Oliver Reynolds
 WHAT HAPPENS IN VEGAS
▼ STAYS IN VEGAS ▼
Job : Kertész
Location : LV
Posts : 394
| #1 Tárgy: Oliver Reynolds - aka. Oliver S. Sullivan  Kedd Ápr. 05, 2022 10:42 pm | |
| Oliver S. Sullivan Reynolds USA, Philadelphia
1989.07.16 32 Kertészmérnök
(jelenleg kertész) Addicts armie hammer | | Amit jó ha tudunk... ◆ Gyorstalpaló:- 32 éves,
- 24 évesen egy rövid ideig LA-ben fotómodellként dolgozott,
- valamikor ekkor vált alkoholistává, a pontos dátum a még nem, és a már között nem behatárolható,
- amikor rajtakapták egy rakat fiúval valami orgián, az tette az i-re a végső pontot. A szerződését a GQ-nál, majd az ügynökségénél is azonnali hatállyal bontották,
- azután sem talált újabb munkáltatót, vagy munkát,
- Hosszú, kínlódással teli időszak után végül a rehabon kötött ki,
- utána vette fel az anyja nevét,
- Az egyetemen anno Kertészmérnöknek tanult, de félbehagyta a modellkarrier miatt,
- levelező tagozaton végül befejezte miután leszokott,
- Ez az első igazi munkája,
- 4 és fél éve józan, minden egyes év medálját biztos helyen őrzi,
- A mindenei a növények, zsigerből keni-vágja a latin neveket,
- Lehetne irányító a cégnél, számtalanszor felajánlották már, de ő inkább a kétkezi munkában hisz. Azt mondja az tartja ott, ahol lennie kell. Az alázat,
- egy kivénhedt világoskék Ford pick-upot vezet,
- csak egyszer esett vissza,
- még ma is látogat néha AA gyűléseket...◆ Kiegészítések:*személyiség: változó, A-ból B irányba tart, néha (vagy sokszor) kilengésekkel
*külső megjelenés: A régi öltönyök és divatcuccok cserélve kényelmes öltözetre
*család, barátok és egyéb állatfajták: Halott anya, (már)értelmileg sérült apa, + egy mostohatestvér
*szeret / nem szeret:
->Egy előző életben: + a hírnév, a pörgés, a vagy valaki érzése, feltörekvés, a buli, a pia, a kanok, a dugás, az élet
- minden ami felelősségel jár, vagy ami kívülesik a komfortzónán
->Ma:+ Nyugalom, csend, béke, a lágyság, a hangok, zajok, az egyszerűség, a kiszámíthatóság, a stabilitás, a természet csendje.
- bonyodalom, keverés, felelősség, negatív kimenetelű döntések, bárkire is hatnak,kezelhetetlen helyzetek, a múlt egyes körülményeiHa van még mit mondanod... - Helló.. Mint sokan tudjátok, Oliver vagyok.
- HELLÓ OLIVER. - visszhangzik a szobában.
- Lehet hogy... most valami szomorú történetet vártok, de nekem nincs szörnyű történetem. Hát igen... ez vagyok én. - rántom meg a vállam, de már megtanultam nem érezni negatív érzéseket. Jó tanárom volt.
- Szeretném azt mondani, hogy volt okom rá. Hogy tudom mikor csúszott el. Az egész mikor csúszott el abba, amikor már nem tudod letenni a poharat. De tudjuk jól hogy megy ez. Már tapasztaltuk mindannyian. - kesernyés mosoly gyűlik a szemem köré, de nem hagyom abba, folytatom.
- Szóval azt szeretném elmondani, hogy átkozott egy állapot ez. Nem kímél. Ha engeded magad, a magáévá tesz, és nekem elegem volt mindig másvalakié lenni. - alig pillanatnyi szünet áll be, amíg kigondolom, mit is mondhatok. Szeretnék őszinte lenni... A legteljesebb mértékig őszinte...
- Ha nincs az a nap, talán már én sem vagyok. Nem állok itt előttetek, de józanul biztosan nem. Egy kerek éve... - tapsvihar fogad, és örömmel fogadom a huhogásokat. Komolyan jólesik.
- Szeretném azt hinni, hogy legyen Isten.. vagy ember aki utat mutatott, aki megkímélt két életet, vele engem, a nyakamba rakta a terhet, és én hiszem azt, hogy cipelni tudom. Képes leszek cipelni. - újabb huhogások, pár kéz bokszol a levegőbe, én meg elmosolyodom. - Köszönöm a támogatásotokat. A kerek egy évet. Hogy támogattatok, hogy meghallgattatok, hogy kisírhattam a szememet ha kellett, és hogy Ti tudjátok. Mindannyian tudjátok mi az amit érzek, és én is tudom mi az amit ti éreztek. Ez tart össze minket. Örökre!
És akarom, hogy tudjátok, hogy örökre a testvéreim maradtok.
Köszönöm!
Automatikusan érkezik az a csók az éremre, az első megpróbáltatás. Az első SIKERES megpróbáltatás, egy éve. A kisebb kihágás után, igen, de emberek vagyunk. Nem tévedhetetlenek. De örök harcosok. Kitartók.. küzdők, és önzetlenek.
És néha kicsit önzők is. Egy egész kicsit, de ennyi még belefér. Bele kell férjen, még ha néha túlzottan álmodozók is.
Mert ilyen az élet.
Egyszerűen.
Élned kell.
Mert nincs egyéb opció.<-- Valaki kopog. Odanézek, egy alig félighosszú barna hajú fiú néz be rám.
- Helló... - emeli fel félszegen a karját, de nem kérdezi bejöhet e egyszerűen megindul.
- Helló. - válaszolok, de csak figyelem.
Megkerül, és leül a szemközti ágyra.
- Tudtam én hogy valahonnan ismerős vagy, csak nem emlékeztem.
Jön belőle a szöveg, én meg nemigazán tudok mit kezdeni vele, csak biccentek.
- Milyen volt sportkocsit vezetni?? Biztos állati lehet. - örvendezik, de süt belőle hogy szégyenlős.
- Nem emlékszem... - adom elő a nyilvánvalót, mert addig a pillanatig, a csattanásig, tényleg semmi sincs meg. Sőt, még utána se igazán.
- Az kár.. - bólogat félszegen. - Szívás, mi?? - próbál elmosolyodni, de levágom hogy valami nemoké vele.
- És te? Te miért vagy itt? - kérdezem aztán, de nem is igazán tudom megmondani miért érdekel.
De megrántja a vállát.
- Hát... Mint mindenki.. - és igaza lehet. Hogy is kérdezhettem ekkora hülyeséget, mégis valami beszédes. Már mindenkin látok valamit.
- Magadtól jöttél?? - kérdezem utána. De nem is tudom miért érdekel. Talán mert a beszélgetés... így józanul, annyira de sokkal nehezebb. Nem jön magától az egész.
Bólint. És ezt ha lehet igennek veszem.
- Vagyis nemteljesen. - egészíti ki, nekem meg megtartja a figyelmemet. Várok valamire. Talán arra hogy van e még tovább. Beszél e. Pedig látom, süt róla, hogy ezerszer szívesebben lenne máshol, és másvalakivel, talán pont hogy egyedül, mégis ittvan, és beszél velem. Hozzám.
Megdörgöli az orrát.
- Kétszer próbáltam meg. - nem néz rám. Hogy tudja e? Nemfeltétlenül vagyok meggyőződve róla, én csak figyelem.
- Kiszállni. - pillant rám, de alig csak egy szemvillanás, már süti is le a szemeit előre.
Én meg csak bólintani tudok.
- Értem. - engedem el.
Mégse tudok mást mondani. Mégse tudok megszólalni. Vagy bármi értelmeset ami kijönne a torkomon, és hozzáfűzhetnék az egészhez. Egyszerűen nincs mit mondanom. Nem tudok.
- Te csípted Sydneyt, mi? - pillant aztán mégis rám, csak egy szemvillanásnyi időre.
Nekem meg előjön az érzés. A szívfacsarás érzése, az túlzás hogy ismertem.
Beszélgettünk... Párszor.
- Igen. - mégis bólintok. Nem tudom megmondani miért, talán mert így éreztem.
- Én is... - engedi el, és valami megváltozik az arcán. Valami borús és erőteljes, amitől kezdem.. kényelmetlenül érezni magam.
Nekem fáj.
- Szívás. - ennyi törik ki belőle, és valahogy egyetértek vele. Szívás ez az egész. Szívás az élet. Szívás az, hogy én itt nyavajgok, mikor ezek a srácok a Poklokat élték meg. Én meg egyszerűen... unatkoztam.
- Akarod elmondani mi történt veled? - hirtelen jön a kérdés. Még számomra is hirtelenül. Talán vissza is kéne szívjam, megfordul a fejemben, de nemigazán várok válaszokat. Mármint... nem hiszem hogy megkapom őket. Aztán mégis moccan, mozdul, és ahogy felhajtja a földről a lábait, törökülésbe, az egész testbeszéde olyan... zárkózottá válik.
Muszáj parkolópályára tenni az én érzéseimet.
Figyelek.
- Az apám csak kétszer tette meg.. egy héten.. - maga elé beszél. A földnek.
- Akkor kezdtem bele. - talán kérdeznem kéne, hogy mi az amit megtett, de elég nyilvánvalóak a válaszok. Beszédesek. - Úgy könnyebb volt. Kevésbé... fájt. - kezd dülöngélésbe, előre-hátra a reakció és nem lep meg vele. De hagyom.
- Aztán már állandóan... Úgy nem éreztem az időt. Az idő múlását, hogy mikor jön el újra a kedd. Vagy szerda. Vagy bármelyik nap. - érzem ahogy egyre feszültebb, szinte a kezemmel tapintom a feszültséget. Mégis csak mondja tovább.
- De nem volt elég.. Egy idő után már nem volt elég. Az sem. - itt összepréselődik a szája, és egy időre.. azt hiszem segítség kell. Nővér kell, hogy ugorjak. Hogy tapossak a hívóra, de aztán hamar rendezi az egészet.
Végtelen erőt látok benne.
Csodálom őt.
Nagyot sóhajt, de olyan hirtelen, hogy az ijedtségtől még én is majdnem hátraesem.
Egyenesbe vágja magát.
Már nem szorítanak a karjai körülötte, de már ez is csak másodikra tűnik fel.
Teljesen leengedett. Legalábbis látszólag.
Én mégis csak még mindig csak figyelem, és képtelen vagyok megszólalni.
Nem is tudom mit mondhatnék.
Valami értelmeset.
- De ittvagyok. - és vált az egész olyan hirtelen vidámtalan mosolyba, mintha az előző meg se történt volna. - És ez a lényeg. - már tényleg mosolyog. Árnyék takar a szemeiben, de tényleg mosolyra engedi őket.
- Ittvagy. - a világ... leghülyébb.. válasza...! De csak utólag tűnik fel ez a részlet, akkor, ott, teljesen nyilvánvalónak tűnt. Ahogy az is, hogy még valamit mondanom kéne. És az első ami az eszembe jut, annyira elcsépelt.
Mégse tudom másképp kifejezni. Mert tényleg így van. És nincs jobb szavam erre.
- Sajnálom. - biccentem meg, de az ő arcán viszont hálás, mégis lesajnáló mosoly jelenik meg.
- Én is. - már mosolyog. Tovább, ugyanolyan keserű derűvel, de látszik benne a világosság. Valami hihetetlen erővel éget.
Pláne az, amikor visszarakja a lábait a földre, és a teste teljesen megváltozik. Amit beszél vele. Mintha csak nem is ő lenne.
- De nem lehet mindenki szupermodell, nemigaz? - de semmi kárörvendés nincs a hangjában. Vagy a szemeiben. Lenézés, vagy bármi amivel neheztel, csakis az őszinte beletörődés van. És én tanulhatnék tőle.
- Na, csá. - olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy megjelent. Nem olyan sebesen, nem kapkodva, lehet az idő csak nekem esik ki, nekem esett, mégis ahogy hűlt helye, csak akkor érik meg bennem az egész. Az egész beszélgetés lényege. Beszélgetés... Az volt egyáltalán?? Mégis csak hanyat vágódom az ágyamon, és egy hirtelen sóhajjal kitör a ráébredés.
Mennyire egy hasznavehetetlen ember is vagyok én...
Mennyire gyenge. Nézd csak meg.. itt ez a fiú... alig tizenéves lehet, és mégis vagy ezerszer erősebb nálam. És ekkor született meg az elhatározás.
Nemadom magam.
Nem engedem.<-- - Helló.. - hirtelen figyelek az ajtó fele, ahogy egy alig gyenge hang szólal meg.
- Helló. - válaszolom. Nem ismerem. Fogalmam sincs ki ez, ki lehet a lány, és pláne mit akar tőlem.
- Sydney vagyok. - válaszol, pedig nem is kérdeztem.
Odakapom a fejem, újra, és úgy érzem egy biccentéssel letudva. Üdvözöltem.
- Oliver. - csúszik ki aztán.
- Sullivan, tudom. - mosolyodik el, nekem meg nem meglepő az ismeret. Vannak még páran rajta kívül.
- Bejöhetek?? - kérdezi, de már jön is befele. Talán megszokott már ez a helyi berkekben, de én még mindig nem tudom megszokni. A közösködést.
Szinte mellettem áll meg, túúl közel, de nem mondom neki azt hogy araszoljon egy kicsit hátrébb, egyszerűen...
- Foglalj helyet. - intem meg, de ő már rég leült. Mellettem. Szóval csak valami kényszerű reakció.
- Mondd... mit akarsz tőlem?? - a tiszta víz a legkézenfekvőbb. Ne raboljunk értékes perceket -amit persze magányban is tölthetnék- de a lány, semmivel se jön közelebb, és nem is mászik rám.. Egy fotó erejéig, vagy csak hogy lesmároljon ha már lehet, hiába a hírek.
Biztos csak fake...
Túúúl sokan akarnak megtéríteni...
- Én csak... én.. - hebeg. Mint mindenki erre az utóbbi időkben, de nemigazán tudom mire készül. Készül e valamire. Akkor is jobb félni.
Még ha teljesen más is a testbeszéd.
Szinte reszket.
- Tőlem félsz?? - kérdezem, közben ráncolom a szemeimet. Ha igen, nem tudom mit keres még itt, vagy mivel szolgáltam rá, bántottam őt?? Vagy csak direkt keres!??
Mindent el tudok képzelni ezekről.
- Nem.. nem.. Én csak.. - hebeg tovább. Bennem meg mélyen ott a késztetés hogy azt mondjam: nyögd már ki!
Mi a francot akarsz tőlem??
Nem elég hogy köteleztek erre a.. lepratelepre, még mindenféle hibbant tyúkokat is rámengednek beszélőre!
Pedig... én magánlakosztályt kértem!
- Csak?? - a türelmem végtelen. Komolyan, egész Buddha vagyok, nyögd már ki végre!
- Én csak meg akartam köszönni.. - aztán mégis egyszerre löki ki. Én meg érzem hogy valami itt nem kóser, valami... Egész más ez a lány, mint akikkel eddig dolgom volt.
Mármint.. képletesen.
- Mit is? - egész kíváncsian kérdezek, de már nem mocorgok. Nem húzódok el, nem is készülök menekülésre, az egész annyira.. abszurd. Még Monty Python is megirigyelhetné.
- Azt... hogy erőt adtál... Éveken át.. Hogy ottvoltál.. - én meg csak nézek rá, megakadt szemekkel. Valamiről... lemaradtam volna??
- Amikor a nagybátyám megtette velem.. azt.. mindig borzalmas volt. Mindig rettegtem.. ha csak megláttam az árnyékát, vagy csak megcsörrent a kulcs a zárban, de a te képed... ott a szekrényben... mindig emlékeztetett. Hogy egyszer vége lesz. Mert semmi sem tarthat örökké..
Lehet hogy valamit mondanom kéne, vagy reagálnom, de épp nem vagyok alkalmas rá. Nem értem. Vagyis de, értem. Csak azt nem értem hogy kerülök én a képbe.
- A világot jelentetted nekem. Egy szentélyt. A reményt. Valakit, akihez beszélhettem az este, akinek elmondhattam mindent, és aki mindig megértett. Megértette minden könnyemet, és meghallgatta minden könyörgésemet. Tudtam hogy egyszer eljössz értem. És kimentesz.. - alig néhány másodpercre halkul el a hang, de én még mindig nem értem. Vagy egyszerűen csak nem.. akarom érteni.
Mert túlságosan rémisztő belegondolni.
- És még ha nem is jöttél... Soha.. - pillant rám fel - Most ittvagy.- néz bele a szemeimbe azokkal a szomorú, sötétkék szemeivel. Szinte a fakultság homályában játszanak. Könyörtelen.. még csak beléjük tekinteni is. Túlságosan fájdalmas.
- Köszönöm hogy reményt adtál.. - biccenti, én meg a lehető legkellemetlenebbül érzem magam. Vétkesnek. Hibásnak, aki mindent látott, átélt, és nem segített.
Pedig ott se voltam.
Valamit mondanom kéne, valami értelmeset, mégsem jön ki hang a torkomon.
Az ahogy néz.. szinte belém fagyasztja az érzéseket, és nem azért mert egy percig is fenyegető. Egyszerűen vele együtt érzem.. Nem a hálát... hanem valami sokkal mélyebbet annál.
Ami vérfagyasztó...
A félelem keres benne menedéket.
- És tudommm... láttam... de. Megölelhetlek??
A kérés váratlanul ér. Teljesen váratlanul. Volt már olyan hogy a nyakamba ugrottak, csak úgy, minden előjel nélkül, de ez a történet meghaladja még az én képzelőerőmet is.
A tűrőképességemet.
Így egyszerűen válaszolok.
- Persze. - biccentem rá, teljesen egyszerűen.
A lány.. nem durva. Nem is ront rám, nem is erőteljes, ugyanolyan jámbor.. és gyenge, mint ahogy belibegett, ide a szobámba. Egyszerűen lassan közelít, félve, és ahogy én is észbekapva belemegyek a.. játékába, lassan kitárom a kezeimet.
Lassan bújik hozzám, de úgy ahogy azt még soha, senki se tette. Benne van minden tűz. Minden félelem, és a rettegés keveréke, hála.. kitartás.. és kétségbeesés.. mindez együttesen, és végtelen-végtelen szomorúság az egészben.
Végtelenül szomorúvá tesz.
Valahogy a testéből érzem.
Mégis átölelem.
Hogy meddig ülhettünk ott??
Nem tudom. Nem számított.
Egyszerűen csak hagytam, hogy öleljen, és hogy én is érezzem azt ami belőle áramlik.
Végtelenül lesújtó volt.
A legrosszabb élményem.
Valami hátborzongató, mégis reményteljes módon.
Később tudtam meg, hogy ő AZ.. a Sydney...
Aki már harmadszor van itt.. az elmúlt 4 évben és mindig, és mindenkor ugyanaz a dolog vége.
A mentő viszi be.
Láttam a csuklóit...
Nem ő mutatta meg, vagyis de. Ő is beszélt. Sokat. Néhányszor.
És én szerettem hallgatni.
Mert annyira más volt.
Más... mint mindenki más, eddig az életemben..
Alig 3 héttel később, kellemetlen hírek érkeztek.
Sydney újra megpróbálta. És ezúttal sikerrel járt. Egy nővér... nem mondták melyikük nem figyelt eléggé.. és csak egy pillanatra maradt nyitva a gyógyszeres szekrény.
Ha most dalszerző lennék, írnék egy dalt. Sydneyhez szólna. Azt írnám, ne sírjon, ne bánkódjon, mert nem tart örökké semmi sem, soha. Jó barát volt... legalábbis amennyit ismertem belőle.
Hiányozni fog. És biztos vagyok benne, fogunk még találkozni... Majd várjon meg!
Mindig kell egy jó beszélgetőpartner.
Én az leszek.<-- - Oliver, Te nem akarsz nekünk mondani valamit?? - de csak hallgatok. Nem kényszeríthet, bassza meg, tudom hogy muszáj itt lennem, aláírtam a papírokat hogy teljesítek a börtön helyett, de semmire se kényszeríthet!
- Nincs mit mondanom. - és ennyi. És ennyi elég. Elégedj meg ezzel, te FASZ!
Pont így láttam őket...
Már vagy a negyedik hete vagyok itt, de mindig.. mindegyik próbál csak a bőröm alá férkőzni, belém látni, kiteregetni mindent!
Hát nem értik meg hogy ez nekem így.. JÓ?!!
Csak engedjenek.. KI!
Három perc alatt elhúzom a belemet, megyek.. vissza a nullára, nem érdekel a sajtó, és nem érdekelnek a köpködések sem, megbaszhatják MIND!
Hogy nem tetszik, hogy buzi vagyok??
Kapjátok BE!
MINDEGYIK!!!
Szívesen felajánlom, csak JÓL szopjatok!
És különben is, basszák meg a gyógyszereiket!
- Oliver... várna egy kicsit!? - már alig vártam hogy szabaduljak.. hogy vége legyen, ez a barom meg nem enged itt el.. Csak hadd menjek már vissza a szobámba az isten bassza meg!
ITTVAGYOK, nem!?? Nem ezt akartátok!?? Ez KELLETT!! Szemetek... Csak azt ne akard hogy a seggeteket is kinyaljam, mert azt tőlem NEM kapjátok meg!
Mégis megállok.
Bár jelzem, kurvára nincs az ínyemre.
- Mr. Sullivan.. Az van itt nekem felírva hogy Ön bírósági ítéletes.
Én meg megrántom a vállamat.
Ha azvan..
- Ja. - bököm rá. De semmi kedvem az egészhez.. csak haddmenjek... VISSZA!
- Értem. - és még onanizál is. Oké, tutira veszem hogy kiveri rá estére.
- Szóval a bíróság kimondja, hogy köteles részt venni a csoportos foglalkozásokon. És emellett külön egyéni foglalkozások is elő vannak írva, így.. - tényleg!?? - örömmel tölt el, hogy végre úgy döntött megjelenik köreinkben, de hadd hangsúlyozzam ki, hogy ha azt kívánja alá is írjam a papírját végül, aktívabb részvételt várok el.
- Tényleg?? - és most élesben is. Szopjál.. LE!
- Ígyvan. - helyesel - Így ha megkérhetem ne raboljuk egymás idejét, és pláne ne legyen negatív hatással a többiekre, akik tényleg gyógyulni akarnának. Ha úgy dönt, nagyon szívesen visszaveszem a terápiás lehetőségét, pályáznak még az Ön helyére sokan mások, olyanok akik tudják is mit miért csinálnak, így kérem gondolja át.
Én meg csak biccentek. Semmi értelmesebb nem jön ki a fejemen, vagy a számon, csak a rácsok ígérete. Azoké a rácsoké, amit Ferris ügyvédje, újra és újra elém tárt, mint "másik.. lehetőség". Nekem meg nincs kedvem bemenni azok közé a fickók közé - *nyelek* - pláne hogy nyilvánosságra kerültek a felvételek.
Azt biztos hogy nem élném túl...
Így...
Alig egy nappal később, már újra ott ülök, abban a baszott körben, és már valamit.. figyelek is az egészből.
Amikor megint rám kerül a sor.
- Oliver!? - az az ismerős hang. Amit a legszívesebben más esetben felkötnék, szívesen, de ezúttal...
..kedves az életem.
Így nagyot sóhajtok.
- Oliver vagyok. Azt mondják alkoholista. - a fickó rám néz.
Én meg fejben megforgatom a szemeimet.
- Na jó, alkoholista.- vallom be. Hogy emlékszem még milyen volt alig 3 hete?? Igen, emlékszem. Néhány részletre. Rettenetes fájdalom, fázom, reszketek, és sugárban hányok. Néha. Néha meg egyszerűen csak szétszakad a fejem. Soha.. többé nem akarom ezt átélni. Így csak egyetlen dolgon jár folyamatosan az eszem: Mikor akarnak már kiengedni!??
Szóval mindent meg kell tennem a dolog érdekében.
- Volt egy balesetem. Ittam.. valamennyit. Nemigazán tudom mennyit, de mindig ment ez, olyan mint az ágybasza.. - de itt megakadok. - ágybavizelés. Szóval most valami nem úgy sikerült ahogy szokott, és azt mondják nem a Lamborghinivel volt a gond, szóval... - rántom meg megint a vállam - egy oszlop bánta csak, az a két ember nem halt meg! - itt már a figurának fordulok, mégis.. MIT KERESEK ÉN ITT!??
De a segélykérés süket fülekbe akad.
Így csak int, hogy folytassam.
Én meg folytatom. Akkor. Elölről.
Mindent amit a bíróságon hallottam.
Mert nekem... fogalmam sincs semmiről!<-- Az a csattanás már sok hónappal később keletkezett....
Igazából nemsok maradt meg, se a kép, se ahogy a légzsák a pofámban robban, se az azutáni történések...
Se villogó sziréna, se a kék fény, és az orvosok se, akik tapogatnak, körbe.
Mindent a bíróságon hallok először.
Ott látom azokat a fejeket is, akik azt mondják...
...igazából rengeteg sokmindent mondanak.
Ami nem én vagyok.
Aki nem én vagyok.
Mégis robban a kalapács az emelvényen, és a sorsom felett döntenek.
- Na? Most örülsz?? - Ferris hangja. Én meg fogalmam sincs minek örüljek.
- Minek. - kérdezem megigazítva a gatyaszáramat.
Basztat ez az szűk öltöny, legalábbis itt, basztat. A fotózások egy teljesen más karikatúra.
De basztat ez az egész huzavona is, mi a faszért nem engednek egyszerűen haza??
- Annak, hogy nem a rácsok mögött végzed. Lehetett volna ennél sokkal rosszabb is. Ha például megölöd azt a nőt. Vagy a gyereket. Nem mondhatod hogy rossz ügyvédet szereztem, a rehab komplett álomutazás a másik véglethez képest.
Nekem meg mindegy már az érzés.
- De mennyiért.. - köpöm el.
- Oké, hogy mennyiért, de mégis jobb, mint pár év benn. Ebből még kihúzhatod magad. Ha összekapod, fél év alatt lenyomod, aztán.. aztán talán megpróbálhatjuk újra.
Ha elfelejtik azt a másik gikszert.
Nem sok éved van már.
Irigylem azt az optimista életszemléletet.
Mindig is irigyeltem tőle.
- Ha lecseng az a kis gruppen balhé, idővel, talán egy-két év múlva.. ha tartod magad, valamivel több is beleférhet még. Cseszheted az álomkarriert, igen, de mégis mi máshoz kezdenél? - rántja meg a vállát, én meg nem vagyok ennyire elragadtatva tőle.
- Már ha innen nem csinálsz több hülyeséget.
Már az utolsó utáni dobásodat nyomod.
- Baszd.. MEG! - köpöm el, azzal kicsámpáznék a teremből, de a teremőr nem enged.
Még el kell intézni a papírokat.
Hogy basznák meg...
Így ahelyett hogy a sebeimet nyalogatnám, gyorsban aláírok mindent.
Bármit, csak szabaduljak innen.
Minél előbb...
És nem érdekelnek az odakinti kérdések, a villanó vakuk, ez most nem az a pont amikor beállok, pozitúrába biztos nem, és nem érdekel az se hogy újra a pofámba nyomjanak mindent, minden egyes képet, a felvételeket, és nyilatkozatért kuncsorogjanak, mert...
NINCS... nyilatkozat!
és PONT!
ÉRTSÉTEK MÁR MEG!
Azzal az utolsó megmaradt pénzemből a mélygarázsban egy sofőr fogad, aki végül kimenekit.
Mert baszhatom a jogosítványomat...
Megbaszhatok mindent.
De legalább farka lenne....<-- - Te menj oda..! Te meg.. te fürtös! Kerüld őt meg, aztán állj be oda hátra! NEMODA!!!! A másik oldalra!!! És dobd át a labdát emennek...!
Milyen hülyeség már ez... Én fotózni jöttem, nem bazári kecskének. Ferris megint elvetette a súlykot, alig percekre vagyok attól hogy odabasszak mindent, és megmondom a vén gecinek, hogy ééén.. nem erre szerződtem!
(Mintha legalábbis tudnám mi áll a szerződésben, Ferris intéz mindent.)
Mégis kurvasok a türelmem, eddig, és minimum legalább kezet csókolhatnának érte.
De Ferrist tuti elkapom még... Ha nem áll a dolgok élére, KIBASZOTTUL megnézheti, mikor fogok vele még egy évre kötni!
KIBASZOTTUL KIBASZOK MINDENT!
Jó pofát vágok az egészhez, de talán csak az a reggeli whisky ami kisegít. Lehet jól jönne még.. egy belőle. Vagy akár az egész üveg. Simaliba..
Összefolyik a számban a nyál, csak kis híja hogy el nem csöppen, de még idejében visszaszívom.
Viszont máás valami akad, amire szívesen csöppennék, és úgy néz ki neki sincs nagyon ellenére.
Így rákacsintok.
Csak úgy az objektív elöl.
Azt mondják könnyű ez... A sok kis léhűtő.. kurva asszisztens.. kezdő zseni, az ISTENT látja benned, és bőven elég ehhez egy kis felkent olaj, felpucolt izom, meg néha feszítések, és most se, eszembe sincs nem rendesen rájátszani.
Aztán van az is, amikor már nem kellenek a szavak se.. Elég egy pillantás, egy érintés és onnan már simán nyert az ügyed, és itt...
itt is pont az a pillantás volt ott.
Rövid a szünet, ezért nincs idő szarakodni. Nem is kell, minden olajozottan megy, szó szerint, és ahogy szinte betuszkolom magam előtt a wc-be, már minden lazán csúszik a helyére, hangosan dübörög a wc fala a helyiségben.
Cseppnyi kielégülés... Csak mintha ott se lett volna.
A munka is jobban megy utána, és a fotós szövege se basz fel.
Ez ennyire egyszerű...
Nem kell keresni a bökkenőket, mindig minden adja magát, sokszor egy pillanat alatt, és ők is mindig adják magukat...
Már sokkal kellemesebb érzésekkel török ki az ajtón, és csak alig izzadva, szinte nyoma sincs, közelítem meg az italos pultot.
Szaros üdítők... de nálam mindig akad valami jobb.
Egy kicsit felöntöm, csak egy kicsikét... aztán csúszik is vissza az üveg a helyére, vissza a táska redői közé, mintha ott se lett volna.
Ez se...
Nem kellenek a figyelő tekintetek.
A fotós túúúl sokat töketlenkedik. Túúl sokáig rabolja az időmet.
Beleférne még egy menet, csak úgy unaloműzésnek, de nem ér meg még egy kört a kicsike, amúgy se túl jól teljesített.
Szóval jöhet helyette még egy korty...
meg még egy...
egy idő után már nem érdekel az idő, leszarom az egészet, és mégis mindent kurvajól csinálok.
Kurvára tökéletesen, Mert egy ISTEN vagyok!
Csak még az kell hogy erre rájöjjenek...
- Hé, Sullivan, mit piszmogsz itt!? Vége a szünetnek, már rég benn kéne lenned!
- Megyek... - nyögöm, de érzem lassan elmosódni a képet.
A mozdulat volt túl gyors.. túl GYENGE!
NAMÉGEGYSZER!
- Neked meg mi bajod van!?
- Nekem?? Semmi.. - nyelek, és figyelek.. Igyekszem mégóvatosabbra venni a figurát,
csak amíg odaérek.
Onnan már minden rendben lesz.
A végletekig PÖPEC!!
Az a pár óra meg se kottyant. Legalábbis a fasz tudja mennyi lehetett, sötét hajzuhatagok, újabb farok a számban, még az ízére emlékszem, de aztán minden kiesett.
Még az is, hogyan jutok el végül a kocsiig.
A legújabb Lamborghini, a legKITŰNŐBB a LEGESZMÉLETLENEBB!!
Amire csak úgy pörög a sok kis buzi, nekem meg egyből tudtam a szalonban, hogy ez kell, nem voltak kétségek.
Felbőg a motor, mint az isteni színjáték mennydörgő éneke, egy darabig csak élvezem.. pörgetem... nyomom a gázt, aztán újra kiesik egy szünet.
Táblák... kormánykerék... és az a vakító dübörgés....
Vonal... vonal... vonal.. Érzem én az utat, ez a LEGTERMÉSZETESSEBB!
MEGYEZ!<-- - Sullivan, te még mindig az ágyban!?? Fél óra múlva FOTÓZÁS! - Ferris hangja törik be, csak mélyen, az éjszakában. Pedig már bőven nappal van... Lefogadom.
- Azonnal szedd össze magad! - valami cucc repül a fejemre, talán egy póló az, de én csak megfordulok az ágyamon. Brutálmód fáj a fejem..
- Tedd át holnapra... Vagy legalább egy órával későbbre.. - nyögöm, ahogy megfordulok a helyemen, de rohadtul.. rohadtul.. ROHADTUL képtelen vagyok most felkelni. Odavág a másnap. Vagy az is lehet aznap még az.
- Fel kell hogy hívjam a figyelmedet, hogy te nem vagy rocksztár. Sőt még befutott se, évek kellenek még ahhoz, meg még hogy jó párszor borulj térdre, szóval húzzál összeszedni magad.. - leszedi rólam a takarómat, engem meg kiver a hideg. Fázom.. A világ forog, semmit nem kívánok belőle, maximum egy kis nyugalmat. Meg egy.. két shotot ha még belefér.
Hangosan nyögök, mégis feltornázom magam.
Lassan kijutok a tükörhöz.
A világ forog, de ébren vagyok. Azthiszem. Legalábbis szeretnék ennek hinni.
- Kész vagy már!? - jön a szoba felől, de én még nem törődök vele.
Megnyitom a csapot, ha mázlim van a hideget, és alátolom egészben a fejem.
Érzem ahogy a maró víz kimossa az érzékeimet és egyre éberebb vagyok.
Amikor felnézek, a tükörből egy full vizes kép néz vissza rám. De valami kell még.. valami kelleni fog. Kinyitom a szekrényem, és rámarok a fogkefére.
De mellette... Ott vár valami sokkal hívogatóbb.
Kinézek a szoba fele, de látom Ferris még mindig a konyhában lóg. Dobálja ki a rohadt ételeket, kuka koppan, üveg csörög benne. Meg már megint az orra alatt szövegel.
Én meg hamar-hamar.. leveszem azt az üveget. A szekrényből, nem ide néz, látom a tükörben, azzal gyorsan meghúzom.
Lehúzom...
Az egészet.
Csak hogy ez a nap is könnyen menjen.
Aztán újabb üveg kerül a szemetesbe. Gyorsan, egy kissebb üveg. Ide... be a papírok közé, hogy senki ne lássa meg.
Azzal lecsukom a fedelét.... |
|
Kezdőlap
Szinte minden élethelyzetből csepegtettél és és nyomon követhető volt a fejlődés, a mocsárból a megtörésen át az eredményhez. a jellemből pedig kiderült, hogy a sok apró lépés hova is vezetett. Reméljük a sok AA gyűlésen való részvétel szinten tartja és nem csúszik vissza. Az unalmas élet egyik előnye, hogy életben maradsz 
