---

A nappali közepén ülök és Chloé legújabb ajándékát bontogatom lelkesen. Nem egyszerű feladat ebből a műanyag vacakból kihalászni, de szinte már profi vagyok benne. Chloé azt mondja jó gyerek vagyok és megérdemlem őket, úgyhogy vesszen minden műanyag aki közém és az én jól megérdmelt, jó gyerekeknek járó babám közé akar állni!
A csöngőt hallva megfordulok, de nem mozdulok. Én nem nyithatom ki az ajtót, mert még kicsi vagyok így aztán csak nézem, ahogy  a virágos szaténköntösében végiglibeg a nappalin, s egy férfit vezet be kézenfogva, mosolyogva. Felderül az arcom, s lelkesen integetek neki, mire a férfi szemöldöke az egekbe szökik. Nem , nem ismerem őt és nem ő lesz az apukám. Ezt már többször is megbeszéltük. Ő csak segít Chloénak, hogy legyenek szép új ruháink és sok játékom, így aztán első látásra is szeretem őt. Őt, és a tegnapi és a holnapi férfit is. Chloé zavartan mosolyodik el, majd felém indul, angyali, de feddő mosollyal az arcán. Igen, igen, tudom. Ha jön valaki, akkor úgy csinálok, mintha itt sem lennék. Nem piszkálom őket. Tudom.
-Maradj itt szépen, jó? Most elmegyek kicsit, de nemsokára jövök. –mondja, s egy nagy, cuppanós puszit nyom a homlokomra. A játékaim között turkál és elővesz egy rádiós fejhallgatót, bekapcsolja és a fejemre rakja.
-Szeretlek. -mondja és én fülig érő vigyorral válaszolom „Szeretlek anyu! „ s már csak a virágos köntöst látom, ahogy elfordulva újra a férfi felé igyekszik, s kézen fogva vezeti őt a lakás belsejébe.

---

Az emeleten vagyok, egy régi meséskönyv lapjait lapozgatom. Anyu ebből szokott olvasni esténként.


„Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.


A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.”


Hangosan mesélek magamnak. Annyiszor hallottam, hogy már tudom magamtól is, és már azt is megjegyeztem melyik szónál szokott anya lapozni. Nem érek a mese végére mikor furcsa hangokat hallok a földszintről – mintha veszekedés lenne, csattanások és Chloé hangja.
-Anyu? –szólok halkan, ahogy osonok le a lépcsőn és a hangok erősödnek. -Mami? –próbálkozom újra, eredménytelenül. Már a szobájánál vagyok, kezem az ajtón de nem moccanok. Nekem ide nem szabad bejönni. Újabb csattanás, és anyu sikolya.
-Anya! –lököm be az ajtót olyan erősen, ahogy csak tudom, s mindenre elszántan rontok be a szobába. Látom őt összekötözve és a férfit aki felette áll és valami fekete lóg a kezéből. Lefagyok a döbbenettől, s még akkor sem mozdulok, mikor a férfi rám kiabál. Értelmetlen, hangos szóáradat minden anyu villámló tekintetéhez képest. Érzem ahogy megragad egy kéz majd kicibál a szobából és becsapja előttem az ajtót.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire újra nyílik az ajtó, s a férfi dühöngve robban ki rajta s vonul el mellettem. Nyílik és csapódik a bejárati ajtó, s már anyu van előttem. Mérges, szeme körül pedig vöröses folt díszeleg. Ő is kiabál, hogy miért vagyok itt, hogy a szobámban kellett volna maradnom, hogy ostoba vagyok. Nem emlékszem ,mikor kezdtem el sírni, de már patakokban folyik a könny az arcomról és ráz a zokogás.
-Segíteni akartam! –hüppögöm, de nem hallgat rám. Éles fájdalomként hasít belém, mikor arcon csap, s a sírást mintha elvágták volna. Fémes ízt érzek a számban. Lassan, hitetlenkedve nézek fel újra, s látom, ahogy tesz egy óvatos lépést felém. Nem várom meg, hogy ütni akar e újra, vagy ölelni. Feltépem a bejárati ajtót, isten sem tudja hogy jutottam el eddig, s a következő pillanatban már az utcán vagyok. Kétségbe esve forgatom a fejem, keresek valami ismerőst, biztonságosat mikor egy nyíló ajtón akad meg a tekintetem. A szomszéd lány az. Nem emlékszem a nevére, de mindig mosolyog és integet, ha meglát. Nem agyalok sokat, zokogva rohanok oda hozzá.
...
Hamar elfelejtettem azt a napot. Chloé szavai, a kedvessége, a meséi könnyen hitették el, hogy meg sem történt. Hiszen ő szeret engem és sosem bántana. Mégis ez után, egyre több időt töltöttem el a Hope-al. Szinte mellette nőttem fel.

---

A szobámban vagyok- este van. Még nem alszom, de már közel járok hozzá. A ház zajai erősödnek s mégis jelentősségüket vesztik.
Halkan nyikorog, dobog a lépcső, majd egy apró kattanás, ahogy a szobám ajtaja kinyílik. Nem fordulok meg. Már megszoktam, hogy Chloé néha bejön és ad egy puszit mielőtt elmegy. Fényár szökik be a folyosóról, pár pillanat telik el csupán, vagy több is volt az? Nem is tudom biztosan, de Chloé csak nem jön. Lassan fordulok meg a takaró alatt s hunyorogva nézek az ajtó felé. Elmosódott árnyék csak, kezében egy majdnem üres üveggel, de abban biztos vagyok, hogy nem anyu az.
Viszonylag gyorsan pislogom ki az álmot a szememből és idegesen ülök fel az ágyban.
-Mit akarsz? –kérdem tőle nem túl barátságosan, mikor végre felismerem. Elég sokat lóg mostanában nálunk, de eddig mindig csak nap közben láttam. Válaszként meghúzza az üveget, majd lassan elvigyorodik és van valami ebben a mozdulatban, ami nagyon nem tetszik nekem.
-Mit akarsz? –kérdezem újra, hangosabban, mire belép a szobámba. Az üveget lerakja a szekrényre és lassan, egyenletesen sétál felém.
-Héj! Ha Chloét keresed az ő szobája lent van! –próbálkozom észérvekkel hatni egy részeg seggfejre. Gratuálok Angie. Buksisimi. Felhúzom a lábam és mint a hülye gyerek markolom a takarót mire az ágy végénél lecövekel. Arcán még mindig az a bárgyú, féloldalas vigyor, s le nem venné rólam a szemeit.
-Helló angyalom. –recsegi cigitől és piától rekedt hangján, s már sejtem, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Lassan lehajol, megragadja a takarómat és húzni kezdi maga felé. Pár másodpedcig kapaszkodok ugyan belé, de esélyem sincs. Elengedem és majdnem hanyatt esve menekülök ki az ágyból.
-Anyu! –szólok hangosan, mire Tommy felröhög. A takaróm az arcához emeli, és... beleszagol? A barom. Elhajítja az anyagot, majd az ágyon végigsimítva, azt megkerülve indul felém én pedig a szoba sarka felé hátrálok.
-Anyu! –kiáltom hangosabban, s még én is hallom, ahogy a pánik első hangjegyei vegyülnek a kiálltásba.
- Anyu!–utánoz röhögve, kifigurázva, s ahogy az ajtóra pillogok jól láthatóan a kijárat elé lép.
-Mit akarsz?! –kiáltom mostmár az arcába, s tapogatva keresek valamit, akármit amit hozzá vághatnék.
-Ugyan cicám. –mondja fejcsóválva, mikor meglátja a kezemben az egyik porcelán vackot ,amit fene sem tudja honnan hozott Chloé.
-Gyere csak kisangyal. Nem bántalak. –hívogat, de meglepő módon kurvára nem hiszek neki, s ez láthatóan Tommynak is feltűnik, mivel egyre határozottabban botladozik felém.
Gyorsan pillogok körbe, kiutat keresve. Végülis én kicsi vagyok és gyors, ő meg részeg- még akár szerencsém is lehet. Nekiiramodok, de pár lépés után elkapja a karomat én pedig célzás nélkül lendítem felé a porcelán delfint. A fülét súrolja és a vállát- nem épp életem legjobb találata. Ahhoz pont elég ereje volt, hogy elveszítse a türelmét ahhoz viszont édes kevés, hogy elengedjen. Visszakézből csap arcon én pedig kiterülök az ágyon.
Érzem, ahogy megfogja a lábam és próbál a hátamra görgetni, mire veszettül elkezdek rúgkapálni.
-ANYA! CHLOÉ! GYERE MÁR! SEGÍTS! –üvöltöm mostmár, s már magam sem értem mit, csak kiabálok tovább, hátha valakinek feltűnik. Hátha valaki észreveszi és....
-Fogd már be a szád, ostoba ringyó! –kiabál már ő is, s fél kezébe fogja az állam. -Hallgasd csak! –mondja halkan, vigyorogva, s szabad kezét a füléhez tartja. Halkan szipogok csak, mire visszafordul felém, s megszorítja ar arcom.
-Azt mondtam hallgasd, te szajha! –suttogja az arcomba, s erre már csak elhallgatok, bár marhára fáj az arcom. Fogalmam sincs mégis mire gondolhat, de fülelek kegyetlenül, s végre én is meghallom. Nem hangos, csak apró neszezés a folyosóról, mintha sírna kint valaki. Nem is értem elsőre, de aztán.... elkerekedett szemekkel figyelem az ajtót.
-Hallom, hogy itt vagy! Chloé! Segíts már csezd meg! –kiáltom újra, s már nem érdekel a fájdalom, csak a remény, hogy mindjárt vége lesz. Mindjárt itt lesz és leszedi végre rólam ezt a barmot, de Tommy csak röhög, én pedig pániktól kitágult tekintettel nézek újra rá.
-Ugyan Angie baba. Szerinted mégis ki küldött fel hozzád? –ajándékoz meg foghíjas mosolyával én pedig érzem, ahogy az első könnycsepp utat talál magának a felszínre, s végiggördül az arcomon.
Nem. Az nem lehet. Ilyen nincs. Ez csak egy nagyon, nagyon pocsék álom. Csak egy álom. Mantrázom magamnak, de amikor ujjai a combomba marnak újra visítani és kapálózni kezdek.
-Nekem fogsz dolgozni Angie baba. Te édes kis szajha... –mondja, majd a kezeimet lefogva, testem az ágyhoz feszítve szájon csókol.

---

Tekintetem követi a férfi mozgását, ajkaimon az eddigi finom mosoly játszik. Felemelem a fejem, ahogy megáll előttem, s csak alig szélesedik a mosolyom a szavait hallva. Türelmesen, rezzenéstelen vonásokkal várom ki amíg pillantása végigpásztáz rajtam. A tekintete.... biztató. De talán mégsem kellett volna kiprovokálnom, hogy Ő keljen fel a fotelből és Ő jöjjön ide. Elém.
Semmit nem engedek felszínre a zavarból, ami az elmúlt órákban mardos. Hihetetlen, érthetetlen és szörnyen frusztráló. Miért van az, hogy gondolkodás nélkül tudnám ledobni előtte a ruháimat, de a szavak bezzeg cserben hagynak? Álnok dögök.
-Érdekes ez a felállás. Tudja, a legtöbbször inkább tőlem szoktak különféle pozíciókat várni. – játszom a szavakkal ahogy egy csöppet tovább halogatom a választ. Az a hiénákat is megszégyenítő vigyor az arcán viszont... ahelyett, hogy elbizonytalanítana, inkább csak megerősít. Igen, ezt a reakciót ismerem.
-Úgy tudom, hogy lányokkal foglalkozik, Mr. Saintwood. Hogy Ön az egyik legjobb a városban.– kezdek neki, s hagyom, hogy a szavak leülepedjenek kettőnk közé. Költői túlzás is lehetne, de koránt sem az. Talán még alá is becsültem kissé a fölém tornyosuló férfit, de ha úgy érzi jónak majd kijavít.
- A korábbi főnököm nemrég kénytelen volt ... kiszállni a szakmából – folytatom s ajkaimon kesernyés mosoly villan. Kiszállt. Milyen szép megfogalmazása ez annak, ha közelről fejbe lőnek valakit.  
-Szükségem volna egy új munkaadóra és szeretném, ha ez Ön volna – a magabiztos tekintet és mosoly az arcomon csupán álca, annak viszont piszkosul meggyőző. Ebben biztos vagyok. Arról viszont fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán lehetőségem választani, de egy próbát mindenképpen megér a dolog. Egyedül esélyem sincs és ha már mindenképp le kell mondanom a szabadságomról akkor én akarom eldönteni, hogy kinek a kezeibe adom azt.