Pozitív jellemvonások:
– kötelességtudó – lojális – őszinte – figyelmes – empatikus

Negatív jellemvonások:
– rosszul kezeli a kudarcot – makacs – hirtelen haragú – rendetlen – könnyen féltékennyé válik

♦ Nem híve a kiöltözésnek, alkalmi ruházatot csak akkor látni rajta, ha belekényszerítik.

♦ Munkájában és magánéletében mutatott arca különbözőbb nem is lehetne. Hatalmas hajlandóságot mutat önmaga túlzott elengedésére, ha úgy érzi, kellemesen otthonos, biztonságos környezetbe került. Barátai szerint épp ez a kettőssége teszi érdekessé, míg párkapcsolatai hamvukba halnak, mielőtt igazán elkezdődhetnének, ugyanezen okból kifolyólag.

♦ Feladataiban, bármilyen formát öltsenek is azok, legyenek a külső szemlélő ítélőképességei szerint fontosak vagy épp elhanyagolhatók, nem ismer pardont. Hajtja magát, küzd, míg rá nem teszi az i–re a pontot, akkor is, ha jól tudja, ezt követőn arccal előre bezuhan majd ajtaja elé helyezett szőnyegébe, mit valójában pontosan ezen szokása okán pakolt pont oda.

♦ Nemek között nem tesz különbséget, habár kétszer olyan gyakran mutatkozik csinos hölgyek társaságában, mint az urakéban.

♦ 2016 augusztusának hatodik napján, pontosan fél kilenckor életét vesztett, mindössze 14 éves fiú sírjához minden hónapban egyetlen szál lila jácintot visz, gondosan elkerülve a többi potenciális látogatót. Többször a lelkére kötötték bár, ne egye magát miatta, hiszen a történtekre valójában nem volt befolyása, a gyilkos pusztán szadista vágyát élte ki azt mutatván, kész megadni magát, valójában mindvégig meg akarta ölni túszát, azóta is magát hibáztatja és be bár nem vallaná, gyakorta enged utat könnyeinek éjszakai magányában, rémálmából ébredve.

♦ Édesanyja jelenti számára a legfontosabb, legbiztosabb pontot életében, ezért, bár a nő másik kontinensen él évek óta már, a lehető leggyakrabban látogatja.

♦ Gyermekkori álmát minden erejével igyekezett valóra váltani, nem tántorították el a fizikai és szellemi erőpróbák, a kiképzők vagy az idősebb diákok kegyetlenkedése. Kitartását siker koronázta, túsztárgyaló lett belőle.

♦ Hiába kért többször is bocsánatot, hiába békültek ki édesanyjával, az apjának nem tudta megbocsátani félrelépését, minek maga is szemtanúja volt. 17 éves kora óta nem hajlandó hozzászólni emiatt.

♦ Ébredését követő fél órás intervallumban egy medve is jobb társaság nála, ilyenkor hozzászólni kizárólag saját felelősségre lehet.

♦ Alkoholproblémái hónapok óta tartanak bár, felfüggesztésben nem volt része miattuk, s mindaddig nem is lesz, míg rendszeresen eljár pszichológushoz. Erről főnökén kívül egyetlen kollégája tud. Arra a mai napig nem jött rá, hogyan bukott le, mivel biztos benne, tökéletesen titkolta gondját.

♦ Édesszájú, annyira, hogy gyerekkorában el kellett dugni előle mindent, mert hajlamos volt addig tömni magát velük, míg rosszul nem lett. Felnőttkorára növesztett önuralmat ugyan, nemet mondani rájuk még mindig nem tud. Különösen az eperízesítésűeket kedveli.

♦ Borotválkozás alatt mindig megvárja magát, ez alól egyetlen alkalom se kivétel.

♦Van két patkánya, Jekyll és Hyde. Mindkettőt az utcán találta, két sarokra a lakásától, egy kartondobozban.

Csak egy pillanat volt, egyetlen rohadt pillanat és tudtam, hiába minden.
Szeme se rebbent a kritikus pontig, nézett engem, áthatón, figyelmesen, itta szavaim szinte, s azt hittem… voltam olyan bolond, hogy elhittem, nyerhetek. Kiröppent elmémből minden kétely, akárcsak róla összegyűjtött gyanúra okod adó információm. Magam előtt láttam a boldog véget, a gyermek, a szülők megkönnyebbült mosolyát, boldogságban fakadó könnyeiket, de a férfi ajkainak apró rándulása, felfelé görbülő vonala mindent megváltoztatott. Nem nevetett, nem lökött felénk gúnyos szavakat, tudtunkra adta mégis, játszott velünk, a cselekvés tökéletes pillanatát várta, azt, mikor a legnagyobb törést okozhatja minden életben maradó jelenlévőben.
Az eldördülő lövés megállíthatatlan kegyetlenséggel hasította ketté a csendet. Hosszú pillanatok idejére elvette tőlem képességét a hallásnak, elmélkedésnek. Fülem csengett, elmém zúgott, szemeim tágra nyílva igyekeztek befogadni a látványt. A padlón fekvő, mozdulatlanná dermedő test körül vértócsa terjedt, holt szövetet, koponyaszilánkot hordva magával, arra vártam mégis, felpattan, körbefordul, nevetni kezd a fiú. Nem történt meg, csodák a mi világunkban nincsenek. Ott maradt a földön, kitekert, természetellenes pózában, üveges, többé már nem látó szemeit a mellette tornyosuló komód alján tartva. Rám zuhant, bilincsbe vert a felismerés, megszédített tudata annak, ott vétettem hibát, hol sose szabadott volna, hogy elbizakodásom ártatlan élet elvesztését okozta. Agyamra fátyol ereszkedett, betemetett a sötétség…

Magamhoz mentő hátuljában ülve tértem, világos, puha pléd óvó takarásában. A sokk leküzdését segíteni hivatott anyag csak felidegesített, felvillantotta előttem a képeket, miket többé nem vágytam látni, lekaptam hát magamról rögvest, ugyanazon lendülettel talpra pattanva és odébb söpörve a túlságosan buzgó, elmenésem megakadályozni kívánó orvost. Méltatlankodó, hangos tiltakozása ragaszkodón kísért el utamon, míg a kordon túloldalára nem száguldottak velem lábaim. Nyugalmat akartam, békét és legfőképp csendes magányt, minek megkapására ott, hol eddig voltam, hol maradnom kellett volna talán, esélyem se volt.

Próba volt az első üveg, semmi más. Kísérlet, igyekezet, végső segélykiáltás. Nem hittem benne, de működött. A lidércek messzire szaladtak tőlem, s vissza nem merészkedtek, míg az alkohol hatott. Tudtam akkor, tudom most is, hiba volt engednem a kísértésnek és a könnyebbnek látszó utat választani, sose lett volna szabad letérnem az útról, min mindig is haladni vágytam, de mire idáig eljutottam, késő volt. A jó dolgokhoz, azokhoz, mik segítenek, ösztönösen ragaszkodunk, olyanok vagyunk, akár a csecsemők, ha ujjaink ráfonódnak arra, mi, ha csak rövid időre is, de boldogságot nyújt, elereszteni többé képesek nem vagyunk.

A reggel, mint annyiszor már az utóbbi időben, kanapémon elnyúlva ér. A túl rövid bútordarabról lelógnak még mindig cipőbe csomagolt lábaim, fejem a háttámla és a karfa találkozási pontjánál húzódó gödörben pihentetem. Egész éjjel görcsös bicsaklásban tartott nyakam jajveszékelve tiltakozik a legapróbb mozdulat ellen is, akárcsak hátam, derekam. Fejemben megbújt kalapácsok mozgásom ritmusára igyekeznek léket verni koponyámba, csodával határos az, sikereket nem érnek el. Halk nyöszörgés kísérel meg lehullni ajkaimról, de kiszáradt torkommal hangot képezni képtelen vagyok. Megfogan a gondolat bennem, ahogy oly sokszor, többé egyetlen alkoholtartalmú italt se gurítok le nyelőcsövemen, jól tudván, hirtelen ötletemnek a valódi elhatározás tápláló talajának hiányában gyökeret ereszteni, maradandóvá válni nincs lehetősége. Eljön az újabb alkalom majd hiszen, mikor izzadságomban fürödve riadok az éjszaka közepén fel és kezem egyből az ágy mellé állított üveg felé nyúl, az egyetlen dologért, ami képes lecsillapítani hevesen kalapáló szívverésemet, megszüntetni légszomjamat, ami elkergeti a rémképeket, s minek köszönhetően magam újra erősnek érezhetem.


– Tessék? – olyan hevesen kapom fel fejemet a dossziéról, mit irányába nyújtani készültem, hogy beleroppan nyakam is. Megfeszülő vállai, kelletlen fintora láttán természetellenesen hosszú időt biztosítva a folyamatra, kifújom tüdőmbe ragadt levegőmet, lehiggadásra késztetve minden egyes részletemet, s leküzdve a késztetést a robbanásra, lehetőséget nyújtva neki, hogy megossza velem álláspontját, attól való félelem nélkül, közbevágok rögvest, mit persze megállni végül képes úgyse leszek.
– Jól hallotta. Vagy eljár hozzá, vagy felfüggesztem! – sokadszorra gondolkozok el azon, hogy képes ilyen lehetetlenül sebesen elszíneződni arca. Talán több ér van benne, mint bárki másnak? A szinte már érdekfeszítőnek ható kérdésre válasz nem érkezik bár, arra elég, hogy lecsillapítva ismételten fellángoló kedélyeimet normál hangnemben reagálhassak fenyegetésére.
– Semmi szükségem rá, rendben vagyok.
– Valóban? Mi van az alkoholproblémáival?
– Egyszer se ittam munkaidőben.
– És az öngyilkos manőverei? Azokra is csak a szabadidejében kerít sort? Azok is azt mutatják, mennyire jól van?
– Nem hagyhatom, hogy még valaki meghaljon miattam, – dühödten csapok az asztalra, mielőtt meghunyászkodva némiképp hátrébb húzódnék. – és nem szegtem meg egyetlen szabályt se – teszem hozzá még, reménykedve abban, ezzel elevickélhetek szíve nem menthetetlenül megkövesedett, távoli pontjáig. Természetesen tévedek.
– Viccel velem? Minden lehetséges szabályt megszegett… Hallgasson, Bourne, nem érdekel a véleménye. Nem mehet be egyedül sehova, mellény nélkül meg aztán pláne, akkor se, ha az Amerikai Egyesült Államok elnöke a túsz – tiltakozó horkantással kísérve nyitom számat, hogy tudtára adjam kételyeimet szavaival kapcsolatban, de szokásához híven eszében sincs hagyni, kibontakozzak.  – Még mindig én beszélek! Elmegy ahhoz a pszichológushoz és összeszedi magát, világos?
– Világos – feszült, de beleegyezésem kiválóan mutató sóhaj kíséretében biztosítom szóban is, felfogtam álláspontját, s mivel más lehetőségem nincs, ekképp is cselekszek majd.