- ...és mi lesz az iskolával? - kérdezi anya, miközben megdörzsöli az arcát. Mintha ettől nem látnám, hogy sírt.
- Hétfőn Paultól megyek. Az apja elvisz majd minket. Felkapjuk Danny-t és teljes lesz a csapat.
Hazudok. Igen. Ráadásul pocsékul, mint mindig.
- Itthon akarlak látni vasárnap, a családi ebédnél - vág közben apa, nekem pedig megrándul az arcom. Túl élénken él bennem az utolsó alkalom, amikor együtt ebédeltünk.
- Nico, kérlek! - hiába az utolsó szó, anya hangjában semmi gyengéd nincs.
- Nem érdekel. Itthon akarom tudni a fiamat.
- Te viszont úgysem leszel itt. Vagy ha mégis, akkor megint nem leszel...
...józan - fejezem be anya helyett a mondatot fejben, miközben ő aggódva pillant rám. Mintha attól, hogy nem mondja ki előttem, nem is létezne olyan, hogy részegség.
- Ne gyere nekem ezzel! Az egyszeri alkalom volt!
- Egyszeri, mi? Oké. Legyen. És ha megismétlődik? Mi lenne, ha nem várnád el Beanietől, hogy az egészet az első sorból nézze végig?!
Bent tartom a levegőt.
Bent tartom.
Még mindig.
Még egy kicsit.
Amíg a szavak el nem csendesednek, vagy a tüdőm égni nem kezd. Amelyik hamarabb bekövetkezik. Közben pedig a fejemben nagy hősök arcai tűnnek fel. Lovagok, bátor harcosok vagy éppen egyszerű fiúk, mint Eragon és Rowan is volt, akik végül elég bátrak voltak a könyvekben és helyt álltak.
Én pedig a saját szüleim veszekedését sem tudom elcsitítani.
- Akkor... mehetek?
Én nem nézek fel rájuk, csak kérdezek, ők pedig meg sem hallanak, annyira lefoglalja őket a saját veszekedésük. Úgyhogy végül elűzve az olvasott történetek hőseit, gyáva módon megfutamodok. Menekülök. Keresztül a szalonon, át a hatalmas előtéren, ki az ajtón. Be sem csukom magam után, csak szedem a lábimat, minden lépéssel egyre inkább sietve, míg végül futok.
Nem a barátaimhoz, hanem Derekhez.
Már régen kifulladtam, mikor a kopottas ajtó lassan nyílni kezd előttem. Én pedig szó nélkül bújok az ölelésébe, mintha a karok gazdája az egész világ ellen meg tudna védeni.
Estére persze, mint mindig, az egész otthoni, háborús helyzet elvész Derek támogató hallgatásában. Nem kérdez, nem faggat, csak velem van és jótékonyan ködösíti el a gondolataim, annak ellenére is, hogy minden alkalommal, amikor túlzottan belelendülök az ajkai istenítésébe, leállít és határozottan tol el magától.
Tudom, tudom, közölte, hogy sosem fog velem ennél tovább menni, de attól még szabad próbálkozni, nem igaz?
Nem mintha most, idekint, bármi ilyesről szó lenne. Az utcán, emberek között, még a kezem is a zsebembe van rejtve. Most is így sétálok Derek mellett, egész közel hozzá, de nem túl közel. Az arcomon még virít az előbbi bolondozásból maradt mosoly, amikor is egy heccelő beszólására felé hajítottam egy kis doboz tejet, amit már magam sem tudom, melyik kukáról szedtem fel.
De hát ő kezdte az egészet! Bár ha nem így lenne, akkor is elég lenne neki a mosolyom, hogy képtelen legyen haragudni rám. Persze azért most ennél többet kap. Amint levágjuk az utat egy rövidebb sikátoron keresztül, kihasználom az alkalmat és kizárólag neki, suttogva eléneklek pár sort a Beyond the Sea-ből.
- Egyébként, mi ez a szerelés rajtad? - szólal meg percekkel később, miközben a város egyre inkább zsongani kezd körülöttünk. - Hol marad az ing a nyakkendővel? Merre van a kis úri fiú, aki amúgy vagy?
Hogy is volt az előbb a mosolyokkal? Merthogy most, a kérdése után nyoma sincs a jókedvemnek, Nem akarom, nem fogom neki beismerni, hogy ez az új módszerem. Ha egy kicsit is úgy öltözködök, mint ő, ha a szokásosnál is kuszább a hajam, ha nem inget, hanem pólót hordok... talán elfelejt majd elit kisfiúnak nézni és... nem is tudom.
- Miért csinálod, szépfiú?
Mindössze egy vállvonást kap tőlem válaszul.
- Miért, hm?
- Csak.
- Mondtam már, hogyha folyamatosan megpróbálsz másoknak megfelelni, annak nem lesz jó vége?
- Nem kell kioktatnod...
- Ez nem kioktatás... - hallom, hogy nagyot sóhajt, de én biztos nem állok meg, hogy ránézzek. Nem akarom most ezeket a köröket lefutni. Nem akarok kérdésekre válaszolni. Nem akarom...
- Benji! Figyelném rám egy pillanatra?
Nem tehet róla. Tényleg nem, de az egész helyzet felidézi bennem mindazt, ami otthon megy és... én egyszerűen nem is tudom.
- Figyelek! Te nem figyelsz rám! - persze rá sem nézek, csak trappolok tovább, most már erőből vágva neki a talpam a járda betonlapjának.
- Hogy mi...? Benji!
- Ne már, Derek! Nem az öcséd vagyok. Már nem is a húgod barátja. Nem tudom, mi vagyok. Hogy mi vagyok neked. De nem kell faggatnod!
Lényegében kiabálok vele. Muszáj. Mert továbbra sem állok meg, ő pedig egyre inkább lemarad. Legalábbis pár másodperc erejéig, amikor is utánam siet és megfogja a karom, majd máris a kezem keresi, ha már sikerült kihúznia a zsebemből.
- Mi ütött beléd, Benji?
- Semmi! Nincs semmi! - rántom el a kezem az övéből. - Minden teljesen normális! Otthon minden normális. Veled minden normális. Az is teljesen normális, hogy nem vagy hajlandó többet adni pár csóknál!
Minél nyugodtabban kezel mindent, annál dühösebb leszek rá. Meg úgy a világra.
Minden csendes szó és kérlelő mozdulat arra emlékeztet, hogy mennyire vigyáz rám. Hogy csak tanít, hagyja, hogy kísérletezzek, megtudjam, mit szeretek, mit nem, de semmi egyéb.
- Mi lenne, ha most hazavinnélek? A kocsi csak pár utcára van.
- Nem! Nem megyek veled sehova! Nem megyek haza és... és...
És nekivágom a hátam a legközelebbi ajtónak, azt sem tudom, hova hátrálok be, de ha kell a kilincset megrángatva lépek be.
- ...és... cseszd meg, Derek! - fejezem be a mondatot. A kiabálást. Mindent. Majd úgy vágom a képébe az ajtót, mintha a saját szobám lenne és nem egy idegen hely a városban.
- Bassza meg... - hallom még átszűrődni a lemondó hangját, de nem érdekel. Le fog lépni. Ha elég ideig maradok idebent.
Ahhoz pedig a megfelelő első lépés, hogy az ajtó maradjon csukva, két tenyerem a lapon és.. most csak lélegzek.

Benji& Gloria

Úgy nyomom a tenyerem az ajtóra, mintha az életem múlna rajta és pár lélegzetvételnyi ideig talán komolyan el is hiszem, hogy így van. Aztán kénytelen vagyok visszacsöppenni legalább részben a valóságba, miszerint bármennyire is úgy viselkedek, mintha a saját szobám ajtaját csaptam volna be, ez közel sem így van.
Minderre emlékeztet a szép lassan, a tudatomba beszűrődő zene, a dühös szavak és még valami, amit nem igazán tudok belőni, mi is lenne.
Persze azzal tisztában vagyok, hogy nagy segítség lenne, ha megfordulnék, de ahhoz kell még egyetlen másodperc és a második, dühös mondat a hátam mögül. Erre viszont már úgy kapom le a kezem az üvegről, mintha a saját szüleim szidtak volna le, amiért egy szempillantás alatt dobtam félre minden tiszteletet.
Ami valljuk be, ebben a helyzetben teljesen jogos lenne.
De a lényeg, hogy a kezeim elveszem az üvegről, lendületből fordulok meg, hogy ezúttal a hátam kerüljön az ajtóhoz... de véletlen se érjek ténylegesen hozzá.
Majd hangot adok a legelső, ösztönös reakciómnak.
- Tiszták a kezeim! - nem kiabálok, de azért van ott egy kissé hangosabb, védekező él, ahogy magasba emelem mind a kettőt, a tenyerem mutatva az idegennek, bizonyítékként. Még ha egy részem tudja is, hogy nem így értette, akkor is ez jön reflexből.
Csak ezek után nézek úgy igazán rá. Majd a közelében lévő hatalmas állatra. Azonnal eszembe jut a Blacksad képregény, amit egy időben Danny olvasott. Ha valamiről elhiszem, hogy egy parancsszóra levadászna bárkit, aki rászolgált... Ez a nagymacska is pont olyan.
- Én... nem akartam csak úgy betörni - veszek vissza még az előbbi mentegetőzésemhez képest is, ahogy végre elszakítom a tekintetem a macskáról és lassan leeresztve a kezeimet, igazán a nőre figyelek.
Természetesen most kellene egy bocsánatkérés kíséretében pont olyan gyorsan kifordulnom innen, a mintájára annak, ahogy betörtem, de nincs az a pénz, hogy kitegyem a lábam és ott folytassam Derekkel, ahol abbahagytam.
- Maradhatok...? - megköszörülöm a torkom, de az ajtó közeléből nem mozdulok. - Úgy értem... nyitva van már és lehet... tetováltatni?
Oh nem nem nem nem, rohadtul nem akarok tetoválást és fogalmam sincs, hogyha mégis szeretnék egyet, akkor mi lenne az. Arról már inkább van egy sejtésem, hogy vajon öt percnél több vagy kevesebb kellene otthon ahhoz, hogy megnyúzzanak érte.
Már ha két veszekedés közben egyáltalán feltűnne a szüleimnek.

Benji & Gloria

Magyarázkodnom kellene, miszerint tényleg véletlen törtem be, vagyis hát, az szándékos volt, hogy bejöttem, csak nem az, hogy ezzel bárkit megzavarjak, nem gondolkodtam és és és... De visszanyelem a szavakat.
- Most már látom, hova törtem be. De ha már itt vagyok... - igen, akkor legyen belőle tetoválás. Vagyis ne, csak...
Szánalmas, amit művelek, én is tudom. Minden pillanata az, ahogy próbálom eljátszani a nagymenőt. Komolyan, még a pólóm rövid ujját is egy kicsit feljebb tűröm, hogy hát azért a látszat meglegyen, ugye. Végül még egy halvány félmosolyt is felfestek az arcomra, ami azonnal el is tűnik.
Hogy mikor? Amint rájövök, hogy közelebb kell mennem ahhoz a hatalmas macskához, hogy elérjek a kanapéhoz. Nagy levegő, pár pillantás, hol a macskára, hol a gazdájára és amikor utóbbi arcán meglátom a mosolyt, abból valahol én is bátorságot merítek.
- Nem uszítja rám, ugye? ...kérem...? - intézem a szavakat a kanapé irányába, de közben már megteszem az első lépést csak szépen, lassan, egy pillanatig sem szégyellve, hogy a lehető legnagyobb ívben akarom kikerülni az állatot. Ami valljuk be, közel sincs olyan messze tőlem, mint szeretném. De így jártam, azt hiszem.
Végül azért csak eljutok addig a kanapéig és úgy ülök ott, ahogy tanították. Egyenes hát, a térdemen nyugtatott kezek. Utóbbi legalábbis addig, amíg észbe nem kapok, hogy nem árt kicsit előre hajolni és csak óvatosan - tisztelve a munkát - lapozgatni kezdem a füzetet.
- ...szépek... - szólalok meg az egyre véresebb és valahol a szememben egyre groteszkebb rajzokat vizsgálva. Egyik-másik valahol a frászt hozza rám, de amúgy tényleg szép, csak hát... nem nekem való.
- Ez Poe utalás? - a holló, a koponya, a túl sok vértől vöröslő, nagyon is valóságos ábrázolású szív... nem tudok másra gondolni. De hé, legalább a lapozgatás közben csak kétszer pillantottam az ajtó irányába, megbizonyosodva róla, hogy nem úgy néz ki, mintha Derek továbbra is ott várakozna... és csak háromszor ellenőriztem a macskát, hogy vajon feni-e rám a körmeit.
Lehetne rosszabb arány, nem igaz?
- Ha ehhez hozzátesszük, hogy az összes fiú egy rohadék...? - nézek újra a rajzra elképzelve a szöveget, Derek arcát egy ilyenre, anyáék reakcióját, lényegében bármilyen tetoválásra...
- Végül is, sokak szerint Poe-t is a szerelem vitte a sírba... - csak motyogok, valahol inkább magamnak, már fel sem pillantva a lapokról.

Benji& Gloria

Macska. Igen. De attól vannak éles körmei és amúgy is, láttam én már betanított macskát. Videón. Szóval biztos, ami biztos, jobb nagy ívben kikerülni és anélkül ülni le a felkínált helyre, hogy egyetlen gyors, elkapkodott mozdulatot tennék. Az már más kérdés, hogy amúgy sem igazán akarok tetoválást és hát... húzom az időt. Nézegetem a rajzokat, lapozok, beszélek és valami különös okból kifolyólag már eszemben sincs feszengeni a közelben lévő macska miatt. Ha eddig nem folyt vér, ezután sem fog.
Talán csak az enyém a tűtől...?
Tényleg van rá esély, hogy minden ellenére végig csináljam? Komolyan van egy apró, igazán kis részem, ami esetleg szeretné?
Nem. Nincs. Erre akkor jövök rá, amikor szinte már megváltásként érkezik a lehetőség, hogy kibújjak az egész alól.
- Tényleg nem szeretnék tetoválást - ismerem el, mintha ezzel, hogy ő jelentette ki először, már mindenféle rossz érzés nélkül kimondhatom. Így nem én hátrálok meg, hanem ő jött rá és... nem is tudom.
Mindenesetre most már képes vagyok arra, hogy csak a kusza tincseim közül felnézzek és elmosolyodjak. Őszinte, apró, féloldalas kis mosoly.
- De azért tudok fizetni. Az időért, hogy maradhattam... maradhatok még egy kicsit - teszem hozzá, biztos, ami biztos alapon. Ez már itt a könnyebb része, ahogy a megkönnyebbüléstől leeresztenek a vállaim és kis mocorgás után kényelmesebbre is veszem az egész figurát. Talán ennek köszönhető, hogy azért egy egészen kicsit megvizsgálom magamnak, ha már lekerült róla a kabát. Nem kutatva persze, nem mint nőt vizsgálom, csak az ezernyi alkotást rajta, ha már így láthatóvá tette őket.
- Bocsánat. Nem akartam bámulni és illetlen lenni - bököm ki végül, mert így kívánja az illem, még ha egy pillanatra felül is írta a kíváncsiságom a nevelést.
- Bármilyen szépek is, egész biztos, hogy magamnak egyet sem akarok. Dereknek is van több tucat... - egy pillanatra elhallgatok. Ki kellene mondanom, hogy rajta azért szeretem?
- ...ő az az idősebb srác, aki odakint állt - fejezem be inkább egészen másképp a mondatot, félig-meddig ezzel magyarázva is.
- És néha igazi... - nagyot nyelek, de csak kimondom - ...fasz tud lenni.
Ezért a szóért pedig a szüleim kicsinálnának - teszem hozzá gondolatban. Bezzeg ők ordíthatnak egymásnak sokkal csúnyábbakat is a veszekedés hevében.
- Minden fiú... pasi... férfi ilyen? - csúszik ki még a kérdés. Nem is értem, pontosan miért beszélek erről egy idegennek. Vagy úgy valakinek eleve. De talán pont azért mert ő idegen.
És mert ott van a lehetőség, hogy amíg a válaszára várok, a hatalmas macskát vizsgáljam, éppen csak óvatosan magam mellé téve a kezem, megmozgatva két ujjam a kanapé borításán.
Figyelemelterelés. Hangulatoldás. Ha úgy van, talán még meg is simogatnám. Talán. Mindkettőjük engedelmével.

Benji& Gloria

Kérdés vagy kijelentés? Azt hiszem...
- Bújtatott kérés. Hogy maradhassak még egy kicsit akkor is, ha nem varratok magamra tetoválást.
Tényleg kész vagyok fizetni, csak ne hajítson ki. Egyelőre a legkisebb késztetést sem érzem, hogy kimenjek innen és nemhogy esetlegesen Derekkel szembenézzek most, de haza sem igazán akarok menni.
Szerencsére minél inkább felengedek, annál könnyebb elterelni a saját figyelmem. Legalábbis olyan apróságokkal... amik egyáltalán nem apróságok, tekintve a szemem elé táruló tetoválások mennyiségét. Persze, hogy megbámulom és szinte azonnal bocsánatot is kérek érte.
Az más kérdés, hogy itt kellene elhallgatni, de gondolkodás nélkül kezdem jártatni a szám és máris ott van Derek neve. Ha pedig már belefogtam...
- Nem nagyon, de azért egy kicsit... igen. Reméljük, megcseszte - ezúttal egész őszintén mosolyodok el, még ha közben nem is igazán rá nézek, csak valahova magam elé, majd hamarosan már a macska irányába.
Valahol talán saját magam is szórakoztatom az ujjaim mozgatásával és húzom az időt, amíg kitalálom a fejem fölött lebegő kérdésre a választ. Milyen is Derek? Oké, hogy most haragszom rá, de... igazából nem rossz, csak...
Mintha már majdnem rátalálnék a jó szavakra, amikor is a szőrmók levadássza az ujjaim. Ezúttal elmarad mindenféle para, csak vigyorgok nagy büszkén, minta úgy igazán az én érdemem lenne abból bármi, hogy nem folyik vér.
- Annak ellenére sem vagyok... még... az, hogy felbolygattam itt mindent? - kérdezek azért vissza, de egy visszafogottam mosoly továbbra is ott van a különös dicséretnek köszönhetően. Egészen addig, amíg a folytatás el nem hangzik. Persze, fizethetek, szóval bólintok de...
- Kártyával gondoltam... - akadok meg egy pillanatra, ahogy elhangzik, hogyan is fizethetnék és igazából már nyúlok is a zsebembe, hogy a minőségi kis bőr tárcából elhúzzam a különleges kis kártyát.
Oké, a kártyát, amin apa neve virít.
Az ő hitelkártyája.
Aminek piszkosul nem nálam van a helye, de nálam maradt és... nem is tudom. Kinek magyarázkodok?
- ...de a takarítás... és beszélgetés talán jobban hangzik - bólintok aprót, a helyére rejtem a kártyát és még egy apró simítással is megpróbálkozok a macska vadászó tappancsára - csupán egyetlen ujjal -, mielőtt tényleg talpra állnék.
Munkára készen, vagy mifene.
- Derek amúgy nem olyan rossz. Ha bárki kérdezi... lehet, hogy belezúgtam. De úgy kezel, mint egy gyereket, akit tanítani kell. Szabályok és határok... és nem is tudom. Mármint oké. A húga is két évvel idősebb nálam, Derek meg... fogalmam sincs... Húsz?
Nos, legalább miközben jártatom a szám, figyelek minden másra is. Csak mondja, mit és hogy csináljak... mit és hol találok.

Benji& Gloria

Bárki meghallgatna, kérnem sem kellene, mégis úgy érzem, itt könnyebben jönnek a szavak. Olyan dolgokat mondok ki gondolkodás nélkül, amikről sosem gondoltam volna, hogy elhangzik tőlem és... meglepően igaznak tűnnek.
Ahogy sajnos a válaszreakció is. Gyerek vagyok. Ezt most valahol rosszabb hallani az egész körítés miatt. Derek is pont így néz rám. Gyerekként, akit tanítani kell és védeni... még saját magától is. Csoda, hogy vágok egy grimaszt? De nem szólok, mert attól, ami igaz, az igaz és kénytelen vagyok hangosan is beismerni.
Persze hazudhatnék. Legalább megpróbálhatnám tizen...akármennyinek is füllenteni magam. De lenne értelme?
- Már nemsokára... vagyis januárban tizenhat leszek - bököm ki végül kissé kelletlenül, kicsit hadarva is, közben azon agyalva, bármivel jobban hangzik-e, hogy nem egyszerűen azt mondtam, "tizenöt vagyok".
- Benji vagyok - teszem végül ezt hozzá, miután elmondta a nevét és fogadoma kezét és... egy pillanat alatt fordítom egy elsietett kézcsókká az egészet.
- Nevelés... - vonok vállat magyarázkodva, de annál nagyobb mosollyal. Tudom, hogy furán veszi ki magát, de nem érdekel. Anya ilyenkor büszke tud lenni rám és úgy mosolyog, mint régen... szóval még ha nem is látja most, nekem megéri a gondolat miatt.
De aztán már intézem is az egyezségünk másik részét, ami nem a beszélgetés. Hiába kérdez, egyelőre lefoglal, hogy a tisztítószeres flakon tartalmával elég kiadósan meglocsoljam a vödröt. Ennyi? Vagy még egy kicsit, biztos, ami tuti? Nem az én világom, nem szoktam ilyet csinálni, de gondolom a többől nem lehet baj. Aztán víz valahonnan, valahogy, akármi... és hadd szóljon!
Meg én is.
- Derek húgával egy osztályba kerültünk, amikor ideköltöztek és... valahogy úgy alakult, hogy összejöttem Lizzievel egy este... aztán lepasszolt Dereknek... Oké, ez most így furán hangzik - borzolom meg kicsit a hajam, valahol épp kínomban vigyorogva.
- De gondolom Lizzie hamarabb rájött, hogy mikor vele vagyok is a bátyja jár az eszemben, aztán... nem is tudom. Nem vagyok túl összeszedett, igaz? - de legalább közben a felmosóval pamacsolok, szép, egyenes csíkokban, mindig csak annyi időre állva meg, hogy egyszer-egyszer felpillantsak vagy a hajamba piszkáljak.

Benji & Gloria

Kevés ahhoz, hogy felnőtt legyek. Oké, értem én, de... azért gyerek sem vagyok már! Persze mindezt nem mondom ki, nem lenne illendő leállni itt. Szóval csak bólintok, ahogy kell és legalább próbálok egy kis mosolyt varázsolni az arcomra.
Később már könnyebben megy, teljes természetességgel. Ebbe benne van az is, hogy szórakoztat a helyzet, hogy sikerült meglepnem a kézcsókkal.
- Benjamin. Igen. Benjamin Alexander Sawyer - húzom ki kicsit magam, miután visszakérdezett és eleresztem a kezét. - Mint Mark Twain Tom ​Sawyer-e - mindig is imádtam ezt a részletet. Nem mintha bármi köze lenne ahhoz a könyvhöz a nevemnek, de attól még szeretek rá úgy gondolni, mintha. Mint valami nagyon-nagyon távoli rokon.
Persze a nagy büszkeség csak a folytatásig marad. Mikor már magyarázatként hozzáteszem a nevelést... azért egy kicsit zavarba jövök.
- Igyekszek... igyekszek megbecsülni... - mondok azért még ennyit egy apró bólintással és máris lefoglal, hogy a tisztítószerrel ügyeskedjek.
Végül, miután meglesz a víz és megkapom az utat is, hogy merre kezdjek, már pamacsolok is. Először lényegében eláztatva a padlót, tocsog a habos vízben, de hé, próbálkozok! Miközben jár a szám, egyre kevésbé csinálok uszodát a helyből és egyre inkább úgy néz ki a felmosás, ahogy annak talán kell.
- Derek egész felnőtt... - ismerem el a szavai közben egy bólintás kíséretében, de aztán beáll a csend nálam.
Csak fogadjam el, mert Derek jobban tudja? Fogadjam el, hogy otthon csak a veszekedés van? Fogadjam el, mikor apa csak elhúz otthonról és egyedül hagyja anyát, sírva? Csak fogadjam el, ők a felnőttek, akik mindent jobban tudnak?
Bevallom, lehet, hogy egy kicsit erőteljesebben csapom a padlóhoz a felmosót, de szinte azonnal vissza is veszek, mintha egy pillanatnyi véletlen lett volna. Ezt piszkosul nem illik.
- Nem is igazán tudom, min vesztünk össze. Vagyis tudom. A hülye határain, amit meghúzott és azon, hogy ez... - tárom szét a karjaimat, csöpögő felmosóval, mindennel együtt. - ...nem igazán én vagyok. Én az ingeket szeretem, nem az ilyet - rángatom meg a póló nyakát. - Csak próbáltam kicsit olyan lenni, mint ő. Egy kicsit más, akinek nem széthullóban van épp otthon a családja és a pasija... vagy akármim is Derek... nem nézi gyereknek...
Megállás nélkül folyik belőlem a szó és csak ezekben a pillanatnyi szünetekben jut el a tudatomig, hogy a szüleimről semmit nem terveztem szólni.
- Szóval én voltam a hülye a veszekedésben - szögezem le azért. - Veled ezt sosem játszották el? Hogy csak csókolnak és játszadoznak veled, de mikor belelendülsz és mindent akarsz, azt mondják, nem? - egészítem ki végül az előbbieket, próbálva terelni a témát, hogy véletlen se kérdezzen bele az otthoni dolgokba. Arról nem akarok beszélni. Se most, se soha.
Közben pedig minden idegszálammal a felmosásra koncentrálok és már a székeket kerülgetem, mindegyiket arrébb tolva, ha tudom, hogy biztosan mindenhol tiszta legyen.
Jól akarom csinálni. Rendesen, rendes munkával megfizetve az idejét.

Benji & Gloria

- Gloria Sapphire Salinas - ismétlem el a nevét, lényegében csak motyogva, magam elé mosolyogva. Tetszik. De aztán túlzottan elmerülök a saját nevembe, meg a tényben, hogy mennyire imádom a rokonság gondolatát Tom-mal.
- Egy este alatt el lehet olvasni - kezdek bele nagy lelkesen és már szinte a számon van, hogy meghozzam a kedvét az egészhez azzal, hogy mesélni kezdek pár érdekes tényt, de időben összeszorítom a szám.
Mit is képzelek? Felnőtt nő! Nem fog gyerekkönyveket olvasni és ha egyáltalán bármit is olvas, biztos van jobb dolga, mint könyvek társaságában tölteni az estét.
- Ha esetleg valamikor úgy döntesz majd - vonok végül vállat, megint rájátszva egy kicsit a nagymenőségre, de azért a mosoly marad a szavakhoz.
Oké, nem túl sokáig, mert amikor már újra járatom a szám és a felmosót is sikerül kicsit erőteljesebben odacsapni, minden jókedvnek nyoma vész. Persze nem rá haragszom, csak próbál segíteni, de... azt hiszem, túl feszült vagyok az egész mindennek köszönhetően. Ezért kaptam össze Derekkel és ezért van most az, hogy egy apró mondat vagy szó, ami nem úgy hangzik és máris elpattan valami. Még ha csak egy pillanatra is.
De azért próbálok viselkedni. A felmosó sem csattan újra és még kérdezek is, nem csak a magamét mondom megállás nélkül.
- A bizonytalanság szar - értek egyet szinte azonnal, utána ismételve a szavait, miközben valahogy felé tévedt a tekintetem... amit le sem veszek róla. Nem bámulom, nem úgy... és nem kérdezem, hogy rendben van-e, de ki lehet olvasni a szemeimből, ha csak egy másodpercre is rám néz.
Ha pedig nem... nos, az is egy válasz.
Ahogy az én hallgatásom is, mikor úgy tűnik, kifogytam a mondandómból. Csak hallgatok és hallgatok... és hallgatok, miközben ő próbál valami okosat mondani. Legyek önmagam és ne olyan, mint Derek. Csak legyek én, én.
- ...oké... - jön ennyi, meg utána valami elmotyogott fél köszönet, miközben a szavain rugózok. Tudom egyáltalán, ki vagyok? Nem mernék rá fogadni. Otthon... egy jó gyerek, aki mindent úgy tesz, ahogy kell. Derek mellett? A barátaimmal? Minden alkalommal ugyanaz vagyok, mégis egy egészen kicsit más... És itt? Itt most önmagam vagyok? Vagy csak valaki, aki próbál viselkedni, ahogy tanították, miközben magával és az érzéseivel háborúzik?
Nem mondom, hogy tetszik az út, amerre haladnak a gondolataim, de legalább a kezem jár közben én meg körbe párszor a székek körül, hogy biztos mindenhova elérjek és semmi ne maradjon száraz.
- Elrontottam... mindent, amit lehet? - egyértelmű kérdés ez a kérdésére, de minél többet agyalok rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy ez a válaszom is. Mindent elrontottam.
- Kezdve azzal, ahogy eljöttem otthonról.
...és egyedül hagytam anyát. Apa biztos lelép, vagy ha nem, akkor is talán ott kellene lennem. Akkor nem vitáznak - teszem hozzá mindezt gondolatban, de mielőtt túl hosszúra nyúlna a csend, folytatom hangosan.
- Aztán Derek legkisebb kérdésére már úgy válaszoltam... ahogy. Minden szavára. Arra is, amikor azt mondta, inkább hazavisz, ha szeretném. Barom voltam. Pedig... nem rá haragudtam. Senkire nem haragudtam, azt hiszem. Csak... - már megint ez a vállvonás, de ezt diktálja az ösztön.
- Azt hiszem, majd bocsánatot kell kérnem tőle - fejezem be ennyivel, magamnak elég nagyot bólintva, miközben a felmosót éppen a kanapé alá próbálom legalább félig betuszkolni.

Benji & Gloria

Elrontottam. Mindent, amit lehetett. A nagy elhatározás vagy éppen bátorság mégsincs meg ahhoz, hogy most azonnal fogjam magam és induljak. Pedig megtehetném. Meg kellene tennem! A takarítást félbehagyni, mégis inkább fizetni és helyrehozni mindent, amit csak lehet.
Mégis inkább behúzom a nyakam és maradok.
Csak még egy kicsit. Amíg befejezem a felmosást és amíg kitalálom, mit mondjak Dereknek és talán azt is, hogy hozzátegyem-e, mi zajlik otthon. Hogy apa szét van csúszva, hogy anya túl sokat sír, mégis úgy tesz előttem, mintha semmi baj lenne. Ha pedig mégis lebukik, az történik, mint ma, az egészet úgy adja elő, mintha egy-két nap lenne az egész és...
- Hékás! - szólalok meg nagy hangon, ahogy kiragad a saját gondolataimból az engem... vagyis a felmosót ért támadás.
Persze semmi valódi indulat nincs, még ha először komolyan is nézem az eseményeket és a vérre menő harcot a macska és a rúd között. De végül harcolni kezdek, pontosabban lassan, körbe-körbe mozgatni kezdem a felmosót, és egyre szélesebb mosoly ül ki az arcomra.
- Az csalás, ha sosem engeded el! - szólok végül rá, már elnevetve magam. - Adj esélyt a menekülésre! - majd máris irányt váltok, ezúttal nem csak körbe mozgatva, hanem a kanapé felé is, rájátszva, hogy a végének az eltűnése talán érdemesebb lesz egyszer, mint a rúd.
Akkor sem hagyom abba a játékot, amikor visszatérünk a beszélgetéshez. Az arcom újra komolyodik, de azért egy-egy pillanatra felfut a mosoly, ha olyan történik.
- Otthon minden rendben, csak apa túl sokat dolgozik.
Hazugság. Az első szótól az utolsóig. És most is pocsékul csinálom. Nem mintha hazudni akarnék, egyszerűen csak azok a szavak csúsznak ki a számon, amit anyától hallok újra meg újra és újra, mint valami végtelenített lemezt.
- Ez az elfogadott szöveg - teszem hozzá, egy pillanatra sem nézve máshova, csak a macskára. De ezzel lényegében beismerem, hazugság volt, bocsánatot is kérek érte... illetve megválaszoltam, hogy nem szeretnék róla beszélni.
Nem lehet.
Nem szabad.
- Szóval csak... meg kell keresnem Dereket, bocsánatot kérni tőle... és megkérni, hogy vigyen haza anyához - sorolom végül, főképp magamnak szedve össze a dolgokat és még ha nincs is rá különösebb okom, szinte már boldogan mosolygok fel.
Ez így, pontokba szedve egész teljesíthető terv.
- Amint ezt befejeztem - teszem azért hozzá. Már nem igazán van száraz terület azon kívül, ahol mi állunk.

Benji & Gloria

Tudom, hazudni csúnya dolog. Tudom, pocsék vagyok benne. De nem tehetek mást, minthogy elismétlem az annyiszor hallott mondatot. Persze aztán le is buktatom magam, ha úgy tetszik, de nem számít. Nem érzem jól magam a hazugságtól, szóval jobb így... és jobb a macskával játszani. Az ő támadásait figyelni. Még akkor is arra számítok, hogy újraindul a vadászat, amikor újra a kanapéra kerül és onnan vizsgálja, mi történik.
De aztán beszélni kezdek. Tovább és tovább, bár már tömörebben, mint eddig.
Annak ellenére is, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb Derekről beszélni. Az életem ezen része olyan valami, amit én rontottam el és én tudok megoldani, főleg most, hogy a nagyján már átrágtam magam. Szépen le is vezetem, szóban és az ezt követő mosoly teljesen őszinte.
- Takarítani... - motyogom magamnak és éppen csak két mozdulat no meg a tincsem közül lesek fel rá, nem is emelve igazán a fejem. Az egész kicsit olyan érzés, mintha most terveltünk volna ki valami nagy összeesküvést, mint ahogy a magukat nagyon okosnak hívő szemetek, bármelyik Lee Child könyvben.
- Következőleg megpróbálok majd nem berobbanni az ajtón - teszek valamiféle ígéretet egy féloldalas mosoly kíséretében, mielőtt még egyszer megsikálnám a felmosóval azt a csíkot, amit az utóbbi fél percben is piszkáltam.
- Köszönöm. Az egész... mindent - teszem hozzá, ahogy körülnézek a munkámon, kicsit grimaszolva, mert valahogy nem tetszik igazán, amit látok, de annyi baj legyen. Végül is, nem olyan rossz, csak kicsit csíkos itt-ott, de talán nem hagytam ki semmit.
- Elpakoljak? Hova tegyem vissza ezt az... egészet? - emelem meg kicsit a felmosót, miután a lábaim elé húztam magát a vödröt, ami valami csodás módon még mindig félig tele van.
Mégsem sikerült az egészet elhasználni, bármennyire is úgy tűnt az elején, hogy az összes víz a padlón fog kikötni.

Benji & Gloria

Egyre csak mosolygok, hol rá, hol magam elé és akkor is marad a jókedv, amikor megkapom a választ, hova is pakoljak. Apró bólintás kíséretében emelem meg a vödröt - csak nem tolhatom végig a padlón, nem? - és teszem a mosdó alá, ahova jelezte. Szépen eligazítva, hogy biztos megálljon, de útban sem legyen. Végül két magam elé nyújtott kézzel, nyitott tenyérrel hátrálok. Mintha egy vad kutyát tesztelnék és próbálnám elérni, hogy nyugton maradjon.
Pár lépés után viszont már fordulok, mosolygok.
Iszonyatosan mehetnékem van, de azért nem rohanok. Még egyszer körbenéznek, félig a saját munkám vizsgálva - be kell vallanom, a csíkokkal együtt is jó érzés végignézni rajta -, félig a helyet magát. Mintha így akarnám az emlékezetembe vésni, hogy tudjam, hova kell visszajönni. Takarítani.
De végül az ajtóra téved a tekintetem, éppen csak egy másodperc
- Majd még... jövök... - motyogom és valamiféle nagyon is fura meghajlást produkálok. Erre még én is vigyorogva rázom meg a fejem. Tudom, hogy nevetséges, de ezúttal már nem magyarázkodok. Amúgy is, ennek csak egy része volt nevelés, a másik inkább játékosság, hogy még egyszer mosolyra bírjam és így váljunk el. Az ilyesmi otthon is játék része már. A régen anyával eljátszott bálok egyik kelléke.
Végül, ha más nem hangzik el, amiért maradnom kellene vagy illene az első két, visszafogott lépés után már lényegében majdnem futok kifelé. Elő kell kerítenem Dereket. Ha van egy kis szerencsém, akkor a kocsijánál dekkol pár utcára innen. Ha nincs, akkor vár rám egy hosszú séta a házukig és onnan... onnan majd haza.

/Köszönöm a játékot /

Benji & Gloria