◆ Tulajdonságok és satöbbi..:

¤ A mindene a tánc. - Az egyetlen ami rámaradt a Puerto Ricoi évek óta. Mindig az tartotta életben. Akármit is kellett megtennie, mindig tánccal tompította a feszültséget. Az életének egyetlen tényleges értelme, amiért a világon bármit képes feláldozni.

¤ A tetoválások… - Már maga se tudja mikor készült az első. Olyan 8 éves lehetett.. apró tűszúrás, kezdetleges helyen, mert ahogy a fővárosba érkezett máris megkapta az őt tulajdonló bélyegét.
Aztán az első sikeresen elvégzett ügy emléke.. Az első gyilkosság.. az első, amikor egy gyereket ölt meg..
Sok elsővel bír az életében, de mindegyik megkapta az őt megillető helyet. A többi meg csak úgy jött magától…

¤ Hűséges. - Teljes mértékben kiáll a választott elvei mellett, és nehezére esik ha azok megtagadására kényszeredik.

¤ Elvégzi a feladatát. - Hibátlanul és tökéletesen. Mint egy gép. Nem nézi kinek okoz fájdalmat, kin gázol át érte, a kitűzött parancsokat véghez kell vinni. Akármi is a megfizetett áldozat.

¤ Néha még felrémlik fejében az otthon emléke. A szabadság.. a szórakozás és a dél szelleme. Mégis már tovatűnt emlék csupán. Egy cserbenhagyott régmúlt emléke.

A téglafal mögött állok. A tenyerem izzad, jól tudom hogy itt van a sarkon túl, mégis a torkomban dobog a szívem. Meg kell tennem! Nem tehetek mást, különben kiközösítenek! A hátam a fal koszos mocskától patakzik, az éjjel eső esett, de nem érdekel. Megteszem! Csak két pillanat és megteszem! Már a közelben jár.. hallom a lépteit. Felkoppan minden egyes lépés a drága cipőben, és jól tudom, MEG KELL TENNEM!

Egy.. kettő.. HÁROM!

Úgy vágódom ki a téglafal mögül, mint aki ezt csinálta egész életében. Senki se tudta a környéken, hogy most először lopok életemben, hogy eddig még nem raboltam ki senkit sem, hiába vagyok már hat éves. Eddig mindig volt valaki aki enni adott mióta az árvaházból megszöktem, de most.. választás elé állítottak. Ha a csapat részese akarok lenni, ha azt akarom hogy megtűrjenek, muszáj lesz hasznosítanom a képességeimet és nem mindig jött be a koldulás. Ez nem a főváros.. itt nincsenek lépten nyomon gazdag emberek, itt abból élsz amit találsz. Amit kapsz, vagy amit elveszel.

Olyan profi sebességgel kaptam ki a fickó kezéből a tárcát, hogy annak eltartott vagy két másodpercig mire felfogta mi is történhetett. Turista volt, kevés járt erre a környéken, ezért minden egyes darab egy aranybányát jelentett. Nekünk. Enni.. inni.. kifizetni a nagyobbakat hogy eltűrjenek, és egyáltalán hogy létezhess.

Olyan gyors voltam mint a nyúl.. hallottam a kiáltásokat a háttérben, azt is tudtam hogy egy darabig követett, de már senki nem foglalkozott az utcakölykökkel. Mindenki tudta hogy lopnak. Elemelik amit el lehet, ezért a többség inkább felszerelkezett, és egyre nehezebb idők futottak. De mégis.. SIKERÜLT! És én alig fél órával később, amikor az egész elcsendesedett, már ott álltam Carlitos orra előtt, és felé nyújtottam a zsákmányt.

- Ügyes.. – hallottam a kicsit sem túlbíztató dicséretet, ahogy nyílt a tárca, és a plasztikkártyákat egyenként szórta ki a földre. Itt egy fikarcnyit sem érnek. – Tíz.. húsz.. harminc.. negyven amerikai dollár.. – sorolta a talált címleteket – és néhány cent. Ez egy darabig elég lesz. – bólintott rá, és én örültem. Ő volt a legnagyobb közöttünk. A legerősebb és legidősebb. Ő is messziről jött, azt mondják.. olyan 14 éves lehet és most ő viszi a prímet. Megmondja ki ehet, és ki nem. És én ma este ehettem. Nem is akármit, igazi csirkét ettem! És boldog voltam.. A szavai nagyszerű jövőt ígértek!  ~


A„Sárkány” becenevet alig fél évre rá akasztották a nyakamba. A rablás már nagyszerűen ment, én voltam a legtehetségesebb, a leggyümölcsözőbb és a legügyesebb félrevezető a környéken, mert idővel arra is rájöttem a lopás sokkal eredményesebb, ha megtéveszted az ellenfelet. Hisz ki ne akarna segíteni egy szegény.. segítségre szoruló gyereknek? Ahogy a pénz szaporodott, aztán a kisebb értékek, úgy léptem egyre feljebb azon a bizonyos ranglétrán.

Olyan 8 éves lehettem, amikor az a fickó a városba érkezett. Egyikünk se tudta ki ő… Élére vasalt nadrág és öltöny, messziről csillogó cipő, magasztos léptek.. és emlékszem, a sikátorból a kukák mögött, mind csodáltuk őt. De akkor én már tudtam. Ő lesz a következő!

- Kapjátok el a kis szarkeverőt!!  - hallottam a hátam mögül, de az egészben valami baljósan csengett. Futottam, rohantam ahogy mindig, az órával a kezemben a lábam se érte a földet, de valami azt súgta ez nem lesz olyan könnyű menet.
És nem is volt. Alig három percbe telt, mire két pisztoly csövével néztem farkasszemet, a lábam a levegőben, a nyakamnál tartott valami nagydarab fószer, és közölte hogy ez volt az utolsó „jó” cselekedetem, köszönjek el mindentől amit szeretek.

-Állj! – hallottam a hátam mögül, egy nyugodt hang, teljesen más amihez szoktam az elmúlt években, kifinomult és türelmes, de főleg tiszteletet parancsoló. – Tedd le! – utasította a bengát, és amint a lábam érte a földet, az futott volna előre, de annak a keze még mindig a pólómba akaszkodott.

- Ne menekülj kisember… Nem esik bántódásod.. – guggolt le hozzám, és amíg felugrott a fejemben hogy itt nyomban bokánrúgom mert kedves az életem, a szemeibe nézve valamiért mégsem tettem meg.

- Nekem senki ne mondja hogy nem értékelem a tehetséget. – mosolygott, ami fura volt. Nem szoktam hozzá a mosolyhoz, pláne ha baljósságot rejtett, ezért a lábam a földbe gyökerezett és már indulni se volt olyan sürgős.

- Választási lehetőséget adok.  – dünnyögött a legnagyobb természetességgel - Velem jössz… a fővárosba, és nekem fogsz dolgozni. Vaaaagy.. – panaszosnak tűnő sóhaj belecsempészve  - Rábízlak itt erre a kettőre.. – jobbra-balra mutat  – és majd meglátjuk mi lesz a vége.

Jobbra néztem és balra. Nem voltam több mint 8 éves, de nem kellett senkinek se levezetnie, hogy ez a két, hegynyire gyúrt fószer nem biztos hogy nem enne meg ebédre, ezért maradt a kisebbik rossz választás. Akármi is történik velem.

Életem addigi legfélelmetesebb döntése változtatta meg az életemet. A fickó.. mint kiderült José García Márquez, San Juan egyik kiemelkedő gengsztere, és az elkövetkező évek.. igen, mondhatom hogy sokkal jobban teltek, mint bármire is vihettem volna Aguadilla szívében...



***


Mindjárt… Mindjárt túl vagyok.. Mindjárt átjutok! Mindjárt…

- Van valami elvámolnivalója? – hallom az elsőre pofásnak mondott kis nő szavait. Ha nem lenne egyenruhában még talán tetszene is, simán felszedném az egyik klubban – terelem a gondolataimat és próbálok jó képet vágni az egészhez.

- Nincs. Semmi. – rázom a fejem, de a gyomrom görcsölése továbbra se hagy nyugodni. – Semmi sincs. – ismétlem, most már valami mosolyféleséget is préselve bele, de már csak néhány lépés.. Mindjárt benn vagyok, és ott a szabad föld ígérete!

-  A látogatás célja? – kérdezősködik tovább, és nekem egyre nehezebben esik a helyén tartani az arcberendezésemet.

- Utazás. – fogalmazok szűken. – Úgy értem.. nyaralás. – bővítem amikor továbbra se mozdul, csak néz a képembe ahogy kijön a csomagom a másik végen. Csináld máár! Hallod, te szuka!? Nyomd már azt a kurva pecsétet és engedj!– drukkolok neki fejben, ahogy az arcomon váltakozó ráncok gyűlnek a gyomrom gyilkol, az izzadás egyre erőteljesebb.. Jól tudom hogy valami nincs rendben... Érzem. De az továbbra is csak bámul és figyel.
Engedj már te liba, hallod? ENGEDJ EL!

Újabb néma perc, mire csak hallom azt a mennyei hangot. Megkönnyebbülök, ahogy a papír befekszik a kezembe, nagy levegőt veszek és próbálom visszanyelni az éles hányingeremet, ahogy megteszem azt az utolsó felszabadító lépést. Azt az utolsót, ami a szabadságot ígéri nekem..
... és ekkor rogyok össze.


~


... Lassan világosodik a kép. A szürke valahogy zúgón hangossá lesz, a testem ráng, majd szétkapja a fejem, mégse tudok tenni ellene. ÉGEK! Valami kicsorog a szájszélemen, keserű, mégse érzem. „Hívjanak mentőt!” – hallom a messziből, a fejem vadul ütlegel, és a felforró véren túl az ereimben valahol tudom hogy itt a vég. Vége van...  


~



... Kinyitom a szemem.. körbenézek. Minden hófehér. Egy kórházban vagyok.. azt hiszem. Mozdulnék, de nem megy. Bilincs akadályoz a kezemen, és jól tudom hogy igazam volt. Itt a vége. Csak épp egész másképp.

- Hé! Hol vagyok.. – kérdezek egy épp arra járó fehérköpenyes fickót, aki csak másodikra áll meg.

- Kórházban. Las Vegas… – tompa a hangja a fülemben, de muszáj tudnom, erőltetem – Mire emlékszik? – kérdezi, én meg próbálom munkára fogni a még mindig szaggató fejemet.

- Reptér. Emberek.. – szűkítem, mert a fény szúrja a szemeimet  – Sziréna?? És hogy iszonyatosan fáj... – próbálok mozdulni az ágyon, de nehezen megy.

- Pedig egész sokáig a vendégszeretetünket fogja élvezni… Ha nem tévedek. – fordul meg, és bök a mögötte feszítő rácsos ablak fele. Őrök.. Ketten is az ajtó mellett. Bilincs?? – nézek a bal kezemre és már minden összeáll.

- 32 darab heroinnal töltött csomagot nyelt le. – monoton a válasz, mintha nem is érdekelnék a részletek – Az egyik kiszakadt. Szerencséje hogy csak egy. Különben már rég a földet szórnák magára és nem a rács mögé tartana vagy 20 évre.

Ennyit az előítéletekről. Hát ez remek…


~



A felkelő napot bámulom. Alig két éjszaka telt el, de valami azt súgja nem fogom túl sokat látni a következő időkben. Egyetlen ablak van, azon is rácsok. Csak hogy szokjam. De legalább megpróbáltam. – sóhajtok fel, amikor az ajtó felé nézve az őröknek hűlt helye. Meglepődök. Na nem mintha bármire is képes lennék, még lógnak belőlem a csövek, de akkor nyílik az ajtó...
Egy alak lép be. Baljós az előszele.. már messziről kiszagolom az ilyet, és még az is felugrik, hogy talán Miguel egyik embere jött pontot tenni az ügy végére. Elvégre elbuktam. Vége. Így szól az üzlet, de végül egészen másvalaki az mint akire számítottam.

- Felipe Rosa? – hallom a nevemet.

- Igen. – bólintok.

- AB negatív vércsoport, heroin túladagolás miatt hozták be. – folytatja.

- Igen. – megint, nem mintha számítanának a részletek.

- Üzletet ajánlok Önnek…

És így lett a 25 évből kettő... Ami azt jelenti hogy akár már 22 évesen szabad lehetek. Persze vitték a fél vesémet, egy gazdag fószer, aki a fia életéért bármire képes, és aki túúl élesen vett be egy kanyart Vegastól nem messze. Autóbaleset… Legalábbis a nővérek szavaiból valami ilyesmit szűrtem ki a műtő fele, de én is ezen a világon élek. Jól tudom mire való a pénz. Szinte bármit megtehetsz vele!


~



2 évvel később a rácsok zajos kapui záródtak a hátam mögött. Ott álltam.. a szabad földön, néztem az eget, a sivatagot, és nem tudtam merre tovább. Ami mögöttem van, a múlt. Amire számíthatok.. kitoloncolás, vissza Puerto Rico szegénynegyedébe, ezért még idejében kellett lépnem.
Kihúztam a zsebemből az alig egy hete belecsempészett szakadt, kockás papírdarabot. Egy cím volt rajta kék tollal felvésve. Vegas egyik külső szeglete. Hát akkor… próbáljuk meg!

- Frederic Cordova-t keresem. José García Márquez küldött… - szavalom az igen nívósan festő épület előtt álló félvérnek, és nincs biztosíték arra hogy a következő pillanatban nem egy golyót küld a fejembe. De mind kockáztatunk egyszer…


***


Évek teltek el. Hat év.. ha nem csal az emlékezetem. Egy nagydarab kövön ülök, szívom a cigimet és igen, azt hiszem jól tettem hogy megléptem. Itt jó helyen vagyok. Biztosan érzem. A Cordovák tisztességes lények, már ha a betyárbecsület szabályait nézem, és nem sok ember van a placcon aki velük ellenkezni merne.
Persze néha még ma is felrémlik a fejemben..

- Draco, ez jó üzlet! Átviszed… felmarkolod a lét, és élsz majd mint marci hevesen! – emlékszem még mindig amikor megcsapkodta a vállamat, Miguel, nem, nem Márguez közvetlen keze alá kerültem, sokkal inkább a kutyája volt az aki betanított. Barátok.. Ezt szajkózta mindig, holott lazán rám vert években egy tízest, de ahogy felnőttem.. végig rendesen bánt velem, rendesen csurrant-cseppent, ha elvégeztem a melót, és nekem eszembe sem volt akár egyszer is ellene menni. Jó életem volt… Aguadillahoz képest ragyogó, és alig néhány év telt el hogy belássam, tényleg a legjobb volt ami történt velem. Egészen addig a napig…

- Nincs kockázat. – húzta ki a cigarettát a szájából és köpte szinte a pofámba a füstjét. –Tökéletesen zárnak a csomagok, nem eshet hiba a képletbe. – adta elő a legnagyobb természetességgel, nem térve ki a lényegre hogy ő volt az a faszfej aki nem vette észre hogy az embere lopott, elég keményen, és ő volt az aki a dolog első hevében, nem gondolkozott csak golyót repített a fejébe.- Csak átviszed.. leadod a cuccot.. és a következő géppel jössz haza. Tökéletes trükk! – széttárt kezekkel lelkesedett – És az életemet mentenéd meg.. – jött a nyájas, behízelgő szöveg és én tisztában voltam vele hogy ha nem megy át az áru, ha Márguez kiszagolja a hibát, nemcsak hogy nem lesz szívélyes kedvében, de még az életével is fizethet.

- Én nem tudom Miguel – ráztam fintorogva a fejemet – És mi van ha valami történik! Ha elkapnak.. Vagy ha valami hiba csúszik az egészbe.. – magyaráztam, mert egyáltalán nem volt kedvem ehhez. Hogy itt, az országban üzleteljek az még belefér. Ha valaki nem fizetett egy szó nélkül vertük ki belőle, és ha Márguez csak egyetlen szóval élt, bárkit egy pillanat alatt tettünk helyre, sose számítottak az indokok.

- Kérlek.. Felipe…! – használta az eredeti nevemet, mikor jól tudta mennyire rühellem – Már nincs időm rá hogy mást keressek! Benned megbízom! Nem lesz baj! – kötötte a lelkemre megfogva a két vállamat a szemeimbe, és jól tudta a barátságnak soha nem tudok ellenállni. Kevés emberre számíthattam az életben.

- Legyen! – vágtam rá eltökélten, de még semmiben se voltam biztos. Egyáltalán nem voltam biztos benne…


Az orrom elé fújva a füstöt visszatérek a jelenbe. A klubból könnyű zene szól, és ez az egyetlen ami éltet. Bármit megtennék érte. Eltaposom a csikket, és sóhajtva nagyot nem törődöm tovább a múlttal. Cordováéknál jó sorom van. Nem is akarhatnék többet.
Megindulok a zene felé, és marokra fogom az ajtót. Kirántom.. és belépek. A véremet egyből feltüzeli a zene, és a szemem már valami tüzes leányzóért kajtat akit körberajonghatok ma estére. Mert ez egy tökéletes este. Senki se lehet nálam szerencsésebb…