- Kyle, kérlek szépen, ha semmi dolgod ne tartsd már fel a konyhát!
Vigyorogva nézem Darylt, a köretes szakácsot amint idegesen kapkodja a tekintetét ide-oda, hol a krumplis fritut lesve ami haragos vulkán módjára bugyborékolja az olajat a hasábok körül, hol pedig a rozsdamentes acélon gőzölgő rizsre szegezve a szemeit.
A konyha ugyan pörög, de az a jól esően nyugis hangulatban. Még arra is van idő, hogy a többiek beszélgessenek egymással, Derek is a melegítő pult hűvösebbik oldalának dőlve egy csésze kávét kortyolgat és Maryvel, a tálalós szakáccsal beszélget.
Ugyan szabadnapos vagyok, de egy adag személyzeti kajára mindig beugrok és hát na...h már egyszer lasagna, akkor hülye lennék nem belekóstolni.
Persze mikor odaérek, már le van hűlve, ami még mindig bassza a csőröm.
Hogy tud valami egy ötven fokos konyhában kihűlni?!
Snassz civil ruhában feszítek a fehér mosogató bejárata mellett, várva a kis adag ebédem közben fél szemmel lesem az új srácot aki ma az én dolgomat végzi.
Bemutatkozott ugyan, de...elfelejtettem a nevét.
Kell majd pár nap míg emlékszek rá.
Jól végzi a dolgát, bár mikor újra felé nézek épp tanácstalanul bámulja a mosogató gépet, ami pirosan villog és kissé ijedten tekint rám.
- Semmi gáz. - vigyorgok rá és felnyitom a gépet.
A tartályt kihúzom és az egyik kis szekrényből egy tablettát belerakok.
- Csak elfogyott a mosogató tabletta a tartályból. - magyarázom neki türelmesen.
Fél óra múlva már elégedetten és teli hassal hagyom ott a konyhát. Meg kell, hogy lepődjek magamon hisz a lasagnával teli has ellenére, ugyanolyan tempósan ballagok végig az ismerős utcákon. A farmerdzseki csak úgy lobog a karjaim alatt, nem mintha zavarna. Enyhe szellő fújdogál, de az idő már határozottan tavasziasra váltott, így már nekem is felkerül a fejemre a napszemüveg. A fekete farmer és bakancs helyett is már, kopottas farmerre és tornacsukára váltok.
A jó idő hamar a park felé visz és nem a kaszinók vagy a zsúfolt helyek irányába. Mielőtt teljesen oda érnék, még egy kis körzetben magamhoz veszek két üveg vizet és végül sikeresen kiérek a zöldellő szabadságba.
Az orrom hamar megtelik a pázsit illatával ahogy az egyik fa tövében beszippantom a tavasz illatát.
A szemem végül megakad egy padnál. Nem üres, határozottan nem. Egy ösztövér alak ül ott és innen nézve a hosszúkás hajat és a kissé kiálló görbe orr látványa, Szilszakállra emlékeztet a Gyűrűk Urából. Csak ez az alak sokkalta fiatalabb és ismerősebb.
Fel is pattanok a lombok árnyékából, még a napszemüveget is leveszem és kényelmes tempóba odakocogok mellé.
Igen, határozottan ő az, az a csodabogár srác a szomszéd étteremből. Hogy is hívják? Talán...
- Üdv, Paul! - köszönök rá mosolyogva. - Nem hittem volna, hogy találok itt ismerős arcot!

Látom, hogy kissé hezitál a köszönésnél és kissé úgy hangzik, mintha befejezetlen lenne a mondata. Valamit talán hiányol?
Ó, valószínűleg a nevemet. Na persze nem csoda, nem gyakran lehet hallani, hogy nagyon erőltetnék a nevem ordibálását a konyhán. Merem állítani, hogy jól végzem a dolgomat, gyorsan és precízen, bagzani is csak akkor futok ki, ha kint nyugodtság van.
Igyekszem jól végezni a dolgom, még ha minden nap vége egy emberes derékfájással és izomlázzal végződik.
- Kyle. - bököm oda mosolyogva. - A nevem Kyle.
Na én is csak azért tudom a kollega nevét, mert az egyik leány ismerősöm, Sandra kislányát egyszer lerajzolta és állítólag igen jó munkát végzett.
Ezt végül szóvá is teszem, hátha kicsit sikerül vele beszédbe elegyednem.
- Szóval igaz, maga tényleg rajzokat készít? Először azt hittem nem ugyanarról az emberről meséltek, de úgy fest tévedtem!
Végig tartom a barátságos hangnemet, de azért próbálok nem tolakodó lenni, de... na, azért Vegasban könnyebb barátságos hangnemet megütni, mint annó Detroitban, így talán kissé lelkesebb vagyok a kelleténél.
- Tudja nekem soha nem volt tehetségem a művészethez. - kuncogom el magam.
Na jó, talán megpróbáltam hangszereken játszani... több kevesebb sikerrel, de általánosságban a lelkesedéssel volt gondom, mint sem a tehetségtelenség kérdésével.

Vigyorogva bólintok.
- Nagyon úgy fest.
Magamban halkan elnyomok egy kuncogást. Értitek...mert hogy rajzol...és úgy fest...nem? Senki?
Áh, béna poén.
- De tényleg, csak ha nem zavarok. - mondom miközben leülök mellé és a parkot méregetem.
Egy fél pillanatig csak élvezem a csendet ami körbe ölel minket. Ritkaság ez egy olyan városban, ahol nulla huszonnégy órában valaki biztos bulizik.
És ekkor itt van Paul, aki minimum úgy kirí a városból mint ez a csend.
- Tudja, idejét nem tudnám hirtelen megmondani, mióta élek itt, de még mindig nem igazán tudok beleszokni a környezetbe.
Nevetséges nem? Mióta is? Meg van talán már tíz év, ha nem több mióta itt élek és az emberek arcán is észreveszem nem egyszer, hogy ők is tudják: én nem idevalósi vagyok. Persze ne értsetek félre, hiszen napi több ezer turista és egyéb ember fordul meg az utcákon, de aki nem akar beilleszkedni, aki nem keresi, hogy feltűnjön, az fog igazán egy lángoló fáklya fényével kiríni a tömegből.
És bassza meg, én minimum egy Futótűz zöld lángjával éghetek.
A gondolataim egy részét ebben a pillanatban meg is osztom, újdonsült beszélgető partneremmel, csak sokkal rövidebben.
- Úgy értem...nem éppen jó környéken nőttem fel, goromba emberekkel és itt van ez a büdös nagy semmiben hatezer wattos reflektorként világító, gazdag város, de az emberek semmivel se különbek. És ritkán találni ilyen békés pillanatokat, amik...nos...
Vigyorogva rajzolok egy kis kört a mutatóujjammal a fejem felett, mintha csak egy glóriát firkálnék. Ennek persze semmi köze az angyalokhoz, csak így próbálom jelezni a környezetet körülöttünk.
-...ilyenek. Csendesek.

Nagyot sóhajtok és meghúzom az egyik üveget majd egy rövid krákogás után válaszolok.
- A kocsik és baráti körüknek, a nagy ipari roncstelepnek az utcáiról.
Majd szomorkás vigyorral hozzáteszem.
- Detroitból. Nem épp olyan hely ahol az ember szívesen felnő.
Ha mégis ott nősz fel, valami olyasmire számíts, hogy öklöd kérges lesz, a bőröd érdes és a tested vagy az arcod valamelyik pontja tele lesz félig meggyógyult hegekkel és zúzódás nyomokkal. Nekem kijárt mindegyikből. A hátamon nem egy heg tanúskodik arról, hogy ki kellett harcolni a saját magam védelmét.
A fater pedig fénykorában nagy bunyós volt, szóval volt kitől gyakorolnom. Nem mondom, hogy Vegasban nem volt senkivel összeakaszkodásom, de itt többségében sikerült megúsznom és az agresszívabb énem is csendes vizekre úszott.
Valamivel derűsebb mosollyal azért hozzáteszem.
- De sikerült idáig elkóborolnom, szóval rosszabb már nem lesz!
De a kíváncsiságom most ő felé terelődik végül.
- És mondja Paul! Maga honnan származik? Mert, hogy nem helybeli azt lefogadom ebben az üveg vízben!
Azzal odanyújtom neki a bontatlant.
- Elfogadja? Esküszöm, hogy még nem ittam bele.
Mi szakmabeliek tartsunk össze, nemde? Mellesleg nem nagy dumás, de minek állandó beszéd, ha csendben is lehet a másik társaságát élvezni? Megmondta Uma Thurman is a Ponyvaregényben.