Az óra nagymutatója alig ütötte el a két órát. Az idő fantasztikus, mint mindig Las Vegasban. Hétágra süt a nap, és épp annyira van meleg, hogy még elviselhető, ha kint tartózkodik az ember. Ezt teszem én is. A teraszon kortyolgatom ráérősen a reggeli kávémat, miközben a napilapokat lapozom át. Nem mélyedek túlzottan bele, hiszen a horoszkóp, vagy a, hogyan vágjuk a macskánk körmét c. cikk nem különösebben köt le. Gazdaság, politika, gyilkosság, eltűnés.. leginkább ezek miatt szánok rá naponta tíz percet az életemből egy-egy ilyen újság elolvasására. Az pedig, hogy délután kettőkor iszom a kávém, nem meglepő. Legtöbbször hajnali ötnél hamarabb nem kerülök ágyba. A munkám miatt más a bioritmusom. Kicsikét.

Szórakozottan csavargatom az ujjamra az egyik szőke tincset, amikor hallom megszólalni a csengőt. Még kész szerencse, hogy Augeda még itt van. Meghagytam neki, hogy ha valami házaló, vagy hívatlan vendég jelenik meg, nyugodtan zavarja el. Már négy éve, hogy nálam dolgozik. Azt a kevéske barátomat pedig ismeri személyesen, akiknek ebben a napszakban itthon vagyok. Nem is figyelek oda a háttérzajra. Szavak nem formálódnak ki belőle, csak az idős nő hangját hallom, és egyszer mintha egy férfi hang vegyülne a társalgásba. Mindegy is. Sóhajtok egyet, és összehajtva az újságot, az asztalra dobom. Lepillantok a kezemben tartott bögrére, majd megiszom az utolsó korty kávémat is.

Lépteket hallva pillantok fel. Már épp kérdezném Augedától, hogy ki volt az, amikor meglátom, hogy nem egyedül érkezett, de nem ez okozza a legnagyobb meglepetést. Hanem, hogy ki is az a személy. A meglepettség kiül az arcomra. Szemeim elkerekednek, és még az üres kávéscsészét is sikerül majdnem kiejteni a kezemből. A kanapéról szinte azonnal felpattanok, ahol eddig a lábamat felhúzva kucorogtam. A csésze pedig biztonságban visszakerül a tálcára.
– Köszönöm, elmehetsz. – mondom az asszonynak címezve a szavakat, de a tekintetemet le sem veszem a férfiról. Augeda távozik, én pedig közelebb lépek hozzá.
– Szervusz Danny. – köszöntöm, és egy karnyújtásnyira állok meg Tőle. Fel kell nézzek rá. A félelmetes magas sarkú cipők nélkül alacsonynak számítok. Ő úgy lát, ahogy már korábban is. Az erős smink, és a domina ruha nélkül, az egész álarc nélkül, ami olyannyira meghatározza az életem. Hullámos hajam zabolátlanul hullik a vállamra. Nem viselek mást, csak egy egyszerű türkizkék pántnélküli ruhát, amely egészen leér a földig.
– Örülök, hogy eljöttél hozzám. – halvány mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. Nem tudom, hogyan is reagáljak. Legszívesebben átölelném, és ezzel biztosítanám arról, hogy még mindig számíthat rám, bármi is történt. De tudom azt is, hogy annak idején megkért rá, hogy többet ne látogassam meg a börtönben, én pedig eleget tettem a kérésének. Most mégis itt van, és elképzelésem sincs, mit akarhat.

Pedig változtam, nem is keveset azóta, hogy Dannyvel megismerkedtem. Mai napig emlékszem arra a napra, és kétlem, hogy valaha is elfogom feledni azt. Az volt az első olyan ügyem, amikor a hatósággal szembe kellett néznem, mondhatni teljesen egyedül. Valamelyest naiv voltam, és hittem az igazamban, és abban, hogy majd a törvény is mellettem fog állni. Tévedtem. Hamar rákellett jönnöm, hogy itt annak van igaza, akinek a legtöbb pénze van, a legjobb ügyvédekre, nem beszélve a lefizetésekről. Utóbbival soha nem éltem, és nem is fogok.
Az idő vasmarka ugyan nem hagyott az arcomon látható jelet, de legbelül megerősödtem, és sokkal magabiztosabb lettem, mint mikor ezt az egészet elkezdtem. Hosszú folyamat volt ez, rögös úttal és megannyi megállóval, csak ezt már Ő nem láthatta. Hiszen amikor bementem hozzá, a folyamatban lévő ügyeimet csak érintőlegesen meséltem el Neki. Nem akartam a saját szakmájának berkeiben folyó ügyekkel fájdítani a szívét, mely így is megannyi sebből vérzett. Előtte nem kellett megjátszanom magam, és a legerősebb oldalamat mutatni. Ez a régi érzés most is hatalmába kerít, ahogy ott állok előtte. Egy percig nem is tűnik oly hosszúnak az eltelt idő.

A szavak lassan formálódnak meg. Szemeiről egy hosszú pillanatra az ajkaira téved a tekintetem, majd ismét összekapcsolódik az övével egészen addig, amíg el nem fordítja azt. Csendben hallgatom Őt, nem szakítom félbe. Még akkor is Őt nézem, amikor messzire téved a tekintete. Az arca vonalát, azt a megannyi fájdalmat, ami minden arcizmának rándulásában ott rejtőzik. Tekintetük újra összetalálkozik.
- Nincs mit megköszönnöd. – pár pillanatnyi csend után szólalok meg. Hangom halk, pedig nincs senki a közelben, s leszámítva a bejárónőt, teljese egyedül vagyunk most a birtokon. – Én is nagyon sajnálom, de biztosan megvolt az oka, hogy így döntöttél. –
Nem neheztelek rá, egyetlen percig sem. Mivel a látogatásaim során a beszélgetések egyoldalúak voltak, nem tudhattam, mi zajlik le benne, és miért jutott erre a döntésre. Inkább magamat hibáztattam, mintsem Őt. Arra is gondoltam, hogy teher volt számára minden ott töltött pillanatom. Vagy csak emlékeztetem a múltjának egy olyan részére, amivel nem akar többet találkozni. Most mégis itt van újra.

A jobb kezem, ami eddig magam mellett tartottam, lassan felé nyújtom, szeretném megfogni a kezét, szeretnék Hozzá érni.. de még időben észbe kapok, és inkább a saját kezemmel kulcsolom össze az ujjaim magam előtt. Olyan látomásszerű az egész. Úgy érzem, mintha egy rossz mozdulattal megijeszteném, és akkor véget ér a pillanat. Micsoda ostobaság..
- Ugye nem csak ezért jöttél, hogy ezt elmond nekem? – veszek egy mélyebb levegőt, és a kósza mozdulat miatt csak egy pillanatra lesütött szemeim újra visszatérnek Rá. A kérdésem pedig.. talán reménykedő?

Elhallgatok újra, és figyelmesen hallgatom Őt. A gyógyszerek említésére elszomorodom. Felrémlik előttem az a kifejezéstelen arc, és a semmibe révedő, sokszor oly üres tekintet. Nem gondoltam arra, hogy ez állhat a dolog mögött. Hiszen az egész, ami történt Vele, hogy elvesztette két szeretett gyermekét, és az élete úgy dőlt össze mint egy kártyavár, sokkal kézenfekvőbb magyarázat volt. Nem ismerem az eljárást, és ha ítak is erről az újságok valamit is, nem olvastam el. Mindenfajta médiahírt, ami az ügyével kapcsolatos volt tudatosan zártam ki az életemből, és nem követtem, nem figyeltem rá.
- Soha egy perc sem volt felesleges. – suttogom halkan, és rázom meg a fejem. Hogy is gondolhatta ezt? Ha nem örülnék annyira a viszontlátásnak, lehet, hogy korholnám ezért a feltételezésért.

Abban a kis mosolyban ott rejlik a sokévnyi keserűség, és a legkevésbé sem hasonlít a régi mosolyára, mely.. nos igen. Megdobogtatta a szívem. De nem csak a mosolya, az egész lénye nem olyan már, mint régen. Ez engem nem döbbent meg, hiszen mondhatni a szemem láttára kezdett el apró darabjaira hullani. Végül pedig nem láthattam, egészen mostanáig. Nem is tudok erre mit mondani, hiszen halvány sejtelmem sem lehet arról, mit élhetett át. Raboskodni azok között, akiket Ő maga juttatott be, maga lehetett a pokol. Nem tudom hibáztatni, hogy azt érezte, közeleg a vég, és a hurok egyre szorosabban szorul a nyakán.

A kérdésemre adott válasz meglep. A szórakozott mosolya rám is rám ragad, szinte hitetlenkedve ingatom meg a fejem.
– Nem is baj, a lényeg, hogy itt vagy Danny. Továbbá megnyugtató, hogy van ami nem változott. – itt főleg a makacsságára gondolok. Hat hosszú éve már.. és most nem is rendőrként áll előttem. Mégsem képes levetkőzni a régi beidegződést. Fürkészve nézem a világos szempárt. – Remélem azért egyszer elég közel fogsz érezni magadhoz legalább annyira, hogy kölcsönös legyen a tegeződés. –
Talán ez kétértelműre sikeredett, pedig nem annak szántam. Nem volt elszámoltató, vagy ilyesmi. Egyszerű megállapítás, semmi több. Viszont most is érzem, mennyire tartja a távolságot. Pont, mint annak idején. Családos ember lévén, mint minta apa és hűséges férj viselkedett, és ezt sosem felejtette el. Még akkor sem, amikor esetleg egy késő esti kihallgatás során ketten voltunk a szobában, és a kettőnk közötti vonzalmat nem csak én képzeltem be.

– Ezért pedig előre is elnézést kérek Tőled. – szólalok meg újra, és a kettőnk közötti egy lépés távolságot gyorsan és könnyedén hidalom át. A karjai alatt bebújtatva az enyéimet, ölelem magamhoz, felkészülve arra az eshetőségre is, hogy eltol magától, mert nem kívánt az érintésem a számára. Vagy bármi más okból kifolyólag.

Olyan ellentmondásos nekem ez az egész helyzet, a gondolatok és az érzések apró viharként kavarognak bennem, és bármennyire próbálom csitítani csak erősödik. Ahogy ott áll előttem, oly távolinak érzem, pedig karnyújtásnyira van tőlem. Kimért tartása pedig falakat emel kettőnk közé, amiért nem is hibáztatom. Hiszen ennyi év után, a történtek után ugyan ki állna neki rendőr vicceket mesélni, bohóckodni, hülyéskedni? Keserédes viszontlátás.
De valami oka van annak, hogy itt van. Szavakban ugyan nem nyilvánul meg, de a világos szemekben látni vélek valamiféle különleges csillogást. Apró, feltörő érzelmeket. Fogalmam sincs arról, mik lehetnek ezek, vagy hogy mi jár a fejében. Remélem, egyszer talán megtudom.


A másodpercek óráknak tűnnek, a szívem pedig úgy kalapál, hogy félő, mindjárt átszakítja a mellkasom. Tisztában vagyok vele, hogy elég merész döntés volt a részemről, hogy egyszerűen csak átöleltem, ezzel belépve a saját személyes terébe, amibe nem szeretik az emberek, ha csak úgy illetéktelenek behatolnak. Nem tudom Danny viselkedésből eldönteni, hogy én illetéktelennek számítok e vagy sem. Korábban nem tehettem volna meg ezt, hiszen tiszteletbe tartottam Őt és a családját. Most viszont, hogy a pletykák szerint egyedül van, mégis az eltelt idő végett, és az élmények miatt sokat változhatott, szintén fennáll a lehetősége a visszautasításnak. Mindenki fél a visszautasítástól, ugyan így én is. Sok mindent kibírok, és eltűrök, de ha egy olyan ember utasít el, akit kedvelek, az nekem is fájdalmat okoz, akármennyire is tűnök keménynek. Sok minden átfut rajtam abban a kis időben, amíg mozdulatlanul áll, de az egész egy csapásra elszáll, amikor karjai megmozdulnak, és körém fonódnak.  Arcom a mellkasára fektetem, és egy hosszú percre én is lehunyom a szemem. Érzem, ahogy egy mély levegőt vesz, és mintha a görcsös izmok, az a kemény tartás egy egészen kicsit lazulna. Fogalmam sincs, meddig állunk így, egymást átölelve. Az érzékeim megint kicsit megcsalnak, olyan, mintha nem telt volna el egyetlen nap se.
– Örülök, hogy újra itt vagy. – ismételem önmagam. Suttogva ejtem ki a szavakat, mintha félnék, hogy megtöröm a pillanatot. – És csak azon kell változtatnod, ami Neked jó és kényelmes. –
Teszem hozzá, még visszakanyarodva a tegeződésre. Nem akarok semmit sem Rá erőltetni. Nekem így is tökéletesen megfelel, csak kommunikáljon velem. Ölelésem egy pillanatra szorosabbá válik, majd a karjaim ellazulnak, melyeket köré fontam. Kissé elhúzódva, de az ölelést megtartva emelem fel a fejem a mellkasáról, és pillantok fel Rá.
– Ugye maradsz ebédre? – kérdezem, hiszen egyértelműen nem akarom, hogy még elmenjen. Kissé szégyenlősen elmosolyodom. – Vagyis kései ebédre, ha még nem vagy túl rajta. De ha mégis, akkor egy kávéra legalább. –
Alkuképes vagyok, tényleg.

Tekintetünk egymásba kapcsolódik, de ez most más, mint amikor percekkel ezelőtt belépett az ajtón. A maga köré épített falakon mintha hajszálrepedés keletkezne, és elindulna végig keresztbe, ezzel megkockáztatva azt, hogy talán pár tégla leomlik. A bókját hallva lágyan elmosolyodom, a szemeimből szinte sugárzik a melegség és az elfogadás, talán sokkal intenzívebben, mint a múltban bármikor. Nem is csoda, hiszen soha nem került egymáshoz ennyire közel. Arcomon végigsimító érintés finom, és pillekönnyű, mégis abban a pillanatban levegőt sem merek venni. Pillantásom lekúszik az ajkaira. Olyannyira könnyű lenne! Csak egy kicsit előre hajolni, és egy puha csókot lelehelni rájuk, csak egy aprócska mozdulat..! De ekkor megváltozik minden, és amilyen gyorsan jött ez a bódító, mindent felkavaró érzés, úgy el is múlik.
Szavai visszarángatnak a valóságba, s ahogy kilép az ölelésünkből, karjaim úgy esnek vissza testem mellé. Megint csak hallgatom Őt, és ahogy egyre tovább fűzi a gondolatot, úgy szaladnak össze a szemöldökeim kérdően.
– Badarság! – nem épp a legillőbb reakció ez, de olyan vehemensen tör ki belőlem, hogy esélyem sem volt megállítani. – Eljöttél, mert úgy érezted, hogy el kell jönnöd. Ezzel a világon semmi baj nincs Danny. Én mindig én vagyok. Nem változott semmi. –
Kezeim a saját mellkasomra helyezem, ezzel is nyomatékot adva a szavaimnak, amikor arról beszélek, hogy én nem más vagyok, mint aki mellette állt végig. Nem fogom bántani, megvetni, sem semmi hasonló. Nálam, velem biztonságban van. Itt nem éri nyilvános megvetés, vagy megbélyegzés, ami kint a nagyvilágban. Megszakad érte a szívem. Látom rajta, mennyire harcol saját magával és az érzelmeivel, és szinte tehetetlennek érzem magam.
– Sajnálom, hogy úgy elragadtak az érzelmek. Nem akartalak vele megbántani. – oké, beismerem. Tényleg kicsit hirtelen és túl sok volt ami imént történt, ennyi év kihagyás után. Tudatlanul belesétálhattam valamibe, amibe nem kellett volna. Megint tinédzsernek érzem magam, pedig bőven túl vagyok már azon a koron.
– Én szeretném, ha még maradnál egy kicsit, hiszen még csak most jöttél, és olyan régen láttalak. – legszívesebben megint közelebb lépnék hozzá, és a kezeit megfogva vezetném oda az egyik fotelhoz, de az előbbi is túl sok volt már Neki. – De ha menni akarsz, nem fogok erőszakoskodni. –
Még mindig Őt nézem, és reménykedve, s egyben várakozva nézek Rá.

Elindul az ajtó felé, én pedig tétlenül nézem, hogyan lép ki újra az életemből. Pont olyan gyorsan, mint ahogyan megjelent. De amit mondtam, megmondtam, és tartom magam hozzá. Nem fogok könyörögni. Ha mennie kell, akkor menjen. Hiszen hogyan is tarthatnám itt?

Visszafordul, és ismét elém lép, én pedig még mindig Őt nézem némán, és várom, hogy döntsön. A mondat újból félbeszakad, de végül egy bólintással adja tudtomra, hogy marad, én pedig hálásan elmosolyodom. Örülök a döntésének, még ha nem is mondom ki, de látható rajtam. Most viszont engedek a vágynak, ami arra késztet, hogy fogjam meg a kezét. Csak egy baráti gesztus, semmi több.
– Gyere, üljünk le. – mondom, és finoman húzom magam után a széles kerti kanapéhoz. Leülök, és csak akkor engedem el a kezét, ha már ott ül mellettem. - Mit kérsz? Kávét, teát, narancslevet, ásványvizet? –
Sorolom gyorsan fel a lehetőségeket. Azt hiszem, talán egy kicsit izgatott lettem a történések hatására. Azt szeretném, ha tényleg komfortosan érezné magát, és akkor talán van rá esély, hogy kicsit felenged.
– Mindjárt jövök. – ha megkapom a választ, akkor könnyedén állok fel mellőle, és megyek be a házba. A látszat néha csal, még ha van házvezetőm, akkor sem szolgáltatom ki teljes mértékben magam.

Nem telik bele sok időbe, talán öt perc sincs, máris megjelenek egy tálcát egyensúlyozva, amin egyrészt rajta van az, amit Danny kért, és azért egy kis házi meggyes süteményt is rávarázsoltam a tálcára, hátha kedvet kapna hozzá. Magamnak egy nagypohár narancslevet hoztam. A szívem már így is épp elég hevesen ver, nem hiányzik rá még egy kávé. Ügyesen kanapé előtt álló asztalra egyensúlyozom a tálcát. Utána pedig lehuppanok Danny mellé – feltéve ha ott maradt a kanapén, és nem érzett valami hatalmas vágyat arra, hogy egy másik fotelba üljön át – és átnyújtom amit kért.
– Mesélj egy kicsit magadról. – nézek rá, miközben az egyik lábamat magam alá húzva helyezkedek el a kanapén. Karommal a támlára könyökölök, és kezembe döntöm a fejem. - Nem tudok Rólad semmit. Hol laksz most? –
Érdeklődöm kedvesen. Sajnos sejtem a választ. Volt alkalmam korábban látni kívülről azt a házat, amelyben Ő és a családja egykor lakott. Csak reménykedem abban, hogy nem ment oda vissza.

Egy pillanatig gondoltam arra, hogy talán ír kávét kellene felszolgáljak, hátha egy kis alkohol segítene Dannynek picit lazulni. Korábban nem volt ellene az újfajta kávé vagy tea különlegességeknek. Viszont hamar elvetettem az ötletet. Hiszen most, hogy kiengedték a börtönből, biztosan árgus szemekkel figyelik, hogy aztán ha egy hibát és vét, újra börtönbe csukják. Így az alkohol teljességgel kizárva. Maradtam inkább a jól bevált, frissen csavart narancslénél. A narancsot mindenki szereti (szerintem), de a biztonság kedvéért egy üveg ásványvizet is a tálcára készítettem, ha a férfi nem akarna nagyobb mennyiségű C vitamint magához venni. Jó vendéglátó vagyok, Danny is pontosan tudja. Ha eljött hozzám, mindig hasonlóan próbáltam a kedvére tenni. De nem pattogok tovább. Ahogy az asztalra kerül a tálca és átadom neki a pohár narancslevet, nyugodtan ülök mellette, és figyelem Őt.

– Azt tervezed, hogy majd elhagyod a várost? – kérdezem, hiszen a szavai erre utalnak, hogy amint lesz erre lehetősége, akkor elköltözik. Nem hibáztatnám érte, ha így tenne. Hiszen minden az előző életére emlékezteti. – Nem szabadna ott maradnod. -
Rázom meg szomorúan a fejem. Annál az elhanyagolt, megcsúfított, emlékekel teli háznál sokkal többet érdemel.
– Nem gondoltál arra, hogy eladd azt a házat? – kérdezem lágyan. Nem akarok tolakodó lenni, egyszerűen csak.. szeretnék Neki segíteni. Az életét jobbá tenni. – Én segítek Neked. Van egy nagyon jó ingatlanos ismerősöm. Csak egy új festés a házra, hogy elfedjük az ott virító feliratokat, és még a potenciális vásárlókkal sem kellene foglalkoznod. –
Nem volt szándékomban eltitkolni azt, tudom, milyen állapotban van az a ház, de most egyértelműen elárultam magam.

Ha nem dőlt hátra teljesen a kanapén, kinyúlok felé, és végigsimítok a hátán. Bíztató, lágy mozdulat ez, mintha ezzel is biztosítanám arról, hogy mellette állok, ahogy eddig is.
– Nem szeretném, hogy azt érezd, rád akarok bármit is erőltetni. – szólalok meg, miközben még mindig a hátán van a kezem, és le-föl jár. – De szeretném, hogy tudd, hogy bármikor ide költözhetsz hozzám. A ház hatalmas, és van egy része, ami teljesen elkülönített a clubtól. És Tőlem is. Nem hallatszik át semmi sem. –
Nincs mit ezen szépíteni, tényleg működik a házamban egy idézőjeles club, csak hogy nem a zenétől hangosak az éjszakák, hanem a kiabálásoktól.
– A gondolatát sem szeretem annak, hogy abban a házban élsz, de Te tudod, hogy Neked mi a jó. Azért remélem, hogy elgondolkodsz az ajánlatomon. Nyugodtan élhetnél itt, messze a város zajától és minden mástól. Senki sem zavarna. -
Valahol mélyen legbelül tudom, mi lesz a válasza, azért mégis reménykedem, hogy legalább megfontolja azt, amit mondtam. Sokkal jobbat tenne neki egy ilyen nyugodt környezet, ahol nem kell attól tartania, mikor törik rá az ajtót. Egyszer próbálná meg bárki is zaklatni, velem gyűlne meg a baja.

– A városból való elköltözést nem teheted meg, ez tiszta sor. De ettől függetlenül jogod van az új élethez. – mondom lágyan. Annyi fájdalom jelenik meg az arcán, és ülnek meg az apró kis szarkalábakban, csillannak meg a szemeiben. Hazudnék, ha azt mondanám, tudom mit érez, mert még csak sejtésem sincs, de egyet biztosan tudok. Segíteni akarok Neki, és fogok is, mert lehet, hogy egyedül nem fog menni. Az pedig nem segítség ha pszichológushoz járatják, meg holmi felügyelőtiszt is rendszeresen ránéz, még nem segítség.
– Tudom. – mondom, bólintva egyet. – Nem is kell semmit sem elhamarkodnod. –
Az emlékek foglyul ejtették, és ezeket a béklyókat nem könnyű lerázni. A továbblépés nem egyszerű feladat, felejteni pedig soha sem fog tudni. Az érzések elhalványulhatnak, de a sebek ott lesznek. Akár egy csonttörés. Összeforr ugyan, de ha jön egy hidegfront, élesen sajdul fel, ezzel emlékeztetve az illetőt a történtekre.

Érzem az ujjaim alatt megfeszülő izmokat, de mégsem kapom el a kezem. Nem vagyok az az ijedős fajta. A mozdulat egészen lelassul, kezem pedig nem veszem el, csak csendben várom, mi lesz a következő lépés. Lassan megbarátkozik az érintésemmel, én pedig újra és újra végigsimítok a hátán. Ha a szavak nem lennének elegek, beszéljenek a tettek helyettem.
– Semmi baj. Megértelek. – még egy halovány mosoly is megjelenik az ajkaimon. Nem kell a részletekbe belemennie, tudom én anélkül is, mi járhat a fejében. – Sajnos a kétes hírnevem nem változott. Tudod milyenek az emberek, mindig susmorognak a hátam mögött. Újabban már a hitgyülekezetekkel is meggyűlt a bajom. –
Egészen addig, amíg bejárhattam hozzá, mindig elmeséltem, hogy most éppen melyik képviselő, vagy szomszéd kifogásolja a jelenlétem, sőt, a létezésem.
– Nem szeretném, ha miattam megítélnének az emberek. De tudod, hogy engem senki és semmi nem érdekel. – mondták már korábban, hogy vastag bőr van a képemen, de nem zavar. Lehet, hogy Danny azt gondolja, saját magam féltem, mert hogy most került ki a börtönből, de ez egy percig sem jut eszembe. Még csak egy futó gondolat erejéig sem.

Mosolyát látva az enyém sem halványul, csak egyre erősödik. Tekintetük újra összekapcsolódik.
– Szívesen Danny, bár nincs mit megköszönnöd. – nem tettem semmit sem. Csak felajánlottam azt, ami számomra magától értetődő. Rám mindig számíthat. A történtek nem változtattak semmin, pont úgy állok hozzá, mint eddig. Na jó, talán az érintések által kicsit többet engedek meg magamnak, ami a fizikai kontaktust illeti, mint azelőtt, amikor családos ember volt.
– Én lennék a legboldogabb, ha újra láthatnálak Danny. Főleg, ha ez nem csak néha történne meg. – – ahogy kijavítja saját magát, szélesen elmosolyodom. – És ha már úgy érzed, hogy készen állsz rá, és nem zavar ha egy magamfajta kétes hírnevű nővel egy kalap alá vonnak, akkor elmehetnénk különféle programokra is. Színház, mozi, koncert.. amihez kedved van. –
Nem csak a Kastély, és a négy fal létezik, még ha biztonságot is nyújt a kíváncsi szemek elől. Ismerek olyan helyeket, ahol sem Őt sem Engem nem ismernek, a város szélén. Hiszen most már megtehetjük.
– A tested nem csak egy porhüvely, ahová hálni jár a lelked. – szelíd mosollyal mondom mindezt, nem kioktatva, csak emlékeztetve, hogy Ő egy életerős férfi, és még ha el is vesztette mindenét, ami valaha fontos volt az életében.. akkor is vár rá egy új élet..

Hirtelen szólal meg, én pedig kissé kérdően nézek rá. Nem miattam? Hiszen ha valaki, akkor Ő tisztában van azzal, mivel foglalkozom, és hogy mennyi támadás ért emiatt. Nem vagyok az a süteményt sütő, fehér kerítéses házban lakó, házas nő. Ez lenne ez elvárt, már csak a koromból kifolyólag is, igaz épp, hogy elfújtam a harminc darab gyertyát a tortán, de sosem foglalkoztatott a korom igazán.
Befejezi a gondolatmenetet. Szűkszavúan, mint eddig. Korábban nem volt így, sokkal kommunikatívabb volt, és nem csak velem, hanem bárkivel. A sokévnyi bezártság megtette káros hatásait, de engem nem zavar. Megértem Őt. Halványan elmosolyodok újra.
– Megértem. – bólintok. Értem, mire gondol, a ki nem mondott szavakban is. A vendégkör nem balhés, aki idejár, hiszen azt nem engedem meg. Ráadásul zárt ajtók mögött tudják kiereszteni a gőzt, pont erről szól ez az egész hely. Viszont előfordul, hogy a rendőrség is tiszteletét teszi itt, és talán nem akar a múltjával szemtől szembe találkozni.

Ahogy telnek a percek, azt látom, hogy egyre nyugodtabb azóta, mióta belépett az ajtómon. Ennek nagyon örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy a társaságomban jóleső érzés tölti el. Akár miattam, akár a csendes kertvárosi légkör, a hatalmas kert amely elterül a ház mögött, a szemünk előtt. Nem beszélve a fákról, melyek oltalmat adnak a kíváncsi szemek elől. Én is szeretek elbújni a világ szemei elől, ezért is alakítottam ki ennek megfelelően az otthonom.

Ahogy tekintetünk összefonódik, a kezem megáll az eddigi mozdulatában. Figyelem a mosolyt, ami lassan bontakozik ki meggyötört vonásain, és ezzel egy időben azok a gyönyörű szemei is felcsillannak. Kezem a hátáról a vállához ér, az aprócska lágy érintés pedig tovább merészkedik, és a kezem az arcához érintem, kedvesen végigsimítva azt.
– Remélem is. – mondom, miközben ha hagyja, a tenyerem rásimul az arcára. – Most elmész, igaz? –
Kérdezem, miközben még mindig mosolyogva nézek Rá. Honnan jött ez a kérdés? Egyszerűen csak érzem, hogy menni akar, és nem is veszem rossz néven. Persze örülnék, ha tovább maradna, de már az is nagyszerű, hogy eddig maradt.

Erre én sem számítottam. Szívem, amely egy ideje már nyugodt ritmusban ver, újra kapálózni kezd a mellkasomban. Látom, ahogy a feje mozdul, és az arca még inkább a tenyerembe simul, és a látványhoz hozzátársul az is, hogy mindezt érzem. Tekintetem pedig nem veszem le Róla. Mindössze egy hosszú percig tart ez, utána újra kiegyenesedik. Még mindig kissé elmerengve figyelem Őt, így a kezem sem veszem el, egészen addig, amíg Ő meg nem teszi ezt. A mozdulat kedves, egyáltalán nem elutasító, és pillantásom lesiklik, az Ő kezeire, melyben most az enyémet tartja.

– Sajnálattal hallom. – mosolygok még mindig. – Kikísérlek. –
Tudom, hogy tudja, merre van a kijárat, de ragaszkodom hozzá, hogy Vele tartsak. Lassan felállok, és ha engedi, akkor belé is karolok. Így indulunk el a kijárat felé.
– Remélem mihamarabb újra meglátogatsz majd. – szólalok meg, ahogyan kinyitom a bejárati ajtót, és állok meg előtte. Egyet előrelépek, és hacsak nem lép hátra, akkor lábujjhegyre állva lehelek egy apró csókot az arcára búcsúzóul.
– Viszlát Danny. – Figyelem, ahogy a férfi távozik a házból, és egészen addig ott ácsorgok, amíg a sziluettje el nem tűnik a távolban.

Köszönöm a játékot! <3