Hogy ki vagyok? Hm, hát biztos nem az, akit te első meglátásra gondolnád. Hisz mikor csak rám nézel egy ártatlan, édes kölyköt látsz, aki még most készül neki vágni az életnek. És itt szokott mindenki elbukni. Hogy miért? Talán azért mert ez mind csak egy jó álca, amit mindig kihasználok. Igazából egy bunkó paraszt vagyok. Nem félek kimondani, amit gondolok, ám én nem csak szájhős vagyok. Azért ha odáig fajul a dolog leosztok egy-két pofont is. Tisztában vagyok a képességeimmel és tudom, hogy jó vagyok. Viszont azt is, hogy még nem eléggé. A pop az én műfajom. Akár az otthoni popról van szó, akár az itteniről. Bár azért a hazait jobban bírom. Szeretek mindent ami szokatlan, ezért van úgy, hogy minden hónapban más színű, vagy fazonú hajjal pompázok. Szinte minden jól áll és mindent ki is próbálok. Legyen az bármekkora őrültség is én nem riadok vissza, csak szépen fejest ugrok. Na igen, viszont így vissza gondolva nem mindig jött össze...
És hogy mi lapul a póló alatt? Hát kevesen gondolnák, de szépen kidolgozott felsőtest. Nem nézek ki izompólósnak, de azért úgy se mint aki csak kétszer ugrott le a konditerembe és akkor is csak beköszönni. A táncon és a zenén kívül már szinte semmi nem érdekel. Se az emberek érzései, se az hogy mit gondolnak rólam. Már rég nem bírok megbízni az emberekben, így hagyom is azon fáradságot, hogy a kedves kis oldalammal barátokat csalogassak magam mellé. Meghallgatom én a kritikát is, de jobb szeretem ha szemembe bírják mondani.
Annyira nem vagyok egy alacsony gyerek, hisz a kis 187 centimmel nem hinném hogy lehetne annak nevezni. Sajnos igen könnyen tudok ellenségeket szerezni, habár ez engem annyira nem zavar. Hisz ha úgy veszem akkor ez csak egy plusz motiváció arra hogy minél jobb legyek. A nagyi szerint, ha sok ellenfeled van, az két dolgot jelenthet: vagy piszok jól csinálsz valamit és csak irigyek, vagy szimplán hülye vagy és csak heccből magad ellen fordítod az embereket. Hát remélem, hogy az első az esélyesebb. Bár, magamat ismerve...

Na, akkor vágjunk bele!
Zane vagyok és ízig, vérig koreai. Hogy mit is keresek én itt nyugaton? Hát, ezt talán jobb kicsit az elejétől megnézni…
Még vagy 20 évvel ezelőtt csöppentem bele bájos kis családom zűrös életébe. Habár nem volt időnk a nincstelenség fogalmát megtanulni, valahogy a szeretetet sem igazán. Minden reggel azt láttam, hogy rohannak munkába és minden este hulla fáradtan dőlnek be az ágyba. Ritkaságok egyike volt mikor észre vettek. Számukra én beleolvadtam a környezetbe és mintha csak a ház egyik kelléke lettem volna. Apám, ha tízből hétszer eltalálta a nevem, szerintem még akkor is sokat mondok. Szép dolog mi? Még a saját fia nevét sem tudja. Hát milyen apa az ilyen? Jó mondjuk nem voltam tervezet gyerek, de akkor is!
Teltek, múltak az évek és a helyzet csak romlott én meg unatkozni kezdtem. Bekerültem egy bandába és hát igen hamar hozzájuk szoktam. Talán főképp innen maradt meg a mostani személyiségem. A banda feje, Moon igen jó barátom lett és testvérként tekintettünk egymásra. Mindig együtt voltunk és szinte már elválaszthatatlanok. Akkoriban még eszembe se volt a tánc, hisz ügyetlennek tartottam magam hozzá. Moont látva viszont néha eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó is lenne ilyen jól táncolni. Ő egy igazán nagy tehetség volt, ám nem csak táncban. Minden ment neki, amibe csak belekezdet. Egyedül a rapbe nem pörgött elégé a nyelve. Elkezdtük egymást tanítgatni. Én átadtam csekély kis rap tudásom, ő pedig meg mutatta a tánc minden csínját-bínját mindent, amit csak tudott róla. Úgy éreztem, hogy, végre van egy családom, akik észrevesznek és foglalkoznak velem. Na, igen, ez mind szép és jó lenne, de mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Egyszer csak kaptam egy hívást azzal a hírrel, hogy 2 hét múlva temetés. Nem kicsit néztem ezen a kijelentésen, persze akkor még azt hittem, hogy ez csak egy hülye vicc, amit valami elmebeteg talált ki. Annak a variációnak mondjuk jobban is örültem volna. Mint kiderült a drága barátom tényleg feldobta a talpát. Ezután már semmi nem volt az igazi. Mindenki magát, aztán meg már egymást is hibáztattuk érte. A kis családom pillanatok alatt hullt szét újból. Megint egyedül voltam, mint a kisujjam.
Na és hogy mi történt? Hát, sajnos összetűzésbe keveredett egy másik utcai bandával. Mondhatni, agyon is verték. Nem lett volna szabad egyedül hagynunk. Sajnos azt hitte, hogy egymagának is van esélye négyszeres túlerővel szemben.
Bezárkóztam a szobámba és napokig csak azon agyaltam, hogy hova is szökhetnék el. Bárhova mentem az ő képét láttam és ez már fájt. Csodák, csodájára egyik nap egy repülő jegyet és egy kisebb papíron valami lakáscímet találtam az asztalomon. Egyből tudtam kié és nem is vártam túl sokáig már menekültem is hozzá. Aki persze nem más, mint az én drágalátos kis nagyikám. Talán már kezdet megsajnálni két ilyen szülő mellet, vagy már elunta az életét itt egyedül, de rávette apámékat arra, hogy hagyjanak egy kicsit nézelődni a világba. Ez volt az ők szülinapi ajándékuk, ami mint kiderült, már hónapok óta szerveztek. Hogy ez a törődést jelentené? Pfh…Kétlem. Örülnek, hogy annyival is kevesebb nyűg van a vállukon.
Az öregasszonyra visszatérve, eléggé belevaló nő azt meg kell hagyni. Alig üti meg az 159-et de olyat üt, hogy… Nem tudom, hogy mit szed az öreg, de adhatna. Annyira még nem ismertük egymást eléggé, hisz ő még a nagyapa halála után költözött ki és egy max kettő, ha lehettem még akkoriban.
Így persze az első pár héttel megszenvedtünk, de azért sokban nem különbözünk. Végül is ő volt az első ember, aki meglátta bennem az igazi tehetséget. Az ő noszogatására kezdtem el komolyabban is foglalkozni a tánccal. És habár, annyira nem csak úgy éppen hallomásból ismertem vágytam hozzá. Tudtam, hogy nála jobb lesz minden.

Aztán így 3 év elteltével mikor meg pillantottam kezében a levelet… Nem is hittem a szememnek. De nem volt kérdéses, hogy jövök e.