Szerintem is. Igen. Jól hangzik. Mosolygásnál több választ viszont nem kap. Csak várok. Egy szóra. Egy parancsra. Vagy arra, hogy ő mozduljon. Ami végül meg is történik, bennem pedig a leghalványabb késztetés sincs, hogy visszakozzak.
Szeretném.
Akarom.
...és jófiú módjára várom, hogy az ujjai hozzám érjenek. Majd megcsókoljon. Az első reakcióm egy halk, de annál jólesőbb sóhaj. Hiszen gyengéd velem. Türelmes. Mintha nem is lenne valódi az egész és mégis az. Tudom, mert pillanatokon belül mindent elönt az a halvány Oliver-illat, amit már annyiszor éreztem, amikor csak hozzábújtam. Ami valahol kezd összefonódni a fejemben a biztonsággal.
...és amiből nem tudok eleget kapni.
Persze, hogy hamarosan igazán készségessé válok. Már nem csak ülök ott egyenes háttal, hanem félig mozdulva megtámaszkodok a hozzám közelebb lévő combján. Tenyerem a saját kézfejemen, alatta az ő lába... és meg sem fordul a fejemben, hogy bármit tennem kellene. Minden azért történik, mert valamiféle jóleső érzés ezt diktálja.
Minden rendben. Ez most jó. Tényleg. És én akarom, hogy tovább folytatódjon.
Újra meg újra elnyílnak az ajkaim, utat engedve neki és amikor mégis kizárom, csak azért teszem, hogy végül újra bebocsátást kapjon. Igenis élvezem a kis játékot. Azt, hogy a pillanatnyi szünetekben, amikor kizárom őt, az ajkaiba mosolyoghassak.
Talán ezzel is jelzem neki, hogy jól vagyok.
Hogy jöhet még több.
Amit szeretne.
Amennyit?
Megérdemli.

Úgy érzem, mindent képes lennék megadni neki. Mindent és bármit, amit csak akar, elég kérnie. Sőt, még arra sincs szükség. Hagynám, hogy elvegyen mindent. A legkisebb rossz érzés nélkül.
Talán.
Egy pillanatig meg vagyok róla győződve, hogy pontosan ezért indul útnak a keze. Ezért simít és még ha durvábbra is vált egy másodperc múlva, rendben leszek... De semmi ilyesmi nem történik. Nem váltja durva érintés a gyengédséget, helyette teljesen eltűnik. Én mégis olyan lendülettel kapok az ajkai után, mintha nem akarnám ereszteni. Biztatnám, hogy csak nyugodtan... de még ha közel is van hozzám, valahol félúton feladom és kis távolságot adva neki, lehajtva a fejem, csak a karjának nyomom a homlokom.
Ekkor kapok először levegő után úgy igazán. Pislogok kettőnk közé, miközben foggal-körömmel kapaszkodok a kellemes érzésekbe. Nem vagyok hajlandó semmi mást beereszteni, bárhogy is dörömbölnek különböző emlékek a képzeletbeli ajtón. Minden alkalommal, minden negyedmásodpercben, amikor úgy érzem, áttörnek, újra becsukom a szemem és Oliver illatára figyelek. Az ízére, amit a csókja hagyott maga után. Majd végül a szavaira már a fejem is felemelem.
Akkor is ez járt a fejedben, amikor dolgozott bennem a fájdalomcsillapító?
- Elképzelted? - mosolygok rá.
Elvehetted volna, tudod?
Hagytam volna.
- Most már, hogy valóság lett... teljesen tiszta fejjel tudsz gondolkodni?
Remélem, nem egészen.
Biztos, ami biztos alapon, azért a már szinte megszokott módon, nyomok még egy csókot a nyakába. Csak azért, hogy tudja, hálás vagyok és köszönöm. Bár magam sem tudom pontosan, mit.
- Semmi nem tereli el a figyelmed arról, hogy vezess?
Egyik kérdést dobom a másik után, miközben a gondolataim között egy egészen más beszélgetés zajlik. De az nem számít. Gondolhatok, amire csak szeretnék. Ezt is mondta Oliver a maga módján, nem igaz? Nincs olyan, hogy nem szabad. Mindent szabad, amit akarok. Beszélhetek hozzá úgy, hogy neki fogalma sincs a valódi szavakról.
- Csak mert várnak ránk a kutyák.
Most már ígérem, én is viselkedni fogok! Nem kell többet miattam megállnunk. Én is oda akarok érni. A kutyák miatt is, de...
...azért is, mert hiába jó idekint, Steven kertje azért hiányzik. Hiányzik a megszokott ritmus és a kiszámíthatóság. Hiányzik a nagy fa. Hiányzik, hogy mezítláb járjak a puha fűben. Hiányzik a... levegő és a nyugalom, amit kivált a fejemben. Mindez viszont meglesz most. A kutyákkal. Séta közben. Ugye?

Szeretném, ha minden így maradna. Annyira szeretném! A saját, némán lefolytatott kis beszélgetésemmel együtt is túl kellemes most a világom.
De az élet nem így működik és Oliver eszembe is juttatja azzal, hogy eltávolodik. Még ha én is beszéltem máris a vezetésről és a kutyákról, ő tette valósággá az indulást azzal, hogy mozdult. Én csak alkalmazkodok.
...Elég volt...
Igaz, hogy a lusta mosoly minden ellenére marad az arcomon, de elhúzom a kezem, most már mellőzve az apró gesztusokat. Pedig szeretnék még hozzá érni. Szeretnék az arcához érni. Szeretnék talán most először a hajába túrni. Csak egy kicsit. Szeretnék... nem is tudom, mit.
Elég volt, Benjamin!
Szóval... tényleg jófiú módjára, szépen visszaülök a helyemre, félig az ajtónak dőlve. Majd megy vissza a fejemre - de nem a szemembe húzva - a ki tudja, mikor lekerült sapka, ügyelve arra, hogy egy-egy lázadó tincs se lógjon a homlokomra. Utolsó lépésként pedig a kezem az ölembe. De az ujjaim meg sem mozdulnak. Nincs dobolás, nem rajzolok láthatatlan formákat. Most tényleg jól vagyok. Még ha talán a hallgatásom nem is feltétlen ezt bizonyítja.
Merthogy egy szót sem szólok, mikor újra elindulunk. Sőt, ha rajtam múlik, az út további része is teljes csendben telik. Néha kifelé lesek az ablakon, de sokkal inkább oldalra. Rá. Nem bámulva... azt hiszem..., csak figyelve minden mozdulatát, akkor is, ha éppen rajtakap. Mindezt azért, mert jól esik.
Ha pedig nem történik semmi az úton, csak az képes kirángatni ebből a különös, de mégis kellemesen nyugodt állapotból, amikor megérkezünk. Elég rájönnöm, hogy lassítunk. Elég látnom az épületet. Elég az első ember, akinek az arcát vizsgálom - kutyák ide vagy oda -, nem-e ismerős és máris olyan egyenes háttal, előre szegezett tekintettel ülök, ahogy az elvárt.
Nem vagyok ideges, csak... felkészült.
Tudod, hogy nem volt szabad a kocsiajtó nyitófüléhez érnem? - szeretném odavetni Olivernek, ha megállunk és egyértelművé válik, hogy mehetnék. Ki is szállhatnék, mint egy izgatott kisgyerek, ha állatokat lát.
De persze visszanyelem ezt a részletet, és egészen más szavaknak engedek utat.
- Maradhatok kint a kutyáknál, amíg te bemész, beszélgetsz, elintézel mindent?
Az menni fog. Megyek az ugatás után és köszönök nekik.

Úgy érzem, talán jobb ötlet lett volna egyszerűen lemenni a térképről. Addig hajtani, amíg el nem érünk a világ nem létező pereméig, hogy megnézzük, mi is van ott. Sárkányok? Törpök? Mágusok?
Amíg zümmögött alattunk a motor, sokkal jobban éreztem magam. Mintha az álló kocsinak köszönhetően beütött volna újra a valóság. De legalább arra azért képes vagyok, hogy figyeljek. A saját kimondott szavaimra és az arra érkező válaszra. A hangjára. Végül rá. Minél többet mond, annál könnyebb felé pillantanom.
Látom a mosolyát. Látom, ahogy változik az arcán. Talán ez még jobban leköt, mint bármi, ami mond.
- Jól hangzik - bólintok végül aprót, szinte már kötelességtudóan és egy egészen kicsit ugyan, de felengedek. Látni abból, ahogy a hátam újra a támlának simul és a vállaim is leengedem abból a feszült tartásból.
- Megleszek - teszem azért hozzá őt győzködve... és magamnak talán hazudva. De ha elégszer mondom, biztosan úgy lesz. Amúgy is, miért ne lennék meg? Bent ülök, Sally vigyáz rám és egyedül lenni nem rossz dolog.
- Tényleg - még egyszer, csak még egyetlen egyszer biztosítom róla, mosolyra húzom a szám és hagyom menni...
...úgy pár métert.
- Oliver! - nem, szó sincs róla, hogy kinyissam az ajtót, de az ablakon félig kimászok, hogy onnan szóljak utána, talán most először beszélve igazán hangosan. Mellé pedig már mosolygok és egy másodperc erejéig ugyan, de olyan szinten vagyok önmagam, hogy semmi rossz nem férkőzik közel hozzám.
- Ne felejts el bentről jutalomfalatot hozni! - mindig van az ilyen helyeken. Kell lennie apró finomságoknak, amit a kutyáknak lehet adni.
Addig is viszont, amint tényleg egyedül maradok, ülök vissza a helyemre... és minden egyes némán telt perc után egyre inkább lecsúszok az ülésen. Ebből nem lehet baj, ugye? Ha kicsit kevésbé vagyok itt feltűnő. Mikor pedig már szinte fekszek, elkezd járni a kezem. Tudom, ezúttal pontosan tudom, hogy saját magam őrjítem meg.
- Sally...? Bolond vagyok, ugye? - szólalok meg suttogva, de persze nem érkezik válasz. Oké, valószínűleg akkor lennék igazán meglepve, ha bármi reakció lenne. Ha mondjuk bekapcsolna a rádió! Na az lenne csak igazán para!
Mondjuk, megelőzhetném a dolgot. Ha bekapcsolom és hallgatok egy kis zenét, abból nem lehet gond. Oliver szerint mindent szabad, szóval... szóval feljebb tornázom magam és az ülésen középre csúszva a leginkább rádiónak kinéző rész felé nyújtom a kezem... és rohadtul nem csavarom el a kis gombot.
Mi van, ha mégse örülne neki Oliver? Vagy Sallynek nem tetszene? Vagy az is lehet, hogy nem működik. Amúgy sem tudom, milyen zene szólna. De ha belehallgatok...?
Éppen csak hozzáér az ujjam, érzem az apró, kopottas recéket... és két tenyér csattan a kocsi oldalán. Nem hangosan, de csattan, én pedig egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, miközben a szívem a torkomban dobog.
- Képzeld el, hazaviszünk egy kiskutyát! Vagy kettőt! Te is azért vagy itt?
Egy szőke, hétéves forma kisfiú, ezerwattos mosollyal, két tenyere továbbra is a kocsi oldalán és be nem áll a szája. Neveket kezd sorolni, játékokat, amiket vettek a szülei a kutyának és az én fejemben csak az egyre hangosabb zúgás van, amit néha megszakít a gyerek kezeinek csattanása.
Persze már nem üti a kocsit, az első sem igazán az volt, csak vitte a lendület, de az én fejemben újra és újra visszhangzik az éles hang.
Minden más pedig néma. Látom, hogy megjelennek a szülők. Látom, hogy mozog a szájuk. Látom, ahogy bizalmatlanul méregetnek és vigyázva, de sürgősen elterelik a fiukat tőlem.
Kell egy perc. Egy teljes perc, amíg egészen a szemembe húzom a sapkát és remegő kézzel, megszegve a valójában most nem is érvényes szabályt, de a kilincs után nyúlok és ott sem vagyok. Úgy vágom ki az ajtót, mintha semmi más nem számítana. Hogy Sally vigyáz rám? Hogy biztonságban vagyok?
Lehet. De most valahogy nem elég.
Egy részem azt kántálja, hogy menjek be, találjam meg Olivert. Egy másik, egy sokkal elemibb ösztön csak annyit akar, hogy tűnjek el. Utóbbi mindennél erősebb, így kénytelen vagyok neki engedni. A kocsiajtóval nem törődve, tárva-nyitva hagyva sietek el Sally közeléből, mintha ezzel a fejemben doboló hangot is hátra tudnám hagyni.
Persze nem megyek túl messze, csak a parkolónak kinevezett nagy tér másik oldalára. Az ég világon semmivel sem biztonságosabb, mint a kocsiban volt, elbújva. Mégis valahogy jobbnak tűnik. Jobban tudok lélegezni és végül addig is eljutok, hogy egy, talán padnak szánt, elfektetett farönkre leüljek.
Talán... de csak talán nem nyújtok teljesen szánalmas látványt.

Haza akarok menni.
Egyre inkább átveszi ez a gondolat a fejemben lüktető dobolást. Haza akarok menni. Tényleg! Túlesni a kiabáláson, Steven dühén, a kiadós verésen... és minden máson. Utána, pár nap múlva, ha elkezdenek gyógyulni a sérülések, újra megpróbálhatjuk. Kiszökhetek egy-két órára.
De most... most haza akarok menni és elhagyni végre ezt az őrületet, hogy minden kis hangra megugrok és hogy szinte állandóan félek. A pillanattól, hogy most jön, most látott meg, most rángat magával.
Csak hadd menjek haza és történjen meg minden, aminek meg kell és...
...és felkapom a fejem, ahogy valaki megjelenik előttem. Pislogok kettőt, egyenesen rá, ahogy előttem guggol. Majd jön a felismerés, hogy valójában kit látok. Valamiért még ezek után is hatalmas erőbe kerül, hogy tényleg ott tartsam a tekintetem, nyugton üljek és kihúzzam magam. Persze a kezeim ettől a térdemnél nyugtatva ökölben vannak, de annyi baj legyen.
Kérdeznie sem kell, már magamtól beszélek. Magyarázkodok?
- Bocsánat. Nem csináltam semmit, nem nyúltam semmihez, nem akartam bajt. Jól vagyok - a tökéletesen betanult mondatok, szépen egymás után, teljesen színtelen hangon. Bármelyiket is akarja hallani, kimondtam.
Még mindig jobb ez, mintha tényleg megkérem, nyöszörögve, hogy vigyen haza. Jobb, ugye?
- Csak megijedtem. Kellett egy kis levegő - teszem hozzá, most már valamivel több érzelemmel.
De nem szaladtam utánad. Nem kavartam be... mindenbe.
- Rendben vagyok - teszem azért még hozzá, biztos, ami biztos alapon.

Le sem veszem róla a tekintetem. Kényszerítem magam, hogy figyeljek és miután leült elém, még ha némán is, de próbálom közölni, várjon egy kicsit és hagyja, hogy kapaszkodjak a jelenlétébe. Egy egészen keveset.
Addig is, cserébe, premierben végignézheti rajtam az apró változásokat. Ahogy figyelem és végül az ökölben lévő kezemen lazítok, míg már nem erőből szorítom. Majd ahogy a tenyerem a térdemre simul és az éppen addig érő nadrág vékony anyagjába törlöm az izzadtságot. Ahogy egyetlen, kósza mozdulattal az egyik kezem a másikért nyúl, hogy megkaparjam a vágásokat a tenyeremben.
Csak hagyja... hogy csináljam. Ha a legkisebb reakció is jönne, hogy a kezeibe vegye az enyémet, már húzom is el. Most... ne.
Végig kell csinálom, az apró kis terelő mozdulatokat, aminek a vége, hogy még ha csupán pár pillanatra is, de lesütöm a tekintetem, amíg a kezem tudatosan, de nem akarattal a nyakláncért nyúl. Éppen csak az ujjam köré csavarom, éppen csak egy kicsit feszül a nyakam köré... és szépen eljutok addig, hogy beszéljek.
- Koszos lesz a nadrágod.
Igen, valahol igazán nevetséges, hogy ez az első mondat, ami kicsúszik a számon. Ez is megkésett, ha azt vesszük, hogy már majdnem egy perc is eltelt, mióta leült elém. De őszinte, még ha a mosoly és mindenféle jókedv el is marad.
Steven utálja, ha összekoszolom magam vagy csak egyszerűen a ruhám - beszélek megint magamnak, magamban.
Nos, ennyi arról, hogy a koszos ruha téma egy teljesen biztonságos felütés volt a gondolataimat tekintve. De legalább már nem úgy ülök itt, mint egy szobor, teljesen magamba zárkózva. Az más kérdés, hogy én is érzem, most kellene annak a résznek jönnie, hogy elmesélem, mi is volt ez az egész... de nem akarom.
- Szóval... sikerült mindent... megbeszélni? Megsétáltathatjuk az összes kutyát?
Minden egyes mondathoz, mondatrészhez veszek egy jól hallható nagy levegőt, de most már... talán egész értelmesen funkcionálok, még ha nem is olyan gördülékenyen beszélek, ahogy Steven szereti.
De most nem hozzá beszélek. Vagyis nem számít. Nem szabad számítania.

Amint eleresztem a nyakláncot, már képes vagyok újra úgy igazán ránézni. És nem feszélyez, hogy az ő szemeit is látom. Szép lassan pedig képes vagyok elterelni a saját gondolataim és valahol balga módon azt remélem, hogy az övét is.
Kutyák. Ez a lényeg.
- Jót tett? Hogy hetekig a kutyák közelében voltál? - csak vad feltételezés, hogy nem azért töltött itt annyi időt, mert éppen akkor volt teljesen rendben az élete.
De legalább most már ezen kezd járni az agyam és nem őrülök meg a saját fejemben. Sőt, minden eltelt másodperccel jobban tisztul az agyam és könnyebben beszélek.
Persze attól még nem vagyok benne biztos, hogy maradni szeretnék. Még mindig túl éles a "Haza akarok menni" gondolatom véste barázda az agyamba. Úgy is, hogy talán átfordíthatom arra, hogy "haza hozzád, Oliver".
- Maradhatunk ha... - oké, nagy levegő. - ...ha elég jól leszek. Már most is... már most is órákkal többet voltam kint, mint... általában. Úgy értem kint-kint, a kerítésen kívül.
És rámosolygok. Bár meg nem tudnám mondani, miért.

Levegőt alig veszek, úgy hallgatom és kapaszkodok minden szavába erre a percre teljesen elfeledkezve a saját dolgomról. Egyszerűen jó őt hallgatni és újra megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy igenis nagy harcos... akit megnyugtat, hogy kutyák után takarít... Oké, ez valahol vicces gondolat, de addig nem jutok, hogy ezt vele is közöljem. Csak a lehető leggyorsabban elnyomok egy féloldalas, az arcomra kívánkozó mosolyt és mehetünk tovább.
Mármint, hogy hamarosan ténylegesen is. Azt még nem tudom, hogy maradni szeretnék-e estére és másnap is itt lenni, de... igen. Majd eldöntjük.
Most viszont még a kutyakekszes zacskó kerül az orra elé és..
- Mit kellett tenned, hogy ennyit kapj?! - igen, a teljesen őszinte elképedés és hitetlenkedés ül ki az arcomra, ami mindent félresöpör egy pillanatra.
Nem mintha ezek után nyugton megvárnám a választ, csak körbelesek a környéken és egy megkönnyebbül sóhajt követően - miszerint még mindig nincs itt Steven vagy valamelyik testőre - hagyom kiülni a halvány mosolyt az arcomra. És bólintok. Többször egymás után. Jelezve, hogy rendben vagyok. Mehetünk.
Hamarosan állok is talpra, elindulni viszont kizárólag úgy vagyok hajlandó, hogyha már mellettem van. A közelsége ad valamiféle magabiztosságot.
- Nekem nyakörvem van, neked pórázod... - jegyzem meg valahol teljesen jól szórakozva, ahogy végre ezt a részletet is meglátom rajta. Vagyis a nyakában lévő két pórázt.
Egy pillanatig hezitálok csak és már lépek is oda hozzá, kínosan ügyelve arra, hogy bármilyen közel is vagyok, ne érjek ténylegesen hozzá. Se a mellkasához ne simuljak, se az ujjaim ne érintsék a nyakát. Az egy dolog, hogy nem érdekelte, a szomszédjai meglátják velem, de lehet, hogy ez itt kint egészen más terep.
- Bárkit kihozhatunk? Én választom a saját kutyám?

Indulhatunk. Igen. Egészen biztos vagyok benne, hogyha mellettem marad, nem lesz semmi gond. Még a vicces válasza sem tántorít el ettől - igaz, arra reakció sem igazán érkezik tőlem. Pedig figyelek én! Tényleg! Ahogy hamarosan már arra is, hogy ne legyek túl sok, amikor közelebb lépek hozzá és a nyakörv...
Nos, oké, amikor az ő keze mozdul és ténylegesen átteszi az egyik pórázt én nyakamba, gond nélkül maradtok nyugton. Mozdulatlanul. Nincs gond, nincs baj, nem teszem hátra a kezeimet, nem feszül be az egész testem... csak reflexből fegyelmezem magam. És nyugton maradok. És engedem, hogy tegye, amit akar. Mintha egy kapcsolót kattintottak volna át bennem.
Utána viszont mégis mosolygok. Először egy kis rándulás csak a szám szélén, de... nincs baj. Egy kicsit megigazítom a pórázt és a válaszával a gondolataim között teszem meg az első lépést.
...és ha téged akarlak? A karjaid? A biztonságot?
Amint átfut az agyamon a válasz, amit egy részem szeretne kimondani, össze is szorítom az állkapcsom. Nem tűnik jó gondolatnak. Nem tűnik jó válasznak. Jó lépésnek. De a lényeg, hogy közben haladok, először félig-meddig mögötte, de aztán beérem. Pontosan tudom, hogy nem szereti, ha mögötte kullogok, szóval igen... tartom a tempót és haladok vele. Mellette. Néha a poros, csomókban füves utat nézem a lábam, lábaink előtt, fejben még én sem igazán tudom megmondani, hol járok - de nem itt, az egyértelmű -, néha pedig Oliverre pillantok, mintha csak annyit ellenőriznék, hogy igen, itt van még. Közben pedig mélyeket lélegzek. A kinti szabadság illata keveredik az állott kutyaszaggal és a lábunk alatt felverődő porral, nekem mégis tetszik.
De a lényeg, hogy haladok Oliver mellett... addig egészen kínosan odafigyelve erre a részletre, amíg beljebb nem érünk és meg nem látom az első kutyákat egy magasabb, néhol már nyúzott, utólag foltozott-drótozott, hálós kerítés mögött. Főleg kisebb fajta négylábúak, keverékek egy tucat kölyök társaságában. Éppen végignézem, ahogy egy zsemleszínű kölyök a rohanó lendületének köszönhetően átesik a hozzá képest hatalmas, félig már leeresztett, lyukas gumilabdán.
Akaratlanul is kiül egy őszinte és magamhoz képest bőven hatalmas mosoly az arcomra, amit máris próbálok leplezni, ahogy beharapom a szám és lehajtom kicsit a fejem.
Nem mondom, hogy eddig csend volt körülöttünk, de hamarosan kialakul valamiféle káosz a kutyáknak hála. Minél többen vesznek minket észre, annál hangosabb minden és valamiért beférkőzik a fejembe az igazán egyszerű gondolat, hogy ez így nem jó... Túl hangos és Steven mérges lesz, amiért nem tud dolgozni... és ezzel egyidőben nyúlok Oliver keze után.
Oké, egy pillanat az egész. Oké, éppen csak megszorítom egy mississippi, két mississippi és ha rajtam múlik, már engedem is el. Csak kellett a stabil pont a jelenemben.
- Rendben vagyok - kérdezni sem kell, úgy vágom rá, a tekintetem a kutyák körül járatva. A bizonyos értelemben szabadon játszó kicsik irányába lesek, de annyira nem köt le. Aranyosak, jó lenne megsimogatni őket, de a két-három fős kennelekben maradt, pár nagyobb tappancs jobban érdekel.
Azok az én kutyáim. Olyanok, mint Cerberus volt.

Fogalmam sincs, hogy lesz-e ma olyan, amikor nem feszülök meg a hangosabb ugatásra vagy a növekvő hangzavarra, de szerencsére egy-egy másodpercnyi hiba ez, semmi több. Tudok viselkedni. Nincs gond. Minden rendben. Ha elég ideig ismételgetem magamban, akkor úgyis kell lennie, nem?
Nem mintha túl sokáig kapaszkodnék ezekbe a gondolatokba, mint valami mantrába. Hamarosan tényleg a kutyák kötik le a figyelmem. A bolondozó, játszó kisebbek a drótkerítés mögött, de... igen, főleg a pár nagyobb érdekel, a hátrahagyottak, akik valamiért nem kapták meg a látszólagos szabadságukat.
Még az elhangzó kérdés is alig-alig zökkent ki a gondolataimból.
- Onnan valaki - intek a fejemmel a rácsos, zárt kennelek felé és kivételesen anélkül indulok meg, hogy hátranéznék és meggyőződnék róla, Oliver követ. Csak megyek egyenesen előre, majd egy félkanyar jobbra, a tényleges rácsokhoz.
Négy nagy kennel van előttem, az egymással érintkező oldalaik lefedve, mintha valamiféle félkész szobák lennének, fölöttük még tető is van, amit négy faoszlop tart a magasban.
Itt azért már veszítek az eddig lendületből, de a tekintetem le sem veszem a magányos, fekete szépségről. Úgy áll a szobája közepén, egyedül, mintha ő lenne a kiskirály és nem tudná eldönteni, éppen háborúra készüljön, vagy játék következik.
- Apa az ilyeneket hívta sztrádakoktélnak - mondom egyszerre Olivernek és senkinek, de még mindig nem ellenőrzöm ténylegesen, hogy velem van-e.
Csak a velem szemben lévő hollófekete kutyán a szemem és hamarosan guggolok is le a rácsok előtt. Nem mintha kiskutya lenne, aki megijedhetne a magasságomtól. A derekamig ér, ha kihúzza magát!
Mégis vigyázok. Minden mozdulatom olyan lassú és csendes, mintha én lennék a rácson belül, Steven odakint, és próbálnék helyesen cselekedni. Nem feldühíteni. Nem hibázni. Végül semmivel sem törődve, lassan mozdulva, nyújtom előre a kezem. Nem benyomva a rácson, nem őrültem meg, csak ráfektetve a tenyerem a fémre, mint ahogy a rabok és az őket látogatók teszik az üveg két oldalán.
- Szia nagyfiú... - motyogom. - Benji vagyok. Miért hagytak itt? Miért vagy... egyedül? - úgy kérdezgetem, mintha válaszolhatna.
Persze megnézhetném a kifüggesztett kis táblát, de... nem adatokat akarok látni, hanem magát a kutyát.

Teljesen jól megvagyok a kérdéseimet követő pillanatnyi csendben, amíg figyeljük egymást a kutyával. Aztán jönnek a szavak és... és lényegében tudatosul bennem, hogy nem ketten vagyunk itt. Van egy egész világ körülöttem és főleg, hogy ebben a mostani világban itt van velem Oliver is. A szavai emlékeztetnek rá. És minden másra is.
Ők a legerősebbek... igen. Ha túlélik, ami történik velük.
- Ha nem kúsznak vissza gyáván ahhoz, aki bántotta őket - mondom ki a gondolataim végét. De most nem rólam beszélünk, nem igaz? Hűséges kutyákról, akiket ki tudja, mi köt a gazdájukhoz... vagy éppen az utcához. Szóval semmi okom, hogy hatalmasat nyeljek és arra sem, hogy az ujjaim túlcsússzanak a rácson és lényegében kapaszkodva, rámarkoljak a fémre.
Amire persze azonnal jön a reakció a kennel belső oldaláról, pár óvatosan kopogó köröm kíséretében, ahogy a kutya közelebb jön és megnyalja a kezem. Mi mást tehetnék, minthogy minden ellenére elmosolyodok? Csak magam elé, kettőnknek.
Jók leszünk.
- Őt szeretném - mondom ki végül, most először pillantva el és fel a kutyáról.
Ha lehet... - teszem hozzá gondolatban, miközben emlékeztetem magam a tényre, hogy azt mondta, bárki az enyém lehet. Akit csak akarok.
Én pedig döntöttem, de azért csendben várom az ítéletet. Talán a szavakat, hogy szerinte mégsem lenne ő jó választás egy nagy kutya, vagy... nem is tudom. De közben azért a kezem mozog, pontosabban egyetlen ujjam, amit továbbra is átnyomva a rácson, simogatom a kutyát.

Vajon jól feleltem? Talán hallgatni kellett volna, bólintani egyet és megtartani magamnak mindent. De most már mindegy és amúgy is, a csenden és a kis torokköszörülésen kívül nem érkezik semmi. Szóval nem vagyok bajban. No meg amúgy is, pillanatok alatt eltereli a figyelmem az ujjaimat kissé összenyálazó nyelv.
Őt szeretném. Egyértelmű.
Amint megkapom a beleegyezést, hogy tényleg választhatom őt, újra felpillantok és most már elkapom azt a mosolyt is. Ezek után még azt is megengedem magamnak, hogy egy pillanatig csak figyeljem Olivert, mielőtt a néma parancsnak engedelmeskednék.
Parancs? Nem, nem parancs. Kérés.
Azt a másodpercet mégis elpazaroltam, de utána mozdulok, szépen félreállok. Nem lépve messzebb, mint muszáj, de azért a kezeim hátul összefonom. Ujjaim kulcsolódnak a csuklóm köré és várok. Türelmesen. Hol őt figyelve, hol a kutyát, aki szinte azonnal csóválni kezdi a farkát. Eszében sincs megpróbálni szökni vagy bármi bajt csinálni. Teljesen lefoglalja Oliver jelenléte.
- Jöhet a póráz - bólintok aprót a szavak után és anélkül veszem ki azt a nyakamból, hogy akár csak egyszer is hozzáérnék a nyakláncamhoz. Most nincs rá szükségem, sőt, semmiféle pótcselekvésre nincs.
Kerül a póráz a kezembe és már azzal együtt lépek be a ketrecbe. A kutya kis késéssel ugyan, de sétál is felém, pont olyan óvatossággal, mint ahogy én nyitottam felé a rácsokon keresztül.
- Azt hiszem... kedvel - jelentem ki, bár mintha lenne ott valamiféle kérdő hangsúly.
Pedig minden jel arra utal, hogy tényleg kedvel. Próbál olyan közel lenni hozzám, amennyire tud. Ami persze azt jelenti, hogy két mancson van, próbál ugrani... vagy nem is tudom, mit csinálni. Szóval inkább leguggolok hozzá újra és simogatom, vakarom a füleinél és egy igazán őszinte mosoly ül ki az arcomra. Ki tudja, mikor volt utoljára ilyen?
Egy kis ideig el is felejtem felcsatolni a pórázt, de végül megteszem. Csak ekkor csúszik a kezem az oldalához, valamivel a bal hátsó lába fölött. Na akkor áll meg minden körülöttem, és egy pillanatra, mintha ő is felmordulna. Bár lehet, csak én képzelem oda. De... értek én a szóból. Vagy a testtartásából.
Ott ne.
Ott ne, ahol egy apró részen le van borotválva róla a szőr. Talán kapott valami kezelést.
- ...neki is sérült az oldala... - jegyzem meg gondolkodás nélkül. Neki is sérült. Mint nekem Steven cipőjének köszönhetően.

Nem is tudom, miért mondom, amit. Kicsúszik és ha ott van, minden csak rosszabb lenne, ha magyarázkodnék. Szóval hallgatok és még ha az agyam feljebb is kapcsol egy fokozattal, látszólag semmi más nem köt le, csak az előttem lévő kutya. Igyekszem legalábbis így tenni.
- Oké. Igen. Tiszteletben tartjuk - egy pillanatra itt megállok, csak amíg ezúttal tényleg kigondolom, hogy akarom folytatni. Vagy akarom-e egyáltalán.
Ki akarok térni arra, hogy az is rendben van-e, ha senkit nem kérdezünk meg soha? Ha nem... ha soha, de soha nem hangzik el, mi történt vele. Oké az is, ugye?
Végül inkább a csend mellett döntök, remélve, hogy az egész beszélgetés inkább a feledésbe merül. Akkor is, ha csak a kutyáról beszélünk és az ő sérüléséről. Arról, hogy vajon ő min ment keresztül. Ha nem kérdezünk meg senkit és ő sem árulja el nekem, mi történt vele, én akkor is elviszem sétálni és játszani és hagynom, hogy ma délután szabad legyen.
Akkor is, ha ez nem lesz mindig így.
- A tisztás jól hangzik - bólintok aprót, kiszakadva a saját fejemben folytatott beszélgetésből és most már talpra állok, kicsit meghúzogatva a felsőm alját. Most valahogy jobban zavar, hogy hiába egész jó méret, most nem olyan hosszú, mint szeretném.
De aztán újra nyugton vagyok. Végül is, még így is elérem a kutya fejét, hogy ráérősen vakargassam a füle tövében. Nem mintha lenne esélyem mást tenni, mikor olyan hűségesen áll mellettem, félig a lábamnak bújva.
- Oké - még egy bólintás, ahogy elhangzik, hogy ő melyik kutyát vinné és esküszöm, figyelem is a jelenetet. Félig.
- Próbáld meg lefizetni a keksszel. Arra hátha odamegy és elhiszi, hogy egy ujjal sem fogod bántani... - szólalok meg indokolatlanul csendesen, ahogy a félénk kiskutyára emelem a tekintetem.