Azarel Micaiah Hirota azok közé tartozik, akik mellett nem mész el úgy az utcán, hogy utána ne fordulnál, vagy csak jó alaposan szemügyre ne vennéd. És nem csak akkor, ha a fekete cuccait, láncoait hordja, és lábát nehéz bakancsba bújtatja; még akkor is van benne valami figyelemre méltó, mikor elnyűtt, régi, szakadt ruháit és azt az ócska kopottas tornacipőjét hordja. Persze munkája miatt manapság egyre inkább ügyel a kinézetére hisz Chaos már jól a fejébe verte, hogy ha neki akar dolgozni, akkor nézzen is ki valahogy. Magas, alulról veri a 180-at, ehhez pedig egy nem túl izmos, sokkal inkább szálkás izomzatú, de erős testalkat társul. Fehér bőrén pedig megannyi tetoválás díszeleg, amit nem fél mutogatni, hisz azok is hozzátartoznak, nem véletlenül varratta őket. Elég jellegzetes arca van, nem felejti el az ember egyhamar, mondhatni karakteres, és nem csak azért, mert egyértelműen látszik rajta, hogy ázsiai génekkel rendelkezik. És az a pillantás amivel rád néz... Elélvezel, ha azok a nagy, húzott, fekete szemek rád szegeződnek. Legalábbis ha nő vagy; ha férfi... Nos, talán még akkor is. És mindezt fekete hajzuhataga koronázza meg, ami a válláig ér, és annak ellenére, hogy mennyit foglalkozik vele, mindig kócosan áll. Zabolázatlan, akár a gazdája.

Mit akarsz, milyen legyen? Egy vad, szenvedélyes szerető? Egy romantikus hősszerelmes? Egy kedves, vicces barát extrákkal? Ezt mind, és még mást is megkaphatsz, amit akarsz, persze ha jól megfizeted az árát, mert ugyebár semmi nincs ingyen. Főleg Azarel nem, aki prostituáltként keresi kenyerét, míg zenész karriere végre be nem indul. De addig is Chaosnak fog dolgozni, a kliensek nagy örömére.
Mondhatjuk, hogy kettős, hármas vagy akár többszörös személyiséggel rendelkezik, hisz nagyon alkalmazkodó; könnyen átlátja a helyzetet, és jellemét is úgy igazítja, hogy a lehető legjobban jöjjön ki minden helyzetből, ám még néha így sem sikerül neki. Nagy általánosságban, ha valaki meglátja az utcán, esetleg pár szót beszél vele, egy kissé goromba, túlságosan is énközpontú, makacs személyt ismerhet meg, akinek az ingerküszöbe elég kicsi. Könnyen fel lehet húzni bármilyen kis apróság miatt, de amilyen gyorsan jön olyan gyorsan el is tűnik a vörös köd elméjéről. És ha hibázik, miután kiőrjöngte magát nem rest bocsánatot is kérni. Azonban ha sérelme jogos, nagyon haragtartóvá válik, és akár még évek múltán is képes ugyanolyan dühvel és megvetéssel nézni az emberekre. Egy magának való, szinte már teljesen introvertált férfi, aki még egy zsúfolt, alkoholpárlattól bűzlő klubban is képes egyedül ücsörögni, és rámordulni bárkire, aki csak hozzá mer szólni. Akár ha egy zsémbes vénember lenne.
Azonban ez csak egy álca. Egy maszk, ami mögé mimdig bújik, ami mögé rejti a valódi énjét, azt a rengeteg gyengeséget és keserűséget, ami szép lassan felemészti. Csak keveseknek (egy kezén meg tudná számolni) engedi meg, hogy lássák, milyen is valójában. Csupa kedvesség és ragaszkodás, akit igazán szeret, és teljesen megbízik, azért akár még tűzbe is menne, mélyen valahol egy erős védelmező ösztön is lapul. Nem volt apja, aki megnevelte volna, anyja is gyenge volt, ki állandóan betegségekkel küszködött, így mondhatni saját magát nevelte, hamar fel kellett nőnie, hogy Las Vegas egyik legszegényebb negyedében, egy betegeskedő anya mellett életben maradjon, és el tudja látni saját magát is. És noha még magának sem vallana be, de szüksége van valaki közelségére, érintésére, szeretetére. És tud ám vicces is lenni; igaz, nevetését, mi felhőtlen boldogságát vetíti ki, csak ritkán lehet hallani. De ha elég közel kerülsz szívéhez, talán te is hallhatod.

[Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,
s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap.]

Apró, szakadt tornacipőbe bújtatott lábak tapossák szaporán a az utcák repedt járdáit. Ezen apró talpak gazdája pedig könnyedén bújik át az aktatáskákat cipelő öltönyös férfiak, kosztümruhát hordó nők, és a megannyi bandázó (többségük már a füves cigitől boldogan vihogó) fiatal között. Nem áll meg, nem néz senkire és semmire, figyelmét még az az aranyos kölyökkutya sem tereli el, aki ott fekszik az egyik hajléktalan idős úr mellett, nagy szemeivel szomorúan feltekintve a rohanó tömegre. Máskor persze azonnal megsajnálná szegény állatot, és adna neki abból a kevéske ételből, amin éppen nyammog, de most nincs ideje ezzel foglalkoznia. Az orvos rendelője már csak egy sarokra van, és neki sietnie kell, amennyire csak tud; hisz az édesanyját egyedül hagyta a lakásban, pedig láthatóan nagyon rosszul volt, és nem biztos, hogy ez lett volna a legjobb megoldás. De hát szegény fiú nem tudta, mit csináljon, nem látta még az anyját ilyen betegnek; Ő pedig azt mondta neki, elhaló, nyöszörgő hangon, hogy gyorsan hívja ide a doktor urat. Nem is késlekedett egy percet sem, olyan gyors tempóban rohant, mintha csak kergetnék.
Így hamar oda is ér, apró kezeivel sietősen nyitja a magánrendelő ajtaját, és az sem zavarja, hogy a doktornál épp tartózkodik egy beteg (vagy csak álbeteg, aki így akar megszabadulni pár napra az iskolától) fiatal lány. Fekete, hatalmas szemeit egyenesen az orvosra szegezi. Alig múlt nyolc éves, tekintetéből mégis érződik valami... Valami olyan tudás, érzelem, bármi, ami még egy felnőtt szemében is ritkaságnak számít. De hát ha az ember fia apa nélkül kénytelen felnőni, és még az anyjára is folyton vigyáznia kell, meg kell tanulnia, hogy nevelje saját magát. Ez látszik a szemében neki is.
- Doktor bácsi! Anyu nagyon beteg, rosszul van, és... és nem tud felállni... Kérem, nézze meg, mi baja! - még egy könnycsepp is legördül a futástól pirospozsgás arcán, hiába próbálta visszatartani könnyeit. Fél. És félti az anyját is, hisz rajta kívül nincs már senkije.
- Nyugodj meg, fiam... És mond el szépen lassan, hogy mi történt...

[Ájuló keblemet hiába tapogatja,
barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:
szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.
Megették szivem az állatok; ne keresd.]

Az üres, kicsorbult whiskys pohár halkan koppan a kopott bárpulton, mikor Azarel Micaiah Hirota még mindig dühtől remegő kezével teszi le, egy újabb kört kérve. Nem tudja, még meddig fog kitartani az a néhány bankjegy, amit néhány órával ezelőtt kapott szolgálataiért, egy középkorú, hájas öltönyöstől. Még most is, ha az akkor történtekre gondol, megborzong a tudattól, hogy megint azt csinálta. És miért? Mert kell neki a pénz. Kell neki és az anyjának, a gyógyszerekre, hisz gyakorlatilag ő az egyedüli, aki dolgozik, próbálja megkeresni a napi betevőt; igaz, nem sok sikerrel, hisz egy hónapon belül már a második munkahelyéről rúgták ki. Ezért is folyamodott nem egészen hétköznapi módszerekhez, hogy egy kis plusz pénzt szerezzen.
És ezt is félrerakta volna, ezt is odaadta volna az anyjának, most mégis itt ül, ennek az olcsó, másodrendű pubnak bárpultja előtt, és csak iszik. Maga sem tudja, miért nem megy el innen, miért marad itt, és költ erre a mámorító alkoholbombára. Dühös, ilyenkor pedig nem tud normálisan gondolkozni. Ez az a hely, ahol megint elutasították, pedig már nem először nyújtja be a jelentkezését a zenészi állásra; és ők minden egyes alkalommal elutasítják, mondván, hogy mar van egy énekesük, nem kell több. De Azarel hányni tudna, akár csak ránéz arra a ficsúrra, vagy meghallja borzalmasan nyálas, fülsüketítő hangját, tudja, hogy ő sokkal jobb ennél. Ezért próbálja kizárni a hangokat, és csak a whiskyre, tekintete meredten vizslatja azt a kicsorbult poharat. És összerezzen, mikor megérzi a vállán a puha női kezeket, tekintetét lassan emeli fel kócos tincsei mögül.
- Egy prosti? Nem tudlak kifizetni, ugye tudod? - és már fordul is vissza italához, abban a hitben, hogy a nő majd egy szó nélkül faképnél hagyja, és talál magának valakit, aki ki is tudná fizetni szolgálatait. De erre a válaszra nem számított.
- Az első alkalmat a cég állja. - Elmosolyodik. És Azarel csak hagyja, hogy az ujjak az övéire kulcsolódjanak, és kivezessék a fülledt vegas-i éjszakába. Hagyja, hadd vigye, ahova csak akarja, ha már az egész ingyen van...

[Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös,
és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.
- Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!]

Lágy zene, halk csacsogás, pezsgőspoharak koccanása, és egy boldog, kellemes légkör. Azarel Micaiah Hirota mégis egyedül ül az egyik széken, kezében poharat szorongatva, ingje felső két gombját hanyagul kigombolva, kócos tincsei mögül nézi Őt, a legszebbet az egész teremben, ahogy újdonsült férjével táncol a terem közepén. Nem is érti, miért fogadta el a meghívást, miért jött el az esküvőre, ha minden egyes perc, minden egyes pillantás, amit a nőre szegez mélyen szívébe mar, újabb és újabb sebet ejtve rajta. Bár magának sem vallaná be, de lelke mélyén kívánja, hogy bárcsak a férfi helyében lehetne, bárcsak ő karolhatná át, ő táncolhatna vele, s amaz rá mosolyogna, neki adna édes csókokat. De tudja, hogy ez lehetetlen, hisz ő nem több egy nyomorult prostituáltnál; egy senki, aki talán már az utcán élne, ha akkor nem találkoztak volna. Néha elgondolkozik, hogy miért is hagyta, hogy az a nő magával vigye, miért hagyta, hogy élete szerves része legyen, hiszen, bár most az élete sokkal könnyebb, mint akkor volt, Chaos teljesen megőrjíti jelenlétével mindig, mikor találkoznak, és a nő magával rángatja valahova. Épp ezért utálja. Utálja, mert nem őt választotta, utálja, mert úgy gondolja, hogy érzelmeit, amit ugyan a nőnek talán soha nem vallana be, nem viszonozza, legalábbis nem érzi, hogy ez így lenne. És utálja, mert mellette akar lenni, pedig tudja, hogy ez lehetetlen.
- Szabad egy táncra? - egy ismerős hang téríti vissza a valóságba, s az apró, puha kéz, mely táncra invitálja. De ő csak némán méri végig a nőt, tekintete végigfut a gyönyörű testére simuló, méregdrága esküvői ruhán, s a másik mosolygó arcán állapodik meg. Ujjai szorosabban fonódnak a pezsgőspohár köré, és legszívesebben felállna, karjait szorosan kulcsolva a másik vékony dereka köré, addig táncolna vele, míg csak bírják. Ehelyett csak feláll, s szó nélkül faképnél hagyja Őt, meg ezt az egész estélyt.

[Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!
Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok,
gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!]

A felkelő nap sugarai már utat törnek maguknak a sötét függöny melletti apró résen, félhomályba vonva az egész szobát, és megkörnyékezve az ágyon békésen fekvő férfit. Már ébren van, és csak bámulja a bézsszínű plafont, apró hajszálérszerű repedések után kutatva; de nem talál egyet sem, olyan sima és karcmentesen tökéletes a plafon is, mint a nő hóka bőre, aki mellette fekszik, és békésen szuszog. Tekintetét lassan fordítja felé, egy halvány mosoly is kiül arcára, de az hamar le is fagy, mikor érzi a késztetést, hogy végigsimítson a másik arcán ujjaival, s gyengéd csókkal ébressze fel Őt. Mert szereti...
De nem lehet; hisz ők nem többek, mint főnök és alkalmazottja.
És minden egyes alkalommal, mikor szívébe mar ez a felismerés, eltűnik belőle minden vidámság, és szerelem, nem hagyva mást, csak keserűséget és haragot. Igaz, gyakran előfordul, hogy Azarel megfordul az Ő ágyában is, de a szexuális vágyak kielégítésénél többre soha nem is számít, mert bár szíve mélyén reménykedik, hogy talán több is lehet kettejük között, ép esze tudja, ez lehetetlen. Neki pedig kell a pénz, hogy ki tudja fizetni az anyja kórházi kezeléseit. Csak ezért bújik ágyba Vele újból és újból. Legalábbis, ha elég sokszor mantrázza még ezt magának, igazzá válik...
Végül csendben mászik ki az ágyból, s miután felöltözik, egy szó nélkül hagyja el a lakást, mintha ott sem lett volna.