Sosem érezte magát ennyire fáradtnak, mint ezen a napon. A tüdeje, a torka és a nyelve is égett a cigarettáért, a tenyere pedig nyirkossá vált az ablak mellett állva. Odakint a tömeg egybefüggő tengerként funkcionált. Riporterek! Tudta, hogy idővel neki is kamera elé kell majd állnia, hogy meg kell küzdenie ezekkel az élvhajhász gyilkológépekkel. Mert azoknak tartotta őket. Romboltak. Tomboltak, csak azért, hogy feljebb másszanak a ranglétrán.
Már az üvegen keresztül is látta, hogy megint egy újabb olyan napra virradt, amikor az csend nem lesz része a Haynes család életének. A gondolatra beletűrt hajába a halántéka mentén, s ahogy meghallotta Mirabell felszipogását a konyhából, gyűlölni kezdett minden embert! Hogy válhatnak gyilkosokká? Hogy vehetnek el életeket, és főleg kisgyerekek jövője veszett el abban a pillanatban, amikor... amikor nem volt ott! Amikor nem tehetett semmit, ahogy most sem. Az elmúlt három hónap számára is a poklot jelentette. Órákig ült Danny ágya mellett a kórházban. Órákig volt támasz Mirabell zokogását hallgatva, miközben ő is gyászolt. Életeket, egy család félbevágott jövőjét és azt, hogy kezdett megfogyatkozni a hite az emberi jóság létezésével kapcsolatban is. Tudta, hogy a bűnösök ellensége lesz a jogi perekben, s ez az eset is feljogosította arra, hogy az igazságot mindenképpen meg kellett keresnie.
Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, ott volt mögötte Danny. Végre elkészült, ha nem is állt készen teljesen arra, ami következni fog. Megfordulva csak bólintott némán a kérdésre szemeiben megértéssel.
- Olyanok, mint a keselyűk - szólalt meg csak azután, hogy felmérte Danny állapotát, és amikor megbizonyosodott arról, hogy nem fogja elhagyni magát teljesen a férfi, csak akkor szedte fel a kanapéra dobott zakóját. A gyűrődések úgyis kisimulnak idővel. Most amúgy sem az érdekelte, hogy fog kinézni.
- Hátul raktam le a kocsit - utalt a fekete '78-as Impalára, ami még az apjáé volt az öröksége előtt. - Nem lesz nehéz kikerülni a pitbullokat, úgyis azt gondolják, hírnevet akarsz magadnak - rándult meg az arca egyetlen pillanatra csak, amiben az elítélés jelei jelentek meg. Nem Danny felé, sokkal inkább az odakint táborozóknak szólt mindez.
- Megvárhatlak odakint. Addig.. Mirabell.. - nézett a konyha felé, mert muszáj volt tudnia, hogy rendben volt a nő is. De most már nem csak ő volt a nő számára, hanem Danny-t is visszakapta. És csak ez számított ezekben a szörnyű időkben. Ha és amennyiben a barátja nem állította meg, elindult kifelé, a csődülettel ellentétes irányban.

A szavak ebben az esetben nem segítettek volna. Mégis mit mondhatott volna? Egyszerűen tette, amit kellett. Tette, amit helyesnek érzett, és egy barát akkor is megkapta a törődését, ha amaz a poklot is járta meg. Mert így gondolkodott. Hűséges volt minden téren a megfelelő személyekhez és ezen évek óta nem változtatott. Nem látta szükségét.
A konyhába érve Mirabell törékeny alakját pillantotta meg, aki próbált erősnek látszani, de Dylan pontosan tudta, hogy milyen sérülékeny is volt a nő, és mielőtt kilépett volna az ajtón, csak csendben odalépve vette ki a kést a nő kezéből. A könnyeitől, a reszketeg kis testtől nem szerette volna a férfi, hogy baja legyen Mrs. Haynes-nek. Nem mosolygott rá. Ezekben a komor hónapokban és pillanatokban valahogy nem volt ahhoz kedve, hogy a derűs énjét mutogassa bárkinek is. Még akkor sem, ha azzal könnyebbé tette volna a nő helyzetét. Ott volt vele, de nem csinált magából bohócot egy pillanatra sem.
Amint kiért a szabad levegőre, már vonta is ki a dobozt a zsebéből, hogy egy cigarettát pakoljon a szájába, majd ahogy fellobbant a tűz, úgy szívta meg a cigit lassan, mélyre eresztve a füstöt a tüdejében. Komor léptekkel indult meg az Impala felé, aminek első ajtajának dőlve fordult vissza a ház felé.
Semmi kedve nem volt látni a paparazzikat, az éhes vadakat, akik mind arra vártak, mikor fognak hibázni. Hogy mikor fognak kikelni önmagukból a vétkesek és az áldozatok, de ezt semmi esetre sem akarta volna megadni nekik. Ha már egy rohadék sztorihoz élvhajhász módon ragaszkodtak, akkor dolgozzanak is meg érte tisztességgel. Ám amint az emberiességüket elvesztették, Dylan minden esetben szánalmat és megvetést érzett irántuk.
A két alak megjelenésével nyomta el a csikket azonnal cipőjének talpával, majd azt felvéve visszarakta a dobozba. Danny-t megelőzve nyitott ajtót Mirabellnek, majd hagyta, hogy a barátja csukja be a nő után azt, és ameddig a másik beszélt, csak egy pillanatra habozott, mégis megnézte magának a fényképészek arcát.
- Bízom benne. De az esküdtek másképp is dönthetnek. A bizonyítékok az ő szemükben nem mindig ugyanazt jelentik, mint nekünk. És a tanúk igazsága is meghajolhat.. bizonyos okok miatt - nem kertelt. Nem szépítette meg a jövőt. Danny-nek fel kellett készülnie mindenre, viszont még nem volt elveszve az ügy. Egy cseppet sem.
- Mindent meg fogok tenni azért, hogy te gyere ki a legjobban a helyzetből - foglalta össze, és ez részéről eskü és ígéret is volt egyben. Nem fogja hagyni, hogy a gyász mellé még más csapás is érje a Haynes családot. A barátság neki ebben a pillanatban pedig felértékelődött; az igazságot akarta, hogy a valódi bűnösöket ne mentsék fel.

Nem beszélt, csak a férfi szemeibe nézett maga előtt, ahogy bízott benne. Ez a két szó többet jelentett, mint a sok üres ígéret, a paragrafusok a jogi karon, az átcigizett és átkávézott éjszakák, amik hajnalokba nyúlóan kísérték végig a képzését. Fáradt volt, de mégsem érezte úgy, hogy ne tudná megmenteni azt az egyetlent, akinek jelenleg szüksége volt rá.
Ahogy Danny is eltűnt az autóban, úgy fordult egy negyedet, hogy rálásson a kerítésre hajló paparazzik tömegére, és csak akkor engedte meg magának, hogy megjelenjen a szánalom az arcán. Úgysem volt érdekelt abban, hogy ő is az újságok lapjaira kerüljön, így aztán bármit megtehetett. Most éppen minden ellenérzése kiülve az arcára figyelte azokat a mocsok fickókat. Egyetlen hosszú sóhaj, majd kezei ökölbe szorultak, aztán megtette azt az utat, megkerülve a kocsi orrát beült Danny mellé az Impalába.
- Ha megérkezünk, nekem kell majd egy cigi - jelentette ki egyszerűen, ezzel is jelezve, hogy tulajdonképpen nem volt nyugodt, csak jól tudta palástolni mindazt, ami felzaklatta. Belenézett a tükörbe, úgy állítva, hogy a nőt is lássa, de a legfontosabb az volt, hogy mielőbb eltűnjenek ebből a fertőből. Ezért is morrant fel mélyen az autó motorja, és ahogy az emberek gyűlni kezdtek, úgy csusszant ki közöttük mit sem törődve azzal, hogy követik-e őket.
A továbbiakban nem szólalt meg. Bármit is mondjon, bármit is tegyen, a két legnagyszerűbb dolgot nem tudta megadni ennek a párnak: azok a gyerekek, akik az életet jelentették, a semmibe vesztek. A veszteség pedig olyasvalami volt az életében, amiről ő sem szívesen beszélt, bár Mirabell-t mindig meghallgatta. Hagyta, hogy hadd sírjon hozzábújva. Hagyta, hogy a szomorúságban elveszve még védtelenebbé váljon. És hagyta, hogy Danny mellette temetkezzen a némaságba. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy tehetetlenné vált.
A piros azonban megállította a halotti útjukat a bíróság felé, Dylan pedig ezt a pillanatot választotta, hogy balra elnézzen, lehúzott ablaka felett a szemben lévő kirakat bábuira, akik ennek a helyzetnek a morbid másai voltak. A mellette lévő pub sötét ablakai arra emlékeztették, hogy már túl régen nyúlt alkoholhoz. A whisky füstös íze után kapart a torka egy szivar társaságában, amihez csak nagyon ritkán nyúlt. Nem akart arra gondolni, ami a következő órákat megalapozta. Teljesen elszigetelve a közeljövőtől adott megint gázt, amikor a lámpa zöldre váltott, hogy aztán jobbra forduljon, egyre közelebb érve a bíróság épületéhez.
- Ha ennek vége lesz.. komolyan veszek mindhármunknak altatót - hangja halk volt és nyugodt. Tudta, hogy nem fog gyógyszerekhez nyúlni, de abban biztos volt, hogy a párra és rá is ráfért egy kiadós alvás. Isten tudja, mikor voltak utoljára kipihentek.

Az út további részében Dylan is a magányos csendet választotta a síri autóban. Össze kellett szednie magát, összpontosítani arra az elkövetkezőre, ami várt rájuk. Ha most megtört volna, az egész semmivé válik, és akkor még csak annyira sem lesz képes, mint amennyit adhatott. Azt, hogy a Haynes család megmaradt tagjai mellett legyen fizikailag, lelkileg is támogatva őket. A saját bőrén érezte az öltönyzakó alatt a hátul ülő nő maróan lélekbe vájó depresszióját, ahogy sejtette, hogy a Danny jelen közönyössége is egyfajta álca, de nem bolygatta a témát most. Még csak az kellett volna, hogy ugyanolyan kiállhatatlan emberré váljon, mint azok a keselyűk ott a háznál, vagy épp akik a rájuk váró bíróság épületénél összegyűltek.
Amint leparkolt a bírósági parkolóban, leállította a motort, kihúzta a kulcsot is, aminek éle végigkarcolta a tenyerének bőrét. A tükörben a lágyan remegő női testet figyelte, aztán vett egy mély lélegzetet. Huszonhárom lépcsőfok, és a kínzókamrában lesznek. Nem ő lesz az, akit személy szerint a kivégzőpadra állítanak, hanem Danny, de mégis, ha lehetett volna, átvette volna mindazt a terhet, amit most a családfőnek és annak feleségének kellett átélnie. Borzalmas volt.
Kinyitotta a felé eső ajtót, aztán már csukta is vissza, ahogy kiszállt. Megkerülte az autót, és ha Danny nem volt gyorsabb, akkor Mrs. Haynes-t is kiengedte. Ha már megtörtént ez, akkor egy csipogó hanggal zárta be az Impalát, egyáltalán nem siettetett senkit sem. Úgyis bőven időben érkeztek, a tárgyalás még húsz perc múlva kezdődött csak. A táskája már az épületben volt, Holly hozta el magával az irodából. Sokat köszönhetett a nőnek, aki a mentora volt a gyakorlatai során. Tisztelte és becsülte a munkásságát, és most.. mégsem egy női szoknya mögé fog bújni. Ma ő lesz a főszereplő, amiért a gyomra összeszűkült, és a hányinger pedig valahol a háttérbe szorult, de hullámokban tört rá. Gyűlölte ezt az egész helyzetet, amiben voltak. Mindannyian.
Ha elindult Danny és Mirabell, akkor a nő szabad oldalára állva szinkronban lépett a nővel és férjével, annak ellenére, hogy a legszívesebben egy cigire lemaradt volna, de nem lehetett. Tudta, hogy valamit mondania kellett volna, de helyette óvatosan úgy fogta meg a nő alkarját, hogy Mrs. Haynes rá is támaszkodhasson, ha akart. Huszonhárom lépcsőfok. Ennyi volt előttük, amikor a rengeteg fényképezőgép és kamera a képükbe vágódott.
Huszonhárom lépcsőfok. Ennyit kellett megtenniük.
Egy örökkévalóságnak tűnt az egész.

A türelme egészen végessé vált a kamerák, a mikrofonok bővületében, ahogy élvhajhász módon az arcukba vágódtak azok. Megértette, hogy csak a munkájukat végezték ezek az emberek, ugyanakkor teljes mértékben hiányzott belőlük a részvét, a tisztelet, a mértékletesség. Mind egy kaptafára működött. A legjobb cikket akarták. A leginkább akarták kiforgatni az emberek igazát, hogy a lehető legnagyobb hírértékkel rendelkezzenek. Dylannek azonban hányingere volt ettől a munkától. Soha nem tudott volna sem újságíró lenni, riporter pedig pláne. Ha beszélnie is kellett az igazság nevében, vádolni az áldozatok helyett, megtette, lelkiismerettel, ám mindennek megvolt a határa. Hogy mit meddig vállalt be, és hogy meddig akart elmenni.
Huszonhárom lépcsőfok. Ennyivel később már odabenn hallotta, ahogy Danny a nejét kérdezte, hallotta, ahogy a megtört kis nő válaszolt, mégis csak a barátját figyelte. Sajnálta volna? Igen, részben, de nem amiatt tartott ki mellette. Segíteni akart. Ha nem is tudott változtatni a jelenen, a múlton, egy élhetőbb jövő reményében bármire képes lett volna!
Mégis, ahogy meghallotta a barátja hangját, az elbocsájtó szavakat, egy bólintás kíséretében még egyetlen hosszú másodpercig Danny-t figyelte, aztán bocsánatkérő pillantással a férfi feleségére nézve ellépett onnan, hogy a folyosón végighaladva az éppen egyik teremből kilépő June-hoz siessen. A nő volt a mentora még az egyetemi évek alatt. Gyakorló ügyészként rengeteget tanult tőle Osborn, és a tanítások végén ritka alkalmak voltak azok, amikor egy kávéra, egy cigire, vagy épp egy pohár whisky társaságában oldottabban, csakúgy az életről is beszélgettek. Felnézett a nőre a pályafutása miatt, a bölcsessége és az intelligenciája végett. Mintha a második anyja lett volna az ötvenes évei közepén járó nő, most is, egy nyugodt mosollyal üdvözölte, és Dylan csak egyetlen szót mondva elő is szedte a fémdobozt, benne rejtőztek a fehér dohányrudak. Muszáj volt valamit.. Még a rettenetes órák előtt leküldenie a tüdejébe.
A teraszon két cigi és némi fejmosás után már némileg nyugodtabban ért vissza, nyakkendőjét megigazítva állt meg a terem előtt, ahova majd belépnek. Nem nézett Haynes-ék felé. Látta már őket eleget. Nekitámaszkodva a falnak nézett le a padló mintázatára, összegyűjtve minden gondolatát, a keserűséget, a fáradtságot pedig igyekezte száműzni.. Valahova oda, ahonnan az életben nem fogják tudni most előrántani az elkövetkező események. Talán.. egy utolsó pillantás mégis a padon ülő fiatal nőnek szólt, a mellette lévő férjnek is.
- Dylan Osborn! - szakította félbe a egy hang a gondolatait, s egy nyájas, tenyérbemászó képpel jelent meg Ray. Munez egy félig hispán aljas patkány volt, az ügyészek férge. Lefizethető és megvehető volt, ha elég szép summát fizettek neki. Osborn sosem kedvelte, és most, hogy megjelent előtte, csak még inkább elment az életkedve. Mégis, egy kézfogás erejéig kiegyenesedett.
- Odabent találkozunk. Sok sikert! - köpte ki szinte ezeket a szavakat Munez, megvetéssel, sajnálattal a hangjában. Dylan a legszívesebben egy újabb időpontot, újabb vádlót kért volna. És csak most értett meg valamit.. Kezdőként.. ellene ügyvédként.. a végkimenetel borítékolva volt.