Küllem
Ha rám nézel elég furcsa látványban lehet részed, mivel nem vagyok egy túl férfias jelenség. Bár ennek ellenére, én is olyan heteró vagyok mint mások, csak hát az én hobbym elég sok olyan elemet tartalmaz, ami miatt mások nem így gondolják. Lévén gyakran viselek sminket barna szemeim  körül, és a hajam is olyan fura. Rövid, de hátul akad pár tincs ami hosszabb és befonva libben utánam, ha táncolok. A táncolás... szóval a testem nem túl kigyúrt, de izmos, és szálkás. Nem sok felesleg van rajtam. Karjaim vékonyak de enyhén domborodó bicepszeim sejtetik, nem hanyagolom el azt sem az edzések alatt. Az, hogy mit viselek ruhaként eléggé változó, hiszen a tánchoz és edzéshez általában csak egy csípőnadrágot vagy szoknyát, amivel szintén lehet manőverezni, ha meg hétköznapokban akkor meg a kényelmet részesítem előnyben és nem érdekel ha egy nadrág szaggatott, vagy póló az, ha tetszik és kényelmes, abban fogsz látni egy agyon használt tornacipővel. Ha nem a színpadon vagyok, elveszek az emberek között és hajlékonyságomnak hála egy tömegben képes vagyok elslisszolni bármikor, bárki orra elől.

Amennyire kihívónak, erotikusnak vadnak tűnők tánc közben, annyira más vagyok az életben. A színpad az életem, ott táncolok, mindent beleadok a produkcióimba, mindent amit érzek. Örömöt, szomorúságot, haragot, bánatot mindent, amivel színesebbé tehetek a számom. Zárkózott személyiség vagyok, nagyon nehezen nyitok, és többnyire a táncomban, a táncommal fejezem ki magam, olykor teljesen bele tudok merülni és mindent eltáncolok amit érzek. Van bennem némi arrogancia a tánc miatt de aki ismer, az tudja, azt is hogy a munkámra vagyok büszke, ami egy-egy jó mozdulatsor mögött áll. Ezt megtanulni, nem egy pár óra ám. Sokan nem gondolna ebbe bele, meg abba sem, hogy attól hogy ezt csinálom nem vagyok se travi se meleg, egyszerűen csak furcsább táncot választottam mint ők. Emiatt szörnyen magányos vagyok, így rengeteg időm van gyakorolni és jobbá tenni magam. A leghosszabb és legszorosabb barátságom hat évig tartott, de aztán Robyék elköltöztek, és már nem tudtunk olyan sokat találkozni, bár a mai napig beszélünk az online világban, de az mégsem ugyanaz és nagyon hiányzik. Csak ismerőseim vannak, és egy csodálatos tánctanárom, Marius, vele töltöm a legtöbb időt. Vagyis töltöttem, amíg el nem jöttem ebbe az új iskolába amire meghívást kaptam. Nagyon meglepődtem, de nem volt kérdéses hogy jöjjek-e. És most... most itt vagyok és nem tudom mire számítsak. Csak azt tudom, hogy kemény lesz, keményebb mint az eddigi stúdió munkák.

Emlékszem milyen érzés volt kézbe venni a levelet, amit kaptam, az ismeretlen feladó személye nagy kérdőjel volt. Sok levelet kaptam általában, tele elismerésekkel és meghívásokkal, de ez más volt, és ahogy kibontottam... A LaFayette? Elég híres iskola, de sosem gondoltam volna hogy egyszer meghívnak, hiszen én nem az a klasszikus táncos vagyok aki hiphopot táncol, vagy balettet vagy akármi mást. Én fúziós hastáncot táncolok, és mégis.... a kezemben van. A levél.

Kezemben a levelemmel vonultam vissza a szobámba, hatalmas házban lakom, van külön tánc termünk is. Anyám is táncol, így nem volt kérdéses hogy legyen ilyenünk, de sokszor idegennek érzem ezt a nagy lakást. A nappaliban árulkodik ugyan néhány közös családi fotó arról hogy lakunk itt, és egy család lennénk, de világ életemben volt házvezető nőnk, és szinte sosem tudtam leülni együtt ebédelni a szüleimmel. A nappali is ezt mutatja, ízléses, nem túl zsúfolt, de alig van valami személyes. Könyvespolcok, és dvd gyűjtemények, xbox és a hozzá tartozó játékok és kontrollerek, és minden katonásan elpakolva. Otthagyom a nappalit, hogy a tágas, szellős szobámba érjek. LaFayette, minden lehetőség... De mit ér egy olyan lehetőség amit senkivel nem tudok megosztani, senki nem örül nekem csak saját magam hogy eddig is eljutottam? A példaképeim, eszményeim is túlestek ezen és most... most az én időm is elérkezett, és kezemben van egy belépő a "nagyok" közé de mihez kezdjek vele? Már kinéztem egy tánciskolát ahol majd tovább fejlődhetek és ahol tánc tanár is lehetek, a versenyzés mellett. Csak el kell jutnom odáig, elérni a céljaim, de... miért olyan nehéz ez, és miért ennyire... magányos?

Az ölembe húzom a laptopom, egészen vékony kis készülék, persze ez sem öregebb egy évesnél, hiszen gyakran váltogatom a mütyűrjeim, és anyuék meggyőződése ha évente újat vesznek nekem, azzal pótolják hogy nem töltenek velem elég időt. Elég idős vagyok hogy megértsem miért csinálják, de attól még önző gyerek is vagyok, aki a szüleit akarja, nem a márkás holmikat és a kis vagyonnak is elmenő zsebpénzt. Azokat általában a kiegészítőimre költöm, vagy valami játékra. Amivel szívesen játszom éjjel, elalvás előtt. Amikor gyakorlás után a tánctól sajgó izmaim végül ellazulhatnak. Végül inkább lemegyek a földszintre és ott van egy szoba ami a házvezetőnőé, Evelyné. Bekopogok hozzá, tulajdonképpen vele töltöm a legtöbb időt, és nem vagyunk rosszban. Megjelenik a feje az ajtóban, szemmel láthatóan meglepődik hogy ide jöttem. Megmutatom neki a levelet, amire elkerekedik a szeme, és örül a sikeremnek, ettől nekem is halvány mosoly kerül az arcomra, és kicsit jól is esik hogy valakinek legalább számít hogy mit értem el. Mert ez, nem kis dolog. Ennek örömére, felajánlja hogy csinál nekem valami különlegességet, amit csak akarok. A barackos piskótás pudingban egyezünk meg, és a konyhában leülve hallgatom a csacsogását mint mindig, és várom a pudingom...