Valaha egy csábító, játékos, testiség és pénzorientált nőszemély voltam, akit csak a saját kényelme érdekelt, de vonata olyan jövő felé robogott amelyet előre nem jósolhattam meg magamnak, de tarthattam volna tőle. Beleringattam magam a biztonság mocskos lepkehálójába, hogy megvédenek mindig, nem fog semmi bajom esni. Mi történhetne? Amikor jó stricim volt, aki ugyan nem fürösztött tejben-vajban, mégis megvolt mindenem. Az illúzió is, hogy fiatal vagyok, akárkit az ujjam köré tudok csavarni, akárkinek eljátszom a szerelmét, feleségét akármijét, 15 perc, 30 perc vagy épp egy órás kereten belül. Kéjjel és szexszel üzleteltem, élvezetet adtam pénzért és ez így volt jó. Többet kerestem egy idő után, mint egy menedzser egy multi cégnél és ezért csak selymes combjaim hívogató ölelésébe kellett zárnom valakit. Egyszer. Kétszer. Többször. Egoista voltam.
Voltam.

Imádtam a feltűnő ruhákat, minél kihívóbb annál jobb, hiszen arra gerjednek. Mindenki preferálta a nőt, az elérhetetlent, akit mégis megkaphatnak. Bár hajlamosak voltak elfelejteni, hogy kemény valutáért. Lehettem volna sok minden. Művész, fényképész, táncosnő, modell, színésznő, zenész, hírességek nőgyógyásza, mégis az escort lét volt az, amiben úgy éreztem, eljátszhatok valamit. Minden nap mást. Én irányítottam és ez a lelkemben élő egoista picsát boldoggá tette. Szerettem az ékszereket, a csillogást, a feltűnőséget. Szerettem ha rajonganak, ha ajándékokat küldenek. Ha vacsorázni vittek, ha Hamupipőke lehettem a saját darabomban.
Szerettem.
Imádtam.

Mára? Megváltozott, minden megváltozott.  

3 hónappal ezelőtt...

A szekrényen lévő virágot szemlélem. Milyen csodálatos, milyen friss mindig. A tulajdonosa szereti, féltő gonddal óvja, ő pedig csak növekszik és szépül. Ilyen talán egy ember is. Egy ember lelke. Ha szeretik, óvják, megbecsülik, kivirágzik. Annak ragyog, aki boldoggá teszi, de mindenki csodálhatja.
- Nora? - hallatszik a bársonyos hang, melyet már egészen megszoktam.
Mélyet sóhajtok, oldalra fordított fejjel mérem fel Dr. Khamalt. Irtózatos tarifával dolgozik, de ő az egyetlen, aki miatt képes voltam újra utcára lépni anélkül, hogy megállás nélkül a segélyhívót nyomkodtam volna. Segítség kellett, de képtelen voltam kiáltani. Igazán.
- Igen, figyelek. Hol is tartottam? Felhívott az egyik régi kolléganőm otthonról. Timothy meghalt. És én...n-nem is tudom mit kellene éreznem ezzel kapcsolatban. Vagy egyáltalán kellene-e éreznem bármit is.
- Kedvelte őt? Fontos volt magának?
- Nem jobban és nem kevésbé mint bárki, akinek a megélhetésemet köszönhettem. Tudja, a munkájához képest normális volt. Jól kerestem neki.
- Kapcsolata is volt vele?
- Nem. Nem dugta a lányait. - rázom meg a fejem - Vagy legalábbis engem biztosan nem.
- És miért nem mer érezni a halálával kapcsolatban?
- Csak a főnököm volt. Utca nyelven szólva testem, lelkem tulaja. Mit kellene éreznem?
- Ezt magának kell eldöntenie Nora.
- Azt érzem...szóval azt érzem...nekem ez nem megy. Mennem kell! - állok fel már-már pánikszerűen.
Menekülök, menekülök a kérdésektől, melyek Keith-hez vezetnének el. Mert előbb-utóbb mindig hozzá vezetnek el a válaszok. Menekülök a dokitól, aki az egyetlen olyan férfi talán kerek világunkon, aki nem akart megdugni. Vagy lehet meg akart, csak nem mondhatja ki. Felkapom a táskámat és a dzsekimet és el is hagyom a rendelőjét. Kint a titkárnő furcsálló tekintetébe ütközöm, már sokadszorra. Ez sokat elmond azt hiszem a kezelésem haladásáról. Már nem rendszeresek az elrohanásaim, de ez a telefonhívás felkavart.
Menekülök az utca forgatagában. Ez Vegas, szintén nem alszik, de nappal nem annyira élénk. Legnagyobb előnye, hogy elég messzinek érzem a régi életemtől. Mégis megtalálnak a hírek. Idegesen gyújtok rá. Nem akar hagyni a gondolat, hogy Timothy halálával az öccse örökölt talán mindent. A pénzt, a felelősséget, a biztonságiakat, a lányokat..mindent. A sok pénz hatalom. A hatalom keze messzire nyúlhat. Befordulok egy kis utcára, de idegesen jár tekintetem ide-oda. Pedig a nyugalmamat már sok-sok hónapja keresem. Lecsúszom a fal mentén, térdeimet ölelve. A cigi egyáltalán nem nyugtat meg. Semmi sem tud megnyugtatni. Mert a világon van, tudom, hogy a világon van. Milliószor elképzeltem, mit érezhetett amikor nem talált. Amikor nem juthatott be a kórházba, amikor hiába ment a lakásomra. Mert mentél Keith ugye? Nem adtad fel. Nem nyugodtál bele. Szeretném hinni, hogy találtál valaki mást. Engem megkaptál, elvetted amire vágytál, majdnem az életemet is. Remegni kezdek. Visszakerülök a lejtő mélyére, megint. Lihegése a nyakam bőrén, a szétszakadó anyag reccsenése. Számra tapadó keze, ereje, mely mellett az enyém eltörpül. A hideg kőfal, melynek neki nyomott, a repedésekre most is emlékszem. Felélénkült a környezet akkor és mégis egyedül voltam. Nekem, belém nyomuló farka által gerjedt fájdalom, a küzdés mely haszontalan volt és nem ért semmit. Egy kurva voltam, úgyis bánt velem. Nem kaphatta meg, melyet bárki más megkaphatott aki eleget fizetett. Vérem sötétlően buggyant a sebből, a fájdalom lebénított. Miért? Miért akartál megölni? Miért csináltad? Be fogok golyózni...

Napjainkban...

- Nora! Noraaa, hol vagy már? Vendéged jött!
Kilépek a függöny mögül, testemet a szálloda logójával ellátott egyenruha fedi. Itt rejtőzöm immár negyedéve, a wellnessben, mint masszőr. Nem látnak, nem kérdeznek, beszélnek, csupán ellazítom őket és segítek nekik egy kicsit felfrissülni. Valamikor ennek más kimenetele is lett volna, de erről nem beszélek. Ők meg nem kérdeznek. Ide mindig kell ember. Furcsa, hogy még itt is feltétel, hogy valaki úgy nézzen ki, ahogy. Mondván a főnök szereti. A lakótársam segített hozzá. Együtt hamisítottunk papírt is. Életem első munkahelye, ahol nem kellett térdelnem, ahol nem firtatták az életemet egy kimerítő interjún. Azt gondolják, csak nem vagyok elég nyomulós ehhez a városhoz. Mindenki a nagy lóvéban, nagy szerelemben reménykedik, ami lehetőleg kéz a kézben jár. A csillogás sokakat megszédít. De mindennek van egy ára, melyet előbb vagy utóbb meg kell fizetni.
Vendégem az ágyon fekszik, hason. Nem tudom ki ő, mi ő. Már képes vagyok férfiakhoz hozzáérni, nem remegek a sarokban sírva a félig meztelen férfitest látványától. Nem hiszem azt, hogy valaki más fekszik a kezeim alatt. Újra társalgok is velük. Small chat, felületes, semmitmondó, de elég, hogy megnyugodjanak. Végre jól érzem magam. Tim halála után hetekig rémálmaim voltak, de nem törték rám az ajtót. Nem követtek, nem történt semmi. Megnyugtattam magam, hogy talán Keith már a pokol legalján rohad, vagy más szerencsétlent tüntet ki a kurva figyelmével.
- Citromfű vagy uborka? - teszem fel az egyetlen lényegi kérdést.

Este...

Könnyed léptekkel, magasított farmerban és hosszított felsőben igyekszem a kocsimhoz. Képtelen vagyok szoknyát, pláne minit hordani. Akkor rossz gondolataim támadnak, a doki szerint pedig ennek nem szabad teret engedni. A doki. Mosolygok ha eszembe jut, sokat segít nekem, de nem tolakszik, óvatos. Terápiás jelleggel elvisz magával ide-oda, hogy szocializáljon. Hogy ne féljek. Ma vacsorázni megyünk. Milyen rég nem...nem. Nem kell, nem szabad. Nem fogok szétesni.
Egy csörrenés a sötétben, szívem őrült ütemben kezd verni. Lépteimen gyorsítok, nyugtatom magam, hogy már megint csak én vagyok paranoiás. Nincs itt senki. Az autómhoz nem egyenes úton megyek, kanyargok. A balsejtelem egyre erősebb lesz. Murva nyikorgása. Megfordulok, látom őt. Az alakját, felém tart. Szaladni kezdek, magam sem tudom merre. Eltévedek egy pillanatra, a léptek közelebbről hallatszanak, egy kéz ránt vissza. Felsikoltok, eszelős, velőtrázó magasságban. Meghökken, mert lazul a szorítás. A tenyér a vállamra csúszik. Elér hozzám a hang.
- Nora, NORA! Én vagyok az, Nick! Hé, hisz ismersz! - hallom, ismerem, ismerős.
Fájó, sajgó szemekkel, száraz torokkal nézek rá. A recepciós. A megkönnyebbülés könnyei megállíthatatlanul buggyannak ki a szememből.
- M-m-megijesztettél N-Nick. - felelem reszketeg hangon - M-mi van?
Arcán látom a megjelenő aggodalmat, de nem kérdez. Ismer ennyire, hogy úgysem válaszolnék neki. Várom, hogy mit akar mondani, de az a sötét hely, egyre jobban eluralkodik rajtam.
- A belépőkártyád, elhagytad a hátsó bejáratnál. Csak vissza akartam adni. - feleli lemondó hangon.
- Köszönöm. - lépek el a közeléből, ki az aurájából.
Tétova léptekkel érem el a kocsimat végül, kezeim remegnek, amikor beülve a telefonomért nyúlok. Egyetlen perc elég volt, hogy szétessek. Egyetlen perc. Kihajtok a parkolóból, hazafelé pedig beszerzek egy üveg vodkát. Ez majd segít álmok nélkül aludni.
Bezárom az ajtómat. Háromszor ellenőrzöm a zárakat. Az ablakokat is. Elhúzom a sötételőt, a telefonomat is elő tudom ezután venni.
- Nem fog menni, képtelen vagyok. Beszélsz hozzám? Kérlek..
És beszél, beszél, beszél míg engem magába szippant a vodka csendje, amely beleránt végül az álom nélküli alvásba.