondják, az élet tele van apró örömökkel, amiket nem értékelünk igazán.
Mint a madarak csicsergése, ami egészen mennyeivé fest egy amúgy is gyönyörű hajnalt. Egy isteni, könnyed reggeli a még gőzölgő feketekávé és frissen nyomtatott újság mellé. Vagy éppen egy rég nem látott barát arcán felragyogó, őszinte mosoly.
Persze ez egy általános lista, hétköznapi dolgokkal feltöltve. Az én felsorolásom általában egészen más pontokból áll, de mindre odafigyelek. Az összes, apró örömre, amit igaz, hogy az élet nem nyújt felém tálcán, de nincs is rá szükségem. Megteremtem, elveszem én magam.
Ma például a lista első helyén maga a mérhetetlen izgalom áll. Mint kisgyerek karácsony reggelén, aki tisztában vele, hogy már csak a szüleit kell felébresztenie és utána rászabadulhat a tengernyi meglepetés halmazára. Ha úgy nézzük, még előttem is áll egy kicsomagolásra váró ajándék.
Pontosabban ül. Csendesen, türelmesen, de értetlenül. Látom, ahogy azok a zöld szemek oda-vissza járnak, próbálják felméri, mi fog következni.
Nos, először is az, hogy megforgatom az ujjaim között a poharat, amiben ott lötyög a tisztán kiöntött 30 milliliternyi Rémy Martin konyak. Pusztán az illata is drága és minőségi! Fűszeres. Szerecsendió, fahéj és még valami tökéletes keveréke, amit nem tudok teljesen beazonosítani.
Végül bele is kortyolok, egy halk hümmögés kíséretében kiélvezve, ahogy a nyelvemen szétáradnak az ízek. Az egész ad egy kis pluszt ahhoz, amire készülök. Ahogy az is, amikor a csendet megtörő hangomra a fiú összerezzen. Látom a szemem sarkából, még ha a tekintetem nem is tud elég gyors lenni, így már csupán a pillanatot kapom el, amikor nagyot nyel.
Fegyelmezi, csitítja magát. Sokat tanult. Ügyes. De lehet bármilyen jó, hamarosan úgyis üvölteni fog és szerintem ezzel valahol ő is tisztában van. Azért nem nyugszik teljesen és azért ver őrülten a szíve. Biztos vagyok benne, hogy így van.
Vajon lenne módja, hogy tényleg halljam a szívét zakatolni? Most és később is, miután kicsomagoltam és amikor megteszem?
Csábító a gondolat, hogy kapjon még egy kis időt a dédelgetett projektem, de valójában sokkal izgatottabb vagyok annál, mintsem képes legyek elodázni. Túl soká' halogattam már így is. Többször meg- és újraterveztem minden lépésem, mérlegeltem az érveket. Már nem akarok tovább várni.
Az ujjamon lévő gyűrű jelzi is ezt, ahogy kettőt koppan az üvegpohár oldalán. A fiú a hangra felém néz, én pedig biztatóan, elismerően rámosolygok. Pedig nincs mersze a szemeimbe pillantani és kihívni maga ellen a sorsot.
Minden porcikája figyel rám, nem a tekintete.
Jó fiú...
- Kóstold meg - a hangom halk recsegés követi, ahogy kényelmesen hátradőlök a bőrfotelban. A kezem a pohárral oldalra nyújt és várom, hogy mozduljon. Álljon fel a székből, halljam a mezítlábas talpát, ahogy a puha szőnyeg szálait borzolja és megkerülve a hatalmas tölgyfa asztalt, kikössön mellettem.
- Elfárad a kezem, Benjamin! - szólalok meg újra, ezúttal kelletlenül bosszankodva, amikor túl sok időbe kerül neki elérnie hozzám.
Majd átadom a poharat. Lényegében a saját kezemmel fogom meg az övét és zárom az ujjait köré, hogy biztosan tartsa.
- Igyál és élvezd ki az ízek közötti...
És köhög! Végig sem tudom mondani a gondolatot, máris belekortyolt és most köhög, mintha valami pár dolláros, ócska italt nyomtam volna a kezébe!
- Menthetetlen vagy! - rázom meg a fejem, ahogy elveszem tőle a poharat és biztonságos távolságba helyezem az asztal szélén.
Még szükségem lesz rá.
Innen már perceken belül eljutunk addig, hogy teljesen meztelenül álljon előttem, a háta mögött összefogott kezekkel és hagyja, hogy mohón legeltessem rajta a tekintetem.
Ő még nem tudja, de ez az utolsó alkalom, hogy ilyen hibátlannak láthatom... Valahol bánt, de közben meg tudom, hogy sokkal nagyobb elégedettséggel pillanthatok majd rá ezek után.
Úgyhogy vágjunk bele.
- Gyere ide. Elém. A lábaim közé - meg sem kell emelnem a hangom. Ahogy helyt adok neki a két combom között ő már térdel is le.
Jól idomítottam.
De most, a végtelen elégedettség mellett szórakozottan elnevetem magam és a karjánál fogva felhúzom. Óvatosan. Szeretően. Apró hibát vétett, nem a világvége.
- Értékelem a lelkesedés, de most nem erre gondoltam.
Látom az első könnycseppet megszökni a szemeiből, az egyenes, nedves utat, amit az arcán hagy maga után.
- Ülj fel az asztalra és lássam... igen... ezt... - elég lassan beszélek, hagyva neki időt, hogy rájöjjön, pontosan hogyan akarom látni. A tenyerem a combja belső oldalára simul. Először a bal, aztán a jobb. Finoman. Valódi odafigyeléssel.
Komolyan képes lennék most megcsókolni a tökéletes bőrét az ujjaim alatt!
De nem teszem.
Helyette újfent hátradőlök és a fiókom mélyéről elővarázsolok egy öngyújtót meg egy szál szivart, amit a konyak mellé teszek. Általában nem szoktam ilyesmivel élni, undorító a füst, ami mindenbe beleeszi magát, de most illik az alkalomhoz. Az összképhez.
- Csukd be a szemed! Ne less! - szinte kérlelem. Kedvesen, miközben az jár az eszemben, mennyire szeretném elmondani neki a teljes folyamatot. Kitérve minden részletre, hogy mi fog történni vele.
De nem tehetem, mert akkor elrontanám a meglepetést! Így is segítségre lesz szükségem, hát még, ha előre tudná!
Kezemben kattan az öngyújtó. Igazán gyönyörű, tiszta, kék lángja van. Elmosolyodom és miközben a gáz tovább sziszeg és a kezem a megfelelő helyen van, a fejemmel intek a nyitott ajtó irányába.
Jöhetnek.
A két legmegbízhatóbb biztonsági emberem lép be. Bakancsuk mélyen dübög a padlón - megmondtam nekik, hogy még csak rá se nézzenek a szőnyegemre úgy, hogy koszos cipő van rajtuk! - és a legkisebb hezitálás nélkül fogják le a fiút.
Aki azonnal pánikba esik.
Kapálózik.
Hát persze.
De hiába. Az asztal túlsó oldaláról két pár kéz szorítja és tartja viszonylag mozdulatlanul. Egy-egy a lábát markolja, térd fölött valamivel, míg a másik kettő a karjánál fogva szorítja, hogy ne tudjon csapkodni. Sajnos már most tudom, hogy kék-zöld nyoma marad az erős kezeknek, de ez olyan ár, amit hajlandó vagyok megfizetni.
Csak. Tartsák. Nyugton!
Mert egyetlen egyszer próbálkozhatok!

Amikor úgy érzem, eléggé felmelegedett a saját monogramommal ellátott pecsétgyűrű, kattan az öngyújtó.
Amikor úgy érzem, eléggé stabilan tartják az embereim, még én is ráfogok a fiú jobb combja belső oldalára.
Amikor úgy érzem, már nem tud hangosabban könyörögni, hogy ne tegyem, a puha, eddig oly' hibátlan bőrbe nyomom a gyűrűt.
Amikor úgy érzem, megteltem az égett bőr émelyítő, savas szagával, elhúzom a kezem.
Amikor úgy érzem, a fiú már nem tud fájdalmasabban, torzabb hangon üvölteni... még oldalra nyúlok és ráöntöm a maradék, egy ujjnyi konyakot. Az alkohol felerősíti, egyenesen pokolivá teszi fájdalmat, de cserébe garantálja a szép és tiszta, égési heget.
Amikor pedig beáll a csend, mert a fájdalomtól elájult, az embereim óvatosan eresztik hátra, hogy koppanás se hallatszon, ahogy a feje az asztallaphoz ér.

Ez a mostani egyszerre a legostobább hiba, amit elkövethettem és mégis a legnagyobb élvezet, amit eddig tőle kaptam.
Mert ez hozzám köti.
Hozzám köti!
A billoggal megjelölt tulajdonom.