★ Előtte

Emlékszem apa borostájára. Arra, amikor több napot otthon volt és hol fáradt volt borotválkozni, hol egyszerűen élvezte a szabadságot.
Emlékszem anya mosolyára. Arra, amivel a pultra ültetett, miközben a bátyám már felugrott magától, hogy csenjen egy sarkot a sütemény tésztájából.
Emlékszem a bátyámra a könyveivel. Arra, hogy hány órát töltött fölöttük görnyedve, betűkkel küszködve, miközben én vidáman ültem az ágyán és böngésztem a mesekönyv szavait.
Emlékszem Sean bácsi kezeire. Arra, amikor mindkettőt úgy emelte, mintha karmok lennének és keresztül-kasul kergetett minket az udvaron, mint szörny az apró áldozatait.

Emlékszem a mindig párban érkező jó éjt puszikra.
Emlékszem a nevetésre.
Emlékszem a játékokra.
A fakardokra, műanyag pisztolyokra, kiskocsikra és -motorokra.
Emlékszem a sziréna éles hangjára.
Emlékszem... apró dolgokra.

★ Köztes időszak

Emlékszem apa egyenruhás fényképére. Arra, ami a kis szalaggal ott virított a kandallópárkányon.
Emlékszem anya szomorú mosolyára. Arra, amelyiknél csak a szája mosolyog és a szeme egészen mástól csillog.
Emlékszem a bátyám dühös kiabálására. Arra, amikor a könyveit a falhoz csapta és arra is, amikor nem számított, milyen hangosan üvöltött, apa akkor sem jött haza.
Emlékszem Sean bácsi ajándékaira. Azokra, amiket kíváncsisággal telve, lelkesen nyitottam ki és azokra is, amik hetekig az előszobában hevertek, felbontatlanul.

Emlékszem a szobámra.
Emlékszem a nagy kertre még LA-ben.
Emlékszem a puha, csillagos takarómra
Emlékszem a foglalkoztató füzetekre, amiket a bátyámtól lenyúltam.
Emlékszem... sok mindenre.

★ Utána

Emlékszem anya büszkeségtől sugárzó arcára. Arra, amikor közöltem vele, felvettek.
Emlékszem a bátyám könnyeire. Azokra, amik legördültek az arcán, amikor a kezembe adta az újszülött kislányát.
Emlékszem az első szál füstölgő cigarettára. Arra, amelyik segített kikapcsolni két, több órás tanulás között.
Emlékszem az első italra, amire meghívtak. Arra, hogy milyen ideges voltam, de senkit nem érdekelt a valódi korom.
Emlékszem a férfi ujjára. Arra, amelyikkel magához hívott és arra is, mennyire élveztem a figyelmét.
Emlékszem... minden tettemre és döntésemre.

Mióta az eszemet tudom az életem két részletre osztható.
Előtte és utána.
Mindig van egy előtte és egy utána.

- Egyetemre jársz?
- Ez egy egyetemi házibuli...
- Jogos - máris kínosan érzi magát. Hallani az erőltetett nevetéséből. Már nem kisfiús, de közel sem férfias.
- Mi a szakod?
- Kriminológia.
- Akkor jó megfigyelő lehetsz.
- Mutass egy teljesen simán működő műveletet, és megmutatom neked, ki az, aki eltitkolja a hibákat. Az igazi hajók ringatóznak.
- Tessék?
- Ez egy idézet Herberttől. Azt jelenti, hogy nincs tökéletes rendszer, de ha valaki elég jó megfigyelő, akkor...
- Oh. Értem.
Dehogy érti! Ráadásul nem is érdekli. Látom az amúgy gyönyörű szemeiben és abban, ahogy azonnal a poharáért nyúl. Zavarban van. Fogalma sincs, mit kezdjen velem. Valószínűleg én vagyok az első, akinél próbálkozik... már ha ezt lehet annak nevezni.
Nem értem, miért pazarolom rá az időm, mikor helyette készülhetnék a jövőheti vizsgára. Amúgy is, mennyi lehet? Huszonkettő?
Kár érte.
- Nem igazán ismerem a nagy filozófusokat.
Ki kellene javítanom? Közölni vele, hogy Herbert egy nagy író volt és azon kívül, hogy amit a kései könyveiben művelt, semmi köze a filozófiához? Vagy hagyni, hogy mentse a maradék büszkeségét a magyarázattal?
- Figyelj, Bobby...
- Robbie.
- Bocs... nekem... mennem kell. Hívtak a haverjaim, hogy van egy házibuli pár utcával odébb.
És ezt az információt a fejedben közölték veled?
- Egy élmény volt! - intek azért utána, de valójában már csak a hátának beszélek. Az egy dolog, hogy én sem híresztelem, melyik kapura játszok, de azért...

Töltöttem volna az estém otthon az Alkalmazott Kriminológia tankönyvemmel ahelyett, hogy valamelyik egyetemista "leisszuk magunkat a sárga földig" bulijára száműzöm magam. Igaz, belegondolva még most sem késő. Csak tizenegy óra van, ha megiszok egy kávét, gond nélkül ébren tudok lenni háromig és utána reggel kilencre beérek az első órámra...
A gondolat ad egy kis lendületet és anélkül indulok meg a kijárat felé, hogy a lépten-nyomon smároló párokra akár egy pillantást vetnék. Még mielőtt kilépek az ajtón, a ujjaim között már pörgetem a csavart cigarettát - bár nem gyújtom meg.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész dohányzás pocsék szokás, de inkább ez, mint a gerincem mentén egyre inkább felkúszó rossz hangulat. Egyrészt a mozdulattal, másrészt a saját elmém túráztatásával próbálom elterelni a figyelmem. A könyvem azt mondja:
"A kriminológia fő kérdőszava a miért? Mondattá kiegészítve: miért van bűnözés? Alapvető kérdések még: Miért követte el a bűncselekményt? Miért ő követte el a bűncselekményt?"
Miért vagyok benne olyan biztos, hogy megtehettem? Miért pazarolhattam el egy fél estét egy olyan bulira, amin igazából nem is volt kedvem részt venni? Megtehettem, mert kisujjból rázom ki az összes fogalmat, ami a jövőheti tesztben szerepelhet. Az, hogy miért parazoltam az időm már egy fogósabb kérdés. De ha átfogalmazom... Miért gondoltam, hogy jó ötlet társaságban lenni? Mert reméltem, hogyha az agyam nem is voltam képes lefárasztani a tanulással, a testem kaphat valami mást, ami segít kikapcsolni.
Mintegy végszóra felvisít mellettem egy rendőrségi sziréna és, mint Pavlov kutyájánál, nálam is beindul egy minden mást felülíró gondolatmenet. Felrémlik az utolsó alkalom, amikor a járőrkocsiban ültem apa ölében. Magyarázta a különböző gombokat, de én csak az arcát figyeltem tátott szájjal. A beleélést és lelkesedést, amivel mesélt.
Miért jut eszembe még ennyi évvel a halála után is ez a jelenet?
Mert... valahol a mai napig hiányzik. Nem feltétlen ő. Csak villanásokra emlékszem, nem hiányozhat. Amúgy is túl sok év telt el. De egy eszmény. Egy figura. Az, ami apa volt, mielőtt a buborék kidurrant volna. Az hiányzik.

Amint elhal a sziréna hangja megrázom a fejem és ezúttal már meggyújtom azt a fránya cigarettát. Ha hazaérek és érezni rajtam, anya megint morogni fog. De itt és most mégis élvezettel szívom le az első slukkot és mire a közeli kocsma előtt megpillantom a rám kacsintó borostás, negyvenes férfit készséggel viszonzom a gesztusát egy mosoly formájában.
- Mit szólnál, ha meghívnálak egy italra? Elveszettnek tűnsz.
- Nem vesztem el.
- Magányos?
Talán. Az már inkább. De nem fogom vele közölni, helyette egészen más hagyja el a szám.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Nevada törvényei szerint szabálysértési vétséggel egyenértékű, ha egy kiskorú alkoholt iszik?
- Nem vagyok rendőr... és szerintem te nem jelentenéd fel önmagad.
A sokat sejtető, szinte már éhes mosoly, amivel végigmér egy pillanatra elveszi az eszem. Pontosan tudja, hogy mit művel. Nem kellett megszólalnom, hogy tudja, nem vagyok még huszonegy. És ezt akarja.
- Ez egy helyi kis bár. Nem fogsz bajba kerülni. Ígérem.
Miért tartanék vele? Miért kockáztatnék?
Nem. A jó kérdés egészen másképp hangzik.
Miért ne hagynám, hogy meghívjon egy italra és utána talán a lakására?
Ez kell nekem. Erre van szükségem. Valakire, aki tudja, mit kezdjen magával és... velem.

Előtte és utána.
A férfi kacsintása előtt meggyújtott cigaretta és a vele töltött éjszaka után meggyújtott szál.