Az összes megtakarított pénzem meg a gatyám is ráment az utóbbi hónapokra és bármikor újra megtenném. Ki kellett rángatnom a kisherceget abból a környezetből, teljesen mindegy, hogy milyen áron.
Államokon kocsikáztam vele keresztül, csak azért, hogy úton lehessen. Tizenkét órákat vezettem, hogy minél messzebb vigyem és addig jártattam a pofám, amíg el nem mosolyodott vagy meg nem csókolt, hogy elkussoltasson.
Mondjuk, utóbbi nagyon jól működött, kétség sem fér hozzá...
Kempingezni vittem, túrázni, koncertekre, flancos múzeumokba és kiállításokra, bárhova, amin elkaptam, hogy megakadtak azok a zöld szemek. A teljes bandáját elfuvaroztam, hogy valami új játéktermet megnézzenek egy állammal arrébb és minden elbaszott cent, amit a gépekbe dobált, megérte.
De semmi mást nem tudtam tenni, mint elterelni a figyelmét arról, hogy az anyja otthon fekszik és a rák lassan felfalja. Egy nyomorék kisállatot is feláldozhattam volna valami elbaszott oltáron, a világ attól sem torpant volna meg. Annyira voltam képes, hogy nem hagytam a kisherceget gyászolni még azelőtt, hogy valójában elárvult volna.

Szinte minden, az alvadt vérnél is is sötétebbnek tűnő estét vele töltöttem. Hagytam, hogy a mellkasomba vagy épp a nyakamba szuszogjon, miközben helyette is virrasztottam.
Nem törődve pénzzel, üzlettel, kapcsolatokkal.
Mosolyogtam, amikor rájöttem, hogy néha, álmában... mozgatja a lábujjait és az orrom alatt vigyorogtam, amikor kintről léptek szűrődtek be és elfordult az ajtógomb. Elképzeltem a kisherceg végtelenül úrinő anyját, ahogy meglátja a legdrágább kincsét egy olyan valakihez bújva aludni, mint amilyen én is vagyok.
Vajon azért borult volna ki jobban, hogy a fia velem volt vagy azért, mert miközben itt éjszakáztam, söröztem? Kibaszott csúnyán nézett volna rám, a saját anyám helyett is, ha azt is megtudja, hogy ölni tudtam volna egy szál cigiért? Pedig a golyóimra esküszöm, az üres üvegbe hamuztam volna! Velem lehet beszélni.
De sosem nyitott be.
Egy idő után pedig, amikor már nem tudott kimászni az ágyból, teljesen megszűntek az éjszakai kirándulásai. Ekkor már nekem sem volt túl sok kedvem vigyorogni és a sör meg cigi helyett valami erősebbre vágytam.
De uralkodtam magamon, mint a sarki kurvák az undorukon és csak némán figyeltem a fiút, akivel minden egyszerű játéknak indult. És akinek az engem ölelő karját vagy épp a haját simogattam, amikor éjszakáról éjszakára, szinte menetrendszerű pontossággal nyöszörögni kezdett.

Mintha csak pár hét telt volna el azóta, hogy ugyanúgy egy temetésen álltam és figyeltem a kisherceget, ahogy próbál erős maradni. Akkor az anyja állt mellette, napszemüveg mögé rejtett tekintettel. Ezúttal pedig én voltam vele, mögötte. Minden alkalommal, amikor láttam megremegni a vállát és azt, ahogy a kezei próbáltak a nagy semmibe kapaszkodni... én érte nyúltam. Szó nélkül érve hozzá az ujjaihoz. Nem titokban, mégis feltűnésmentesen, jelezve, hogy itt vagyok.
Egyedül én. Mert nem hagyta, hogy akár a barátai vagy a húgom vele legyenek. Nem mintha rám nem ez vonatkozott volna, csak én magasról leszartam, hogy mit akart.
Persze attól voltak mások, ismerősök, szomszédok. Mind kibaszott, képmutató újgazdagok. De sokkal kevesebben álltak ott, mint akkor, amikor az apját temették. A rák szomorú, de közel sem olyan érdekes, hogy addig csámcsogjanak rajta, amíg megüli azt a rohadt kényes gyomrukat.

Azt mondta, ha becsukja a szemét, hallja, ahogy a föld a koporsóra hullik.
Azt mondta, soha többet nem fog aludni.
Azt mondta... hiányzik neki... és hogy nagyon fáj...
Kérlelt, hogy bármi lesz én soha ne hagyjam magára.
Hogy a faszba ígérhettem volna bármi ilyet? Hogy a faszba ígérhet bárki ilyesmit?!
Úgyhogy csak megcsókoltam a feje tetejét, mire az ujjai még erősebben mélyedtek az oldalamba. Kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta. Mintha én lettem volna az egyetlen, aki a víz felett tartja a fejét.
Porca puttana!