Hát. Nem tudom, mit mondhatnék. Imádom a munkámat. Tényleg. Mindig ez volt az álmom, szóval.. Gondolom elég szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom, nem?
A kurva élet, mit csinálsz? Hogy mersz nekem visszapofázni? Ezért addig ütlek, amíg mozogsz te mocskos szarházi.
A kisöcsémmel, Tobyval élek, én.. Igen, a szüleink... Nos, meghaltak, egy.. tragikus balesetben.
A falnál álltak, tarkóval a szoba felé, és kiloccsant az agyvelejük a pisztolylövés után, és Toby üvöltött a kisszobában, és te is üvölteni tudtál volna, hogy kussoltassák már el, de betömték a szádat egy mocskos zoknival, a maffiafőnök pedig benned volt tövig.
Igen, büszke vagyok az autómra, én mindig is szerettem volna egy Bentley-t. Igen, Toby nagyon tehetségesen balettozik, mindent megteszek, hogy támogassam.
Persze, hogy megteszel, pénzért baszol, nem? Bár most már jobb szereted, ha te baszol inkább, szereted, ha úgy megalázhatsz valakit, ahogy téged aláztak meg, ugye? Rohadt nyomorult szerencsétlen, ez vagy te Wilkinson.
Hol látom magam öt év múlva? hát, még két szerep van a bakancslistámon perpillanat, azokat szeretném eljátszani. Talán nyitok egy színiiskolát tehetséges fiataloknak. És természetesen ott leszek Toby minden előadásán. Nagyon jó tesók vagyunk, büszke vagyok rá.
Hol látod magad öt év múlva? Elvágott torokkal, berohadva egy sikátorban, egy régi bérház földes pincéjében.

A fogaimat vájtam a csuklómba a kíntól, akárhányszor rámnézett, és a poklok poklát éltem át, minden egyes alkalommal, mikor a feleségét behozta a színházba, amíg ő a koreográfiát csinálta.
A nő nem volt hozzá való, úgy értem, ostoba volt, mint a föld, de helyén volt mindene ami kell (az agyán kívül, persze.) Kerek mellek, feszes fenék, tojásdad babaarc méregdrága kozmetikumokkal elért hamvas bőrrel, telt, érzéki ajkakkal. Nos, az a szopás, amit ezzel a szájjal leművelhetett, bőven megérhette a belga szőrmebunda árát, amibe mindig burkolta magát, mikor jöttek.
Ő maga illusztráció lehetett volna az 'elborult szociopata' szócikk alatt anyám (néhai szexuálpszichológus) patológia szótárában, mindehhez társult egy elegáns, kemény arcél, szögletes állkapocs, ami olyan ingerülten feszült meg, ha valami nem úgy történt, ahogy azt ő eltervezte, a teste pedig bár nem volt egy görög istené, egy jólképzett, karbantartott SS-tiszt benyomását keltette.
Hallgatom a nő nyafogását, ahogy a büfében telefonon beszél - előkelő brit akcentusa van, olyasféle, amivel nem születik az ember, hanem felszedi valamelyik puccos egyetemen - miszerint a férje túl rideg az ágyban, és a szexuális életük egyre rutinszerűbb, és hát ezt egyszerűen nem lehet bírni, és ő mindent megtesz, de a férje semmire nem hajlandó, és nem jön izgalomba, és különben is mi van, ha a férfi tök aszexuális.
Én ezt nem így tudom, villan át az agyamon, átnézek a nő feje fölött, nem illik, de mit tegyek, összekapaszkodik a pillantásom a férfi viharzöld szemeivel, és ő fölényesen elmosolyodik a neje háta mögött, amolyan 'basszátok meg mind' arckifejezéssel.
A kárhozottak csak egy korty vizet kérnek.

- Ennyi? - kérdezem idegesen, füstkarikákat fújok a számon, és a körmömre ég a cigarettacsikk, belémég, vele együtt, a felparázsló vággyal, aminek el kell hamvadnia.
- Mit mondjak? - von vállat közömbösen, térde a szék alatt az enyémhez ér, és üvölteni tudnék, hogy így kijátszottak, pedig csak egy ember, egy kupac por és hamu, akinek csak egy szempillantás az élete.
- Azt - mondom, egyenként köpve még a betűket is - Hogy ez nem csak egy kibaszott részeg-dugás volt.
Újabb vállvonás. Sötétkék nyakkendője kifogástalan az élre vasalt gallér alatt. A cigaretta füstje marja a torkomat, és tudom, hogy a következő mondata hazugság lesz, akármit mond.
- Az volt. - hangja rideg, de benne van az a cinikus mosoly, ami megőrjít, tönkretesz, amitől azt kívánom, bár lehetnék több, mint egyszerű ember, mert mit érek a csinos testtel, és a bájos fiús arccal, ha soha fel nem foghatom, hogy mi az oka annak, hogy a test meg a hús így ledönthet a lábamról.
Mert ledönt a lábamról. Ma is. Újra, meg újra,

Öltözködik. Fekszem az ágyon, meztelen hátát nézem, és a hosszú karmolásnyomot a bőrén. Nem szól, és én sem. Ez nem olyan.
Mielőtt a cipőjét venné, hátranéz. Megmagyarázhatatlan fény a szemében. Rámhajol, ujjai pár centire vannak a bőrömtől, már a kipárolgásától megremegek, és elhúzódom.
- Ne. Tudod, nem igazán szeretem, ha...
- Tudom.
- Semmi személyes.
- Tudom.
Fájdalmasan lobog valami megmagyarázhatatlan vágy a szemében, tekintete megállapodik simára borotvált arcomon, azt mondta, szereti, ha semmi nem takarja a vonásaim, bár szerintem csak szimplán minél fiatalabbnak nézek ki, annál jobban akar, és azt mondta, aludjak, majd visszajön.
- Nem jössz vissza.
- Majd figyeld meg.

Egy óra múlva halott volt. Éreztem. Mármint, nem látom előre az ilyesmit, vagy hasonló, és azt se mondom, hogy életem szerelme volt, akivel összeköttetett az életem, blablabla, de valahogy éreztem. Egy órája még bennem volt, lüktetett benne az élet, és egyszer csak... Megállt. Csönd lett idebent, nem volt erő, ami az enyém ellen dolgozott volna, furcsán elernyedtek az izmaim, kipattant a szemem, és az öklömet tömködtem a számba, ki ne szakadjon az üvöltés a torkomon, és az egész testem remegett, és fáztam.
Akkor őrültem meg.
Autóbaleset, mondják a temetésén, az utolsó sorban állok, maga kicsoda, kérdeznék, én meg azt mondanám: a meleg szeretője, szóval elég nevetséges, de egy temetésen kegyeletsértés feltételezni a halottról, hogy valaha szexelt. Főleg, ha zártkoporsós, főleg, hogy a teste a felismerhetetlenségig széttrancsírozódott a balesetben.
Napszemüveg van rajtam, és nem hoztam virágot. A férfiak nem hoznak egymásnak virágot, még akkor sem, ha a másik már jó alaposan elpusztult. A férfiak szeretnek férfiak maradni egymás előtt.
A szemem azért vörös, még akkor is, ha sosem bőgtem életemben, most se teszem, és azon gondolkodok milyen beszédet mondanék, ha egyáltalán mondhatnék.
"Csak ember." mondanám megvetően, és pusztító gyűlölettel mérném végig a tiszteletest aki a szertartást celebrálja.
A Kyrie Eleysont már nem vagyok képes megvárni. Nem fogok térdelni a koporsója előtt. Ez a póz sokkal intimebb nekem. Persze, ha a kedves Olvasó érti mire gondolok.

A kocsiban ülök, száguldok a sztrádán, miközben a város egyre távolabbra kerül mögöttem, lehel belőle a halál bűze, a frusztrációé, a családom értelmetlenségéé, az ablak csutkára letekerve, és csörög a mobilom.
Megint csörög.
Megint.
Nem tudom, ki az, nem vagyok rá kíváncsi, senkire nem vagyok kíváncsi, szenvtelenül nézem a kijelzőt, elborult tekintettel nézek körbe, rácsodálkozom a száguldó tájra, nem tudom hova tartok, és miért, nem törtem össze, csak elegem lett, elegem mindenből.
Negyedjére is megcsörren a telefonom, nem is értem ezt a csengőhangot, hogy állíthattam be, izomból kivágom az ablakon, a készülék úgy törik ripityomra az aszfalton, mint ahogy ő kenődhetett szarrá a balesetben.
Száguldok tovább. Bömböl a Queen a rádióból.
"Anyway the wind blows."