- Oké. Induljunk - suttogom, bőven megkésve, már akkor, amikor gurulunk.
Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom...
Annyira sajnálom...
Mindent...
Sajnálom, sajnálom, sajnálom...
Egy árva szót sem szólok többet. Félig magam elé nézek, félig a kifelé, de nem igazán látok semmit. Kezem az ölemben, markolom a póló alját és még ha nem is görcsös a mozdulat, nem eresztem.
Jobban kell próbálkoznom. Jobbnak kell lennem. Hogy ne tegyem szomorúvá... Muszáj mosolyogni lássam...
Mégis a csend, ami marad. Azt hiszem, képes lennék így tölteni az egész utat annak ellenére is, hogy tudom, fel kell vidítanom és elfeledtetni vele mindent, amit tettem vagy mondtam... akármi. Mégsem vagyok rá képes. Nemcsak beszélni, de a legkisebb mértékben nyitni felé, akár csak egy pillantással.
De aztán megszólal ő és egy pillanatra jobban érzem magam. Ez valami olyan, amit meg tudok tenni neki.
- Szívesen emlékszem... arra, amikor a szívbajt hoztad rám, amíg a fán bujkáltam. Tudtad, hogy annyira kapkodtam lemászni onnan, hogy valami megvágta a talpam? - minden szóval több élet van a hangomban és ezt most nem kell erőltetnem. Jön magától.
Persze tudom én, hogy nem erre gondolt, amikor azt mondta, meséljek, de ez a legelső, ami az eszembe jut.
- De arra vagy kíváncsi, hogy... szóval, hogy Steven előtt - bólintok végül, megint magamnak és ez már valahol nehezebb téma, még ha nem is lehetetlen. Régen engedtem utoljára, hogy ilyesmire gondoljak.
- Anyával hosszú napokat töltöttünk azzal, hogy zenét hallgattunk. Szerettem az ilyen napokat. Akkor is, ha néha azért volt, hogy ne legyen szomorú. Énekeltünk és táncoltunk, amíg apa haza nem ért, bármilyen későn is volt az néha. Olyankor lecsapta a kezemről anyát. "Majd én megmutatom fiam, hogy kell vezetni egy nőt!" - utánzom apa mély hangját mindent beleadva, mielőtt egy kicsit elnevetném magam.
- Később már piszkáltam vele, hogy a csók is kötelező része-e a táncnak, bárki is legyen a partner. Tudott nagy szám lenni néha, ha róluk vagy a barátaimról volt szó... azt hiszem.

Egy pillanatra mindent elfelejtek. Minden esetleges szorongást, ahogy nevetni hallom és az egészre csak rátesznek a szavai.
Ha akkor elkapott volna. Ha már ott lehettem volna a karjaidban, csak ki kellett volna sétálnia velem... - hiába a fejben elhangzó szavaim komolysága, nekem nem rontja el a kedvem. Az egész számomra olyan, mint az úttal kapcsolatban volt. Elképzelem, mint egy könyv történetét, így nem baj, ha nem stimmel minden részlet. Nekem tetszik és mosolygok.
Olivernek pedig... nem kell ilyesmit hallania. Minden pillanatot látni akarok, amikor nevet és húzni akarom, ameddig lehet. Úgyhogy leveszem a sapkát és odahajolok hozzá. Vigyázva, hogy ne zavarjam azért a vezetésben, de a fejem... a hajam a karjához nyomom egy kis időre ott maradva. Csak... bújok...
Majd egy apró csók a karjára és mintha semmi nem történt volna, újra rendesen ülök, újra rajtam a sapka. És mesélek. Tovább. Régebbi időkről. Egy másik életről.
Szerencsés voltam. Igen. Akkor is, ha nem volt minden tökéletes... szerencsés voltam, mert tényleg szerettek a szüleim. Azt hiszem, engem akkor is, amikor egymást már talán nem annyira.
- Igen. Az emlék megmarad - mondom igazán tömören és tervezem ennyivel be is fejezni, de csak kibukik a folytatás.
- Valamikor tavaly... arra ébredtem, hogy nem emlékszem. Az arcukra. Nem úgy, ahogy kellene. Nem állt össze. Annyira erős próbáltam maradni Steven mellett, csak akkor emlékezni rájuk, amikor lehetett.... hogy... hogy egy idő után nem megvédtem tőle a szüleimet, hanem csak... elfelejtettem. Pedig nem volt olyan régen, amikor még éltek... - nagyot nyelek és valami fura okból kifolyólag most őt nézem és nem bújok el a sapka alá.
- De vannak fényképek. Facebook meg minden... Nálad meg tudjuk majd nézni őket - halvány mosoly, de legalább őszinte.
A szememben pedig ott van valami kíváncsiság. Akarja látni? Mert én szándékosan fogalmazok többesszámban. Ha szeretné, megmutatom neki. Ha én kész leszek megnézni őket... láthatja ő is velem. A szüleimet és hogy én milyen voltam.

Biztos vagyok benne, hogy meg akarom neki mutatni, kik voltak a szüleim. Velük együtt pedig azt, akire általában még annyira sem emlékszem. Hogy én ki voltam. Látni fogja, csak érezzem úgy, hogy képes vagyok megnézni azokat a képeket. Tudom, hogy ott vannak, ott kell legyenek a net hálójában, de még várniuk kell egy kicsit.
Pár napot, talán egy hetet és ha még akkor is itt leszek, vele... akkor megnézzük mindet.
Most viszont hamarosan már úgysem ezen jár az eszem. Újabb szavak jönnek, én pedig hiába is néztem eddig Olivert, most azért lesütöm a szemem. Csak a szám széle rándul meg egy mosoly-próbálkozásként, de biztos vagyok benne, látni rajtam, hogy nem hiszek neki. Tudom, hogy nem lennének büszkék. Tudom, hogy közel sem vagyok olyan erős, mint amilyennek most ő hisz.
Mindezt persze nem mondom el neki. Akkor azt is el kellene, mi minden történt, mennyiszer omlottam össze... és azt is, hogy mennyi alkalom volt, amikor már meg sem próbáltam küzdeni.
- Erről majd... beszéljünk máskor, jó? - kezdek bele és ha már itt vagyok, valamiért jön a folytatás is. Annak ellenére is, hogy tudom, nem fog neki tetszeni.
- Steven szerint... szóval ő... azt szokta mondani, hogy biztos tettem valamit. Valami, amiért minden megtörtént és amiért ő is mindent megtehet és amiért mindent... - megérdemlek. Ezzel az átkozott szóval kellene befejeznem, de nem igazán megy.
Pedig most tényleg beszélni akartam! Az emlékekkel olyan könnyen ment! Meg akartam vele osztani ezt is, hogy mit szokott mondani Steven, amikor olyan kedvében van... amikort az ölében van a fejem, filmet nézünk és beszélgetni akar...
De a mondatot akkor is be kellene fejeznem, nem igaz? Vagyis nagy levegő és...
- ...szóval tudod. Nem állunk meg egy kicsit? Szeretnék kiszállni. Csak pár percre. Oké? Lehet? Nem baj? Nem haragszol? Megvárnak minket a kutyák így is, ugye? - csak sorolom a kérdéseim egy pillanat szünet nélkül.
Annyira... annyira nagyon próbálok nyugton maradni. A kezem ökölben, olyan erősen szorítom, hogy már remeg. De ez jó. Így véletlen sem nyúlok a kilincsért. De szeretnék... kell egy perc. Ki akarok szállni!
Kérlek, kérlek Oliver...
...Mit tettél, Benjamin?

A saját hangom keveredik Stevenével a fejemben. Akkora a hangzavar, hogy alig tudom kivenni mi történik a káoszban, aminek a közepébe be vagyok zárva. Csak annyit tudok, hogy ezt megint én csináltam, én tettem, én indítottam el és bármi áron ki akarok szabadulni. Muszáj kiszállnom a kocsiból! Hátha jobb lesz. Hátha csendesedik a fejem.
Mégis, amikor megállunk, annyira be van feszülve az egész testem, hogy nem mozdulok. Nem tépem fel az ajtót, de még csak rá sem teszem a kezem a kilincsre. Marad ökölben mind a kettő és próbálok... próbálok lélegezni. Elhallgattatni Steven egyre erősödő hangját és a sajátomra figyelni inkább. Vagy valójában bármire. Bármi másra, csak ne őt halljam, ahogy megállás nélkül kérdezgeti, hogy mit tettem, amiért megérdemlem. Azt, hogy eladtak. Azt, hogy hozzá kerültem. Azt, amiért újra meg újra megver és...
...és megérzem Oliver kezét, az öklöm köré fonva. Élesen szívom be a levegőt és egy pillanatig bent tartom, de nem mozdulok. Nem lököm el a kezét, nem próbálok szabadulni és menekülni.
Hogy hallom-e, amit mond?
Válaszolnom kellene?
Az azért nem megy. De próbálom jelezni neki, hogy hallom és főleg, hogy tudom, itt van velem... és... ez oké. Kényszerítem magam, hogy legalább egy kicsit kevésbé szorítsam ökölbe a kezem és szép lassan, csak a kisujjam... remegve próbálom beleakasztani valahova az ő ujjai közé.
Egyetlen cseszett ujjal kapaszkodni belé.
Itt vagyok. Igen. Vele. Steven pedig velem. A fejemben. De ezt nem mondom el. Nem tudna rajta változtatni. Nem tudna semmit tenni. Nem tudna segíteni. Senki nem tud segíteni. Most úgyis elég... elégnek kell lennie, ha türelmes velem... és
Csak engedje, hogy kapaszkodjak és én ígérem, hogy figyelni fogok rá!
Csak hadd kapaszkodjak!
- Oké - bökök ki ennyit kezdetnek a lassan kiejtett szavai után. Aztán megindul a szabad kezem, de nem az ajtó irányába. Azt kérte, ne szálljak ki. Ezt tudom tartani. Ezt meg tudom tenni neki.
Csak megdörzsölöm az arcom párszor és valahol két újabb mozdulat között lelököm a sapkát a fejemről. Mondanám, hogy azért, hogy megpróbáljam a másik kérését is teljesíteni, de nem. Tudom, hogy az nem fog menni.
- Nagyon szerettem volna... elmondani neked... tudod? ...és most nagyon szeretnék kiszállni... - minden egyes kimondott szóval nyöszörgősebb a hangom, én is hallom. Úgyhogy hamar be is fejezem, összeszorítom a szám és hallgatok.
De nem, tényleg nem szállok ki. Még ha piszkosul kell is küzdenem önmagam ellen.

Maradok. Nyugton maradok. Viselkedek. Egészen végig abban a szinte semmi időben, amíg egyedül maradok a kocsiban és még egy kicsit azután is, amikor kinyílik az oldalamon az ajtó. Nem ugrok ki, csak felnézek rá, egy másodperc erejéig tényleg rá, még ha nem is a szemeibe, aztán vissza le. A lábaimat bámulom, majd a homokot és végre kiszállok. Ahhoz képest, hogy mennyire menni és szabadulni akartam, most olyan lassú a mozdulat. De végül ott állok előtte és... és úgy érzem, percek óta most először jut rendes, friss oxigén a tüdőmbe.
Egy részem talán szeretne megindulni is. Kisétálni a semmibe és meg sem állni. Soha. De a másiknak csak rá van szüksége, én pedig újabb levegőt véve és ezúttal olyan sokáig bent tartva, hogy szinte égni kezd a tüdőm... Oliver mellett döntök. Igaz, hogy továbbra sem nézek rá, nem igazán, de itt vagyok, vele és a tekintetem a saját lábamtól eljut a kezéig. Állok előtte és egy ujjam megint az övéért nyúl. Ezúttal nem azért, hogy megfogjam, csak kicsit megsimogatva.
Fogalmam sincs, hogy a létező összes kocsi elhajtott-e már időközben mellettünk, de olyan érzésem van. Ha pedig rajtam múlik, még mindig némán, a szinte már alig-érek-hozzá módon a simogatással a csuklójánál járok.
Még egy kis idő kell. Egyetlen perc...
- Hozzám érhetsz. Most már... most már jól leszek - biztosítom végül csendesen, de viszonylag magabiztosan.
- Bocsánat... az egészért - teszem még hozzá, továbbra sem hagyva abba vagy szüneteltetve a kis mozdulatokat. Pont úgy megnyugtat, mint amikor az ujjaimmal dobolok, rajzolok a semmibe velük, vagy a bőrt kaparom. Ismétlődő, apró kis mozgás, ami lefoglal és elcsendesíti a fejem.
A különbség annyi, hogy most nem a csendes zúgás van tőle a gondolataim helyén... hanem ő.

Jobb. Igen. Így jobb. És minden egyes eltelt másodperccel, amíg lefoglalom a tudatom azzal, hogy simogatom... amikor megfogja a kezem... amikor a mellkasára teszi... amikor átölel... jobb. Minden lélegzetvétellel jobb és elviselhetőbb.
A kezem a mellkasán, valahogy félig ösztönből keresem a szívét, a másikat csak fúrom magunk közé, hogy kapaszkodni tudjak bele, mint mindig. De szorítanom nem kell, a biztonságérzet miatt van rá szükségem és azért is, mert valahol jól esik.
Legszívesebben megcsókolnám... egyenesen a nyakába, hogy szavak nélkül is közöljem, hálás vagyok, amiért türelmes velem. Amiért vigyáz... rám. De túl tisztán emlékszem a reakcióra, amivel eltolt, mikor először próbálkoztam ezzel, szóval inkább nem teszem. Maradok az ölelésében még egy kis ideig, pontosabban egészen addig, amíg úgy nem érzem, elég erőt gyűjtöttem, hogy beszéljek.
- Ha tudtad volna, hogy ennyi baj lesz velem, akkor is kihoztál volna? - nem bújok el, bele a mellkasába, de maradok az ölelésébe. Csak még egy percet hadd maradjak, amíg meggyőzöm magam arról, hogy a kocsiban ülve nem kezd megint zsongani fejem.
Túl sokat kockáztattál egy sérült áruért, nem gondolod, Oliver? - teszem még hozzá, kizárólag gondolatban.

Szeretem, amikor ezt csinálja. Amikor a feje az enyém tetején van. Valahogy biztonságosnak tűnik, hogy teljesen beborít és elrejt az egész világ elől. Halványan még el is mosolyodok talán annak ellenére is, hogy mi minden jár a fejemben.
De most ez nem olyan rossz. Így, hogy közben ő védelmez, nem tepernek maguk alá. Egyszerű gondolatok és nem olyan nehéz velük. Még az sincs rám különös hatással, hogy megfordul a fejemben, talán neki is fizetnie kellett volna. Ha eleget ad a nagybátyámnak, hogy az övé legyek, az egy sokkal, de sokkal tisztább és egyszerűbb út lenne... Nem annyira, mintha Stevennél hagy...
Ami úgy tűnik, az ő fejében meg sem fordul lehetséges valóságként.
Ha tudja, előbb kihozott volna. Ezt mondja. Én pedig most gondolkodás nélkül hiszek neki.
- Azt mondod... nem tudtad, milyen az igazi szeretet. Hogy nem tapasztaltad... - kezdek beszélni, utalva a nem is olyan régen elhangzott szavaira, miközben kicsit mocorgok az ölelésben. De még nem akarom, hogy eleresszen és hamar meg is lesz az újabb kényelmes pont a fejemnek a mellkasán.
- ...de most... te magad...  jól csinálod ezt az egész szeretés dolgot... - pontosan tudom én, mit akarok közölni, csak a megfelelő szavak nincsenek meg.
Fura, nem igaz? Annyi könyvet olvastam, annyi szép szót, mondatot, érzelmet... és mikor nekem kell beszélni, meríteni belőlük, hogy kimondjam, mit gondolok vagy épp mi kavarog bennem... nem megy.
- Most már tovább mehetünk - nem teszem hozzá, hogy akkor, ha ezt szeretné, ha ő tovább akar menni. Csak egyszerűen... visszaülhetünk a kocsiba és mehetünk. Csak előtte még egy gyors csókot nyomok a mellkasára, valahova a kezem mellé. Nem számít, hogy a felsője útban van, de úgy éreztem, le kell zárnom valami aprósággal. Jelezni a szavaim mellé, hogy tényleg jól vagyok, készen állok kibújni az öleléséből és mehetünk.

Talán azért, mert ennyire figyeli minden lépésem, miután kibújtam az ölelésből, megfordul a fejemben, hogy biztos szabad-e nekem megfogni az ajtó nyitófülét vagy az egész egy teszt. De persze, hogy szabad! Amilyen gyorsan jött a gondolat, el is tűnik és már bent ülök, egy pillanatig kizárólag saját magamra figyelve, de természetesen nincs semmi, ami letámadjon. Úgy értem, fejben.
Mire ő is mellettem van, már rajta a tekintetem. Látom, ahogy figyel és muszáj legalább valamit közölnöm vele.
- Rendben vagyok - biztosítom a már szinte megszokott szöveggel, ahogy ő is kérdezni szokott. Muszáj tudnia. Minden... oké. Amolyan utolsó jelként újra a fejembe húzom a bent hagyott sapkát - nem a szemembe, csak úgy félig - és tényleg mehetünk.
Az más kérdés, hogy az út továbbra sem igazán érdekel, csak ő. Valahol élvezem és talán egy egészen kicsit... egy nagyon-nagyon-nagyon kicsit büszke vagyok magamra, hogy most ennyire könnyedén rá tudok nézni azok után, hogy percekkel ezelőtt lehetetlennek tűnt.
Persze, hogy beszélni mikor kezdek el, arról fogalmam sincs. Úgy értem, hangosan. Mert a fejemben átpörgetem párszor a mondatokat, hogy a tökéletes verzió hangozzon csak el és összeszedett... normális ember módjára beszéljek.
- Az utóbbi években nem sokat voltam idekint. Ünnepekre Steven elvitt a rönkházba - egyetlen, magányos koppantás a lábamra - , meg néha ideadta a kártyáját. Vehettem könyveket meg ilyesmit. Az egész könyvesboltot megvehettem volna, tudod? Mindent és bármit, amit csak akartam - egész lassan, megfontoltam ejtem ki a szavakat, de nem ragadok le ennél a témánál. Ez csak a felvezetés.
- De előtte, mikor még ott voltak a barátaim és főleg Derek... ő tudott vezetni. Szinte minden nap mentünk valahova. Néha iskolaidőben is... Csak ketten, vagy hárman Lizzievel. Néha Paul és Danny is ott volt. Ők voltak a legjobb barátaim. Mindegy, mennyien ültünk a kocsiban, jó volt. Szerettem azt is, amikor csak cél nélkül száguldott az út mellettünk. Akkoriban mi döntöttünk úgy a fiúkkal, hogy jobb bent, a konzol előtt, könyvek között. Szóval különleges volt, mikor jött Lizzie és Derek és kényszerítettek minket, hogy kimozduljunk.
Egy pillanatra elhallgatok és elszakítva Oliverről a tekintetem pár másodpercig az utat figyelem, mielőtt folytatnám. Kifelé bámulva. Nem kizárva őt, csak egy kicsit elveszve az "odakint"-ben.
- Szóval az egészből, azt szerettem volna kihozni... hogy veled is szívesen megyek bárhova. Emlékekért. Hogy legyen mire gondoljak, amikor épp... szabad - vágok egy grimaszt a saját kimondott utolsó szavamra, de aztán már mosolygok. Mert igaz, amit mondok. Szeretnék vele minél több időt tölteni, amikor a munkája engedi. ...amíg csak lehet...
Még ha Mexikó más téma is, attól még mellette akarok lenni, amikor és ameddig lehet.

Most nincs olyan, hogy nem szabad. Most nincs olyan, hogy tilos. Most épp. Szép sorban javítom ki némán, magamban, az általa elmondottakat, de persze végül bólintok.
- Oké, oké - egyezek bele egyértelműen is, egy hosszúra nyúlt másodpercet követően, amikor már nehéz kezd lenni, hogy felé nézzek. - Csak nézd az utat is néha, ne csak engem! - teszem hozzá kicsit talán kényszerített jókedvvel. Nem szeretném, ha fenn akadna az amúgy üres beleegyézesemen.
Mert ennyi volt az egész. Üres, elmondott "oké"-k. Mi mást is tehettem volna a helyeslésen kívül, amikor így nézett rám? ...és amúgy is, csak szeretném, ha nem aggódna. Ha elmosolyodna, mert akkor nekem is könnyebb.
Lehet, hogy szerinte nincs olyan, amit most ne lenne szabad, mégis csak az egyik válasz nyugtathatja meg. Az egyik felelet helyes és a másik nagyon nem. Az egyik mosolyt hozhat, a másik... dühöt. Talán nála is. Talán. Talán. Talán.
Hamarosan már akaratlanul is játszani kezdek a nyakláncommal, egyik ujjam köré csavarva a rövid láncot, hogy érezzem a szorítását, majd visszaengedem és újra. Az egész gondolatmeneten viszont egész hamar túlteszem magam, csak a mozdulat marad, még a semmiből érkező folytatáshoz is.
- Mindent szabad. Ezt mondtad. Akkor visszafelé... mondjuk... hat örökbefogadott kutyával megyünk? És nevethetek, amikor elkezdik nyalni a füled meg az arcod? Mintha semmit nem tudnék tenni azért, hogy megmentselek?
Valójába a saját hangulatom is próbálom épp helyrebillenteni, de talán neki sem fog megártani. Meg amúgy is... ez biztonságosabb téma.

Mosolyog. Elég egy fél másodpercre odanéznem, hogy tudjam, így van. Ez volt a helyes válasz. Ha volt is bennem bármiféle apró feszültség, az most elhalványul és amikor folytatom, ő pedig nevetni kezd... az mindennél jobb érzésnek tűnik.
Hogy zsarolás?
- Talán - vonok vállat és annak ellenére, hogy én csak egy mosolyt tartok, azért látni rajtam, hogy kezdek jól szórakozni. Hamarosan már a nyakláncot is elengedem.
- De ezek szerint működik - fordulok felé lényegében teljes testtel, majdnem már oldalt ülve az ülésen, hátam az oldalsó ablaknak döntve.
- Csak jól kell válaszolnom, szépen kell néznem... - vigyorgok. Oké, ez már tényleg vigyor, amivel őt figyelem. - ...esetleg elkapnom a kezed és egy csókot nyomnom rá, amikor mutogatsz... - csak beszélek róla. Nem teszem meg. Nem akarom vezetés közben ilyesmivel zavarni. De eljátszok a gondolattal és ez olyan, amit ő is tudhat.
- Akkor talán még egy kicsit nagyobb is lehetne az a kutya, mint mutattad. Működne? Meg tudnálak győzni? - egy pillanatig sem akarom elengedni a gondolatot. Mosolyogjon. Nevessen. Az nekem is jó.
Persze valójában... nem hiszem, hogy akarok kutyát, mégis alkudozok. Vagyis ez így nem igaz. Szeretnék kutyát. Jó lenne. De azt nem akarom, hogy fogoly legyen. Bezárva egy szobába vagy csak a lakásba, időhöz kötve, hogy mikor lehet látszólag szabad. Néha, odakint és hogy meddig... Hogy meg legyen szabva mikor ugathat és mikor nem. Ha a menhelyen marad, van esélye rendes családra, nagy kerttel, mint Stevennek van, végtelen szabadsággal.
De minden ellenére, azért jó eljátszani a gondolattal, csak úgy, kockázatok nélkül.

Jól csináltam mindent. Itt a bizonyíték. Mosolyog, nevet, és elengedte magát. Az egészet valamiféle sikerként könyvelem el és be kell vallanom, iszonyat jó érzéssel tölt el.
Egy pillanatra sem tűnik el a mosoly az arcomról és a tekintetem is marad rajta. Amikor pedig ő is felém néz, már nem mondom neki, hogy az utat figyelje. Nem zavar, hogy magamon érzem a tekintetét, még ha csak pillanatokról is van szó. Nézzen csak. Megteheti.
- A fejedre nőttem? Máris? - kérdezek vissza, csupán azért, hogy hallhassam a hangját.
De nem bánod, igaz? Hogy a fejedre növök. Nem bánod, hogy most a tiéd vagyok. A te... tulajdonod. ... Ezt pedig én nem bánom - jönnek a szavak, némán, csak a fejemben beszélve. Mégis, amit végül kimondok, az valahol mindennek a folytatása.
- Nem ragaszkodok a kutyához - jelentem ki végül, átvezetésnek. - Inkább azt szeretném, ha megcsókolnál. Amint megállunk. Amint megérkezünk.
A legkisebb rossz érzés sincs bennem a szavak nyomán. Ennek most nincs köze Stevenhez. Nincs köze ahhoz, hogy bármiről meg akarnám győzni. Ezt most tényleg... én szeretném.
- Úgy, mint legelőször. Mintha nem félnél attól, hogy esetleg kiborulok.

Nem mondom, egy pillanatra bennem marad a levegő, ahogy megugrik a kocsi. Ösztönből szorítom egyik kezemmel a kilincset, a másikkal az ülés háttámláját, miközben a fejemben a saját kis világom egyik legtöbbször elhangzott kérdése visszhangzik; Mi rosszat mondtam?
Meg sem moccanok vagy mukkanok, míg végül felém néz. Épphogy a szemeibe nézek, lényegében oda tévedek, véletlenül. Nem látok dühöt vagy haragot. Semmit, amiért aggódnom kellene.
De akkor...?
Ezt ne csináld... ezek a hirtelen dolgokat... kérlek... - szeretném mondani, de csak a hallgatás van és az összeszorított szám.
Mégis hiába áll be a csend, nem ismétlem meg, amit mondtam és még a kikívánkozó bocsánatkérést is visszanyelem mindennel együtt. Hallgatok és figyelem a kormányt markoló kezeit, egészen addig, amíg úgy igazán felém nem fordul. Pedig az ösztöneim azt súgják, most kellene igazán szemmel tartanom a kezeit. De a másik részem a saját szavaim visszhangozzák. Csak annyit szerettem volna, hogy majd megcsókoljon. Talán ő is erre készül. Nem majd, hanem most.
Mindezt a szavai is megerősítik, míg végül egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Soha nem érünk oda a kutyákhoz... - jegyzem meg, és engedem, hogy őszintébbé váljon az a mosoly. Az előbbi, hirtelen jött érzéseknek már csak a halvány rezdülései vannak.
- A most egész jól hangzik, Oliver - válaszolok azért végül a lényegre is és... nem is tudom. Mi legyen most? Steven azt szereti, ha a kocsiban nyugton maradok. A könyvekben a nagy romantikus jeleneteknél a másik ölébe szokás ülni...