A tudásom és képességeim adják az erőmet és magabiztosságomat. Sosem fogom elfelejteni azt, ami volt, de tudom, hogy nem is kellene. Hiszen amiatt lettem olyan, aki. A múltam alkotta azokat a hibákat, amiken úrrá kell lennem és azokat az erősségeket, amiknek birtokában alkalmasnak mondhatom magam az életre. Jelenleg a munkám az életem, ez pedig rendben is van így. Szeretem azt, amit csinálok. Nagy szabadságom van, de azért nem olyan nagy, hogy elnyomjon az unalom. Az ezzel járó pörgés és az újabb ötleteken, lehetőségeken való elmélkedés pedig pont nekem való.
A konkurencia megfigyelése és nyomon követése, az italrendelések, bulik szervezése, állásinterjúk… Elfogadtam és megszerettem, hogy mindez ezzel jár, bár tény, hogy lassan túl sok táncost látok magam előtt vonaglani. Talán azt a részt valaki másra kellene bíznom, mégis jobbnak vélem, ha jelen vagyok. Az a biztos. A férfiakban nem lehet teljesen megbízni ilyen téren, ugyanakkor lehet, hogy lassacskán bennem sem.
Egy dolog van, amit nagyon megtanultam. Jobban mondva, kettő:

1. Ha az ember nem figyel eléggé, könnyen seggbe rúgja az élet.
2. Nincs az a szennyes, amit nem lehet megtalálni, főleg az emberekét, hiszen a mocsok mindig bűzlik. Csak egy elég jó orrú kutyára van szükség és egy okos emberre, aki ügyesen tud teregetni.

Sokáig éreztem még magamon. Az izzadtságának és alkoholos leheletének szagát, az ujjain lévő apróbb bőrkeményedéseket, amik egytől-egyig arcomra tapadtak szorításakor. Emlékszem arra, milyen volt az a fojtogató érzés, hogy alig kaptam levegőt. Saját visításom gyakran felcsengett fülemben, zokogásom hangjával együtt. Ütések nyomai sajogtak hetekig bőrömön. Ütéseké, amiket azért kaptam, mert szerinte nem élveztem. Mert élveznem kellett volna, ahogy farkát akaratom ellenére lábaim közé tuszkolja és megerőszakol. Mert ezt mindenkinek, főleg egy gimnazista lánynak, el kellene fogadnia és inkább élveznie az ellenkezés helyett.
A szüleim amint lehetett, elintézték, hogy magántanuló legyek. Alig fél évvel az érettségik előtt, arra lettem kárhoztatva, hogy otthon maradjak, én azonban cseppet sem bántam. Eleinte annak gondolatára is összerándultam, hogy az utcára kell lépnem. Márpedig kellett. Azonosítanom kellett azt a férget, aki roncsot csinált belőlem. Rémálmok kínoztak éjjelente. Minden egyes éjjel visszatért hozzám, hogy újra és újra magáévá tegyen, a tőle telhető legnagyobb kínok között. Bátyám volt az, aki nem bírta tovább szenvedésemet és adott valamit, amit közismerten csak drognak hívnak. Egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy bevegyem-e. Szükségem volt rá, arra, hogy valami eltüntesse a fejemben ólálkodó rémképeket. Ez pedig megtette. Mindig, valahányszor szükségem volt rá, hamarosan hatalmába kerítve, elérve, hogy ne tudjak élni nélküle. Állandóan újabb adagot kértem testvéremtől, ki már maga is megijedt ettől. Magát okolta függőségemért, számtalanszor bocsánatot kért tőlem, főleg akkor, mikor nemet mondott. Megtette, nem is egyszer, ugyanakkor csak egyszer lépte meg véglegesen. Akkor, amikor elmondta szüleinknek a nem túl jól, de azért mégiscsak sikerült érettségim után.
A rehabilitációs központ előtt kért tőlem utoljára bocsánatot. Azelőtt, hogy egy évre becsuktak volna arra a kegyetlen helyre, hol minden olyat megvontak tőlem, amire szükségem volt. Se elég drog, se más olyan szer, amitől könnyebb lenne az élet. Csak beszélgetések, és mindenféle szarság, amin ilyenkor átesik az ember. Nekem pedig megmaradtak a rémálmok, mik visszatértek hozzám, mint valami kelletlen, régi ismerős. Idővel azonban segített. Sok időbe tellett, de segített és még azon is sikeresen túltettem magam. Újra az életre kezdtem koncentrálni, arra, hogy még nem vagyok teljesen elveszve és lehet belőlem valaki. Tanulni kezdtem utolsó heteimben, majd aztán otthon is, hogy újra leérettségizhessek. Ezúttal sokkalta jobban sikerült. Annyira, hogy sikeresen felvételt nyertem a Harvard üzleti karára. Tisztában voltak a drogproblémás múltammal, ugyanakkor azzal is, hogy a szüleim jókora támogatást tudnak nyújtani az iskolának, amellett, hogy a nem éppen csekély tandíjat kifizetik. Valószínűleg ez volt a legnagyobb érv, ami amellett szólt, hogy felvegyenek. Addig is tudtam, hogy a pénz nagy úr, azóta pedig még inkább tisztában vagyok vele, hogy nem árt, ha az ember kellő helyen, kellő időben ki tudja nyitni a pénztárcáját, mert van miért belenyúlni.
Ugyan vonzott a bulik és felhőtlen szórakozás gondolata, a múltra való tekintettel még mindig ódzkodtam sok ember közé menni, hogy aztán teljesen magamra maradva, egyedül kelljen hazakoslatnom. Ez a fajta félelem elég sokáig bennem volt még, most azonban… Most biztonságban érzem magam. Később azt is elmondom, hogy miért. A főiskolai évek alatt, leginkább a szobámban voltam, ha nem kellett órán lennem, vagy a könyvtárban keresnem valami után. Kialakítottam a saját világomat. Kerestem, kutattam, valamiféle erő után, ami segíthet nekem a túlélésben és abban, hogy haladjak valahová. Ekkor merültem el jobban a gépek világában. Végül kikötöttem valami kocka társaságnál, aminek tagjaira nem is emlékszem. Arra már sokkal inkább, amit ott tanultam. Megtanultam különféle kütyük használatát, elboldogultam a számítógéppel és még az általam fontosabbnak vélt rendszerekbe való bejutás sem okozott már gondot, mire lediplomáztam. Ezek többnyire pénzügyi rendszerek. Az egy dolog, hogy mi nyilvános egy-egy vállalkozással kapcsolatban, de a lényeges dolgok mindig a látszat mögött vannak. Sokszor szép és jó, amit mutatnak, de gyanúsan nem eléggé ahhoz, hogy úgy menjen a cégnek, ahogy. Valószínűleg nem csak szerintem, én azonban nem olyan vagyok, aki visszaélne ilyesmivel. Hacsak nem ezen a területen kezdek el dolgozni. És megtettem. Bár arról, hogy hogyan szerzem valójában az infóimat, senki nem tud semmit.
Vegasba mentem, a világ azon helyére, mi sok közül a legtöbb szennyet takargatja. Én legalábbis így gondoltam, és még most is így gondolom. Nem voltak hiú ábrándjaim a hellyel kapcsolatban, ugyanakkor tudtam jól, hogy itt kamatoztathatom a tudásomat. Arról nem is beszélve, hogy kellő távolságban voltam szülővárosomtól. Egy hitelekkel foglalkozó cégnél szerződtem, ahol különösen nagyra értékelték információszerzési tudományom. Mindenre megvolt a magam embere. Többnyire én, ezt azonban nemigen híreszteltem. Nem volt más dolgom, mint a nekem kiosztott vállalkozásnak utána járni és eldönteni, hogy megfelel-e az engem foglalkoztató cég elvárásainak. Akit könnyen csaláson kaptam, vagy életképtelennek véltem, kiszórtam. Aztán jött a következő rosta és így tovább, míg nem maradt más a végére, csak a nagyon ügyesnek tartott valakik és a tiszták. Nem túl sok, ugyanakkor sokkal biztosabb befektetés, mint a sok kicsi, akiknek rövid időn belül leáldozott, a nekik adott hitel pedig elveszett. Persze megint más kérdés, ha olyan helyről van szó, amit a hitelező magának akar. Akkor egyszerűbb megadni, majd névtelenül ráküldeni valakit, aki megbuktatja a kiszemelt áldozatot. Minden csak annak kérdése, hogy mi haszna van belőle a vállalatnak. Ha pénz kell, megfontoltabb. Ha egy telek… úgy szórja a pénzt, mintha ő is ingyen kapná.
Évekbe telt, mire eljutottam odáig, hogy felkérjenek társnak. Engem, nem olyanokat, akik már előttem is húzták az igát, több üzletet kötöttek, mint én, ugyanakkor tény, hogy kevésbé hatékonyak, legalábbis az igazgató szerint. Az az egy vélemény pedig minden más felett áll. A cégnél töltött évek alatt, leengedtem a védelmem. Nem a munka terén, hanem a magánéletben. Naiv voltam, nem figyeltem eléggé. Bár többnyire egyedül iszogattam, ilyen-olyan helyeken, majd taxival mentem a klubok és bárok ajtajától egészen a lakásom bejáratáig, néha mégis elmentem egy-egy munkatársammal iszogatni. Nem volt ez akkor sem másként, mikor az élet bebizonyította, hogy az, aki nem figyel eléggé, megszívja. Elég rendesen. Az egyik munkatársam volt. Régebb óta volt a cégnél, s bár úgy véltem, haragszik rám, amiért én kaptam társulási ajánlatot, mégis meghívott iszogatni. Sejtelmem sem volt arról, mi állhat a háttérben, így belementem. Egyébként sem ártott tisztázni a helyzetet. Az este eleje normálisan telt. Beszélgettünk, iszogattunk, utána azonban… Hirtelen mintha elvágták volna a képet, erre pedig csak másnap eszméltem rá, mikor megpróbáltam visszaemlékezni a szörnyű fejfájás mellett. A gond azonban nem az volt, hogy teljes képszakadással végeztem, sokkal inkább az, amit valamivel később kezdtem el érezni. Ismerős, mégis idegen dolgok kerítettek hatalmukba. Emésztő, fájdalmas, kínzó vágy, melynek mindenem zsigerből ellen akar állni, mit sem törődve az egésszel, teljesen sikertelenül. Amint elkezdődtek, tudtam, hogy mivel van dolgom. Hogy ne tudtam volna, mikor majd egy éven keresztül folyamatosan éreztem, erősebben, gyengébben, vagy alig, de ott volt abban az időszakban. Elvonási tünetek.
Az egész életem egyetlen este alatt ment tönkre, csak azért, mert hagytam, hogy más vegye meg az italomat. Azért, mert harcoltam egy keveset a magány ellen és elmentem másokkal is, nem csak egyedül. Megszívtam, mégpedig rendesen. Egy megbeszélésem lett volna aznap. Nem tudtam rá elmenni. Se a következőre, se az utána levőre. Mire rájöttek, hogy hol vagyok, már rég az elvonón gubbasztottam, ezúttal teljesen önszántamból, miközben az, aki kihasználta figyelmetlenségemet, megkapta a korábban nekem kínált szerződést. És még világgá is kürtölte. Szerencse, hogy nem voltam más, csak egy háttérben munkálkodó valaki. Akkor kerültem először nyilvánosság elé, mikor felmerült társulásom ötlete. Utána is csak néhány újság írt a botrányomról, mi persze, hogy napvilágra került. Miért is ne így lett volna? Nem maradt más számomra, mint az addig összekuporgatott pénzem és egy megbízható szék a Vinnie’s pultjánál. Ott senki nem nézett ki a drog, vagy a rövid, gyorsan elhalványuló felhajtás miatt. A taxi pedig ott is felvett ugyanúgy, ahogyan máshol és elvitt egészen hazáig.
Azt hittem, rosszabb nemigen lehet, úgyhogy akár pozitívan is szemlélhetném a világot, hiszen innen már csak jobbá válhat minden, de tévedtem. Talán mindent megúsztam volna, ha a botrány után elhagyom a várost, akkor azonban magamra vállaltam volna, hogy az én hibám, holott nem. Tény, hogy régen én szoktam rá a szerre, az is tény, hogy figyelmetlen voltam, de nem én voltam az, aki drogot kért az italomba. Én csak ennek a játéknak az áldozata voltam. Semmi más. Az egyik este épp a taximra vártam. Ácsorogtam a klub sarkánál, odébb a befelé igyekvők sorától. Hátulról ragadott meg a mellettünk lévő zsákutcába berántó kar. Szorosan tartott, számat első mozdulatával befogva. Egyetlen rántásába került, máris eltűntünk az utcáról. Akkor, ott, újra elfogott a félelem. Túlontúl ismerős volt, nem csak a helyzet, de még az a bőrkeményedéses mancs is, ami az arcomra tapadt. Aztán meghallottam a szintén ismerős hangot, mi őrülten suttogta szavait fülembe. Nem egészen suttogta, inkább csak halkabban mondogatta a maga igazát. Elmesélte saját történetét, hogy alig várta, hogy megtaláljon és hogy sajnálja, hogy hosszú éveken át váratott. Elmondta, hogy végig nekem tartogatta magát, a viszontlátás örömére. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó találkozásunk. „Úgyhogy élvezd ki rendesen!” Ütésekkel kezdte, hogy könnyebben adjam magam. Az arcomat nem bántotta, épen hagyta…
A kórházban tértem magamhoz. Nem tudtam megmondani, hogy mi történt pontosan, azt azonban az orvosok elmondták, hogy nem erőszakoltak meg. Újra nem. Az ütések és a fájdalom azonban bizonyították számomra, hogy ott járt. Az a féreg, aki régen megkeserítette az életemet. Most azonban közel sem éreztem magam annyira megtörve. Talán azért nem, mert nem tudta befejezni azt, amit eltervezett. Egy napja lehettem ébren, mikor az állítólagos megmentőm megjelent. Látásból már ismertem a fickót, hiszen az utóbbiakban törzshelyemmé vált hely tulajdonosa. Legalábbis úgy tudtam. És most is úgy tudom. Tudta, hogy ki vagyok, már amennyire a nyilvánosság tudhatta és informálódhatott velem kapcsolatban. Folyvást bizonygatta, hogy nem kell többet tartanom az engem immáron másodszor megtámadó alaktól. „Gondoskodtam róla.” Ennyit mondott, nem többet. Nekem azonban ennyi is elég volt. Valamiért megbíztam benne. Biztonságban éreztem magam a közelében. Mintha egy részem belül igazolni akarná, hogy igenis miatta élek még ezen az elcseszett világon. A későbbiekben pedig rólam is gondoskodott. Munkát adott, fizetést és ezzel együtt olyan elfoglaltságot, amiben megtaláltam a saját világom. Azt tehettem, amit szeretek, mindezt úgy, hogy nem kell hátrafordulnom. Ami pedig a legjobb, hogy az italomat magamnak töltöm ki. Lassan két éve, hogy neki dolgozom. Tisztában vagyok azzal, hogy nem egészen tiszta a fickó. Tudom, hogy a klubban sem mindig legális alkudozások folynak, ez azonban nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy a hely körül minden tiszta legyen. A könyvelésbe ne tudjanak belekötni, rendben találják a számlákat és hiába eresztenek ránk akárhány ellenőrt, ne találjanak semmit. Ez persze csak az egész egyik része, de ez az, amibe mások beleköthetnek. Ez az, amire szerintem jobban oda kell figyelnem. Ha pedig véletlen bejönne egy váratlan bevételi tétel… Nos, abból élünk, hogy bulikat tartunk. Mi van akkor, ha az egyikre egy kamionnyi italt rendelünk és mindet eladjuk?