- Nem, megmondtam, hogy szükségem van a fotózási időpontban Ralf! Méghozzá ebben a szent pillanatban. Ha nem szerzi meg, akkor holnap mehet utcát sepregetni, mert elintézem, hogy soha az életben ne kapjon munkát! Nem érdekel a modell időbeosztása! Oldja meg. Ha nem lesz az asztalomon az időpont a cikkjével együtt, akkor én magam dobom ki az ötödikről. Van tíz perce, különben repül! – és ezzel rávágtam a telefont, aztán stílusosan megigazítottam a kabátom és beléptem a kisboltba, ahol hozzám képest minden ódivatúnak tűnt. Talán éppen ezért nézett rám furcsán a pénztárban álló, velem egyidős, és kissé trampli nőszemély, én pedig összevont szemöldökkel bámultam vissza rá. Tény és való, hogy most nem vagyok a munkahelyemen, de soha életemben nem toleráltam, ha valaki méreget. Legyen szó bármilyen tekintetről.
- Vigyázzon Hölgyem, még a végén kiesik a szeme a helyéről és nekem kell visszarakni – förmedtem rá, aztán a hajamat átdobtam a vállam felett, és a napszemüvegemet szorongatva kopogtam végig a padlót, amit elfelejtettek felmosni. Talán szemüveges vagyok, de így is annyira éles a tekintetem, hogy mindig észreveszem az ilyesmit. Undorító, ide sem jövök többet vásárolni. Vagyis nem jönnék, ha nem ez lenne az egyetlen hely, ahol árulják azt a hihetetlenül finom, szójatejes-karamellás kávét, amit ha az ember kibont még mindig meleg. Igen, imádom az édes ízt, a karamella pedig nagy kedvencem, ezért nagyon örülök amikor meglátom a polcokon az italt. Sajnos nem csak én vagyok ennyire ínyenc, és másnak is tetszik az olvasztott, szirupos, már-már émelyítően édes íz, ezért mindig sietek, hogy maradjon még nekem is az adagból.
Most is tudatos léptekkel haladtam a cél felé, amit mindig, minden körülmények között elérek, ha pedig nem ,akkor megszerzem magamnak azt, amire szükségem van. Pont. Zárójel bezárva. Már láttam magam előtt az utolsó darabot, és tudtam, hogy az enyém lesz, még oda sem értem, de már nyújtottam felé a kezem, hogy végre rákulcsolhassam az ujjaimat, és az amúgy friss tekintetem még szebbé váljon az italtól… Csak éppen gebasz van. Mert valaki más is ugyanezt tette, így amikor megfogtam a kis dobozkát, akkor valakinek a meleg, az enyémnél nagyobb tenyere simult a bőrömhöz. Nem vagyok kifejezetten az érintések kedvelője, viszont most egyáltalán nem akartam elhúzódni, mert akkor elveszítem a prédát. Meg kell küzdeni érte.
- Uram, engedjen el – néztem a szemébe, és a hangom magabiztosan csengett – Én fogtam meg előbb.
- Az lehet, de az én szemem akadt meg rajta korábban – hallottam a kellemes mély hang válaszát. Érezte ahogyan megrándul az egyik arcizmom, mert egy nagyon cifra kifejezést fojtottam magamba, amilyet nem szoktam használni, ezért inkább egy bájos mosolyt varázsoltam az arcomra és úgy szólaltam meg megint.
- Akkor csak szimplán legyen lovagias, és engedje érvényesülni a gyönyörű hölgyeket.
- Maga gyönyörű? Vagy bocsánat… Maga hölgy?
Csigavér, most akkor válts át Euphrosyne-ba, és oldjad meg az egész helyzetet, te lány. Ne legyél kedves, csak kíméletlen és szerezd meg azt, amire szükséged van a jó reggelhez. Nem csak a te érdeked, az egész szerkesztőségé is, hiszen senki vére ne száradjon már a te elegáns vonalú, művészi kezeden.
- Jó. Akkor csak ne okozza ötven ember halálát ha lehetséges. Mert ha nem adja oda, akkor nyilvánvalóan ez fog történni.
- Azt maga tenné, nem tehetek róla, hogy ennyire gyenge az idegrendszere, és kávé nélkül nem tud élni. – mély levegő. Újabb bájos mosoly, és tündéri viselkedés. Csak az a baj, hogy az egészet átitatja az irónia, szóval pillanatokon belül robbanni fogok ettől az idiótától.
- Nézze – kezdtem bele, mert gondoltam ha az érzéseire nem tudok hatni, hátha az eszére sikerül – Nekem tíz perc múlva be kell érnem a munkahelyemre. Nem érek rá magával szórakozni.
- Akkor meg mi tartja vissza, Kisasszony? – elég gúnyosra sikerült az utolsó szó, de úgy tettem, mntha nem vettem volna észre.
- Az, hogy maga szintén nem tud kávé nélkül élni, és nem engedi, hogy elvegyem szép szóval – jelentettem ki most már dühösen, mert tényleg kezdett fogyni az amúgy is véges mennyiségű türelmem.
- Főzzön magának otthon, vagy annyira szerencsétlen, hogy még egy kávét sem tud megcsinálni? Milyen nő maga? Leszámítva a cicababát, aki nyilvánvalóan a pasija pénzét nyúlja le… - na itt telt be a pohár. Dühösen néztem rá, aztán nemes egyszerűséggel a tíz centis sarkú cipőmet belemélyesztettem a lábába, hogy aztán utána az ágyékába is rúghassak egyet.
- Független. Erős. Nő. Vagyok – tagoltam neki dühösen, aztán nem foglalkozva azzal, hogy az útban van, egyszerűen csak átsétáltam rajta – Maga pedig egy barom amiért kikezdett velem. Mert én mindig megszerzem amire szükségem van, ha kell erővel.
Fogalmam sincs ezt miért mondtam el neki, de innentől kezdve vissza sem néztem, egyszerűen csak a pulthoz siettem, ahol Ms. Trampli kigúvadt szemekkel próbálta feldolgozni az eseményeket.
- Mozduljon már – kiáltottam rá, amire összerezzent – Ki sem kéne fizetnem, ilyen béna kiszolgálást még soha nem tapasztaltam.
Nemes egyszerűséggel csak hozzávágtam a pénzt, aztán megindultam kifelé. Ölni tudtam volna. Remélem Ralf megcsinálta amit kértem, különben már halott ember.