Soha nem volt a divat rabja, de igényes holmikban járt. Hétköznapokon farmer, ing, bőrkabát, elnyűhetetlen és strapabíró, a számára még megfizethető de jobb márka. Szerette az elegáns öltönyöket ha volt rá alkalom és jól is állt neki, a felesége mindig azt mondta ő lehetne a következő 007-es ügynök. Igyekezett a ranglétrán feljebb jutni, már csak azért is, hogy ne kelljen egyenruhát hordania, de szívesen felvette a díszegyenruhát egy-egy jeles alkalomkor. Rendőrbál, kitüntetés, kolléga esküvője...manapság már csak a farmer és a bőrkabát maradt, az ing helyét átvette a laza póló és már öltönyt sem visel. Maximum felvesz egy zakót a farmerhez, mindehhez pedig a borosta dukál.
A jelleme is változott az évek során. Segítőkész volt, lojális, igazságszerető, nyílt és alapjában véve vidám természet. Volt humora, néha gyilkos, néha csak laza és önfeledt.
Most zárkózott, mosolytalan, megtört és a szemeiben mindig szomorúság csillog. Ennek ellenére, amit ő nem ismer be, erős személyiség hiszen majdnem egy éve tiszta. Egyébként alkoholista, hiszen aki az volt, az is marad élete végéig, Damoklész
kardja a feje felett lebeg egy teli pohár képében. Egyedüli gyerekként nevelkedett, édesanyja kamasz korában halt meg szívelégtelenségben, az apja pedig szolgálat közben, nem sokkal azután, hogy Darren kikerült az akadémiáról. A rendőri pálya adott volt, az apja által kitaposott út így is nehéz, sőt még nehezebb, hiszen bizonyítania kellett, de megtette. A történtek ezért is ütöttek nagyot. A kólát utálja a legkevésbé, ezzel helyettesíti a whiskyt, a sört, a bort és minden mást amiben alkohol van. Annyit ért a számítógépekhez mint nyúl az ABC-hez, épp csak bepötyögi a jelentést és tud nyomtatni, de ha hibaüzenetet kap akkor vége.
Az életében jobbára a "nincs" dominál, mivel abból van a legtöbb. Nincs családja, nincsenek vágyai, nincs barátja, nincs saját lakása, nincs kutyája. Most így érzi magát a legjobban, ha nincs ami felrázza, akkor nincs kábulat se. Amolyan langymeleg, sekély víz...

Egyszer volt, hol nem volt….így kezdődnek a mesék, de az én történetem minden csak nem mese. Maga a csupasz valóság. Ha filmet készítenének róla az enyém lenne a legsötétebb drámai akció-thriller….nem, azt hiszem most túlzok, Danny kapná a forgatókönyvért és a rendezésért járó Oscart. Rosszabb napjaimon irigylem amiért volt mersze meglépni, jobb napjaimon legszívesebben a fejemet verném a falba…de csak az öklömet használtam eddig. Az eredmény havonta egy zúzódás, három napig tartó aszpirin….régen ivászat. Volt, hogy kiesett pár nap az emlékeim közül és akkor örültem neki, legalább három-négy nappal közelebb kerültem a véghez, annyival kevesebbet kell eltöltenem ezen a kibaszott árnyékvilágon. Hogy kerülsz a mennyországból a pokolba? Csak egyetlen perc az egész, csak egyetlen lépés, egyetlen
apró figyelmetlenség és az életed romokban hever. Csak az vigasztal, hogy a családom életben van, de soha többé nem láthatom őket. S ez egy újabb lökés volt a szakadék felé. Ott voltam a fenekén, ott fetrengtem a rohadt iszapban. Mi volt az ami kirángatott onnan? Fogalmam sincs.

„Alvadt vért, alkoholt és háromnapos szájszagot éreztem a számban egy reggel…vagy volt az dél is. A nap fénye kínzóan égette át magát a szemhéjaimon, szurkálta a retinámat, a nyitott ablakon át légkalapács hangja tört be az álomtalan alvásba, vagy mondjunk inkább alkoholmámort. Mert az volt, a sokadik. Újabb elfelejtett napok merültek feledésbe mögöttem és nem örültem, hogy ezt is túléltem. A hideg víz fájóan csapkodta a fejemet, gonosz kis törpék kalapáltak benne, fejtették le múltam köveit egyenként, gördültek alá a darabok, csikorogtak a fogaim között. A nap meleg, sárga fénye nem rég még ugyanúgy gyötört mint a jeges vízcseppek, de megnyugvást nyújtottak fél óra múlva mikor az ablakban állva néztem ahogy a munkások feltörik az úttestet. Pont az ablakom alatt. Mi ez ha nem égi jel? Hülye vagy! Csak végzik a munkájukat, ma itt, holnap máshol.
„Apa féjeeeek! Hangosz, nadon hangosz!” Gyerekhang töltötte be az elmémet. Talán öt éve, vagy hat. Egy másik város, egy másik ház egy másik világ, egy másik légkalapács. Meleg, törékeny kis karok fonódtak a nyakam köré, édes illatú, borzas fejecske fúrta magát a nyakamba. Talán igaz sem volt. Talán ennek az emléke térített magamhoz, vagy csak a nap fénye.
Erős jellem vagyok? Nem. Elbuktam. Megfutamodtam, önző voltam. Élni sem akarok, csak túlélni, minden egyes kibaszott napot. Ép ésszel, józanul. Talán egyszer még láthatom Jamie-t. „

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

„Söröskorsó koppant az asztalon, nevetés keveredett a zenegépből áradó, régi diszkó szám ritmusaival. Az egyik sarokban feszült csend. Danny rám nézett én meg vissza rá. Még egy bólintással sem jeleztük egymásnak, hogy „mehet”. Ott volt a pillantásban, elhatároztuk és meg fogjuk tenni. Mindketten végigvettük az egész akciót, csak sejtettük, hogy egy kisebb háborút indítunk el, a feszült légkörből nem derült ki mennyire lelkesek vagyunk. Talán nem is ez a legjobb szó arra amit éreztünk. Inkább kemény elhatározás, hogy most végigcsináljuk és senki nem állíthat meg. Nem vettük komolyan. „

Csak pillanatképek ugranak be a múltból, olyanok melyek talán sorsfordítóak voltak, ahol még meg lehetett volna állni. De nem álltunk meg és a tragédia bekövetkezett. Úgy hittük a családunk védve van, elkapnak minket egy sötét sikátorban, vagy lelőnek akció közben, minket, hiszen mi teszünk keresztbe a rosszfiúknak. Rohadtul elbasztuk.
Újabb lyuk a válaszfalon. Annak a napnak minden perce az elmémbe égett. Bejött a hívás és utána dermesztő csend, hideg és döbbenettel teli. A levegő bent rekedt a tüdőmben és akkor azt hittem soha nem fújom ki, örökre ott marad feszítve minden egyes szövetet és sejtet. Aztán meglódult a világ, felbolydult akár a méhkas és már csak arra emlékszem, hogy ott ülök a kórházi váróban, minden neszre összerezzenve, minden közeledő orvos látványára. Danny pedig valahol egy szobában küzd az életéért, vagy a haláláért.

„Halk zene szól a templomban, mindenki csendben van, csak pár kósza köhögés, szipogás. Néma, vádló pillantások felém, Jenny ujjainak szorítása, ahogy próbál belém lelket önteni. Két kicsi koporsó, fehér virágok. Az én fiam is feküdhetne egy ilyenben, csak idő kérdése. Ki akadályozza meg azokat a szemeteket, hogy folytassák amit elkezdtek? ~Danny. Mit kellett volna másképp csinálnunk? Hogyan kerülhettük volna ezt el? Danny…Danny. ~ Előre kellene mennem Mirabellhez…részvétet nyilvánítani. Majd a szertartás végén, majd ha nem lesz annyi ember körülötte. Odamegyek és megmondom, hogy sajnálom….sajnálom. Mit sajnálok? Hogy meghaltak a gyerekei, hogy Danny kómában fekszik, hogy nem voltam ott amikor kellett volna, hogy egyáltalán belekezdtünk abba a rohadt nyomozásba úgy, hogy nem gondolkodtunk előre? Magamat sajnálom? Vagy őt? Megszorítom Jenny kezét, pont amikor egy másik kéz borítékot csúsztat a kezembe. Mire odanézek már nem látok senkit. Hátul állunk, szinte a bejáratnál…nincs senki mögöttem. A borítékra nézek, elengedem Jenny kezét, a kérdő pillantására megcsókolom és kihátrálok a templomból. Odakint csak a halottaskocsi, néhány megtört, szomorú ember, és számtalan rendőr. Többüket ismerem, a tekintetük….üres ahogy rám néznek. A boríték égeti a kezem. Túl vastag ahhoz, hogy egyetlen üzenet álljon benne és túl vékony ahhoz, hogy pénz…nem, nem feküdtem le nekik, senkinek nem fekszek le. Nincs az az isten. Félek attól amit majd látni fogok, a rettegés mint egy rossz előérzet kúszik fel a gerincemen és teljesedik ki amikor kinyitom a borítékot és kihúzom belőle a képeket. Jennyről és Jamieről. A fiam mosolyog a képen, az anyja kezét fogja, Jenny lehajol hozzá, hogy megpuszilja. A másikon Jenny vásárol a boltban, a harmadikon megint Jenny a kertben, a következőn Jamie a játszótéren, boldogan, az arcából ítélve visongva csúszik le a csúszdán. A jeges rémület keveredik a dühvel, a kétségbeesés a bosszú érzésével, a gyásszal ami mögöttem hullámzik a kérdésekkel és a kételyekkel. És senki nem látott senkit. Két nap múlva San Diegoban voltunk Jenny szüleinél. „

Öt év telt el úgy, hogy a felére sem emlékszem. Amikor elhagytuk a várost még minden rendben volt úgy hiszem, eltekintve attól, hogy a családom veszélyben volt, a társam élet-halál között lebegett, én pedig bűntudattal küszködtem. Mélyen belül mardosott, nem hagyott létezni és ez csak kiteljesedett mikor hírt kaptam arról, hogy Danny magához tért. Jenny pedig el akart tőlem válni. Alig fél évet töltöttünk el együtt, éreztem minden percében, hogy már semmi nem olyan mint régen. Én sem voltam ugyanaz, ezt pedig a feleségem nem tudta elviselni. Küszködtünk. Én a bűntudatommal, ő velem és a végén mindez megölte a szerelmünket, a kölcsönös bizalmat, a kitartást. Röhej, hogy mindazok után ami Dannyvel és a családjával történt, a szövetségiek nem tartották megalapozottnak a tanúvédelmet, az utolsó dolog amit értük tettem az az volt, hogy fű alatt vettem nekik új személyazonosságot, biztosítási kártyát és elvittem őket Withcitába. Akkor még volt miből, az összes spórolt pénzem ráment, még kölcsön is kértem, de ők biztonságban vannak. Elvittem őket és a nyomoromba temetkeztem. Nem volt megállás. Már semmi nem volt az életemben amiért élhessek, szemét, önző, semmirekellő gazembernek tartottam magam, egy szennyládának, aki cserben hagyta a társát, nem tudja megvédeni a családját, aki csak kárt okozott mindenki életében. Az alkohol úgy szippantott magába mint egy örvény. Elveszítettem a lábam alól a talajt, a biztos hátteret, a családomat, a munkámat, a barátaimat.  A filmekben látott, lecsúszott kis zugkopó lettem, agglegény lakással, gyűrött kabáttal és kajamaradékokkal teli kocsival. Az engedélyemen pöffeszkedően és hamis büszkeséggel az állt, hogy „magánnyomozó” ám mindez csak egy illúzió volt amiből futotta piára és néha kajára, és hála a digitális világnak még filmtekercset sem kellett vennem ahhoz, hogy pár félrelépett férjet, vagy feleséget lencsevégre kapjak és felmarkoljam értük az ügyvédi honoráriumhoz képest pofátlanul kicsi éhbért. A bérelt lakás, ami valójában egy lyuk volt, romokban hevert, egy matracon aludtam, de mindez nem érdekelt, napról-napra éltem mindaddig míg el nem jött az a reggel…az a déli, légkalapácsos ébresztés. Mióta elváltunk Jennyvel és elintéztem nekik az új személyazonosságot, nem gondoltam a fiamra. Szándékosan söpörtem ki a fejemből minden egyes eltöltött percet, minden édes illatú reggelt, minden arc-összenyomorítós kérlelést egy meséért, minden nevetést. Egyre lejjebb csúsztam és amikor évekkel később „magamhoz tértem” csodálkoztam azon a fickón aki a tükörből nézett vissza rám. Véreres szemek, kócos haj, puffadt arc, több napos borosta. Jamie hangja pedig a fejemben kalapált.

„-CSESZD MEG DARREN! Mindig azt mondod, hogy holnap fizetsz! Ki foglak rakni, elvitetem az összes holmidat!
-Cseszd meg te! Vitesd el, amit találsz mind a tiéd lehet vakegér!
*Becsaptam az ajtót az orra előtt. Hülye idióta és még igaza is van. Egy hónapja nem fizettem, vagy több? Odakint még mindig bontották az úttestet, soha nem végeznek. Nem gondolkodtam, mint ahogy nem tettem ezt már évek óta, beleöklöztem az ajtóba. A pozdorja recsegett, picit megtört de ő győzött.*-Kurva életbe!*Megráztam a kezem és a hűtőhöz léptem, kivettem a fagyasztóból egy doboznyi jégkockát, valami rongyba csavartam és a kezemre szorítottam. A légkalapács még mindig Jamiet juttatta eszembe, azt a reggelt amikor ő is erre ébredt és megijedt. Úgy három éves lehetett, nem sokkal azelőtt történt, hogy az életünk a feje tetejére állt. Azt hiszem az volt az utolsó nap amikor igazán magamhoz öleltem, utána csak akkor láttam amikor már aludt és másnap elmentem mielőtt felébredt volna. Most kilenc éves, jó eséllyel már nem is emlékszik rám, már nem is az én nevemet viseli. A konyhaszekrény ajtaja félig nyitva volt, belül üres. Tétova léptekkel indultam pia keresésre. Hűtő, másik szekrény, szemeteskosár…sok helyen nem tarthattam, mivel bútor se volt sok, de pia se. Konkrétan semmi. Iszonyatosan nagy szükségem volt rá, csak egy korty, vagy kettő, egy pohárnyi, hogy bezsibbadjak és ne gondoljak semmire. Felrúgtam a lámpát a konyhába menet, fogtam egy piszoktól homályos poharat és nekiálltam az üres üvegekből kiöntözgetni a maradékot. Mindegy mi volt bennük, kevertem..végül is egy helyre megy és alkohol mind. Olyan jól műveltem a masszív alkoholizmust, hogy alig fél pohárnyi jött ki vagy húsz üvegből, lehajtottam és a poharat bevágtam a mosogatóba, csengett a fülem a szilánkok csörömpölésétől, de még ez sem tudta elnyomni a fiam hangját. Ott dübörgött a fejemben kitartóan.*-Rohadt életbe! ROHADT ÉLETBEEEEE! A ROHADT BÜDÖS ÉLETBE!*A jégbe csavart kezemmel ütöttem a falat, a fájdalom magamhoz térített, a csontok recsegése úgy szintén. A falnak dőltem, lecsúsztam a földre, mire leértem, taknyom-nyálam- könnyem egybefolyt. Két tenyerembe temettem az arcomat és bőgtem mint egy gyerek. Az volt az utolsó nap, hogy alkoholt öntöttem le a torkomon.*