Makacs elszántsággal nézek a szemeibe, s csak egy röpke pillanatra suhán át az ijedtség a fejemen. De nem mozdulok, hacsak nem indul meg felém.
-Ha engem viszel a pénz helyett téged is kifiléznek. - jelentem ki tárgyilagosan és baszottul remélem, hogy sikerül ráhibáznom a logikai bukfencre amit őméltósága oly kegyesen ignorált.

Figyelem ahogy járkál és próbálja kimatekozni az összeget. Lehengerelni nem akarok ugyan senkit, se az ogrékat sem a szőke hercegem, de erre inkább nem mondok semmit. A pár ezer dolcsi nem kevés, de reálisnak tűnik így első hangzásra, de ahogy megy fel az összeg…. Meg még a fájdalomdíj….. Rendesen kerekednek a szemeim.

-100 rongy??? Per fő??? - szakad ki ahogy rendesen megnyomva ismétlem a szavakat hitetlenkedve… - Most csak szopatsz… - nézek a szemeibe, hiszen most kell elröhögnie magát és korrigálni az összegen. Ugye?? Neeeeem, nem. Ez kurvára kizárt. Nem értek a mocikhoz, eddig rendben van, de ez… Lófasz! És már nyúlok a telefon után, mert a google még mindig jobb barátom, mint ez a drága aki sonka helyett most félkarú rablót akar velem épp jáccani. És ha nem szól közbe vagy kapja ki a kezemből a telót hát röpke pár perc pötyögés és qrvatahározottan fordulok újra vissza hozzá. - 10 rongyból már egy zsírúj Harleyt is vehetek Cicám, szóval részemről el is felejthetjük a barmokat és számolok inkább csak veled. - hangzik reményeim szerint kellő eltökéltséggel a felelet. Elvégre egy hülyét még mindig sokkal egyszerűbb és költséghatékonyabb boldoggá tenni.

- Ahha.. - fűzöm csak hozzá, de teljesen biztos vagyok benne, hogy mégiscsak sikerült ráhibáznom a dologra. Szóval mégsem fogunk kézenfogva romancicusan visszakocsikázni abba a rendkívül szimpatikus késdobálóba. Ez azért több, mint megnyugtató, bár a helyzetet még közel sem oldja meg.

Úgy tűnik az egyszerű matek sem az erőssége nyuszikának. Persze értem én, szentimentális érték, meg minden hasonló hülyeség, de ez azért mégiscsak masszív túlzás.
- Jó tudni, hogy ilyen önfeláldozóan cserélnéd le a több éves szerelmed a legújabb modellre. Minimum. - vigyorgok újra cinikusan a szemei közé ahogy visszacsúsztatom a telefont a zsebembe. Ez így qrvára nem lesz jó basszameg!

- Lófasz! - csúszik ki csak úgy érzéssel, szerény véleményem szerint tökéletesen összefoglalva ezt az egész tetves délutánt. Aztán csak nekiállok agyalni és mintha csillanna az az izzó a fejem fölött ismétlem meg…. - Lófasz? -kissé kérdőn, de látszik, hogy ízlelgetem a gondolatot, no közelsem olyan összefüggésekben, deeeeee….
- Ez akár még működhet is! - csillan a szemem végre némi reménnyel ahogy ellököm magam a faltól és teszk pár lépést nyuszi felé.
- Mennyire értesz a versenylovakhoz? - kérdem immár teljes magabiztossággal ahogy tekintetem az övébe fúrom. Ez lesz a megoldás. Ennek kell lennie!

Csak húzom a szemöldököm sokatmondóan, de inkább nem kommentálom a nagy áldozatkészségét. Nincs értelme. Ami viszont ez után jön….. Hát meg kell tapsolnom.
-Négy lába… tényleg? - emelem ki fenemód átfogó ismereteit, de aztán újra összefonom a karjaim magam előtt és hagyom hadd dolgozzanak még azok a fogaskereket.
-Pont úgy, hogy történetesen van egy versenylovam, zsenikém. - szalad a féloldalas mosoly, majd csak a biztonság kedvéért csúszik még utána - De nem, őt sem szedheted darabokra.
Hogy mikor kezdek én is fel-alá sétálni a lakosztályban már fel sem tűnik, de úgy magyarázok csak fél szemmel odapillantva rá, de a figyelmem már újra a telefonon.
-És van hozzá egy himbilimbiző suttyóm is. Szóval a terv az, hogy nyerek neked egy mocira valót. - villan újra teljes magabiztossággal a vigyor ahogy ismét megállok vele szembe, de így, hogy kész a terv és ezerszer job, mint bármi más terv eddig hát nem látom okát, hogy tovább ramancicázzunk itt kettecskén.
-Na gyere, mire vársz? - fogok rá a kezére (ha hagyja), mintha ezer éves haverok lennénk minimum és húzom is ki a szobából, majd vissza a kocsi felé… már ha más elgondolása nincs közben az úrnak.