Nem hinném, hogy túlságosan izgalmas személyiség lennék, hiszen nincsen bennem semmi különleges. Egy egyszerű nő vagyok, aki két lábbal áll a földön és aki nem kerget elérhetetlen álmokat. De én mindig is ilyen voltam. Egészen kicsi voltam, amikor a biológiai szüleim meghaltak és egy kedves pár magához vett. Ugyan hatalmas szerénységben, de annál nagyobb szeretetben neveltek. Talán az ő értékrendjük miatt sem lett belőlem egy pénzhajhász, üresfejű liba. Mindent, amit elértem, azt nem protekcióval sikerült, hanem azért, mert keményen megdolgoztam érte. Középiskola mellett dolgoztam, hogy pénzt gyűjtsek, hogy a későbbiekben ne a szüleimre kelljen támaszkodnom. Kitűnő tanuló voltam, így szerencsére ösztöndíjasként kerültem be a tanárképző egyetemre. Amit aztán sikeresen el is végeztem, méghozzá igen szép eredménnyel. Huszonkét éves lehettem, mikor anyám megbetegedett, s hamar el is távozott az élők sorából. Őt nem sokkal később apám is követte, aki szerintem anya elvesztésébe halt bele. Tény, hogy már akkor is idősebbek voltak, mikor engem magukhoz vettek, de sose gondoltam, hogy ilyen fiatalon elveszítem majd őket is. Évekig voltam egyedül, rövidebb-hosszabb kapcsolatokba bonyolódtam, de egyiknek sem lett jó vége.
Aztán megismertem Gabriel-t és minden megváltozott. Mellette éreztem először biztonságban magam és Ő volt az első férfi az életemben, akivel a jövőmet is el tudtam képzelni. És szerencsére ez a mai napig így van. Ő az én kősziklám, a legbiztosabb pont az életemben. A legjobb barátom, a szerelmem, az életem. Miatta nem kellett megváltoznom, sose kellett tudatlan cicababaként viselkednem, salátát ennem vacsorára vagy éppen kuncogni egy jóleső, hangos nevetés helyett. És bólogató kiskutya sem vagyok, van saját véleményem, ami ha nem egyezik az övével, akkor se történik semmi. Nem üvöltözünk egymással, nem törünk tányérokat, sose fekszünk le haraggal. Nekem ez jelenti a harmonikus párkapcsolatot, az igaz szerelmet.
De nem vagyok ám én ennyire "szerelem-mániákus" és romantikus típus, még akkor sem, ha hálát adok az égnek, amiért a legnagyobb boldogságban élek a vőlegényemmel.
Sokan azt képzelik, hogy tanárként nem szórakozhatok és valóságos önmegtartóztatásban élek. Aha, persze. Én pont hogy szeretek táncolni is, énekelni még jobban, bár utóbbihoz kevesebb tehetségem van, mégis ez az egyetlen dolog, amivel egy magamban is képes vagyok kikapcsolódni. (Bár lehet Gabriel ennyi idő után megérdemelne már pár füldugót, különben még a végén visszaveszi a gyűrűt és itt hagy a sivatagban.)
A testiségekhez fűződő viszonyomat végképp nem fogom sokáig taglalni, legyen elég annyi, hogy egészséges párkapcsolatban élek és nem vagyok az a fajta nő, aki fejfájásra hivatkozva akár egy alkalmat is elengedne, ami a párjával való - hm, fogalmazzunk szépen és tintatűrően - hancúrozást illeti. Sőt... De ez már tényleg nem tartozik ide.

Frissen sült lasagne illata lengi körbe a lakást, mialatt én az étkezőasztalnál ülve dolgozatokat javítok. Imádom a felső tagozatos diákjaimat, ezt teljes őszinteséggel mondom, viszont ha még egyszer azt olvasom, hogy India őslakói voltak az indiánok, akkor kiugrom az ablakon. Mondjuk előnye is van annak, ha néha oltári nagy hülyeségeket írnak - én ugyanis nagyon jól szórakozom javítás közben. Régebben Gabriel még azt hitte, feljött valamelyik munkatársam és vele beszélgetek, nevetgélek, ma már azonban jól tudja, ha hangos nevetést kap el, akkor ugyan semmi különös nem történik nálunk, mindössze dolgozatokat javítok. Szerintem még ő is jól szórakozik azon, hogy egy magamban milyen hangos hahotázásokban tudok kitörni.
Lopva, már-már segélykérően az órára pillantok, ám még mindig korán van ahhoz, hogy a vőlegényem hazaérkezzen. Így újabb lapot húzok magam elé és olvasni kezdem. India őslakosai az indiánok. Na jó, most volt elég... Most már szükségem van egy kis alkoholra. Nem szokásom egyébként alkoholizálni, nem is iszom soha sokat, de néha, egy-egy jobb vacsora mellé szívesen fogyasztok el egy pohár bort. Most viszont a diákjaim üldöznek szó szerint a boromhoz, amelytől valamiféle csodát várok. Néha úgy érzem magam, mintha a diákjaim nem is az én óráimra járnának, akkora sületlenségeket tudnak írni. De emiatt már nem kellene magamat idegesítenem.
Az ajtóban kattan a zár, majd pár másodperccel később meg is hallom Gabriel szavait, ahogy üdvözöl. A széken hátradőlve, kezemben a borral, arcomon széles mosollyal várom, hogy odaérjen hozzám és megkapjam a szokásos csók-adagomat. Ő pedig jön, mosolyog, lehajol hozzám és lágyan megcsókol. Mintha a gondolataimban olvasna.
Lefutjuk a gyors köröket, kinek-milyen napja volt, bár mindkettőnkre igaz, hogy nem szeretünk a munkánkról beszélni, így általában a jó, szokásos, fárasztó szavakkal bőven le is zárjuk a témát. Jelen esetben neki fárasztó volt, nekem tűrhető. Kapok még egy csókot, majd eltűnik a hálószobánkban, hogy vacsora előtt gyorsan lezuhanyozzon.
Szemem visszasiklik az előttem heverő papírra. Aztán vissza a háló felé, ahol látom, ahogy Gabriel éppen a felsőjét húzza le magáról. Fejemet kissé megrázva mégis ráerőszakolom az agyamat, hogy a dolgozatokra figyeljen. A borospohár immár üres állapotában az asztalra kerül, viszont a tollat nehezemre esik megfogni.
Miért is küszködök én most pontosan? Tényleg nem tudok dönteni a között, hogy dolgozatokat javítsak vagy épp meglepjem a vőlegényemet a zuhanyzóban?
Amint a gondolat végigfut a fejemen, úgy pattanok fel a székről és sietős léptekkel megindulok a fürdőszoba felé. A dolgozatok megvárnak, Gabriel-ből pedig szeretném ma este a lehető legtöbbet kapni. Úgyhogy sajnálom papírkupac, de az izmos vőlegényem kenterbe vert titeket egy szempillantás alatt.